31. sz., július 30. BUDAPEST, JÚLIUS 31-ÉN
31. sz., július 30.
BUDAPEST, JÚLIUS 31-ÉN
BUDAPEST, JÚLIUS 31-ÉN
E szegény országot gyakran meglátogatja az isten csapása. Ez évben is oly mezőgazdasági veszteséggel állunk szemben, melyet vajmi nehéz lesz kiheverni. Az egyedüli mentőeszköz, amire a kormány számított, a jó termés, jó aratás, – rossznak ütött ki. Az ország minden részéből beérkezett aratási tudósítások szomorú jövőt jósolnak. Nem tudom, mi lesz belőlünk?
Más ország sohasem juthat ennyire! Ha más országban valami hiány mutatkozik egy irányban, azonnal ezer meg ezer kéz siet azt kipótolni más irányban, s az egyensúly mégis annyira-amennyire helyre van pótolva. De itt mi fog történni? Felüti fejét a nyomor s kiterjeszti vaskezeit az uzsora, hogy még azon kevés életerőt is, mely szívós népünkben megmaradt, megfojtsa. És mit fog csinálni maga az állam, mely az adót nem lesz képes behajtani? Új kölcsönökhöz folyamodik, az nagyon természetes. Új kölcsönökhöz az, akinek a hitele ki van merítve.
A keserűség érzete fog el, ha meggondoljuk, hogy »civilizált ország létünkre« is csak annyi hitelünk van az európai pénzpiacokon, mint egy ázsiai tartománynak, először is nagyon »meggondolva« és »teljes biztosíték lekötése mellett« adnak, ha egyáltalán adnak kölcsönt, és olyan »magas« percentre, aminő mellett ha még öt-hat kölcsönt csinálunk, akarva-nemakarva is be kell adni a kulcsot. Nem ment meg attól sem Tisza, sem Sennyey, sem Irányi!
A nagy kamatok végképp fölemésztik állami jövedelmeinket és tönkrejuttatnak. Ez nem jóslat, hanem elkerülhetetlen logikája a tényeknek.
De miért van, fogják olvasóink megdöbbenve kérdeni, hogy Magyarországnak, mely még csak nehány év előtt is a leggazdagabb államok közé tartozott, oly kevés a hitele s oly drága kölcsönöket kötött?
Megmondom, miért.
Minket, rokontalan nemzetet nem ösmer a külföld, nyelvünket nem érti, lapjainkat nem olvashatja, viszonyainkat tehát csak a velük szomszédos ausztriai lapok leírása után ösmeri. Az osztrák lapoknak pedig az volt, az lesz kenyere mindig, hogy bennünket piszkolnak, intézményeinket gyalázzák, elneveznek vadaknak, barbároknak. Nem csoda tehát, hogy a pénzes külföld, mely oly sötét színben kell hogy lásson s oly hitvány nemzetnek tartson, aminőnek le vagyunk írva, nem szívesen adja ide a pénzét.
