GAZDÁTLAN MALOM
GAZDÁTLAN MALOM
A hegyoldal váladozó sziklatömbjei törték-e össze az oldalát, vagy úgy pusztult-e el magától, vagy úgy járt szegény, mint suhai kollégája, amelybe tudvalevőleg hétszer csapott bele a mennydörgős mennykő: azt nem tudhatni. Elég az hozzá, hogy gazdája régóta nincs már. A falubeliek azt tartják, hogy maga ölte magát a vízbe, szántszándékosan merülve a kerék alá, mikor az legsebesebben forgott. Persze, hogy szerelemből. Fiatal legény volt még s beleszeretett a falu leggazdagabb lányába. Az is szerette őt, de az apja nem akarta mesteremberhez adni. S mikor aztán lopva eljárogatott hozzá a malomba, egy este beleesett a vízbe. Úgy kellett lenni, mert azóta senki sem látta. Az apa szívesen adta volna mármost a molnárnak, de hiába! Eszter nem került többet elő, s a fiatal molnár is – búbánatnak adva a fejét – nemsokára utána ölte magát. Így lett gazdátlanul a malom. A szél meg a kő-törmelék azóta széjjelszedte a tetejét; elredvesítette a zsindelyét, a fala, ami még ki nem dőlt, lefeküdni vágyik s meg is teszi rögtön, mihelyt az a korhadt cölöp, amely támasztja, megroppan. A malomkő mozdulatlanul hever egymáson, talán össze is ragadt azóta. A kerék meg csak néha, zivataros éjszakán forog, keserves nyikorgással. Jámbor lélek dehogy merne ilyenkor közelébe menni a »gazdátlan malom«-nak. Keresztet vet magára mindenki, mikor a kísérteties nyikorgást hallja, és azt mondja: »Őröl a szerelmes molnár!«
