30. sz., február 4. MAGYAR SZÁJKOSÁR
30. sz., február 4.
MAGYAR SZÁJKOSÁR
MAGYAR SZÁJKOSÁR
A kormánypárti és félhivatalos lapokat kihozta a sodrukból a »Magyarország« szenzációs híre az országgyűlés feloszlatásáról.
A német szájkosár-törvényjavaslat idején még Tisza leghívebb sajtó-bérszolgái is a megbotránkozás hangján nyilatkoztak azon a parlamentárizmus és a szólásszabadság ellen intézett merénylet fölött. Verték a mellüket, mint a farizeusok és hálát adtak az úrnak, hogy ők nem olyanok, mint azok a németek. Boldog magyar nemzet, őrzi szabadságodat Tisza Kálmán!
Pedig ha egy kissé tanulékonyak, okulhattak volna a múltból. Megjegyezhették volna, hogy ha látnak és hallanak reakcionárius tettekről, jól vigyázzanak, mit mondanak, mert bekövetkezhetik könnyen azon eset, hogy amit elítéltek ma, mert Bismarck tette, kénytelenek lesznek dicsérni holnap, ha Tisza Kálmán cselekszi.
A német szájkosár-törvény korlátozni akarja a szólásszabadságot és megtámadja a képviselői mentelmi, illetőleg sérthetetlenségi jogot, mert felelősségre vonja a képviselőt azért, amit az országgyűlésen mond. De a német birodalomban az alkotmányos rend eddig is hazugság volt. A német császár koronáját isten kegyelméből bírja és azt saját kezeivel tette fejére, mert még jelképileg sem vélte elfogadhatni élő embertől. A német alkotmánynak nincs történelmi múltja, az fejedelmi donáció. Az ajándékot visszavenni, vagy később megnyirbálgatni, bizonnyal rút és nemtelen tett; de nem annyira gyalázatos, mint egy nemzetet ős jogaitól megfosztani, és a századok által szentesített alkotmányából prókátori griffekkel kiforgatni.
A német szájkosár-törvény végre oly törekvések ellen van irányozva, melyek tényleg az állam és társadalom létét veszélyeztetik, és legalább opportunitási szempontból, ha nem is menthetők, de megmagyarázhatók.
Mik ezek azon merénylethez képest, melyet Tisza és Andrássy a magyar alkotmány ellen elkövetni szándékoznak?
Kiszámított alattomossággal eltávolítják a tanúkat, mint a tettét gondosan előkészítő gonosz; elnémítják a nemzetet, hazaküldik fönségének helytartóját, az országgyűlést, és úgy fogják folytatni azon keleti kalandot, mely ellen számtalanszor tiltakoztunk, melynek árát most számolta föl Szapáry Gyula 117 milliós kölcsön követelésében.
A kormánypárti sajtó mindezeket természetesen tagadja. De ki törődik még azok dementírozásaival? Ki lenne elég naiv, hogy hinne nekik, mikor ugyanazok szászor dementírozták a boszniai okkupációt, százszor hazudták el a rechstadti megállapodások tartalmát? Mikor pedig hazugságaik napfényre kerülnek, szemérmetlen mosollyal bevallják tévedésüket.
Fölsorolja az »Ellenőr«, mily teendők halmaza vár az országgyűlésre. Ki tudná megmondani, mikor lesz ez mind elvégezve? Melyik komoly ember, vagy pláne komoly politikus foglalkoznék ma már az országgyűlés feloszlatásával?
Ezen csavart dementi csak annyit mond, hogy abszurdumnak tartja az »Ellenőr« ma már a föloszlatással foglalkozni. De a »Magyarország« és vele a legtekintélyesebb ellenzéki lapok nem adnak semmit az »Ellenőr« cáfolatára, fönntartják megbízható forrásból eredő hírüket.
Mi valószínűbb, mint hogy Tisza a novibazári vagy szaloniki expedícióra készülő politikánk útjából eltávolítja az alkalmatlan parlamentáris ellenőrzési apparátust? Bízik Tisza mamelukjaiban. Jól tudja, hogy azok megszavaznak neki mindent. De a minapi tizenkettős szótöbbség ijesztő kicsinysége valóban félelmessé tette előtte az ellenzék szám szerinti és szellemi erejét. A bevégzett tények előtt meg fognak ismét hajolni a mamelukok, Tisza nélkülözhetetlenebb lesz, mint valaha, és az ellenzék hatály nélküli deklamációkra lesz kárhoztatva. Az ellenzékiség így meddővé válik, és a nemzeti közöny továbbra is meghagyja az uralmat kezeiben.
Ezen politika annyira illik Tisza jelleméhez, és a múltat tekintve annyi természetes valószínűséggel bír, hogy azt a kormánysajtó hiába cáfolja.
Lehet azonban, hogy mivel az alattomos terv idő előtt kitudatott, hiányozni fog a bátorság annak kivitelére. Ez esetben a sajtó nagy veszélytől mentette meg Magyarországot.
