113. sz., május 16. PÜNKÖSD NAPRA
113. sz., május 16.
PÜNKÖSD NAPRA
PÜNKÖSD NAPRA
Nagy a panasz, hogy lejárt a mítoszi kor: ma már nem szállnak le a tüzes nyelvek, hogy államférfiainkat, vezetőinket okosokká tegyék, nem esnek csodák, mindössze a régi korból, a vallási regékből világítanak idáig, mint egy emlék, mint egy hasonlat, de elavult hasonlat.
Ma már csak azért ünnep az ünnep, mert ezen a napon megpihen a nép, nem a dologtól, mert ettől megpihenhet máskor is, hanem az adóegzekúciótól s több efféle zaklatásaitól az államnak, mert ezektől az máskor nem pihenhet meg.
Pihenjetek vallási legendák, vezérfáklyái atyáink életének, elfeled benneteket maholnap már a keresztény világ s csak karikatúrátok jelenik meg az emberek között. Kétezer esztendő csodadolgaink idevetődő árnyéka-e az? Nincsenek ugyan meg a farizeusok és filiszteusok, de megvannak helyettük a mamelukok. A hét egyiptomi esztendő is valósággá lesz nemsokára. (Ha t. i. Tisza Kálmán megéri kormányrajutásának hetedik évfordulóját.)
Nem, nem, ezek a dolgok megtörténtek, amiket a vallás tanít – megtörténtek a múltban, megtörténnek a jelenben és meg fognak történni a jövőben is, mert alapjuk az örök igazság, s az örök igazság, bármennyire szeretnék is kiirtani a földi hatalmasok, jelen való lesz mindenkoron.
E szent regék, miket ősapáink is tudtak és elmeséltek egymásnak, e szent regék apáról fiúra hagyva, e szent regék egykor unokáink gyermekszobáinak is benépesítői, egy létra, mely a múltat összeköti a jövendőkkel, egy zsinór, melyre a századok föl vannak fűzve, mint a gyöngyszemek. Miről beszéljek én e nagy ünnepen?
A »nagy száműzött« könyvéről, mely a legközelebbi napokban jelent meg? Erről az ideküldött lángoló tűznyelvről, melynek minden szilánkja gyújt és beragyogja az éjszakát, mely a megváltás küzdelmeit beszéli el elragadó hévvel, szívekbe lopódzó tűzzel, hogy az elaludt szikrákat ott ismét lángra lobbantsa?
Vagy visszamenjek ezredévekkel az ősemlékek közé, hogy azokat még egyszer leírjam? Nem, sokkal szebben van a tűznyelvek leküldése a Szentírásban följegyezve, mint ahogy én azt tehetném.
Nem megyek olyan messzire vissza. Elég lesz egy évforduló is.
Ma egy éve még víz volt Szegeden, a házak romban hevertek pünkösd napján, s az elcsüggedés terjesztette ki sötéten szomorú szárnyait az Alföld szomorú városa fölött.
Szomorú pünkösdje volt Szegednek, mert azt hitte, sohasem lesz többé húsvétja.
Irtóztató helyzet volt, az egyiptomi csapások mindenike idehullott isten balkezéből. Nem volt itten már remény sem. Le lettünk törülve a föld színéről, nem lesz már itt soha város, nem lesznek itt többé mosolygó fehér házak és mosolygó piros arcok.
S íme az isten megint csodát tett. Leküldte a tüzes nyelveket. (Ki tudja, hányadszor, mióta a világ áll?)
Hatalmas emberek kemény szíve meglágyult. Agyveleje megvilágosodott s nyelve ékesszóló lett királynál, nemzetnél. A tűznyelvek elperzselték a közönyt, s részvét nyomán hangyaboly, sürgés-forgás támadt, fúrás, faragás zaját váltják föl holnap a zúgó ünnepi harangok.
Se fúrás, faragás, sürgés, forgás, az épülő város zaja. Halleluját zenghetünk a mai pünkösd reggelén.
Mert most már bizonyosak vagyunk benne, hogy Szeged föl fog épülni. S mert Szegedet építjük – ne építsünk Babilont!
