I. Bakai és Bakay
I. Bakai és Bakay
Volt egyszer egy vereshajú lakótársam, aki úgy született a természettől, hogy akaratos, makacs ember legyen, hanem a veres haja nem engedte szegénynek.
Ez a vereshajú lakótársam jut eszembe, valahányszor Szeged város érdemes képviselőjéről, Bakay Ferdinándról gondolkozom. Pedig sokat gondolkozom rajta.
De hát nem is annyira Bakayról van itt szó, mint inkább az én vereshajú lakótársamról.
Ez, mondom, igen makacs ellenzékeskedő természetű fiú volt, hanem mivelhogy predesztinálva van a közszólamban, hogy »veres ember egy sem jó«, azért is elhatározta, hogy ő jó, szelid, engedelmes lészen.
Ez is egy neme volt az ellenzékeskedésnek. Ellenkezés az anyatermészettel.
Egyszer zimankós téli éjszakán fölvertem meleg párnái közt, hogy igen szomjas vagyok, keljen föl és hozzon nekem a kútról egy pohár vizet.
Szürke szemei dühösen forogtak, hanem azért mégiscsak fölkelt, szó nélkül magára vette a Tisza szűrt (akkor ilyen nevű bolyhos szűröket viseltünk), s kitámolygott az ajtón.
Az ajtóban azonban egyszerre megfordult, kiszakadt belőle a fékvesztett indulat.
– Siess már! – kiáltottam utána.
– Jó van, megyek – hörgé szilaj elkeseredéssel, aztán az öklével fenyegetett meg vadul – »hiszen – ordítá – majd megtanítanálak én téged, ne volnék csak vereshajú«.
De hát nem is annyira vereshajú lakótársamról van itt szó, mint inkább Bakay Ferdinándról.
Nincs ugyan veres haja, habár orra van is. Hanem éppen úgy tesz, mint az én vereshajúm.
A jóravaló mameluk csak mameluk, – Bakay azonfölül még valóságos famulusa is Tisza Lajosnak.
És ez mind csak azért van, mivelhogy ő vereshajú.
Bakay arisztokratának kíván látszani azért, mert demokratának nézik. A bakra ül a kocsis mellé, hogy közelebb lehessen a nagyúrhoz, ki olyan távol áll a canaille-től. S ezt ő mind nem tenné, ha nem volna egy a »canaille«-ből.
Bakay meglapul, összehúzódik a hatalom előtt mint a sün, azért mert neki kétszeresen kell meghunyászkodnia, miszerint elhiggyék felőle azt, hogy csakugyan meghunyászkodik, mint ahogy a vereshajúnak kétszer kell jobbnak lennie, mint más embernek arra nézve, hogy jónak tartsák.
Ezért lett Bakaiból Bakay…
S erre az annektált »y«-ra bazírozva nem lehetetlen, hogy nagy-bakai és kis-bakai Bakay Nándor urat ott találjuk egyszer »kedves barátja« (mert Bakaynak minden magas állású ember kedves barátja), nagyapponyi Apponyi Albert előszobájában. Ő ott is éppúgy otthon lesz, mint »kedves barátja«, boros-jenői Tisza Lajos bakján.
Siessünk hát őt a jelen helyzetében lefotografírozni addig még nem késő; mert Bakayn az is megeshetik, hogy mialatt a »camera obscurá«-hoz futnék őt a mostani »maszk«-jában levenni, azalatt Bakajnovicsra változik át.
A »maszk« szót pedig azért használom, nehogy valaki azt higgye, hogy az igazi Bakayt fogom neki bemutatni.
Az igazi Bakay láthatatlan.
Mert ha Bakay egészen látható lenne, akkor senki sem nézné meg – mert mindenki elfordulna tőle.
Olyan ő mint a harminchárom féle papírosba csavart mákszem, a zöld boríték már lejött róla, most a vörös boríték hámlik, s ez így megy tovább, tovább… holnap majd elmondom, meddig.
