96. sz., május 2. SZEGED, MÁJUS 1.
96. sz., május 2.
SZEGED, MÁJUS 1.
SZEGED, MÁJUS 1.
A tavasz hó első napja az öröm és remény ünnepe. Az emberi kedély gyermek módra üdvözli a természet megújuló csodáit, s naiv boldogsággal minden fakadó bimbóban, minden zöldellő fában s bokorban a reményt, a jövőt s a gyarapodást látja.
Budapesten ilyenkor a Városligetben és a Sugárúton fogat fogatot ér, a »Rondeau«-ban mutatja a mágnás a »társaság«-nak új lovait, s a »firtli« híven utánozza mintáit, a valódi urakat.
A Lipót- és egyéb városrészek hiú nővilága először sétáltatja végig a korzón új tavaszi kosztümjét, s először költi el dideregve ozsonnáját a »Hangli«-ban. A hideg tavaszi nap pedig bölcsen mosolyog. Ha a természetben minden újra hajt és virágzik, miért maradjanak éppen az emberi badarságok meddőek?
Szeged is megünnepelte boldogabb időben a tavasz beköszöntését.
De milyen tavaszra ébredtünk most? Viharral köszöntött be, mely ránk zúdította az árvíz féktelen habját, mely elpusztította a védelmünkre és megszabadításunkra, bár ferdén és eredménytelenül emelt gátakat.
A tavasz ott ér bennünket, ahol elhagyott a tél.
Közel két hónapja, hogy városunk vízborította terület, két hónapja, hogy Szeged népe, mely munkájából élt, s utánozta teremtési munkájában a természetet, alamizsnára szorult, s élelmezteti, ruháztatja magát, mint a gyermek, vagy a tehetetlen aggastyán. S ha bárkánkból kieresztenénk a galambot, még mindig nem hozna az zöld ágat, bár virulásra indítja már a tavasz a természetet.
Mi lemondtunk már az örömről, vagy ha nem egészen, le az idén a tavasz öröméről.
Zöldellő fáink csak fokozzák búbánatunkat, mert tudjuk, utoljára hajtanak, s ha nem hazudnának, az idén fekete leveleket kellett volna hajtaniok.
A tavasz hírnökei, a dalos madarak rettegve kerülik határainkat, s küldik helyettesekül a hollót és a fehér cerkót.
A fecske hajléktalanul marad, mint magunk, s néma fájdalma meghat még bennünket is, kik fölfoghatjuk, hogy mit vesztett.
A tavaszt oly nyár fogja követni, mely nem hoz sem árnyékos, hűs erdőt, sem viruló vetésekben a dús aratás reményét, sem éneklő madarak dallamos csevegését.
A tavasz nem nyújt reményt, mert az enyészet ütötte föl tanyáját a rideg tengerváros fölött.
De hogy mégse legyen az első májusunk a kétségbeesésig reménytelen, e napon hirdeti a kormány, amit tenni akar Szeged városáért és népéért.
Azaz nem mondja meg, mit fog tenni, csak arról értesíti, hogy tenni fog, amennyiben a rombadőlt város újjáépítését tárgyazó törvényjavaslatokat ma küldte föl a jóságos királyhoz jóváhagyás végett.
Azon törvényjavaslatokért cserébe adjuk szabadságunkat és önkormányzatunkat. Királybiztost fognak küldeni gyámnak, s egy tanácsot adnak mellé, osztani felelősségét. Csak a törvény által korlátolt hatalommal lesz fölruházva, s független a kormánytól.
Nagy felelősséget vállal a királybiztos, tehát nagy hatalom is kell neki. Hisz nem is lesz az biztos, az Szeged királya lesz.
Sokat áldozunk föl a magunkéból, midőn ép erőben és korban gyámság alá hajtjuk a fejünket. De meg is fogjuk jól nézni, hogy mit kapunk érte.
Szeged királyi biztosa nagy címet visel. Mert bentfoglaltatik az uralkodó neve, ki Szegedért érez, amit még érettünk király nem érzett, de kiért a szegediek is éreznek, amit még királyért nem éreztek.
Úgy, mint a májusi fát régi időkben ujjongva körültáncolták a népek, mint az újjászületés és fölszabadulás jelképét, úgy mi is szívünk végső reményképességével tekintünk a májusi törvényekre, és azoktól várjuk az újjáteremtést és a föltámadást.
Nagy ember lesz, ki elég ésszel és erővel bír a nagy föladat megvalósítására, s egy népet, egy nemzetet hálára kötelez. De ha a kormány rosszul választ, tudjuk jól, úgy végképp tönkre vagyunk téve.
Az országházban a pártok félreteszik a viszálykodást, midőn Szeged jövője szóba jön.
Kövesse a kormány is e példát. Nézzen körül e hazában, és a legméltóbbnak adja kezébe a szegedi királyságot.
Ha azonban ismét a régi bort önti régi tölcsérekbe, akkor utolsó reményünk is meghiúsul.
