121. sz., május 27. AZ ÖKÖL
121. sz., május 27.
AZ ÖKÖL
AZ ÖKÖL
Összetorlódtak az ünnepek az országban. Legelőször ünnepelt a jótékonyság és humanizmus a Károlyi palotában, azután a tudomány, az Egyetem, azután a mezőgazdaság, a Gazdasági Egylet, majd nagy ünnepet ült a magyar politika a Széchenyi ünnepben (s ugyanakkor a szoldateszka s az osztrák hagyományos politika Bécsújhelyen), míg végre ünnepet ült az ököljog, a Zichy–Károlyi-féle párbajban.
És ennek az ököljognak az ünnepei nagyon gyakoriak egy idő óta.
Ami nálunk történik, az már nem »egy-egy fölmerült eset«, hanem ez már nagy társadalmi betegség, mely rossz hírbe keveri e szegény országot, s melyen annyi szerencsétlenség árán tanulva, okvetlenül segíteni kell.
Csak rövid évek alatt mennyi esetet lehetett fölhozni, a megölt ipolysági ügyvéd, az agyonlőtt Perczel Aurél, a Nikó Lina s illetve Harkányi-féle embervadászat, Verhovay meglövetése és ki győzné elszámolni, mennyi áldozat s milyen égbe kiáltó botorságok, melyeket nyugodtan tűr el az állam.
Íme most is ott fekszik vérében az áldozat, halálvonaglások között kínosan, s mindenik nyögése vádolja isten előtt az államot, mely nem bír rendet tartani polgárai közt, s nem bír azoknak igazságot szolgáltatni, hanem megengedi, sőt – bátran használhatjuk e szót, rábízza a sértett felekre.
Hiszen nem az állam provokálta-e Zichy Viktorra is a nép ítéletét?
Valóban helyesen mondja egy lap, hogy Zichy Viktorban a Tisza-rendszer lett büntetve. Van benne valami: ráakadunk a nyomokra, ha e szomorú epizód fonalát végigvizsgáljuk. A Tisza-rendszer szülte korrupció volt annak kezdete. A Várady-affér vetette fölszínre Zichy Viktor nevét.
De sohasem vált volna botránnyá, ha nem Tisza Kálmán áll Zichy Viktor háta mögött, ha nem Tisza Kálmán, az erőszak és a korrupció minisztere.
Zichy Viktor érezte, talán tudta is, hogy Tisza őt nem fogja elejteni, nem félt semmitől, fölemelt fővel, gőgös hetvenkedéssel fogadta a nem alaptalan vádat, nem hunyászkodott meg az igazság előtt, hanem a mesterének hitvallása szólt belőle, s még neki állt följebb, s még ő igyekezett erkölcsileg megsemmisíteni a »csaholó« hírlapot, Asbóth Jánost. Igen, mert támogatva volt, s e támogatás hintette el a tragikum magvát. Az igazsággal szemben »magatartást« foglalt el Zichy Viktor, s illetve a kulisszák mögött Tisza Kálmán, s az igazság kereke agyontiporta Zichyt, mint ahogy agyon fogja egykor tiporni Tiszát.
Igen, a Tisza-rendszer bűnhődött. A közvélemény rárontott az első áldozatra, aki útjába vetődött e klikkből, és belemártotta a kezét a becsületébe. Kissé tán túlságig is ment, de a rendszert büntette. A közvélemény, hogy szigorú és áldásos lehessen, kénytelen volt igazságtalan lenni.
Mert ha az isten jótékony esőt bocsát a földre, azzal bizony keveset lehet törődni, hogy valaki meg is ázik, tüdőgyulladást kap és belehal. Az eső a fődolog.
A közvélemény fölháborodására már nagy szükség volt: fölháborodott, szilaj hullámokban csapkodott, és agyontemette szegény Zichy Viktort erkölcsileg.
Lehet-e neki rossz néven venni, hogy föl akart támadni, s hogy erre nézve igénybe vett minden utat, reménye nélkül a sikernek?
Ez mutatja, hogy Zichy Viktor nem volt süllyedt ember, mert nem bírta elviselni a vádat, az ítéletet. Ama rabra, aki agyát összezúzza börtöne vasrácsán, lehet-e mondani, hogy nem szerette a szabadságot? Lehet-e Zichyre mondani, nem szerette a becsületét? Mindent föláldozott, hogy azt visszaszerezze, még az életét is.
Zichy nem rossz ember. Zichy egyszerűen a rendszer embere, annak a körnek egy tagja, mely ma uralkodik hazánkban, annak meglazult erkölcsében osztozik, annak ledér és könnyelmű fölfogását bírja, s bizonyos felületességgel fogja föl a dolgokat, él a jelennek, s morálja »esetről-esetre« való. Ez vitte az államtitkári székbe, s ez vitte a lealázás utolsó stádiumára is.
Hogy éppen őt és nem egy másikat, ez a sors szeszélye volt és az ő balcsillagzata.
Egy röpiratot írt, de hasztalan, akik egyszer már ítéltek, nehezen kapacitálhatók az ítélet után. Ez meg a népek ferde morálja.
A röpirat, mely higgadtan volt írva, s melyben igen sok olyan körülmény volt fölhozva, mely enyhíti az ő hibáit, alig tett valami hatást. Ki hallgatna egy elítéltre, s aki hallgat is, ki venné szavait komolyan? Az időszaki sajtó, mely heteken át foglalkozott a Zichy-üggyel, akkor, midőn ő volt vádolva, szinte valóságos hajrát indítva ellene, s most alig szólt ez ügyhöz, midőn ő védte magát. Elhangzott védelme majdnem nyomtalanul.
Már csak egy eszköze maradt Zichynek. Az az eszköz, amely, mert hozzá nem nyúlt, vesztét okozta. Ez a párbaj volt. A párbajhoz nyúlt tehát Zichy Viktor, akár mint egy vízbe fúló, mely mindenhez kapkod, akár mint egy tagja azon magas arisztokráciának, mely duellumjaival és otromba becsületbeli kódexeivel (melyek mellett annyi nem becsületes dolgot lehet végig cselekedni, amennyit csak tetszik valakinek) megmételyezte a magyar társadalmat, akár úgy, mint fatalista, kit egy el nem fogadott párbaj miatt taszítottak el, s kit egy »sikk«-kel keresztül vitt párbaj után hátha rehabilitálnak.
A bécsi lapok, melyeknek némelyike vezércikkben emlékszik meg e szomorú esetről, rossz néven veszik Zichynek, hogy ő, ki elutasította a tisztességes párbajt, most, midőn többé semmi veszteni valója nincs, midőn ki van taszítva a társadalomból, mintegy mániából kereste a párbajt az öngyilkosság helyett – mely persze az ő moráljuk szerint sokkal jobban állt volna Zichy Viktornak.
Sőt, csodálkoznak a magyar lapokon, amelyek részvétteljesen jajdulnak föl Zichy Viktor balesete miatt, azok a lapok, amelyek őt tönkretették.
A bécsi lapok fölfogása, ha tagadhatatlanul némi tekintetben tárgyilagos is, de túlságos rideg, embertelen és kereszténytelen.
Mi, akik Zichyt közelebbről ismertük, az egyént mindig sajnáltuk benne, mert mint fönnebb is mondtuk, benne a rendszer, a felsőbb régiókat is beárnyékoló korrupció nem bűnhődött eléggé, de az ember, az egyén túlságosan.
Magyar közmondás, hogy egy rókáról nem lehet két bőrt húzni, s ebben benne van ennek a nemzetnek az a hatalmas érettsége: büntetni, aztán megbocsátani.
Az eltaszított Zichy nem volt többé gyűlölt személy Magyarországon. A büntetés lemosott mindent, mert nagylelkű nép a magyar s mindent megbocsát, csak a hazafiatlanságot nem.
Az eltaszított Zichyt részvét kísérte azon szomorú homályba, ahova süllyedt, s midőn nevét az új Károlyi affér újra fölszínre dobta, senki sem gondolt rá gyűlölettel, bosszúval, hanem szánakozással, s a szánalomhoz már csak egy lépés a rokonszenv.
S most, hogy vériben fekszik, haldokolva, bizonyára mindenki óhajtja fölgyógyulását, mert az egyén már eddig is jobban bűnhődött, mint kellett volna.
Károlyi Pistát nem lehet hibáztatni, mert ő bele lett forszírozva a párbajba, Zichy Viktort pedig nem lehet hibáztatni, mert őt sorsa vezette, ahol a sors vállalta magára, hogy valakit üldözzön, magyar ember, magyar szív, mindig az üldözött mellett lobban föl.
