116. sz., május 27. AZ ALCSÚTI HERCEG
116. sz., május 27.
AZ ALCSÚTI HERCEG
AZ ALCSÚTI HERCEG
Csodák történnek… a halottak megmozdulnak.
»Ősapáink hazajöttek!« kiáltottak föl megilletődve a szegedi felsővárosiak, midőn egy reggelen a temető keresztjei, melyeket az áradat kidöntött, ott úszkáltak a házak között, az udvarokon. A vihar oda hajtotta őket a város kellős közepibe.
»Az Árpádok kezdenek visszatérni!« kiálthat föl a nemzet, mikor a magyar királyra és József főhercegre gondol, s mikor egyenkint látja őket elsőknek a honszeretetben, s legbuzgóbbaknak a tettekben. Le a kalappal magyar nép, mikor ezt a két nevet kimondjuk. Nem a királyról van itt szó, s nem vérrokonáról, az alcsúti hercegről. A magyar nemzet elösmeri a királyokat, de nem imádja. A magyar nemzet csak a nagy emberekért tud lelkesedni és rajongani.
S ezek mind a ketten nagy emberek.
Még két évtized moha sem födte be azt a napot, amikor bizonyos esemény érte a császárt, minélfogva kiadatott a rendelet, hogy a templomokban az ég áldásáért folyamodjanak.
Egy református főpap megtagadta ezt; még keményebben ráparancsolták, s bezáratással fenyegették. Ekkor a szószékbe lépett, s így kezdé imáját: Felsőbb rendeletből könyörgöm hozzád, Úristen!
S ez a főpap most egy lelkesült hangulatú költeményt írt a magyar királyra, tele rajongással, tele hódolattal, tele szeretettel…
Bizony csodák esnek. Bizony kezdenek visszatérni az Árpádok.
Mikor Szeged vérzett hegedetlen sebből, mindjárt az első napokban itt termett a király. Az ő hullatott könnyein át látta Európa a mi nagy gyászunkat, s az ő nemes példája, kimutatott szeretete hangolta felénk a közvéleményt, s ösztönözte a kormányt, hogy Szegedet gondjai alá vegye.
S most e napokban lejött az alcsúti herceg is. Tudtuk, hogy eljön, éreztük, hogy a szíve közel van; vártuk; lehetetlennek tartottuk, hogy el ne jöjjön.
Elindult; éreztük közeledtét, mint a mesék óriásának. Messziről ide melegített. Székesfehérvári útja lobbanásra gyújtotta a szikrát, melynek nyomában az a szemrehányás járt, hogy miért nem olyan magyarok a mi mágnásaink, mint az osztrák főherceg? A Batthyányak, Eszterházyak, Zichyek messze mögötte maradnak Habsburg-Lotharingeni Józsefnek a magyar hazafiságban.
Ifjabb Károlyi István toasztja jókor jött. De a lecsüggesztő hatást, melyet az gyakorolt, elenyészteté a népszerű herceg, Magyarország első mágnása, ki úgy érez, mint a nép bármelyik szabadelvű fia, s hazáját olyan mélyen szereti, mint igen kevesen.
Kétszeres ünnep volt ránk nézve József főherceg ideérkezése. Tudtuk, hogy nem jön üres kézzel és nem távozik innen üres szívvel.
A könny, melyet szerencsétlenségünk szemeiből elővarázsolt, gazdagabbakká tett bennünket, mint aminők előbb voltunk, s az ígéret, hogy »Szegednek ő lesz a főkertésze«, sejtetni hagyta azon a lapokban fölhozott hír valódiságát, hogy József főherceg csakugyan építeni fog palotát Szegeden.
S ha József főherceg palotát épít Szegeden, akkor majdnem kétséget sem szenved, hogy a közelvidéki főurak is utánozni fogják, s Szeged egy második fővárosa lesz Magyarországnak, hol az ipar, kereskedelmi- és gyári élet mellett ott fognak állani hosszú sorban az arisztokraták palotái is, fényes fogatokkal telnek meg az utcák, pompás kertek fognak elterülni a Tisza és a holt Maros mentén.
Íme, egy gyönyörű vízió a jövőből. S ez a vízió a főherceg egyetlen szavára mintegy valósággá látszik izmosodni. Máris emlegetik a fővárosi lapok, hogy gróf Csekonics és Pallavicini is palotát óhajt építeni Szegeden.
S valóban, semmi sem volna kívánatosabb, mint az, hogy Szegednek arisztokráciája is legyen. Enélkül minden európai város holt háztömeg. A fény és pompa, melyet az arisztokrácia kifejt maga körül, éltető harmatja az iparnak.
Büszkesége Szegednek, hogy polgárváros, s hogy mint ilyen állotta ki századok viharát, s hogy mint ilyen emelkedett, virágzott, de azért szívből üdvözölné falai közt az arisztokráciát is, mert a magyar osztályok, a nép, a polgárság, a köznemesség és a mágnások sohasem lehetnek ellenfelek, hanem örökké kiegészítő részei egymásnak, s egyformán hasznos részei a közös nemzettestnek.
