240. sz. október 24. CORIOLÁN BŐRKÖTŐBEN
240. sz. október 24.
CORIOLÁN BŐRKÖTŐBEN
CORIOLÁN BŐRKÖTŐBEN
Bakay hangja hallik a volscusok táborából, Szeged ellenzéki követét a kormánypárti sajtó védi az ellenzéki sajtó ellenében, Bakay kezdi átlépni a Rubicont s Róma ellen indul…
No-no, Bakay uram! Coriolán így tett, az igaz, hanem Coriolán nem járt bőrkötőben, Coriolán a kardjára ütött sértett, haragvó kevélységgel, s annak a kardnak nagyon kemény, nagyon éles volt az acéla.
És valamiképpen Coriolánt, akikhez pártolt: a volscusok ütötték agyon, amiért azokat is megcsalta, úgy önt is agyon fogják ütni ott, ahová köpenyeg forgatása közt eljutott, s ahol most védelmezőkre lel.
Mert ha mindent képes is kijátszani Bakay Ferdinánd, az immoralitás logikai következményei elől el nem siklik.
Hát nem is igen törődném a Bakay úr chassez-croissez lépéseivel, tudván, hogy őt úgyis utol fogja érni a nemezis, ha Bakay úr megmaradna csupán nagy államférfiúnak, hanem Bakay úr ezenfelül csevegni is szeret… mégpedig sokat szeret csevegni.
Márpedig aki sokat beszél, vagy sokat tud, vagy sokat hazudik…
Mivel pedig Bakay nem tud sokat… engem azon kényszerűségbe hoz, hogy magam beszéljek el egy kis epizódot, melyet addig csupán az ő szájából hallhattak nehányan azok közül, kik tegnap Tisza Lajosnál vacsoráltak.
Ezen kis epizód Bakay úr és énköztem folyt le.
Igen ártatlan és igénytelen. De mivel Bakay úr ért az anyagok tetszés szerinti földolgozásához, s azt akként beszéli el, mintha ő engem, hogy saját államférfiúi kifejezését használjam, lefőzött volna, hát én magam mondom el a dolgot, hogy Bakay uram ne toldhasson hozzá semmit.
Múlt szombaton történt. Mocsáry, Verhovay és Herman voltak itt.
Bakay a szokottnál vörösebb orral ült a Hétválasztónál az étterembeli asztalnál. Bizonyosan azért volt ma vörösebb az orra, mert ma mint republikánusnak kellett fungálnia.
»Szeged bölcsének« a politikai ebédnél, hogy csorbát ne szenvedjen a történelmi hűség, pompás étvágya volt, de rossz kedve. Úgy érezte magát »elvtársai közt«, mint Károly király a parlamentben barátai közt, kiknek ajkain ott lebegett a végzetes szó, a halálítélet ellene.
Valami ösztönszerű idegenkedés fogta el az embereket. Komor homály borongott a teremben. Bakayhoz alig szólt valaki, akinek a szeme rátévedt, az hirtelen lesütötte azokat gyöngédségből, hogy ne okozzon neki, az eltévelyedettnek, zavart a szúró pillantása. Csak ritkán szólította meg valaki. A legyeket vigyáztam: még azok közül sem röpült rá egyik sem. Még a »similis simili gaudet« sem igaz már.
Kényelmetlenül izgett székén: szomszédságom sem lehetett nagyon ínyére, mialatt derék vendégeink az ország szomorú tönkremeneteléről beszéltek.
De hogyisne menne tönkre az olyan könnyelmű állam, mely a Bakay tudományos képzettségéért tizenöt osztrák értékű forintot fizet naponkint!
Ebéd végeztével én és K. I. barátom bementünk a Verhovayék szobáiba azok meghívására. Ott aztán elhatározták, hogy mielőtt valamihez kezdenének, némi tanácskozást tartanak.
Távozni készültünk, Verhovayék azonban marasztaltak, mire Tisza Kálmán [Lajos!] »per tu« pajtása azon hősiességet követte el, mellyel tegnap dicsekedett s mely abból áll, hogy így szólott:
Önök mégsem tartoznak szorosan a párthoz…
Elértettem Bakay úr intencióját, hogy szeretne lerázni a nyakáról, s azt feleltem:
Mi sehogy sem tartozunk a párthoz. És mégis sokkal jobban, mint ön.
*
Ekképp esett ez az eset.
Eltávoztunk a marasztalások dacára is, s én igen természetesnek találtam azt, hogy Bakay énbelém nem szerelmes.
És igen természetesnek találtam azt is, hogy Bakay csak titokban zárt falak között mer szélsőbaloldali lenni.
