52. sz., december 24. A FŐRENDIHÁZBÓL
52. sz., december 24.
A FŐRENDIHÁZBÓL
A FŐRENDIHÁZBÓL
Nem volt tikok senki előtt, hogy a budget-vita alkalmából támadást fog intézni a főrendiház »párttá alakult« egy része a kormány ellen. A kormány is készült a védelemre, éspedig praktice, ti. berendelte püspökeit és főispánjait, kik majdnem teljes számmal megjelentek, keveset szónokoltak és rendíthetlenül szavaztak. A főrendiházban eddigelé az országos pártok mint organizált pártok képviselve nem voltak, itt mindenki elsősorban a ház, másodikban pedig saját többé vagy kevésbé prosperáló méltóságainak pártján állott. Tegnap óta másképp van. Az egyén engedett az összesítő eszmének, az önimádás visszavonult a fegyelem előtt, a főrendiházban 37 férfiú állt ki azon maroknyi kis sereg mellé, mely a képviselőház szélső jobbján igazi önfeláldozással küzd – valamiért.
Hogy mi az, amiért itt is, ott is annyi őszinte jószándékot koptatnak el? azt sem egyik, sem a másik házban határozottan senki meg nem mondta.
Minek is, hiszen a végcélt, mely folyamatba hozta az eddig »nyugodt várakozásban lévő erőket«, mindenki ismeri. Sennyey báró pártja csak egyet akarhat: Sennyey bárót. De vajon célszerű volt-e a báró úr párthíveitől e percben és ily módon a »grande machine«-t tevékenységbe hozni?
Nem volt célszerű elárulni, hogy Sennyey b. részben föladta a reményt, hogy a választók szavában, a nép közmeggyőződésében fogja megtalálni a szózatot, mely őt az aspirált magas polcra helyezendi; célszerűtlen volt megmutatni mindenkinek, aki látni akar, hogy hol találja a báró az ő igazi támogatóit; célszerűtlen volt napvilágra hozni, hogy a báró, kit talán sokan elfogadtak volna később mint szükséget, nem egyéb, mint 37 méltóságos akarat teremtménye; még a főrendiházban is, és még ma is csak harminchét szavazat embere.
Báró Sennyeit a főrendiház mai szavazata még kisebbé tette, mint volt eddig.
Széchen gróf egy, habár kissé erőszakos okoskodáshoz folyamodó, de mégis eléggé hatásos beszédet mondott a budget megtagadása mellett. A gróf azonban szemlátomást érezte erőtlenségét, midőn a miniszterelnök a ház opponáló részének emlékezetébe hívta a ház politikai hivatását és azon szerep természetét, melyet az alkotmány a méltóságok házának kijelölt. Jól esett Tisza Kálmánnak a személyes nagyságok ezen imponáló keretében önmagára, a közjogi ellenzék volt vezérének személyére hivatkozhatni. Ő nyolc évi ellenzékeskedése alatt egyszer, csak egyetlenegyszer tagadta meg a budgetet a kormánytól: mily gyönge lehet a főrendiház azon pártja, mely első föllépése alkalmával azon eszközhöz folyamodik, melyhez a főrendiház által factiosusnak kikiáltott oppozíció csak »in casu extremae necessitatis« mert nyúlni!
Ha olvasóinkat ez érdekli, elárulhatjuk, hogy sok bátor szónok lesütötte szemét ezen Memento hallatára.
Tisza miniszterelnök úr vészt hirdető keresettséggel, félelmetesen túlhajtott finomsággal kezdte beszédét. »Röviden fogok szólani – mondá a kellemetlenül mély csend közepette –, és azon különös tisztelettel, mellyel e háznak általában és minden egyes tagjának különösen tartozom.« Midőn e szavak elhangzottak, a képviselők szorongásig megtelt karzatát rohamos mozgás futotta át. Ott ismerik Tiszát, ott tudják, hogy a föntidézett frázis mit jelent. Azt akarja mondani köznyelven, hogy: »Bocsánatot kérek, ha valakit netalán agyon találnék ütni.«
És a mozgás a képviselők karzatán indokolt volt. Néhány perc, és Tisza elhagyta a bekezdés sima pódiumát, »vágta« a t. házat mind általánosságban és egyes személyeiben különösen.
A miniszterelnököt Békés megyének derék főispánja követte: Tomcsányi; de egy komikus dolog esett meg rajta. Éppen azon percben, midőn (szavait idézzük) »fülébe akarta mennydörögni ellenfelének, hogy quid tunc?« – elrekedt. A félelmetes »quid tunc« olyan vékonnyá lett, mint egy cérnaszál.
Hogy Andrássy Manó gróf beszéde a házban jó kedvet gerjesztett, azon ki csodálkoznék, midőn a nemes gróf olyanokat is mondott, mint: »a fejadótól lefelé« (valószínüleg mert a fej legfelül van), és aztán: »Én, ki mindig azon meggyőződésben voltam, – és erről engem semmi sem fog eltántorítni, – hogy adósságaink vannak.«
A szavazás elé mindenki nagy érdekkel nézett. A püspökök, a főispánok mind »igen«-nel szavaztak. A szavazás eredményét olvasóink alább következő tudósításunkban veszik.
Csak még egy megjegyzést! Wenckheim Béla a bárók között szavazott, nem a lista elején, mint eddigelé a miniszterek. A főrendek nagy aggodalmai tehát lecsillapítvák.
