17. sz., január 22. SZEGED, JANUÁR 21.
17. sz., január 22.
SZEGED, JANUÁR 21.
SZEGED, JANUÁR 21.
A törvényhozás termei újra megnyíltak, az egyesült ellenzék újra a küzdelem sorompóiba lépett a mameluk haddal szemben, mely jól van bedresszírozva arra nézve, hogy ne legyen semmi reményünk a jövő iránt, minélfogva az új ülésszak nemhogy valami biztatót nyújtana, inkább ellenkezőleg, sok aggodalmat kelt minden gondolkozó, jó hazafiban. Mert oly előzmények után, aminők történtek, nem lehet föltenni, hogy parlamentünk az eddigi külügyi politika folytatását meg bírná és meg akarná akadályozni. Nem, ezt a levérmesebb reményű ember sem tételezheti föl azokról az emberekről, kik a választási urnáknál mint majoritás kerültek ki, s kiknek nagyrésze a saját zsebe és haszonleső célok szolgálatában áll.
Megyünk tehát a végzetes úton, a romlás felé, napról-napra sebesebben.
Szomorúan festik a viszonyokat gróf Apponyi Albert szavai tegnapi interpellációjában, melyet a magyar miniszterelnökhöz intézett Bosznia- és Hercegovinának a közös minisztérium által szervezett alakbani kormányzása tárgyában.
Két tartományt okkupálnak anélkül, hogy erről az illető parlamenteket tudósítanák. S most e két tartományt birodalmunkhoz csatolják anélkül, hogy ezt a parlamentektől megkérdezzék. Mire valók hát ezek a parlamentek? S mire való az alkotmány?
Gróf Apponyi Albert helyesen mondotta, hogy oly kérdésben, mint BoszniaHercegovina közigazgatási szervezése, huszonnégy óráig sem volna szabad az országgyűlést megjegyzés és földerítés nélkül hagyni, különösen akkor, midőn az összes európai sajtóban oly hír kering, hogy a közös kormány ez új közigazgatási szervezetet se most, sem ezután nem is szándékozik a törvényhozó testületekkel közölni, hanem a saját szakállára hozza azt be az okkupált tartományokban.
Nem tudjuk, mit fog Tisza felelni az interpellációra, de annyi bizonyos, nem olyat, amely bárkit, még a saját pártját is kielégíthetné. Itt már most nem fog használni semmi frázis, mert mint legújabban értesültünk, a közös minisztertanács azt határozta el, hogy mivel csak a magyar képviselőházban lehetne alkotmányos többséget szerezni az új közigazgatási tervezetnek, az osztrák Reichsrathban azonban nem, ennéfogva jobb lesz alkotmányos formák nélkül hajtani végre.
Hanem hát kár afölött búsulni, hogy immár mi magyarok lettünk a bécsi miniszterek engedelmes birkanyája, s hogy a németek váltak rebellis vérű, alkotmányt szerető néppé. Kár sajnálnunk, hogy nem disputálhatjuk ki magunkat kedvünkre azon vidám téma fölött, milyen legyen a két okkupált tartomány közigazgatása; ha ezt nem is bízzák ránk, sebaj, ott majd nem csinálnak nélkülünk semmit, ahol a közös kormány által kifundált közigazgatás költségeit kell megfizetni.
Máris folynak Bécsben a közös miniszteri értekezletek, minő új hiteljavaslat terjesztessék be a két tartomány kormányzási költségeinek födözésére. Denique, mindennek fizetés a vége.
De ez még nem volna olyan nagy baj, mint így, hogy az eleje is fizetés volt, eddig kétszer 60 millió forintunk siratja, most az utolsó 60 milliót elöljáróban még meg akarják toldani, azután folytatásul 23 millió megszállási költséget megszavaztatni a mamelukokkal, s végre a közigazgatási költségeket az új tervezethez, melyhez a két törvényhozó testületnek semmi köze.
Ha önérzet lenne e törvényhozó testületek fizető gépezetében, a delegációban, úgy hátat fordítana a kölcsönjavaslatok előterjesztőinek, mint Szent Pál az oláhoknak. Pedig az oláhok nem voltak ilyen alkatlan [!] emberek, s nem viselték magukat olyan cudarul.
Csakhogy a jámbor apostolban nem volt annyi keresztényi türelem, mint a delegációkban, melyek a teherhordás mesterségében túltesznek azokon a bizonyos állatokon is, kik legalább megérzik előre az esőt.
A delegációk nem érzik meg a véresőt; pedig lesz még az is, s ők segítik hozzá csinálni a felhőt.
