87. sz., április 22. A KÖZPÁLYA A REIZNER-ÜGY S A KÖZVÉLEMÉNY I.
87. sz., április 22.
A KÖZPÁLYA A REIZNER-ÜGY S A KÖZVÉLEMÉNY
I.
A KÖZPÁLYA A REIZNER-ÜGY S A KÖZVÉLEMÉNY
I.
A régi római írók jöttek rá arra, hogy: »akit az istenek gyűlölnek, megteszik tanítónak«; kétezer év óta még kegyetlenebbek és okosabbak lettek az istenek, s most már akire megharagudnak, »megteszik municipiális tisztviselőnek«.
Megteszik tisztviselőnek, olyannak, aki a népnek parancsoljon, s akinek a nép is parancsoljon, akitől a nép megkívánja, hogy tekintélye legyen, s ugyanakkor száz kézzel vájkáljon a tekintélyében a nép, akinek elengedhetetlen kelléke, hogy önálló legyen, de akinek egyszersmind az is kötelessége, hogy száz urat tűrjön a nyakán.
No, már aki ezt is kibírja diadalmasan ilyen anomáliák mellett, annak okvetlenül szükséges, hogy legalább az ördöggel álljon összeköttetésben, s elégetendő mint a szegedi boszorkányok.
Azt kívánná a nép, hogy a tisztviselő tekintélye és becsülete olyan legyen, mint a verem, mely, minél többet vesznek el belőle, annál nagyobb.
Hanem hát abból nem lehet semmi: s az ilyen dolgok csak arra vezetnek vissza mind, hogy a municípiumok ellenségei a köztörvényhatósági autonómia utolsó rongyait is széttépve arcába vágják a szabadságnak, melynek propria motu mi magunk kezdünk egy idő után hátat fordítani.
Szeretem a népet: nekem a nép a királyom; én az ő nemes fején látom a koronát; de ritkán meri föltenni, s akkor sem viseli elég méltósággal.
Amióta ez a szomorú Reizner-ügy merült föl, s amiként fölmerült a közvéleményben, azóta mindig eszembe jut az az ember, aki a lopott kalapot csak alattomban, éjjel merte a fejére föltenni, s úgy csukott ajtóknál sétálgatott benne kevélyen.
A mi szegedi közvéleményünk is körülbelül úgy viseli magát, mintha valami lopott hatalmat akarna fitogtatni, nem mer nyílt lenni, s mert az nem mer lenni, nem válhatik igazságossá sem.
Nem lehet fejtegetés tárgya többé a Reizner-ügy, legalább egy ideig nem, míg erre vagy arra dől, de már eddig is nagy és kellemetlen tanulságokat vetett föl magával, mint a szemét, melyen még penész is van.
Nem fejtegetjük, lesz-e, nem lesz-e alapja a vádnak, hanem azt az egyet megírhatjuk máris, hogy a gyanú, a vád nem tisztességes alakban jelent meg, s nem volt méltó a néphez, amelynek nevében született és nőtt meg.
Szeged város mai sajátságos viszonyainál fogva nem alkalmas arra, hogy a közpálya iránt valami különös tiszteletet és vonzódást ébresszen a kedélyekben; az ambíció nem lángol úgy, mint egyebütt közhivatalért, és ez onnan van, mert Szeged városának nincs arisztokráciája, mely a közpályán tündökölve, aspirációk és vágyak tárgyává tenné a közéjük való fölemelkedést.
De ha nincs arisztokráciája, hát akkor hadd lenne legalább igazi demokráciája (mert ez fölér az arisztokráciával, ha igazi), mely meg tudná érteni, hogy a municípium hivatalnokaiban a municípiumot kell tisztelni, s hogy a tisztelet, mely a hivatalnok felé irányul, visszaszármazik a népre, s mire visszaszáll, minden szálból bokor lesz…
Mert van egy logikai circulus viciosus, melyet nem dönt meg a világon semmi, s ez az, hogy bolond vármegyének bolond a vicispánja is, és viszont: ahol a nép választja a tisztikart, az többé-kevésbé mindig hasonlatos ahhoz a néphez, az a tisztikar mindig a nép tükre, mindig a saját arcát láthatja meg benne, s úgy jár sokszor a közvélemény, mint az öreg Harpagon, ki oktalan gyanújában maga-magát fogja meg tolvajul, s azt a tükört veri be öklével, ahonnan az ő arca fog most kiríni ferdén.
A közvélemény népek ereje, királyok réme; nem szabad hát egyszerű csizmának használni, mellyel el lehet taposni talán a füvet, szét lehet rúgni talán a rögöt, de amelyet be is lehet piszkolni annyira, hogy nem marad semmi értéke.
Nem kívánom eltitkolni, hogy kiválóan a szegedi közvélemény képe áll előttem, s hogy annak nyilvánulásait kívánom megbeszélni e cikkben.
A szegedi közvélemény sokszor mutatta már meg, hogy hatalmas, s hogy amit akar, keresztül viszi. S két legközelebbi követválasztás többségre vergődött zászlói a közvélemény lobogói voltak.
Nem ezek alá a zászlók alá tartozom; de a két ízben rájok kötött pántlika a közvélemény diadala volt, s a közvélemény diadala minden magyarnak győzedelme.
Annál szomorúbb, ha az a közvélemény, mely, mint mesebeli hadsereg, fegyverben, vértezetten pattan ki a síkra, most mint tétovázó árny jár-kél, hol a cél előtt, hol a cél mellett, hol a cél háta mögött…
Majd elmondom holnap, hogy miért.
