A NYOMDA
A NYOMDA
Olyan tájék ez itt, mint az Orion-regében a fekete mező.
Minden gyászos, minden sötét, a szedő arcától kezdve le a padlatig. Mintha egy kőszénbánya környékén járnánk. Az ónnak ilyen fekete a lehelete.
S csodálatos, hogy mégis e sötét, fekete világból árad a világosság szerte. Innen pitymallik, itt kel föl a nap, innen világít a világnak.
Csak a külszín fekete itt. A nyomda népe vidám, pezsgő. A szurtosság gondtalan mosolyok takarója. A szedők a »szellem« szolgálatában állanak, s érzik, hogy nagy urat szolgálnak, aki az egész világnak parancsol, s királyok is meghajlanak előtte.
Piros kedvvel morzsolgatják a picike ónhasábokat. Csodálatos kis bolondságok. Némáin is beszélnek, s beszélve is némák, hidegek…
Ölnek, gyújtanak, tündökölnek, reményt, örömöt fakasztanak.
S ez mind a szedők kezein megy keresztül.
Nincs is kevélyebb, önérzetesebb nép a munkásosztály közt a nyomdászoknál. S nincs összetartóbb sem.
Hogy egyebet ne is említsünk, elég ebből – maga a »strike«, mely egy hétre egész Magyarországot megfosztá sajtójától. A sajtó akkori munkásai magok szedték ki napról napra azon néhány sort, amelyre szorítkoztak. Maga a »Pesti Napló« is 80-100 sorral jelent meg naponkint. A »Borsszem Jankót« pedig Ágai leírta és kirajzolta egy ívre, s ezt litografírozták. Talán ez volt, mióta megindult, a legjobb száma.
Mikor reggelenkint kezedbe veszed, nyájas olvasó, kedvenc lapodat, bizony nem gondolod, mennyi retortán megy keresztül, míg ebben az alakjában eléd kerülne.
Elolvasod a cikket s hálásan vagy lelkesedve gondolsz az írójára, de nem jut eszedbe a szegény szedő, aki a betűket kiszedte, a korrektor, aki a hibákat kijavította s az a vén zakatoló gép, mely kinyomta a gondolatokat, melyekben gyönyörködtél.
…Jó öreg gép, aki ott állasz nagy idomtalan kerekeddel és kopott szíjaiddal valamely füstös nyomda közepén, megérdemled, hogy minden ember vegye le előtted a kalapot, s kegyelettel pihenjen tekintete bordáidon…
Hány nagy embernek te nyomtad ki zakatolva ragyogó, fényes útját!
Te vetted őket pártfogásodba… s átadtad nevüket a Hír és Dicsőség aranyporos szárnyainak.
Ha a »Szabadság« király lenne, és azt kérdenék, ha van-e hadserege, azt kellene mondania:
»Vannak legyőzhetetlen katonáim.« S rá kellene mutatnia ezekre az öreg gépekre. »Katonáim, akik ölnek, mint a golyó, s akiket nem fog a golyó.«
De nem beszélek általánosságban. Hanem a mi kis nyomdánkba térek, ahol a »Szegedi Napló« születik napról napra.
Végigfut emlékezetem a számtalan fiókon, hol a ciceró, garmond, petit, s más fajta betűk nyugszanak, nem is álmodva arról, mi minden fog velök még ma kifejeztetni. Talán egy halálhír hirdetője lesz egyik-másik betű, mely most még semmitmondóan hever betűtársai közt mindössze csak karakterisztikummal, hogy ő A, vagy E.
Hát bizony nagy bajjal születik egy lap. Senki sem hinné el, mennyit kell fésülni, mennyit öltöztetni azt a kis »notice«-t, melyet másnap egy pillanat alatt könnyedén fut át a szem.
Már mindjárt korán reggel beállít Gutenberg legfiatalabb követője, a János gyerek nagy bozontos sapkában és vörösre fagyott kezekkel.
A metrompás küldi. Lóhalál sietésre szól a parancs, robogva tör be hát a redakció ajtaján.
– Mit akarsz?
– Az Antal fülét kérem.
Azt aztán ki kell érteni, hogy »entretfillet« gondol, amit legelőbb kell leadni a reggeli lapokkal érkezett hírek után.
Egy negyedóra múlva ismét feljön, de természetesen nem kap kéziratot, mert nem terem az subagallér módjára.
De a nemes nyomda nem elégszik meg ezzel, olyan az, mint a Moloch, vagy mint a thébai sárkány, neki mindegy, van vagy nincs, neki enni adjanak.
S azon hitben, hogy csak az előbbi gyerek járt fönn hasztalanul, a Ferenc fiút szalasztja föl: annak vékonyabb, sipítóbb a hangja.
Ha ez se használ, akkor a Géza gyerek indul útnak: annak aztán olyan siránkozó a kinézése, hogy a legkőszívűbb munkatárs is elérzékenyedik búbánatos kérelmén. Aztán még az a jó tulajdonsága van, hogy kézirat nélkül nem lehet kituszkolni. Az egyedüli medicina, ha egy hatossal vesztegetik meg az üres kézzel való elmenetelre.
Délután aztán megindul a ciceróhajsza. Ha hosszú, szeretik, mert hiába, a ciceró nagyon szapora, míg ellenben a petit a megölője a nyomda tiszteletreméltó népének, s borongós, ködös hangulat uralkodik az arcokon, ha egy hosszabb petit kanyaríttatik nyakukba.
Az ő népszerű írójuk azonban mégis csak az, aki legtöbb kikezdést csinál a kéziratban. Bár nem lehet mondani, hogy a nyomdászokat csakis ilyen kicsinyes önérdek jellemezné. Ők bírják legjobban megbecsülni a jót. S bár a foglalkozás némileg eltompítja bennök a közlemények iránti mindennapi érdeklődést, [a] lángbetűk szikrája mégis mindig legelőbb az ő szíveiket gyújtja meg.
Egyetlen munkásosztály sem szereti annyira a foglalkozás[á]t, mint a nyomdász: hévvel, rajongva csügg azon.
Ismerek egy öreg betűszedőt Budapesten a Franklin-társulati nyomdában, ki ezelőtt húsz évvel is már ott szolgált, mikor még Heckenasté volt a nyomda.
A vén Rudolf ezelőtt húsz évvel, mikor még fiatal volt, megvett, bolondjában egy sorsjegyet s nyert rajta kétszázezer forintot.
No persze, hogy mindjárt otthagyta a nyomdát. Egy nagy lakomát rendezett a Frohnerben, melyre meghítta társait és főnökét.
Egyszersmind búcsúlakoma volt: mert a boldog ember Párizsba indult a legközelebbi vonattal. Mert mit keresne egy olyan gavallér, mint ő most egy akkora lompos faluban, aminő Pest?
A búcsúlakomán a jó öreg Heckenast érzékenyen vett búcsút legjobb nyomdászától, s mosolyogva biztosítá, hogy ha valamikor vissza akarna térni, nála mindig meglesz a helye.
Ez akkor tréfa volt. Mindenki mosolygott rajta. Hanem azért tréfából egy kézfogás is megpecsételte.
A jó Rudolf el is ment, átidomult Párizsban gavallérnak, fényes szállást, fogatot tartott, csinos fiú volt, nekivetette magát a színésznőknek, a tíz év múlva bekopogtatott egy napon Heckenasthoz, megkopott nyári kabátban téli időben, s megkérdezte, megvan-e még a helye.
Bizony megvolt az. S a jó Rudolf ismét odaállt az ismerős fiókokhoz, a szedte, szedi s betűket szorgalmasan. Néha éjjelenkint olyan jó kedve van, hogy dalolásával fölveri az egész Cukor utcát.
Harmadéve egyik könyvemet szedte, jóízűen röhögve némely humorosabb helyén, a bólintgatva fejével, hogy: »no, ez aztán jól meg van írva.«
Egyszer valami olyan becsmérlő forma mosolyt vett észre ajkamon, hasonló megjegyzésére feleletül, s mellét büszkén kifeszítve mondá:
»Hiába mosolyog, kérem. Az öreg Rudolf nem mai gyerek, s jól tudja, mi a jó. A betűk alakjáról ösmerem a talentumokat, uram. Én szedtem a Kossuth Lajos betűit is. Sokszor bele is korrigáltam valamit, ha nem bírtam elolvasni. Átkozott írása van az öregnek.«
Azontúl aztán többször szóba álltam a vén Rudolffal, apródonként elbeszélte ragyogó fényes múltját, mikor még üveghintóban járt, livrés inasai voltak s perzsaszőnyeg borítá szobái padlózatát.
»De azért, higgye meg, uram, a legfényesebb, a legotthoniasabb hely, ahol legjobban érzém magam, az a nyomda.
A legjobb ismerőseim és barátaim pedig a betűk.«
