116. sz., december 2. TISZA KÁLMÁN ÁLMA – Olyan allegória-féle –
116. sz., december 2.
TISZA KÁLMÁN ÁLMA
– Olyan allegória-féle –
TISZA KÁLMÁN ÁLMA
– Olyan allegória-féle –
A zsarnok alszik, és nem lehet fölébreszteni. A nemzet géniusza tüzes vassal égeti – és meg sem mozdul. Töviseket szurkál testébe, s az alvó ördögi kaján arcával visszamosolyog rá.
Kemény Gábor és Jekelfalusy ott ülnek a kegyelmes úr ágyánál, amíg alszik és a legyeket kergetik el róla. – Halkan suttognak, mert a hangosabb szó el van tőlük tiltva.
A nemzet géniusza dühbe jön, amiért nem bírja fölébreszteni ezt az embert s borzalmas víziókat bocsát rá:
Megjelenik előtte a hajdani elvtársa s rokona, gróf Teleki László. Borzasztó látvány. Vértől csepegő fejét hóna alatt hozza.
Lassan, méltóságosan lép az ágyához a szellem s megrázza az alvót; szemrehányó hangja élesen süvít a légben.
– Te vagy az, Kálmán!
Az alvó arcán a hideg verejtékgyöngyök gyülekeznek, s kínosan hörgi félálomban:
– Tudom is én. Majd megkérdezem Bécsben.
S ezzel tovább álmodja ominózus álmát a geszti nagyúr, kit a dicsvágy süllyesztett e rémítő önkívületbe.
Majd a »haza bölcse« támad föl virággal lepett sírjából; fönséges arcát harag borítja, s hatalmas keze görcsösen nyúl az alvó felé, hogy azt lelökje a bíbor-ágyáról.
Tisza görcsösen kapaszkodik meg, marad és tovább alszik.
A nemzet géniusza még erősebb eszközökhöz nyúl, midőn látja, hogy Deák szellemét is hiába idézte föl.
Fölbontja egyszerre mind a boszniai sírokat, hogy jelenjenek meg színről-színre az áldozatok árnyai vádolón, fenyegetően…
Tisza ágyához egy csomó szelindek van kötve láncra. Ezek megugatják az összesereglett árnyakat. A zsivaj, a lárma pokoli, de mégsem ébreszti föl a pokol emberét.
Az árnyak elől a másik oldalára fordul: mély hortyogása sejteti, hogy tudomást sem vesz róla.
»Tehát semmi, de semmi sem ébreszti föl ez embert?« – kiált elkomorodva a Géniusz, kezének egy intésével elbocsátja a szellemeket és lecsüggesztve lelkes fejét, undorodva távozik a miniszterelnök szobájából, éppen mikor Beöthy Aldzsi lép be oda, komor frondeur fizionomiával.
Kemény Gábor ijedten néz a nyílt ajtóra.
– Csitt… pszt! Lábujjhegyen jöjj, Aldzsi! Urunk alszik.
Aldzsi lábujjhegyen közeledik.
– Fontos híreket hoztam… – mondja suttogva a párt pletykahordója.
– Halljuk! - sziszegi Kemény Gábor.
– Péchy, Wahrmann, Horváth s még többen kiléptek a mamelukok közül – jegyzi meg Beöthy halkan.
A miniszterelnök hirtelen fölriad e szavakra:
– Micsoda? Ezt merték tenni? Holla, baj van! Oldjátok le a szelindekeket. Nekik kell ereszteni…
A parancs azonnal teljesíttetett.
S az eredményt lásd: a »Hon«, »Ellenőr« s különösen a »Magyar Polgár« 284-ik számában.
