138. sz., június 24. SZEGED, JÚNIUS 23-ÁN
138. sz., június 24.
SZEGED, JÚNIUS 23-ÁN
SZEGED, JÚNIUS 23-ÁN
Dacára, hogy lapunk elvül tűzte ki: amennyire lehetséges csakis szegedi dolgokkal foglalkozni, kénytelenek vagyunk némelykor olvasóink érdekében a világeseményeket követve, legalább annyit mondani, amennyi okvetlen szükséges.
A keleti kérdésnek, mellyel még sok bajunk lesz valaha nekünk magyaroknak, ismét egy új ágazata kezd fakadni: az »egyiptomi kérdés«.
Az egyiptomi bonyodalmak pénzkérdésből származnak. A hatalmak nem értettek együtt[!] az alkirállyal az egyiptomi államadósság törlesztésére nézve; ezen kívül az alkirály kormányát pénzügyi ellenőrzés alá helyezték, melyből Izmail basa egy mesterségesen csinált rendelettel akart kibújni.
Innen datálódik a surlódás a francia, angol és egyiptomi kormnányok közt. De emellett mindenféle apró kérdések miatt a két nagy európai hatalomnak nemcsak a fáraók birodalmával volt eltérő nézete, hanem egymással is.
Ebből aztán diplomáciai tárgyalások és jegyzékváltások támadtak Anglia és Franciaország közt, anélkül, hogy e csendes szóváltás messze hatott volna.
S el is folydogált volna a csendes szóáradat talán évekig is, anélkül, hogysem eldöntetett volna, vajon melyiknek legyen a két nyugati hatalom közül több befolyása Egyiptomban, ha váratlanul közbe nem lép a mindenütt jelenvaló úr, Bismarck herceg.
Hogy kelet legfőbb kereskedelmi pontján kinek legyen legnagyobb befolyása, ezt fontos dolognak tartotta Bismarck herceg, aminthogy igaza is volt, s váratlan fölléptével váratlan fordulatot idézett elő ez ügyben.
A két diplomatizáló kabinet közt létezett véleménykülönbség azonnal háttérbe szorult, Salisbury és Waddington közösen, Németország értesítése nélkül, fölszólították a szultánt, hogy az egyiptomi alkirályt lemondásra bírja. És ezt alig lehet magyarázgatni egyébként, mint hogy Anglia és Franciaország határozottan meg akarja tartani az Egyiptom-kérdés megoldásában a vezérszerepet, s hogy semmi szándékuk azt Németországgal megosztani.
Bismarcknak (kinek esze ágában sem volt a Khedivét leköszöntetni) most már három út közül kell választania.
Vagy szembeszállni a nyugati hatalmak akciójával s ez veszedelmes.
Vagy elejteni az egész dolgot s ez káros.
Vagy végre csatlakozni utólagosan Anglia és Franciaország akaratához s ez szégyenletes.
Néhány nap alatt eldől, melyik utat fogadja el a vaskancellár. De az nem oly fontos reánk nézve, mint az, hogy mit fog tenni Monarchiánk, mely föl van szólítva Anglia és Franciaország által, hogy csatlakozzék az ő akciójukhoz.
Fontos kérdés ez, mely könnyen a szerencse vagy a szerencsétlenség forrásává válhat Ausztria-Magyarországra nézve.
Bárcsak ez egyszer eltalálná a külügyminiszter, midőn a két titkos szelencéhez nyúl, hogy melyikben van az áldás.
Azon érdekszövetség hatása, melyet a két nagyhatalom egymással kötött az egyiptomi kérdésben, nem-e vajon a legkedvezőbb perc, hogy mi e két nagy nemzet szövetségébe lépjünk; ez biztos lenne a jövőben és alapját vehetné az erőnek, mely egyedül képes fönntartani az egyensúlyt Európa államai közt.
Félünk azonban, hogy Andrássy Gyula, ki tudvalevőleg bele van szeretve Bismarckba, s nem bír, vagy nem mer kibontakozni ezen kártékony szimpátiákból, most is el fogja ejteni a kedvező alkalmat s hordjuk a Bismarck szennyesét nemes megelégedéssel.
(A SzN szerkesztőségének összetételét figyelembe véve MK szerzőségére enged következtetni a BismarckAndrássy külpolitikai együttműködés kárhoztatásán kívül a három lehetőség íróra valló csoportosítása: veszedelmeskárosszégyenletes közötti választási kényszer. Ugyanígy fogjuk föl az »áldás«-t tartalmazó szelence szerepeltetését és a zárószakasz erősen MK-ra valló megfogalmazását is. Kétségtelen bizonyítékunk azonban MK szerzősége mellett nincs.)
