295. sz., december 18. A KÓKLER
295. sz., december 18.
A KÓKLER
A KÓKLER
Legelőször az »Utóirat« című szellemes, egyfölvonásos francia vígjáték került színre, amelyben Halmay és Siposné kitűnően játszottak.
Ez volt az öregebbek mulatsága.
Azután jött a gyerekeké. Kijött a lámpák elé a kókler, vagyis mint a színlap nevezi, a »világhírű« Caperta.
A kókler bácsi egy nagy hórihorgas ember, olyan impozáns fizonómiával, mint egy közös miniszter. De a kókler bácsi csak németül tudott explikálni, s a kis Jancsika és a szőke Micike hiába nyújtották ki fejecskéiket a páholyból s hiába figyeltek érdekfeszülten, bizony nem értettek egyetlen szót sem.
Pedig roppant érdekes és roppant nagy dolgokat beszélhetett, mert minden szem őrá volt fordítva a színházban, s az öregebb bácsik és nénik, kik a földszinten és a páholyokban ülnek, sokszor kacagták el magukat. Vajon mit nevethettek?
A mutatványokból nekik t. i. a gyerekeknek legmulatságosabb volt a papírbabák tánca, akik muzsikaszóra olyan szépen járták, mintha elevenek lettek volna. Nagyon jó kukker kellett ahhoz, hogy a babák két oldalán ki legyen vehető a színfalak közé kinyúló fekete zsinór.
A többi aztán nem ért semmit, kivévén az ördöngös cilinder kalap, amelyből a bűvész úr kiszedett egy boglya papírt, egy vaskalitkát kanári madárral, négy picike bőröndöt és a jó istenke tudná elősorolni, mit még? Vajon hogy fért be mind ez a sok jószág abba az egyetlen német kalapba?
Mi öregebbek már megtanultuk egyébből, hogy a német kalap alá még több minden is könnyen befér.
De legjobban egy körülmény nyugtalanította a gyermekeket, kik ma a közönség zömét képezték, s piros, vidám orcácskáik, kandi szemecskéik kellemes tarkaságot kölcsönöztek a nézőtérnek. Kis szíveiket az töltötte be remegéssel, hogy a színlapon meg volt ígérve, miszerint kettő a közönségből el fog tűnni.
Ez még magamat is megijesztett. Mert egyet én is féltettem a jelenlevőkből. Hátha éppen azt fogja eltüntetni az eszkamotőr. S ha jó gusztusa van, éppen azt fogja…
A gyermekek azonban a mamáikért remegtek. De jó szerencse – a kókler bácsi ijesztgetése nem volt valami nagyon komoly dolog.
Egy nagy rece-fice sifonért hoztak a színpadra, amelyet kinyitván Caperta uram, senkit sem láttunk benne s íme, midőn újra becsukta, meg kinyitotta, egy kis leányka jött ki belőle, majd ismét becsukta és kinyitotta s most már egy szép kisasszony lépett ki abból, utána egy fiatal úr, egyszóval a bűvész bácsinak olyan sifonérja van, amelyekből annyi ember jön ki, ahány akar. Ki ne szeretne bírni egy ilyen bűvész-szekrényt, amelyből azt a kisasszonyt eszkamotőrözné ki, amelyik neki tetszik?
A közönségből akadt is két kíváncsi, aki bement a szekrénybe, s ott, szintén optikai csalódáson alapul a dolog, el is tűnt. De Caperta uram csakhamar ismét megkereste őket.
A színház majdnem a zsúfolásig megtelt e bolondságra, mely nem sokat ér, s melyet kár ma megint ismételni.
Aradi úr, mint halljuk, nem is akarta megengedni, de a közönség egy része, mely már délelőtt váltotta jegyeit, határozottan követelte.
*
Holnap a »Kis herceg« bérletszünetben. Hétfőn pedig Liedl jeles zongoraművész hangversenye.
