233. sz. október 16. A SPICLI
233. sz. október 16.
A SPICLI
A SPICLI
Az is van már. Ilyen is termett már Szegeden a paprika és fehér cipó hazájában, mely most a »colstok« hazájává avanzsírozott.
A spicli magos, vékony ember, szemei vörösek, mint a házi nyulaké és a sötétben is látnak. A válla kissé előrehajlott, orra mint a kostól volna kölcsönözve, egész a szájába ér: lehet vele szimatolni igen sokat.
A spicli bejáratos a Zsótér házba, s otthonosan jár ott föl s alá a folyosón. Arca alázatos, homloka redős, apró szemei úgy csillognak, mint az ezüst lemez, valahányszor egy-egy ajtó nyílik.
Ő érzi az ajtónyíláson átszivárgó dicsfényt, mely az excellenciás úrtól ered, sőt melegíti az a fény. Melegíti, s mégis fázik tőle. Fázik tőle, s mégis reszket érte.
Csodálatos egy betegség!
A spicli mindent tud, mindent hall, mindenüvé befúródik. Legelőször kitudja az apró emberek gyöngéit, s az apró emberek útján gyakorol befolyást a kegyelmes úrra, mert a nagy ember is semmi egyéb, mint az apró emberek rabja. Ezt igen jól tudja a spicli, s az apróbb emberek szolgája igyekszik lenni, hogy egy circulus viciosusnak a láncszeme lehessen.
Görnyedve hajlik meg még Kende Pali előtt is, s mély alázattal veszi ki szájából a szivart.
Az utcán örök mosolyt hord ajka, s vidám kedélyességgel érdeklődik minden iránt. Sétálni leginkább a Kovács patika előtt szeret, mint az egér az asztag tájékán.
Keze mindig a mellénye gombjain kotorász, s az egyik füle gyapottal van betömve, nehogy amit az egyiken hallott, a másikon kijöhessen.
Ha sok besúgni, elpletykázni való dolga van, megelégedetten s gyors léptekkel suhan el az emberek között, s elefántcsont fogantyús botjával izgatottan szeldeli a levegőt.
De nem folytatom tovább. Hiszen annyira ugyis lefestettem már, hacsak úgy vonásokban is, hogyha közelébe jön, mindenki ráösmerhet, addig is, míg a hivatalos lap nyilvánosan közli nevét a legközelebbi rendjel osztáskor.
