103. sz., május 4. KOSSUTH IRATAI
103. sz., május 4.
KOSSUTH IRATAI
KOSSUTH IRATAI
Kossuth iratai megjelentek. A nagy száműzött élményei, az emigráció érdekes és tanulságos küzdelmei, a soha ki nem alvó hazaszeretet, mely szárnyakat keres, mely minden szalmaszálhoz hozzákapaszkodnék. Látjuk a bolyongó oroszlánok vergődését, kik kiüldözve a rengetegből, a balszerencse közt is oroszlánok tudtak maradni.
A könyv, mely az egész világon eseményt képez, különösen nagy esemény Magyarországon. Az az ember fejtegeti az akkori »magyar kérdés«-t, aki mint Atlasz a világot, egyedül tartotta azt vállain, s Európa hatalmasai elé azt kitárta.
A meggyőződés melegítő ereje, a bölcsesség fénye s a nyelv bűbája szól hozzánk e megjelent első kötetben, mely egy nagy veszedelem rajzát adja érdekfeszítő módon, melyben Magyarország 21 év előtt forgott. Elénkbe állítja a képet. Látjuk színről színre, ízről ízre, amint a világ nagy műhelyében kovácsoltatnak az események. Látjuk az 1859. háborút, látjuk Kossuth törekvéseit, azt [!] Ausztria szétdarabolására s a független Magyarország helyreállítására zsákmányolni ki, de amint elvonulnak előttünk e kérdésben az egyes szereplő alakok, csak a Kossuth alakja magasztos, szennynélküli köztük, a többiek csak haszonlesésből hazudnak rokonszenvet a »magyar közügy« iránt, s míg egyfelől kidomborodik az olaszok önzése, másfelől ott áll III. Napóleon, ki szentségtelen aljassággal csak eszköznek tekinti a három bérc között lappangó elégületlenséget s az emigráció lázas tevékenységét.
Igazán jól hasonlította össze magát Kossuth egyízben II. Rákóczi Ferenccel. Ami Rákóczi Ferencnek XIV. Lajos volt, azzá lett Kossuthnak III. Napóleon. Álnok barát, nyomorult protektor.
S amint olvassuk a nagy hazafi gyönyörű sorait, mindinkább közeledünk szívéhez, mindinkább távolodunk a politikájától.
Mert oly szomorú tapasztalatokat tár elénkbe, annyi csalódást, hogy önkénytelenül is igazat kell adnunk Deák Ferencnek, ki ott kereste a hazának a szövetségest, ahová Kossuthot lángoló, kiolthatatlan gyűlölete nem engedte elmenni, ott kereste, ahol legtermészetesebb volt s meg is találta.
Az összes hazai lapok vezércikkekkel ünneplik meg megjelenését e könyvnek, melyet az »Egyetértés« történeti eseménynek mond.
Mi is osztozunk az »Egyetértés« e nézetében; a nagyszerű könyv megjelenése történeti s az hihetőleg még egyszer föl fogja rázni a nemzet jobbjait épp úgy, mint mikor II. Rákóczi Ferenc fiának, Rákóczi Józsefnek zászlói jelentek meg egyszer Erdély szélein.
De praktice fogva föl a dolgot, a politika, mellyel e könyv szaturálva van, s melyet némely lapok szerint a történeti események tárgyilagos elbeszélése közben becsempészett Kossuth, ami különben indokolatlan szemrehányás, mert Kossuth egyénisége elválaszthatatlan e hitvallástól, ő össze van nőve azzal, s puszta neve is elénkbe vágja azt mindenütt, e politika, mondom, a múlté; nem lehet az program többé a jövőre nézve, hanem mindössze egy szomorú tanulság a múltból.
Üdvözöljük a legnagyobb élő magyar memoárjait.
Olvasni fogja azokat mindenki, megdobban szíve s visszaröpül lelke e küzdelmek sötét rengetegébe. Lelkére fog nehezedni, mint a lidércnyomás, a rideg fekete erdő, melynek sűrű bokrain keresztül átvilágol a remény egy kis sugára szebb jövő iránt.
E nemzeteket nagyra késztő remény az, amit Kossuth művéből át kell ültetnünk a saját szíveinkbe. Ez világította be az ő útját; s ez óvjon meg minket is a kétségbeesésbe való hanyatlástól. Az ő példájából, aki bízott, mindég bízott, ne tanuljuk meg a bizalmat elveszteni.
