III. HUSZÁRCSÍNY
III. HUSZÁRCSÍNY
A jó öreg Vahot Imre bácsi jól megkomponálta ezt a darabot. Mindig hatott s mindig is hatni fog az ünnepi publikumokra, nagy mértékben. Kerekded mese, jó egészséges kompozíció, ami a pongyola nyelvezet dacára is még sokáig, nagyon sokáig színen fogja tartani a Huszárcsínyt.
A jó öreg Imre bácsi is erre a darabjára volt a legbüszkébb, mert ezért kapta a királynétól emlékül a nagy gyémántos tűt, melyet ugyan egyszernél többet sohasem tűzött föl, de azért mindig nagy becsben tartott.
Akkor egyszer is úgy történt, hogy az »irigyelt« Jókait akarta »lepipázni« Imre bácsi, s mikor az a Szent-István Rend keresztjével jelent meg egy helyen, Imre bátyánk mellén is ott hányta-vetette fényét az öt darab nagy gyémánt.
»Ha te a »király költője« vagy, Móric – mondá oda kevélyen –, én meg akkor a »királyné költője« vagyok.«
Jókai mosolygott. S Imre bácsi boldogan jött haza, hogy íme most már megmutatta az írók fejedelme előtt is, hogy ő kicsoda.
De térjünk át a játékra.
Az egész előadás egyike volt a legsikerültebbeknek. Halmayné és Szabó Bandi elemükben voltak.
Ezeket, valamint Ferenczinét is, ki két népdalt énekelt el, elég csinosan, lelkesen megtapsolták.
Az előadásban ízléstelen csak az volt, mikor a cigányokat Makó derekasan elveri.
Hiába, az ízléstelenségeket Makó csinálja mindig.
De a jóízű dolgokat is ő csinálja.
S ezért nem tudunk rá megharagudni, a rovás nem telik meg odáig.
Egyet fölír, kettőt törül…
*
(Beküldetett) Alólirott tisztelettel hálás köszönetem nyilvánítom mindazon jóakaróimnak, kik jutalomjátékom alkalmával kitüntettek, maradtam alázatos szolgájuk
Bodrogi Dénes.
