A HÉT TÖRTÉNETE [II.]
A HÉT TÖRTÉNETE [II.]
Foltok a sajtó szabadságán, piros vércsöppek a fehér havon.
Vajon hol fognak végződni? Talán ott ahol már tócsákká lesznek.
Egész héten beteget virrasztottunk, mert igaz lett, hogy »mindegy akár virraszd a kedves beteget, akár messzire légy, ha tudod, hogy beteg.«
A Verhovay-ügy uralta az eseményeket, s a pesti lapok voltak az izgatottan várt vendégek napról-napra.
Egy-egy telegramm Budapestről, sápadtá tette az arcokat s népcsődületet idézett elő.
S amint Komjáthy Béla borongósan ült ott esténkint páholyában, az ő arcáról szerették volna megtudni, »mi van most odafönn Budapesten?«
De Komjáthy Béla arca nem mondott semmit. Olyan volt, mint egy hieroglif. Vagy, hogy jobb hasonlatot mondjak, olyan volt, mint egy országgyűlési szónoklat.
*
Az »Oroszlány« kávéház »újságfalói« gondterhelten, könyökükre támasztott fővel ültek ott az asztaloknál, egyik postától a másikig.
– Nem adom száz forintért, hogy nem vagyok mágnás –, mondja a dereshajú rézöntő mester, ki pedig máskor arisztokratát produkál kompániája előtt.
– Nekünk is ki kellene már tűzni a lázadási zászlót – véli Forrázó Demeter Mihály uram – mert aszondom sógor, hogy aki az idővel nem halad, azt maga mögött hagyja az idő! Gubó legyek, ha nem így van.
– Könnyű a budapestieknek zendülni – mondja Szűrő Márton sógor –, ha olyan főkapitányuk van, aki ingerli őket, hogy mozduljanak, de nehéz lenne a szegedieknek, akiknek csak olyan főkapitányuk van, akit nekünk kell ingerelni, hogy mozduljon…
*
A kínos aggodalom szegény Verhovay állapota és az utcai zavargások fölött, mely lázas feszültségben tartotta a szegedi közönséget is, csak a hét vége fele kezdett némileg oszladozni.
E kínos hét ünnepe volt a sajtónak. Nagyon szomorú ünnepe, de mégis ünnep. Mert megtudtuk, hogy a nemzet teljesen érzi, mit bír a szabad sajtóban. Menydörgő szavának zúgása egészen a trónig hatott.
S ha Tisza Kálmán el akart indulni azon az úton, mely a sajtószabadság letiprására vezet, talán őt is megállította.
Hahogy ezt vérrel kellett neki megmagyarázni.
*
Hanem mivelhogy a tüntetések hete volt, hát Szegednek is jutott egy kis tüntetés, s illetve egy kis tilalom.
Mert a tüntetésnek a tilalom az édesanyja.
A jour-fixi táncok betiltása volt azon lázító sérelem, mely a szíveket elkeserítette.
S ez egyszer a szívek lettek a lábak szolgáivá.
A tüntetők kik tegnap gyűltek össze a Hungária felső emeleti termében, nemigen hasonlítottak sötét összeesküvőkhöz, nem voltak fölfegyverezve, hacsak néhány pár revolverszemet nem említek, melyek alkalmasak valakit szíven lőni.
Nem voltak sötét palástokba burkolva, mosoly ült az arcukon, s jól esett nekik, hogy végre-valahára van már kire haragudniok.
Páczi glédába állt. S mint a nóta mondja, úgy rítt, úgy sírt kezében a szárazfa, mintha bizony öregapja lett volna rá hajdanában akasztva…
A tüntetők összenéztek. A leghősebb közülök kirúgta maga alól a széket, s táncra illegette a lábát.
Már-már kitörőben volt a zendülés, mely Szeged krónikájában a főkapitányi hivatal stílusa szerint »lábakkali közcsendháborítás« címét viselné, midőn mindeneknek elrettentő példájára fölolvastatott a szigorú ukáz a betiltásról.
E remek irodalom-termék nagy hatást tett. Mindnyájan megvigasztalódtunk tőle. Elringatózva abban a hitben, hogy körülbelül huszonöt évvel visszamentünk a múltba: körülbelül a Bach-szisztém kellő közepébe.
Néma csend állott be. Csak egyes többé-kevésbé szellemes megjegyzések hallatszottak.
»Most már nekünk is van Thaiszunk!« – mondá valaki, s hazafiúi öröm sugárzott arcán.
Aztán lassan, csendesen folyt a mulatság, a szépnem és az ifjúság játékokba bocsátkozott. Mi, komolyabb emberek pedig, nekibonyolódtunk a politikának, pártállás szerint szidva vagy Tiszát, vagy a habarékot.
De hát végre is beléun az ember minden jóba, hosszú az este éjfélig is, ha meg nem rövidíti a járás költészete – a tánc. Csüggedten, félig álmosan oszlottunk el mintegy beletörődve abba a gondolatba, hogy hát végre is igaz az az általános gyász. Bizony, bizony nem lehet hibáztatni az öregurat, amért eltiltotta a táncot. Isten neki, majd csak megélünk tánc nélkül.
S amint e lemondással az utcára lejöttünk, egyszerre csak fölhangzott a »kereszt-utca« egyik nyilvános helyiségéből a velőket rázó kurjongatás, hogy:
Tulipiros a szoknyám,
Holnap is azt veszem rám,
Mert tudom, hogy illik rám!
Holnap is azt veszem rám,
Mert tudom, hogy illik rám!
Valami keserves, istenmegátkozta vonó remekelt odabent, pokoli zsivajjal vegyülve az éj néma csendjébe. S e zsivaj mellett is kihallatszott a táncolók dobogása; mintha csak a Walkürök lovagolnának sebes trappban, a patkók csattogása hasítaná a levegőt.
