80. sz., április 7, SZEGED, – DE NEM A SZEGEDIEK
80. sz., április 7,
SZEGED, – DE NEM A SZEGEDIEK
SZEGED, – DE NEM A SZEGEDIEK
Nagyon magvasan mondta meg az öreg Deák valamikor, hogy ha valaki rosszul gombol be kabátján csak egyetlen gombot, – mind rosszul van aztán a többi.
Alighanem így járt Tisza Lajos is a rekonstrukcióval. A jóakaratot, a nemes szándékot, a szorgalmat nem illenék tőle megtagadni, de hiába is tennők, kisugárzik az tetteiből. S e sugarak mind visszaszállnak hozzá, hogy fényessé tegyék nevét e város történetében.
Az is lesz: előkelőbb polgáraink közül már meg is pendítette egy-kettő az eszmét, hogy szobrot kellene neki emelni. Hát emeljenek is. Írják rá az érdemeit, bizonyosan betöltik azok a talapzat mind a négy oldalát, de én meg a tévedéseit keresem: az én dolgom ebből áll. S ha keresem, meg is találom ma is.
Néhány év múlva azonban megtalálja azokat mindenki, – az is, aki nem keresi.
Mert hibák estek, nagy tévedések fordultak elő, mint minden nagyobb műnél. Csak a lángelmének vannak tökéletes alkotásai.
S Tisza nem az. Műve azonban mégis könnyen sikerülhetett volna, azon nemes ambíció, mely benne buzog, rásegítette volna, ha nem vegyül abba a hiúságból is sok, s ha nem a fölületességet keresi és nem szalad a külső siker árnyéka után.
Mikor kezébe vette az újjáalkotás ügyét, érezte, hogy nagy eszközökkel rendelkezik. S ez eszközöket fölhasználta mind, többet tett, mint amennyit várnunk lehetett.
De az alap, a kiindulási pont helytelen. Úgy tett, mint a hadvezér, aki a harctéri bulletinok kedveért vívja az ütközetet. Megnyerte a csatát, mindenképp megnyerte volna, de hogy nagyobb bravúrral győzhessen, odadobta martalékul az embereket. Mert jól esik neki, hogy a hadi bulletinben nagyobb, fényesebb siker lesz konstatálva.
Tisza is várost akart itt építeni, fényes falakat, sok falakat, amik nagy eredményeknek fognak látszani. Potemkin városa lesz azzal a különbséggel –, hogy tyúkhús nehezen lesz minden asztalon.
És lesz is város Szegedből, fényes rakpart, állandó híd, impozáns paloták, parkírozott sétányok, a hosszan elnyúló szabályos házsorok… egy óriás fehér fogsor az alföldi katlanban.
Hanem aztán ez a fogsor lesz az, amelynek nem lesz mit rágni. A rónák tündérvárosában a szegénység fog lakni, mert csak a falakat rekonstruálták, az emberekkel nem törődött senki. Pedig az emberek kedveért van a város, s nem a város kedveért az emberek.
De ha Tiszának így kellett a rekonstrukció, ha ő arra számított, hogy magas falak s nagy háztömbök hirdessék, hogy ő itt járt, ha ő arról álmodott, hogy ezernyi kémények felhőkbe kapaszkodó füstje rajzolja le ködbetűkkel a Tisza nevet: arra elfelejtett gondolni, hogy ahonnan ered az a füst, azt a tűzhelyet koldusok ülik ott benn majd körül.
Látszatra, hatásra van számítva a rekonstrukció. Mert hogy jól vannak-e lakva az emberek, s van-e valami bajuk vagy nincs, azt úgysem lehet meglátni. Vagy ha lehet is, ki számítaná azt ki, mennyire járult hozzá e jóléthez a királyi biztos. Olyan rekonstrukció kellett hát, amit a szem azonnal észre vegyen, hogy Tisza Lajos is azonnal kivehesse a magáét a dicsőségből.
S ezért van elhibázva az újjáalkotás műve sarkalatosan. El van hibázva, mert erőltetett város fog épülni a Tisza-parton. S ez az erőltetett város a rendszeres fejlődés helyett szükségszerűen a hanyatlás lejtőjére hág.
Az a benyomás áll előttem a jövőből, amit egy nagy parlagon heverő cipőraktár tesz. Honnan kerül ennek elegendő láb?
A magyar virtus vitte rá Tisza Lajost e tévedésre, mutatni és minél többet mutatni. Ez az intenció kicsillog minden intézkedésében. A könyöradományok építő anyagokban való kiosztása, az építkezési kölcsön s az építkezésre való forszírozás annyi meg annyi mesterkélt neme mind ezt bizonyítja.
Igaz, hogy Tisza intencióit indokolni is igen jól lehet. Mert ha itt nagy város lesz, úgy okoskodtak fönn a Zsótér-házban, majd csak kerül abba lakó is. S aki ide kerül, legyen akármilyen nemzetiségű, itt ugyan magyarrá lesz.
Tisza Lajos reményeit egész addig a fixpontig ereszti ki, míg Szegednek százezer lakója lesz. – Képzelete e pontnál pihen s mulat édesdeden. Nem ok nélkül, mert tagadhatatlan, hogy önállóvá csak akkor válik egy város, ha lakossága fölül van a százezren. Azon innen kiskorú, s az európai kontinensen észre sem veszik, azontúl pedig már egészen a maga ura. A világpiacokon neve van és hitele.
De ha az érem megfordított oldalát nézzük, ott viszont azt kell látnunk, hogy az építkezés forszírozása oly pangást és krachot fog előidézni, s annyira ledevalválja azon házak értékét is; amelyek megmaradtak, hogy az egy új katasztrófa lesz megint.
Ez elszegényítés nyomán lehet, hogy egy nagy kereskedelmi város virágzása indul meg majdan, de az elszegényített elemek Szeged mostani lakosai lesznek.
Nógrádban történt, hogy a rémuralmat gyakorló Deák-párt teljes elvi diadalokat akarván produkálni, az egyetlen ellenzéki (Tisza-párti) képviselőjelöltet elhatározta egy szűk értekezleten, (melyen e sorok írója vitte a jegyzőkönyvet) elfogatni, és a börtönből ki nem ereszteni a választásokig.
A szolgabíró, egy fiatal elméleti tudós, kire az elfogatás bízatott, ahelyett, hogy azt szó nélkül elvállalta volna, egy tudományos és nagyszabású beszédben kezdé fejtegetni az elfogatás jogtalanságát, többi közt így kiáltván föl: Uraim! a tudomány szerint minden dolognak két oldala van…
»Elhiszem öcsém, – kiáltott bele a hatalmas Huszárok közül valamelyik – hanem akkor nem is leszel soha vicispán.«
Nem is lett, de még szolgabíró sem. A képviselőjelölt pedig rab lett a választásokig.
E hatalmas megyei oligarchák egyikét látom minduntalan Tisza Lajosban. Az a légáramlat van, ami a nógrádi megyeház márvány termeiben csapkodta egykor az ajtókat. Itt is csak egy oldalát szabad meglátni a dolognak.
Pedig a rekonstrukciónak csakugyan két oldala volt.
A nép, az egyének, akikért igen kevés történt, akiknek a kedvezményt is úgy nyújtották, hogy alig volt benne köszönet, s a város, a »köz«, amelyért viszont több történik, mint amennyi elég lenne arra nézve, hogy harmóniában legyen a másik tényezővel.
Egy pénzdarab e kettő együtt: az egyik oldala arany, a másik réznek van meghagyva. Kérdés hát, mibe veszik el: aranyba-e, vagy két garasba? Holott az árán egy igazi tallér be könnyen kikerülhetett volna!
S az is, mi a »közös«-ért történik, mindig az egyének vállára nehezül, azon egyénekre, akik a »közös«-ben mindenüket elvesztették, de most alig fognak valamit nyerni valamikor a közösben. Az ideiglenes építkezések – e költséges hidak a nyomorúsághoz – többet ártottak, mint használhatnak, a nyújtandó kedvezmények, a későre maradt kisajátítások és segélykiosztások, a megnehezített kölcsön, mind az egyesek kárára esik, erősebben mint a közre. Sőt mindezek a köznek való kedvezés miatt történnek így.
Kétséget nem szenved, hogy Tiszának a város, a jövő felé illett gravitálni, de nem oly nagy mértékben, mert nemcsak a hatezer rombadőlt ház értetődik a rekonstrukció alatt, hanem a végínségre jutott hetvenezer magyar is. Azok a házak nem fognak magyarul megszólalni; ez a hetvenezer ember beszél és érez magyarul: ezt kell vala megmenteni az elpusztulás- és szétszéledéstől.
Franciaországban vagy egyebütt, hol egy nemzetiség van, s hol egy kivesző nemzedéket más ivadék vált föl, nagyon helyén volnának Tisza intenciói: mert ott csak annyi volna Szegednek új benépesítése, mintha valakinek az előbbi foga helyett egy másik nő: de itt nem lett volna szabad elhanyagolni az embereket; mert itt az emberek a város.
Mondják, »a jövőnek dolgozunk.« Igaz. Húsz-huszonöt év múlva tán érezni fogja az ipar, a kereskedelem, sőt még a mezőgazdaság is, a közösnek tett nagymérvű befektetések áldásait. S ezáltal érezni fogják az egyesek.
Ez mind meglehet. Én elhiszem. De minek nőjön akkor a fű, ha a bárányok már rég kivesztek?
