A FŐVÁROSBÓL (Nyúl István bemutatja magát. – XIV. Lajos mellénye és a tárcaíró állapota. – Szemle, tartalom nélkül. – Oszmán pasa…
A FŐVÁROSBÓL
(Nyúl István bemutatja magát. – XIV. Lajos mellénye és a tárcaíró állapota. – Szemle, tartalom nélkül. – Oszmán pasa macskája.)
(Nyúl István bemutatja magát. – XIV. Lajos mellénye és a tárcaíró állapota. – Szemle, tartalom nélkül. – Oszmán pasa macskája.)
Ha az egyszeri udvarias francia hajótörés alkalmával, midőn a tengerbe fulladozék, sem feledkezett meg annyira az illemről, hogy a szintén fulladozó társaságtól e szavakkal el ne búcsúzzék: »a viszontlátásra, uraim és hölgyeim!« – mennyivel kevésbé tehetem én, ki sem hajótörést nem szenvedtem, sem nem fulladozom semmibe, hogy be ne mutassam magam, mielőtt szót kérek e rovatban.
Tehát, uraim és hölgyeim, nevem Nyúl István de Felső-Nyulas, amiből látni méltóztatik, hogy nemesember vagyok s nem fogok elkövetni semmi illetlenséget. Teljes életemben élelmes ember voltam és tapintatos: igazi kifejezése a kornak, mint azt egész élettörténetem igazolja. – Ha kívánják önök, elmondom. Biztosíthatom, hogy csak unalmas, de nem hosszú. Iskoláimat nem végeztem el, mert megyei szolgabírónak szólítottak el a padfaragástól. A nemes vármegye azért fizetett, hogy semmit se csináljak, tehát nem csináltam semmit. Nagyon meg voltak velem elégedve; atyám rájött, hogy nagyra vagyok hivatva, s félbeszakított tanulmányaim folytatása céljából beválasztatott országos képviselőnek. Itt azért fizettek, hogy hallgassak, tehát hallgattam. Nagyon meg voltak velem elégedve. Atyám vérszemet kapott. »Excelsior« kiáltá »ez a fiú még sokra viheti, most tetőzöm be a nevelését, hogy beszerzem hírlapírónak«… Így lettem azzá, s most azért fizetnek, hogy beszéljek, tehát beszélni fogok.
De miről beszéljek – kivált ma?
A szegény XIV. Lajos, ha a komornyikja reggeli öltözködéskor többféle mellényt tett öltöző asztalára, egész estig nem bírt felöltözni azon határozatlanságában, melyiket öltse fel.
Nem is volt ez könnyű feladat. De hátha még egyetlen mellényt sem tett volna őfelsége elé a komornyik, mint ahogy előttem egyetlen esemény sincsen, amellyel felöltöztessem e tárca-rovatot.
Nem azért nincsen pedig anyagom, mintha semmi sem történt volna e világ színpadán, hanem azért, mert a történtekről nekem semmi feljegyezni való sem maradt.
Az események – az örök idő, e nagy favágó, széthullasztott forgácsai –: közös, gazdátlan préda…
Amelyiken valami politikai erecske húzódik végig: nyomban nyakoncsípi a vezércikkíró; ha a művészet és irodalom köréből való, az esztétikus rohan utána; ha társadalmi kérdés: a bölcsész torkoskodik belé; ha valamely érdekes, pikáns hír: az újdondász melegszik nála; a jámbor tárcaírónak csak az jut, ami senkinek sem kell, ami lemaradt már mindenünnen, amire már mindenki azt mondta: »eh, bagatelle!«
Hiszen, kérem alássan, forog a világ, történni is egyre történik valami, néha sok is, mint pl. a múlt héten, mikor a »boa konstriktor« kéjutazásra rándult ki, s a sejk két párduca az állatkerti igazgatóság egyetlen fatális tekintetétől vadászmacskára devalválódott. De most, most! Ez a mostoha hét! Országgyűlésünk, törökünk nincs, időjárásunk olyan tisztességes, hogy sem szidni, sem dicsérni nem lehet, a vendég-művészek és művésznők, kikből bőven jutott az idén, szétszéledtek a szélrózsa minden irányában, valamirevaló botrány ritka, mint a jó hír, még bécsi rémgyilkosság sem történt. A Mac-Mahon elleni csodálatos merénylet sem vált be igaznak, úgy néz ki az egész világ, mintha egyebet sem tenne, csupán összetett kézzel vigyázná az orosz–török ágyúk dörgését, – ez pedig már nem a mi témánk.
De ha a mienk volna, sem bírnánk vele. Jámbor tárcaíró át nem lábolhat e labirintuson, de különben is e héten odasüllyedt, ahova a tudós: ha szól, sem hallgat rá senki.
Habár tisztába jött is a hét legérdekesebb kérdése: »kié Ardahan?«, a közönség szeme nagyon természetesen nem fordult el a csatatértől, most is Mekka felé van irányozva.
Hogy lesz? mint lesz? Ezt hallod mindenkitől, utcán, kávéházban, mindenütt; a gyermekek a fojtogató fehér cárról álmodnak, ha este telegyomorral feküdtek le, a dilettáns politikusok pók gyanánt hálózzák be magukat, bolondnál bolondabb kombinációkkal a jövőre nézve. Valami szomorú előérzet nyomja a kedélyeket. Még a jó dunavecsei ember is így kombinálta ki: »hogy bizony nehéz időket élünk; legjobb lenne, ha őfelsége átíratná Magyarországot a felséges feleségére: mi sem bánnánk, ő sem bánná meg, mert akár így fordul, akár úgy, el nem vehetné akkor tőle senki.«
De hát a szegény törökökkel mi történik? Mi lesz a megindult harc vége?
Milyen magyar politikus volna az, aki nem tudná eltalálni? Tudunk mi mindent még előre is.
Két tősgyökeres újságfaló rágódik éppen a jövőbe-látáson. Hallgassuk…
– Én csak azt mondom, hogy nem lehet tudni – szól az egyik, feketéjét kihörpintve –. Ne legyek becsületes ember, Mac-Mahon legyek, ha itt tudni lehet valamit.
– Eh, lárifári! Nincs valami könnyebb, édes barátom, mint a török politika. Én már tudom, hova visz. Hallotta ön valaha az Oszmán pasa macskájának történetét?
– Valóban nem emlékszem.
– Kár, nagyon kár. Hát a derék Oszmán pasának, akit rideg kedélyéről és durvaságáról ismertek országszerte, volt egy kedvenc macskája…
– Nem értem az összefüggést.
– Mindjárt rátérek. Egy délután a pasa díványján heverészett s a kedvenc cica szétterült, drága aranyos kaftánján szundikált. E pillanatban a padisah küldöttje rohan be a terembe, jelentve, hogy Sztambulban lázadás ütött ki, a pasa azonnal kösse fel kardját, s üljön lóra, mert különben…
– A selyemzsinór következik nemde?
– A pasa bátor ember volt, rögtön fel akart ugorni a padisah védelmére, de egy tekintet az édesen alvó állatra egyszerre megfagyasztá a vért ereiben. Sajnálta, nem merte felkölteni, másképp pedig nem mozdulhatott kaftánja miatt. Irtóztató kétségbeesés tükröződék arcán s fájdalmasan kiáltott fel: »Oh, Allah, mit tegyek? Segíts rajtam!«
– Oh, a bolond!
– És Allah segített rajta: tekintetét azon tárgyra irányzá, melyre az Abdul-Aziz khánét – egy ollóra. Hirtelen utána nyúlt s egy merész elhatározással lenyírta a fényes kaftán azon szárnyát, melyen a macska terpeszkedett, – s felkötvén kardját az ellenségre rohant. Nos, uram, ezt a kérdést így oldotta meg Oszmán pasa.
– Engedje megjegyeznem, hogy ön nagyon messziről veszi a hasonlatokat. Most nem a macska, hanem a medve fekszik a török kaftánján…
– Hja barátom, minden hasonlat sántít.
Én még csak azt teszem hozzák: minden kombináció is.
