41. sz., október 10. OKTÓBER 6-DIKA
41. sz., október 10.
OKTÓBER 6-DIKA
OKTÓBER 6-DIKA
Huszonöt év!
Egy negyedszázad moha födi már azt, ami ezen a napon történt. Egy negyedszázad egy fél emberi élet; sok idő, az emlékezet is megpihen, míg annyira visszamegy; a gyermekekből, akik még azt nem értették akkor, férfiak lettek azóta, a férfiakból vagy csendes, semmivel nem törődő halottak, vagy elaggott öregemberek, akik meg mármost nem értik azt, ami 25 év előtt megdobogtatta szíveiket. Aztán a megváltozott hazaszeretet is kigondolt azóta egy új divatot, s betakarta saját megvérzett testét a »feledés fátyolával«. Ha szeméremből tette, akkor ugyan vékony ruha rajta az a fátyol, ha pedig azért tette, hogy ne emlékezzék többé vissza arra az időre, mikor a »legszerencsétlenebb« volt; akkor könnyen elfelejti azt az időt is, mikor a »legnagyobb« volt.
Mert akkor volt a legnagyobb, mikor legszerencsétlenebb.
A szerencsétlenség csak iskolája a nagy nemzeteknek, mely megtanítja őket azokat kikerülni: az iskolára pedig visszaemlékezni jó.
Megengedem, hogy azok a dolgok, amik akkor történtek, ma már csak történelem: hanem az a tizenhárom holttest, az még ma is egy eleven valóság; valósága az égő honszeretetnek, valósága a dicsőségnek, annak a fényes ragyogó napnak, melynek ők voltak lealkonyultában utolsó sugarai.
Ezek a sugarak hasadékot törnek az »aradi sírból« és a jövendő századok törzsoszlopai lesznek.
Emlékezzünk rájok mindig: az jól eshetik az alvó hősöknek odalenn, mert mi a haza vagyunk, az a haza, melyért éltek, küzdöttek és meghaltak, az a haza, amely nekik örökös gondolatuk volt.
Hadd legyenek ők a mi örökös gondolatunk ezen a napon.
Nem a halál napja, sem a bosszúé ez a nap: hanem a feltámadásé.
Mikor őket eltemették – akkor tudtuk meg, hogy fel kell támadnunk.
Ilyen halál után lehetetlen nem következni feltámadásnak!
Azért tehát ne is keressék a 13 mártírt az aradi sírban. Próza az csak. Nincsenek azok többé ott. Feltámadtak és járnak köztünk, de némán, hallgatagon. Semmi mondanivalójuk többé… Az az egy szó, amit seregök élén villámló karddal mennydörögtek, az az egy szó – az »előre!« – ma már csak békés haladást jelent. Ki ellen harcolnának most?
A hajdani zászlót szabadon, kibontva lengeti a szél, a hajdani ellen puskaropogása pedig csak akkor hangzik, mikor vadászat van.
De most már ettől bizony nem fél senki! legfeljebb azt a megjegyzést teszi rá, ha hallja a szántó-vető gödöllői paraszt: – A király megint »itthon« van.
*
Keressük fel évenkint kegyelettel az elvérzettek sírját; de ne vigyünk onnan haza se fájdalmat, se bosszúállást, hanem »erőt«.
Mert az erő forrása a nagyság és dicsőség emlékezete.
