SZÍNÉSZEINK I. – Két közlemény –
SZÍNÉSZEINK I.
– Két közlemény –
– Két közlemény –
A napról napróli rövid referáda, melyet »Színház« rovatunkban hozunk, nem lehet arra célozva, hogy az egyes színészek hibáival behatóan foglalkozzék, hogy azoknak előnyös oldalait kiemelje, hogy a fogyatkozásokra figyelmeztesse s útbaigazítójuk legyen; a mi színházi referádánk nem a színészeket szolgálja, hanem a közönséget, mert csak az előadások rövid képét nyújtja, anélkül, hogy az előadások hiányait, a színészek egyes hibáit kimutatná; s a színpadi hatás el nem érésének okait nyomban ki is fejtené.
De ez lehetetlen is. Mert mint hajdan Horn Ede, ki tréfából így definiálta az ágyút: »vegyünk egy lyukat és öntsük körül ólommal«, mi is kénytelenek lennénk így kiáltani föl »vegyük az abszolút semmit s öntsük körül fogyatkozásokkal.«
Csak bevégzett művészekkel szemben szolgálhatja a kritika vagy referáda egyszerre a színészt és a közönséget s lehet következetes.
A vidéki színészek többnyire naturalisták. Néha jól csinálnak valamit, maguk sem tudják, miért, mint az egyszerű népdal egy-egy akkordja, szinte művésziesen csendül meg, míg többi része bosszantó. Ha a vidéki színész jól játszik el valamit, majd mindég az a helyes kifejezés vele szemben: »no ezt kitűnően találta el«. Az eltalálásokkal szemben azonban hogyan viselje magát a merev bírálat? – A kritika csak azt méltányolja, amit valaki tud. S hogyan tudhassa, mi abban a tudás s mi abban a véletlen, ami az »öntudatlanság művészete?«
A vidéki színész olyan, mint az asszony, annak a természetét nem lehet kiismerni soha, s amit ma »B«-nek néztél benne; már holnap »A«-nak látod. Tönkre teszi minden róla táplált reményedet egy félóra alatt, hogy egy új véleménynek adjon helyet, melyet ismét kiszorít egy másik. Mintha egy még meg nem állapodott, hanem egy még ide-oda ingadozó tárgyat állítanál a »Camera obscura« elé, hogy azt lefotografírozd. Furcsa kép lenne abból.
De hogy a vidéki színész ilyen, annak egyik oka magában a vidékiességben van. A legnagyobb tehetség is elrészletezné magát, ha esztétikailag neki való szerepköréből ki kellene lépnie s játszania derűre-borúra mindent, mint ahogy ez a vidéken történik. Aztán az az átkozott vidéki játékrend, hol folyton más-más darabot kell adni, mert egy darabra legfeljebb két-három közönség jut idényben.
Valaki azt hangsúlyozta egy ízben, hogy szigorúak vagyunk kritikánkban a színészek iránt. Nem, csak igazságosak. – Ugyanez a valaki azt óhajtaná, hogy nem kellene fővárosi szempontból írni a bírálatokat, hanem viszonylagos, helyi szempontból.
Csakhogy hát ilyen szempont, véleményünk szerint, nincs. Külön szegedi esztétikát még eddig nem ösmer a világ. A jónak és szépnek a fogalma egy az egész művelt világban, s Szegedét kizárni ebből kissé különös lenne.
Dicsérő bírálatok írása nem lenne ugyan lehetetlen, csupán abszurdum. Kit akarnánk azokkal megcsalni? Magunkat? Vagy a színészeket, akiknek haladásra van szükségük? – A művészetnek meghatározott törvényei vannak, úgy, mint a nyelvnek: igen furcsa dolog lenne, ha egy embert, aki nem tud németül, úgy bírálnánk meg Szegeden, hogy jól beszéli a német nyelvet, csak azért, mert Szeged nem Bécs, hol a nemzet nyelvismerete iránti igények sokkal nagyobbak, mint Szegeden.
Ha a relatív szempontnak helye van, az legfeljebb az előadásokra applikálható, azokat egymáshoz és az erőkhöz viszonyítva. Amennyiben az az előadó színészekkel szemben érvényesülhet – éppen semmi jelentőséggel sem bír.
Ezért határoztuk el, hogy »Színház« rovatunkban csupán leginkább az előadások leírására szorítkozunk, röviden arról tájékoztatni a közönséget, ha történt-e valamely figyelemre méltó mozzanat a színházban, vagy nem.
A jelen cikk van hivatva arra, hogy a színészekkel foglalkozzék, s hogy azokat hibáikra figyelmeztesse: de mert nincsen szándéka senkinek keserűséget okozni, csak azokkal fogunk foglalkozni, kikben annyi tehetséget látunk, hogy annak jó útra térítése mintegy kötelességévé lesz a sajtónak, mert elvégre is nálunk csak felerészben neveli a színházi konzervatórium a művészeket, a legnagyobb kontigenst a vidék szokta adni.
S ebben határozottan ki van jelölve, mivel tartozik a vidéki sajtó a színügynek. S hol keresse a maga teendőit.
Mindenekelőtt kinyilatkoztatjuk, hogy Aradi úr színtársulatával meg vagyunk elégedve: s szívesen tudjuk be annak hiányait a körülményeknek. Hogy éppen a főszereplők rosszak itt-ott, annak nem ő az oka: maga a Népszínház sem bír valamirevalóbb tenor-énekesre szert tenni, mint Kápolnai, hogyan kívánjunk tehát Aradi úrtól különbet Nagy Pistánál, kinek csak a hanganyaga meglehetős, de az alakja illúziót rontó, s a játéka még elég kezdetleges.
Jó népszínműénekesekkel és énekesnőkkel sem hajigálkozik a mai kor. Csak egy Soldosné van a világon s csak egy Tamássi. Be kell érnünk a gyengébekkel is. – Zoltán eltávolítása ugyan ajánlatos volt a szerepköréből, melyet ő nem bírt betöltni, de ezzel nem azt akartuk mondani, hogy Aradi nagy művészt keressen ide; azt Rákosy sem bír találni. Megelégszünk szerényebbel is, még Kolozsváryval is. Sőt magát Zoltánt is szívesen látjuk másodrendű szerepekben. Mert a vidéki színészet és közönség közt ezen méltányos elvnek kell lennie az összetartó kapocsnak: »A kecske is jóllakjék, s a káposzta is megmaradjon.« A jelen társulatnak bizonyára sok hiánya van még, amin Aradi úr, ha a pártolás fokozottabb lesz, ahhoz mérten kétségkívül simítani fog, de így is egy kompakt egész az, s igénye van arra, hogy pártoljuk; igyekezet, gond és rend jellemzi a társulatot, s az igazgatóság is nem a sarlatánéria embere – az igaz művészetet és a nemes ízlést szolgálja a repertoárban és a rendezésben – már amennyire lehet neki.
Leggyengébbek az operettelőadások, ami nagyon természetes is, mert sok minden kell hozzájuk. Nagy személyzet, díszletek, balett, zene, ének. Ezek pedig mégcsak a leküzdhető dolgok, de vannak leküzdhetetlenek is. Egy operett betanítása rengeteg sok időt vesz igénybe s itt Szegeden csak kétszer lehet adni. A téli idényre összetoborzott tagok a szélrózsa különféle irányaiból kerültek össze s ha az ócskább operetteket ismerik is, mindenik más-más betanulással tud abból egy-egy szerepet. Ügyetlenebbnél-ügyetlenebb karmesterek tanításának nyoma érzik rajtok. Ehhez járul még azon körülmény, hogy az operetteket vidéken rendesen kihagyásokkal adják, s mindenütt más-más cenzor törült a darabban, más-más helyeket. Képzelhető tehát, mikor aztán egy ilyen társulat összekerül, ha mindazt a »számot« itt is kihagynánk az ő kedvéért, amit egyik-másik szereplő egyebütt nem énekelt – szőröstől-bőröstől elmaradna az egész operett. – Szegény Langer Viktornak bizony sokat fől a feje, míg egy-egy előadást összeillesztgethet – nagy keservesen.
Az operett-énekesek közül csak az énekesnőkkel foglalkozunk, mert csak énekesnők vannak – hacsak a Nagy Pistát nem vesszük komolyan. Márpedig nem vesszük.
Az európai műszínpadokon van az a szokás, ha valaki a szereplők közül hirtelen megbetegszik, annak a szerepét azért nem játszatják el egy hirtelen előrántott, kevésbé jó színésszel, hanem kilép a rendező szalon-öltönyben s ott, hol a hiányzó tag mondókája következik, felolvassa azt a könyvből, ahelyett, hogy az összhatást nem odavaló rossz játék által csökkentenék. Valahányszor Nagy Pistát látom kilépni, mindig eszembe jut, hogy most valaki hirtelen megbetegedett odakint, s Nagy Pista mondja el helyette a szerepét. De szinte csudálkozom, hogy – könyv nélkül.
Ezt nem valami malíciából mondom. Szükség van rá. Én tudom, hogy elnézéssel kell lenni azon rossz sajátságok iránt, melyeket a jó tanács nem javíthat meg. De elvégre is elhallgatni mindent éppen annyit tesz, mint nem törődni semmivel. Márpedig nekem Aradi úr társulata sohasem vétett semmit, ami arra ösztönözne, hogy ne törődjem vele.
De most térjünk át az egyes tagokra, mert már így is kelleténél hosszabbra nyúlik a disszertáció.
Enyvári Saroltán kezdem, nem azért, mert előbbre helyezném Rónaszékynénél, mert ez bajos lenne; éppen amennyire igazságtalan volna Rónaszékynét helyezni előbbre. El nem döntött elvi kérdéseket kellene bolygatnom, ha vajon a tanulmány, vagy a természet által adott előnyök jönnek-e elől – még kevésbé lehet a kettőt összehasonlítani, mert Rónaszékynében éppen azok a tulajdonságok vannak meg kellő mértékben, melyeket Enyvári Sarolta kisasszony nélkülöz – és viszont.
E kettő egymást kiegészítő alkatelemeit összevéve, lehetne belőlük egy oly művésznő, mint Soldosné – amikor kelletlenül játszik, de jól énekel.
Enyvári Saroltának kis hanganyaga van, de annak aztán tudja hasznát venni, szépen iskolázott hang az, finom és rokonszenves. Szabatosan és vigyázva énekel. Játékát is napról-napra jobbá, jellemzőbbé teszi az igyekezet. Néhány nap óta is meglátszik rajta a haladás. Félénksége és feszessége a színpadon tűnőben van. Van érzéke az esztétikai mozgás iránt is, s bizonyos kimért, ildomos formák szerint mozog, nem pedig akárhogy »heje-huja« módra, mint Rónaszékyné, amilyen mozdulatokkal lehet ugyan pillanatnyi tetszést aratni a gyengébbeknél, de amik olyan messze állanak az ábrázoló művészettől, mint a bukfenchányás. A plasztika minden rejtélyei még nem tárultak fel Enyvári Sarolta előtt sem, hanem megvan az igyekezet azokkal megismerkedni s ezt nem szabad nem méltányolni. Különös dicséretet érdemel, amiért egy cseppet sem utánozza szakmájabéli pályatársnőit, kik egyéb fogyatkozásaikat testi bájaik előtérbetolásával igyekeznek feledtetni a publikummal: szerény és mindig decens a színpadon. Azonban kiejtése határozottan szokatlan s úgyszólván visszatetsző, van benne valami sajátos, elkényeztetett álpátosz, valami olyan grimasz-szerű naivitás, ami neki igen rosszul áll. Arcjáték, magasabb indulatok kifejezése, drámai hév s több efféle lényeges dolgoktól még távol esik. – Ezekre igyekezzék, s akkor szép jövőt ígérhetünk neki. Haladjon ezek tekintetbevétele mellett az eddigi úton, s ne hagyja magát félrevezettetni a vidéki tetszés s nemtetszés által.
Rónaszékyné sokat nyert a természettől. Kellemes színpadi alakot, kifejezésteljes fekete szemeket s erős, érces hangot. Ő azonban nem tudta a természet ajándékait kellően kamatoztatni. Hangjával, ha azt szorgalmas iskolázás és kiművelés útján fejlesztette volna, sokkal nagyobb eredményeket lehetett volna elérni, mint amilyeneket tényleg elér.
De így az énekben naturalista s mindazon hibákkal telve, melyek attól el nem választhatók. Intonációja nem tiszta, gyakran tremoláz és hangját hajlítani éppen nem bírja. A halk ének nem is igen sikerül neki és nem is igen alkalmazza. Majdnem folytonosan egyformán (forte) énekel, ami előadását egyhangúvá teszi és azon hatásokat, melyek a »mezza voce« és »crescendo« által érhetők el, szerepéből egészen kizárja. A magasabb kellékekről s a finom poentírozásról, a zeneszerző által nyújtott finom hatások fölismeréséről és alkalmazásáról nem is szólunk. Játéka könnyed, otthonos a színpadon, s néha feltűnő keccsel mozogott. Arról, hogy Soldosnét utánozza, már szólottunk, s hogy az nagy hátrányára vált, az bizonyos; Rónaszékyné önálló művésznőnek született s csupán epigonja lett a művészeknek. Úgy látszik előttünk, hogy ő annyira beleélte magát az utánzásba, hogy abból már kivetkőznie nem lehet. S ez esetben most már csak utánozza Soldosnét minél hívebben! Különben egyik kegyence a közönségnek s joggal: mert a természet adta adományok, bármennyire nem lettek is érvényesítve, mégsem szoktak hidegen hagyni senkit.
Mezeyről és Bodroghyról, kik nemcsak operett, de más genre-t is játszanak, valamint a társulat többi tagjairól, helyszűke miatt, közelebb fogunk szólani a befejező közleményben.
