A FŐVÁROSBÓL (Előszó. Az eszmék temetője. Klobucsek úr haja és a madám. Gyulai Romhányija. Az ügyvéd és a különböző vallásfelekez…
A FŐVÁROSBÓL
(Előszó. Az eszmék temetője. Klobucsek úr haja és a madám. Gyulai Romhányija. Az ügyvéd és a különböző vallásfelekezetek hajdan. A Balázs Sándor szivarjairól.)
(Előszó. Az eszmék temetője. Klobucsek úr haja és a madám. Gyulai Romhányija. Az ügyvéd és a különböző vallásfelekezetek hajdan. A Balázs Sándor szivarjairól.)
Amaz érdemes céh, melybe beléptem, s melynek az öreg Porzó az atyamestere, azon privilégiumot gyakorolja e betűgyűlölő hazában, hogy ha szépszerével teszi, összeírhat tücsköt-bogarat anélkül, hogy következetlen vagy bolond embernek tartanák, nyáron a telet rajzolhatja, béke idején a háborút, szerelmi kalandot mesél el, beleüti az orrát a politikába, csirkefogók dolgait örökíti meg az államférfiakéi mellett sat.
Én a múlt heti tárcában, még mint tapasztalatlan ember, arról panaszkodtam Nyúl István név alatt e helyen, mint Nagy Sándor: hogy már énelőlem mindent elhódítanak a többi rovatok vezetői, nem hagyva semmi megírni valót.
No, iszen nem is kellett egyéb. Nincs nagyobb veszedelem, mint Magyarországon elárulni valakinek, hogy nincsenek eszméi, itt, hol minden ember azonmódon beleszületik minden tudományba: csövestől hullott rám az isten áldása egész héten az ország minden részéből érkező levelekben.
A szerkesztőnk asztalának ballába mellett terül el egy csendes szomorú temető… Hiába keresnéd e temetőt, nyájas olvasó, Budapest, térképén, olyan szerény helyet foglal az csak el, mint egy kalapdoboz. Mint ahogy kalap-doboz is volt valaha; csak mióta az »átkos« közösügy annyira elszegényített, hogy a taligát is ekvipázsnak híjjuk, lett papírkosár, illetve temetkező hely.
Még azt mondja Musset Alfréd, hogy: »az eszmék nem halnak meg«; semmi sem könnyebben, mint ők! Ha a kéziratot idedobja a szerkesztő, sohasem látja az meg többé a feltámadás napját, meg van az halva örökre.
Csakis a tárcaírónak van még meg az a szellemidéző hatalma, hogy innen is életre hívhatja, neki minden szabad. Nyúljunk belé tehát a közös sírgödörbe, s támasszuk fel ama levelek egy részét, melyeket a múlt heti tárca következtében kaptam.
Íme, itt az egyik, piros a pecsétje, finom a hajtása, ha véletlenül nem gyűszűvel volna is lepecsételve, könnyű kitalálni, hogy gyöngéd női kéz írta.
Oh, kedves Nyúl úr!
Az isten is megáldja kegyedet, ha arról ír tárcát a jövő héten, hogy a »madámnak«, tudja itt az intézetben van egy Klobucsek nevű udvarlója, egy koromfekete-hajú és bajszú úriember. Hát a múltkor kivitt bennünket a madám majálisra a Svábhegyre: Klobucsek úr persze velünk jött szinte. Egyszer csak megeredt a nagy záporeső, ránéztünk Klobucsekre, s uramfia! egy galambősz bajszú és hajú nagyapó állott előttünk. Ilyenné mosta az eső.
Tessék, kérem, jól kifigurázni a Klobucseket, mert a madámra nagyon haragszom.
Vilma.
U. i. Fű, fa sírna, ha tudná sorsomat. Talán ez lenne a tárcának legjobb címe: »Az eső csodás hatása.«
U. i. Klobucsek úr festi magát, – de a madám is.
No lám, mekkora káröröm, irigység és pikantéria már a serdülő leányokban. Habozol, mosolyognod vagy inkább bosszankodnod kell-e rajta, s egy másik levélhez nyúlsz, melynek kusza vonásai azonnal elárulják a merész röptű szellemet.
Tisztelt Ön!
Ön Nyúl? Ez csak álnév. Lucus a non lucendo. Ön nem nyúl, ön tigris, és szét fogja marcangolni azon kártékony egyéniségeket, kik a magyar irodalom mélán suttogó ligetében csicsergő fülmiléket szentségtelen krákogással elriasztják. Ha nincs eszméje, adok. Írjon ön egy tárcát, de miről? Mindjárt megmondom. Olvasta ön az »Egy az Isten«-t, Jókai elhibázott regényét? (Ha én… én dolgozhattam volna fel e szép tárgyat, uram!) Nos, ha olvasta, ön tudhatja, hogy a második résznek a következő általános címe van: »Egy történet, melynek soha sincs vége.« Nos, mit gondol ön, mi ez? Hahaha! Ez egy pompás célzás, barátom, a Gyulai Pál »Romhányi«-jára.
Mit célzás! ez egy torpedó, uram, ha ön jól kidolgozta.
Az öné
Bájosvölgyi író
Szinte jól esik a következő lapidáris, öreg táblabírói betűkkel írt levélbe pillantani, melynek tetejére a recés-kutymándi postabélyeg van nyomva. Nos, lássuk, mi baj van hát Recés-Kutymándon?
Édes Uram Ötsém!
Minekutána a gaz Fiskalisom azon violentiát követte el rajtam, hogy a perköltségekért, fényes nappal, összes háznépem jelenlétében megexequált, s mivel maga azt írja, hogy nem tud miről írni, dehonestálja le ezt az embert. Hej, a régi idők, édes Uram Ötsém, a régi Idők!… Beh másképpen is volt valaha! A katholikus kliens azzal fizette a prókátorát, ha az ügyét megnyerte, hogy meghítta egy kis barátságos ebédre, a lutheránus ember pedig a következő szavakkal rótta le a perköltséget: »Köszönöm, barátom uram, legyünk per tu«; míg ellenben a kálvinista kliens bajszát pödörgetve csak ennyit mondott neki: »aztán, ha valami akar lenni a restoráción, öcsém, csak nekem szóljon«. Datum etc.
Urabátyja
Kutyini Péter de eadem.
Félek, hogy már eddig is kifárasztottam tisztelt olvasóim figyelmét papírkosarunk tartalmával, s ha megengedik, visszalököm újra öröknyugalma helyére ama hosszú quodlibetet, mely lehet tanulságos, de mulatságos aligha.
Még csak egy levelet kell felmutatnom, melyet éppen e percben hoztak az X-i püspöktől, annál is inkább, mert nyugtáznom szükséges nyilvánosan a melléje csatolt ötkrajcáros szivart.
Uram!
Ma reggel olvasom a Petőfi-Társaság Lapjában (melyet a kasznáromtól kértem el kölcsön) a Balázs Sándor tárcáját, s abban ama lelkes felhívást, hogy minden honpolgár évenkint egy öt krajcáros szivar erejéig pártolja az irodalmat. A lelkes hang, melyen e tárca írva van, annyira meghatott, hogy a közvetlen benyomás hatása alatt azonnal küldöm e célra az idemellékelt szivart. A végét, ha levágatik, a bazilika felépítési költségeinek öregbítésére méltóztassék fordítani.
Üdvözlő honfitársa:
X püspök.
Szívesen megtesszük őméltósága kívánságát, holnap közölni fogjuk a Balázs tárcáját, de nem hisszük, hogy több olyan fogékony kebelre találna, mint a püspök úré.
Egyébiránt a szivarról annyit, hogy nem adtuk át; fájdalom, tévedésből rágyújtottunk, pedig kár érte, hadd került volna ritkaságnak a múzeumba; annyival is nagyobb kár, mert az eltulajdonításból úgysem lett semmi hasznunk, nem szelelt.
