Nyil.
Nyil.
A legfőbb fegyver azonban mindig a nyil maradt; Kun László korában Németújvári Iván az osztrákokat segítő nehéz fegyverzetü sváb lovagokat ép úgy nyillövésekkel teszi tönkre, mint elődeiket a vezérek idejebeli magyarok. A nemzet nagy tömegét csak igen kis mértékben érintették azok az idegenszerűségek, a mik az előbbeknél jöttek divatba. Megmaradt a régi hagyományos hadviselési mód mellett, különösen hogy a tatárpusztítás alatt keservesen tapasztalta, hogy a nehéz fegyverzet mit sem használt a tatárok nyilai ellen, sőt ellenkezőleg gátolta a szabad mozgásban. Ugrin érsek nehéz lovasait ismét fölváltották a régi módi könnyü lovasok, kiken «alig volt más, mint az ing» vagy – mint a XIV. század derekán irja egy olasz – a pánczélt helyettesítő bőrködmen s nyilván már ezen időtájban kezd nagyobb körben elterjedni a délvidéki kun-kabar eredetü egykori várjobbágyság régi nemzeti neve, a «kozár» vagy a dialektusi eltéréssel «huszár», mely a régi magyar lovas harczosok hagyományait – úgy látszik – legjobban fentartotta. A sváb lovagok is abban a hitben voltak, mint négy évtizeddel előbb a magyarok, hogy Németújvári Iván lovasainak nyilai ellen megvédi őket nehéz fegyverzetük és mint megszokták, sűrűn egymás mellett «kopja mellett kopja, ló mellett só» sorakoztak, mint az egykoru német versiró mondja; hasztalan figyelmeztették őket a magyar harczmóddal ismerős osztrák és striai lovagok, hogy «a magyarral nem lehet úgy harczolni , mint a franczia lovagokkal, hanem majd futni, majd támadni kell.»*
Reimchronik. Cap. CCLXXI–CCLXXVII. (Pez: Script. Rer. Austr. III. 228–233. l.) V. ö. Pauler Gy. Magy. tört. II. 502–504. l. Zittaui Péter (Cap. CXXIV.) igy irja le a magyarok hadakozási módját:
Est mihi hoc certum, per multos sepe repertum,
Usus armorum gens non habet Ungaricorum:
Sedn quando bellum committit, sive duellum,
Pellicium strictum portat, tunice vel amictum,
Qui nimis est artus, quo stringit fortiter artus.
Et se sic aptat ad bellum, postea captat,
Ut sibi fiat equus velox, et cursibus equus,
Plures offendit suus arcus, quam cito tendit,
Vulnera non parva facit, hinc volitando per arva
Non vult tranquille stando pugnare, sed ille
Aut fugit, aut agitat aliquem, sic prelia vitat
Que fiunt dura servando Suevica Jura.
Sed si scrire velis, sunt magna prelia telis,
Arcum tendendo velociter et iaciendo
Ex omni parte se tali protegit arte,
Nam iacit ante retro, quod debes credere Petro,
Nec parcunt uni telis volitantibus huni
Ne fias funus, hostis non sit tuus hunsu,
Et cernes cunctos lardo vel carne perunctos.
Usus armorum gens non habet Ungaricorum:
Sedn quando bellum committit, sive duellum,
Pellicium strictum portat, tunice vel amictum,
Qui nimis est artus, quo stringit fortiter artus.
Et se sic aptat ad bellum, postea captat,
Ut sibi fiat equus velox, et cursibus equus,
Plures offendit suus arcus, quam cito tendit,
Vulnera non parva facit, hinc volitando per arva
Non vult tranquille stando pugnare, sed ille
Aut fugit, aut agitat aliquem, sic prelia vitat
Que fiunt dura servando Suevica Jura.
Sed si scrire velis, sunt magna prelia telis,
Arcum tendendo velociter et iaciendo
Ex omni parte se tali protegit arte,
Nam iacit ante retro, quod debes credere Petro,
Nec parcunt uni telis volitantibus huni
Ne fias funus, hostis non sit tuus hunsu,
Et cernes cunctos lardo vel carne perunctos.
(Dobner G. Monum. Hist. Boemiae. 1784. Tom. V. p. 336.)
