42. sz., október 16. SZEMLE
42. sz., október 16.
SZEMLE
SZEMLE
A delegáció e napokban, ma vagy holnap befejezi működését, s újra a régi egykedvű kerékvágásba tér minden. A keleti események is szerencsés fordulatot vettek s nemcsak háború nem lett a sok zavarból, hanem lakadalomba lyukadt ki a dolog, amennyiben Milán fejedelem esküvője most fog tartatni Kecsko kisasszonnyal. Ezen esküvő sokkal fontosabb mozzanat a hercegovinai zavarok kérdésében, mint első pillanatra látszik; fontos, különösen azért, mert az orosz cár külön egyén által fogja személyét képviseltetni az ünnepélyen. A szerb nép, mint ismeretes, vallásos fanatizmussal ragaszkodik a minden oroszok cárjához, s Milán repedező trónusának nagy tekintélyt fog adni ezen tisztesség, minőben kis fejedelem ritkán részesül. Az esküvő az orosz cár küldöttjének meg nem érkezése miatt lett még néhány napra elhalasztva. A magyar király is képviselve lesz ezen szerb nemzeti ünneppé nőtt szertartáson. Küldöttje, gróf Hunyady, már el is utazott Belgrádba.
Itthon ezalatt egészen csendes a levegő, a miniszterek hangyaszorgalommal sürögnek-forognak, hogy midőn november elején újra megkezdi üléseit a képviselőház, tudjanak annak jóravaló munkát adni. Széll K. miniszteri beszéde óta még nagyobb a kormányba vetett bizalom, s még az ellenzéki lapok is alább eresztették felényivel a minisztérium elleni szóharcot. A »nullák kormánya«, mint eleinte gúnyosan nevezték, derekasan állta meg helyét eddig, s reméljük, megállja ezután is.
De ha a kormány ellen nincs is ezúttal, hanem a delegációk ellen van egy kis panaszunk. A delegáció intézménye még sohasem vált oly félszeggé, oly illuzóriussá, mint ez évben. Ha nem vesszük is azon régi és menthetlen hibáját, hogy azon testület, mely vérünk és pénzünk felett rendelkezik, senkinek sem felelős, tetteiért számadásra, kérdőre senki sem vonhatja, ha nem vesszük is az idei delegáció azon megbocsáthatlan könnyelműségét, hogy dacára annak, miszerint itthon a legszűkebbre szorítjuk háztartásunkat, dacára annak, hogy a magyar állam fennállásához csak úgy van remény, ha a legnagyobb takarékosságot követjük s ha eddigi kiadásainkat mérsékeljük, majdnem játszva milliókkal magasabbra emeli a jövő évi kiadást, mint az ideit, ha – mondom – nem vesszük is, lehetetlen mégis meg nem botránkoznunk a hadügyminiszter azon tette felett, hogy a taval előirányzott és megszavazott hadügyi költségvetésnél ez idén többet költött, s ezt azzal indokolja, hogy kénytelen volt többet költeni, mert a tavali delegáció nem adta meg az általa kért összeget, hanem törült belőle.
Hallatlan, hogy ezen páratlanul eredeti felfogás ellen nem szólalt fel senki a magyar delegációból, hanem a jellemző indokolást mindenki bólintva fogadta.
Hát mire való akkor az a delegáció, ha a hadügyminiszter, akár megszavazzák, akár nem szavazzák meg, annyit költ, amennyit akar, s még azzal sem fárasztja magát, hogy valami tisztességes indokot keresgessen, amivel a delegátusok értelmi tehetségét elaltathassa? Hisz akkor sokkal célszerűbb lesz, ha egyszerűen meghatározza egy napiparancsban, hogy hány millióig van kedve bennünket megadóztatni, s mi zsebünkbe nyúlunk s kifizetjük – delegáció nélkül.
Legalább a delegáció nem kerül – pénzbe.
