11. sz., március 12. BUDAPEST, MÁRCIUS 12-ÉN
11. sz., március 12.
BUDAPEST, MÁRCIUS 12-ÉN
BUDAPEST, MÁRCIUS 12-ÉN
Az új kormány »mézesheteit« éljük. Azt szokás mondani, hogy az »új seprő jól seper«, s ha vesszük azon programot, melyet Wenckheim miniszterelnök a kormány bemutatása alkalmával mint legközelebbi teendőit előterjesztett a képviselőházban, s ha azt pontról pontra megtartják, akkor alapos reményünk lehet, hogy az új seprő elsepri a sok szemetet, a sok gyomot, mely hazánk talaját akár közigazgatási, akár pénzügyi, éppúgy anyagi, mint szellemi tekintetben fölverte. De hogy ezen program megvalósulhasson, mint már többször hangsúlyoztuk, először erősnek kell lennie a kormánynak, másodszor szükséges, hogy összetartási és összműködési szellem vezérelje a nemzetet, ne bénítsák el karját az ellenzékieskedési és folyosói manőverek, mint az az előbbi kormányoknál történt, kiknek alig jutott idejök egyéb teendőre, mint saját és pártjuk életfenntartásának örökös oltalmazására. A kormánynak, hála istennek, ma oly tekintélyes többsége van a két legnagyobb pártból összeforrt »szabadelvű párt«-ban, hogy teljes nyugalommal láthat teendő után.
Az elsőre, ti. az erős kormányzásra vonatkozólag biztató zálog Tisza Kálmán egyéni jelleme. Tisza, amennyire kiismerhettük, bátran jósoljuk: igazságos, de szigorú kormányférfi lesz, ki nem hagyván magát mellékes tekintetektől vezetni, bátran vág neki azon iránynak, melyet kitűzött. Múltja eléggé bizonyítja, hogy tud lenni makacs, szilárd és diplomata is, ahol kell. Hol más csak egy utat lát a cél felé, ő ezer úton tud ahhoz eljutni. Hogy pedig célja csak nemes és üdvös eredményeket föltételező lehet, abban kételkedni nem lehet, nem szabad senkinek, ha csak egyszersmind Tisza tehetségeit és hazafiságát is tagadni nem átallja. Tisza személyes tulajdonai alkalmasint ki fognak hatni minisztertársaira és környezetére is, ami üdvös befolyással lehet hazánk jövőjére.
A szabadelvű párt erősödését is nagyban előmozdította egy jelentékeny és örvendetes esemény, s ez a Lónyay-párt beolvadása.
Lónyay belátván azt, hogy a tréfák ideje lejárt, felülhelyezte magát azon megszégyeníttetésen is, melyet legközelebb szenvedett, midőn minden kombinációból sértő modorban kihagyatott, s pártját szétoszlatván kijelenté, miszerint nem kíván oppozíciót képezni a Wenckheim–Tisza kormány ellenében. Bármi indokból tette is ezt Lónyay gróf, e ténye dicséretet érdemel.
Eszerint már csak két ellenzék van: a »függetlenségi párt« a maga álmadozó és megvalósíthatatlan ábrándjaival, és a még ennél is kisebb Sennyey-párt, mely jónak látja magát »jobboldali ellenzék«-nek hívatni. A szélsőbal nem veszedelmes, – hanem Sennyeyékből a jövőben nagyon könnyen lehet még valami, mert a katolikus papságot és az arisztokráciát majdnem kivétel nélkül ide vonzza szíve. A jövő választásoknál hihetőleg megszaporodik a jobboldali ellenzék, amit azonban éppen nem kívánunk.
Ez a helyzet tiszta tükre. Most már nincs egyéb hátra, mint bevárni nekünk is a kormányt a tettek mezején. – Addig nem lehet bírálni, csak jósolni: amitől szeretünk tartózkodni, mert a jóslatok nem mindig teljesednek.
