37. sz., február 15. SZEGED, FEBRUÁR 14.
37. sz., február 15.
SZEGED, FEBRUÁR 14.
SZEGED, FEBRUÁR 14.
Furcsa egy intézmény az a delegáció! két külön ország képviselőháza megválaszt egy-egy bizottságot, hogy határozzon e két külön ország közös ügyei fölött. Ez országok mindenikének megvannak saját érdekei, saját életföltételei, saját kereskedelmi és gazdasági kérdései, s az ellentétes érdekek képviselői: a delegáltak, összeülnek külön-külön tanácskozni, közös kiadások, közös kérdések fölött.
Amit elhatároz az egyik ország delegációja, azt megmásítja a másiké és viszont.
Így történt ez most is több kérdéssel, mely a delegáltak elé került s melyek közül csak a minket közelről érdeklő szegedi kaszárnyaügyet említjük föl, a közösügyes szomszéd delegáltjai irántunk való lojális érzelmeiknek eklatáns bizonyítéka gyanánt.
Táviratilag értesültünk tegnap az osztrák testvérek nemesszívűségéről, mellyel siettek a hadügyminiszter budget-jében előirányzott, s szegedi kaszárnya-építésre kért 100 ezer forintot törülni, – törülni annyira, hogy még az üzeneti bizottságok együttes ülésének idevágó tanácskozásai sem vezettek a megoldásra, úgy, hogy alighanem ismét a magyar delegáció lesz az, mely engedni lesz kénytelen, s Szeged – marad kaszárnya nélkül, vagy ráróják annak építését is az anélkül is súlyos terhet viselő város nyakába.
Bezzeg nem úgy van ez máskor, mikor a magyar delegáció törül valamely tételt a közös költségvetésben, melyet az osztrákok, saját érdekeik megóvása szempontjából, megszavaznak! – Azaz hogy, bizony akkor is csak így van, akkor is csak a magyar delegáció enged, mint most, csakhogy míg most engedékenysége folytán apad, addig az ellenkező esetben nő a budget, és vele együtt nő a deficit is.
Voltak a két delegáció határozatai közt egyéb differenciák is; ezek mindig kiegyenlíttettek barátságos úton a közös értekezleten, s hogy éppen a szegedi kaszárnya ügyében mutatkoztak az osztrákok olyan csökönyöseknek és hajthatatlanoknak: csak ama kiváló rokonszenvről tesz bizonyságot, mellyel túl a Lajtán minden, a magyarságot illető ügy iránt mindenha viselkedtek.
Hogy mi módon fog a szegedi kaszárnya fölépíttetni? Honnan, miből fedezik majd az építési költségeket s találnak-e egy modus vivendit, melynél a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad – ezt még most sem tudjuk. Tény az, hogy Szeged városa, mai helyzetében, mikor reá, mint erkölcsi testületre annyi s oly sokoldalú kiadás vár, ez újabb terhet képtelen elvállalni, bár a kaszárnyaépítésbe esetleg befektetett pénz megtérül részletenként az új katonaelszállásolási törvény értelmében.
Lehet – s ez mindenesetre a leghelyesebb volna –, hogy a magyar delegáció szigorúan ragaszkodik továbbra is határozatához, s végre megesik az a csoda, hogy az osztrák enged. De ezt alig merjük remélni, mert hiszen rég ismerjük a mi delegáltjaink lojalitását, mellyel mindazt, mit tőlük a közös kormány kér, készséggel megadni készek, s ott van Bécsben most Tisza Kálmán is, ki bizonnyal kellőleg fogja instruálni hűséges gárdistáit.
Így aztán ez is a mi bőrünkre megy, s mi húzzuk itt is a rövidebbet.
