Bőrkészítmények. Vörös bőr, irha, szattyán. Varga. Szücs.
Bőrkészítmények. Vörös bőr, irha, szattyán. Varga. Szücs.
A bőrkészítmények közt a szines, nevezetesen a piros bőr használata az egész Árpád-koron át tartott. Kétségtelen bizonyságul szolgál erre a cividalei Gertrud-féle psalterium, mely II. Endrét piros csizmában ábrázolja. Készítőik a Nagy Bolgárországból még Taksony korában bevándorolt izmaeliták voltak, kiknek egyik főhelye a tatárjárás előtt Pest volt. Régi magyar nyelven ezeket nevezték vargáknak. Tőlük tanulták el a németek az irha-készítést s valószinü, hogy a szattyán-készítéshez is értettek; Weisz Herman szerint legalább – a szattyán körülbelől a XII. századtól kezdve a nyugoti népeknél sem volt ismeretlen. Ugyan ő mondja, hogy a marokkói és cordovai bőrkészítmények is el voltak terjedve a XII–XII. században s így föltehető, hogy a kordován vagy a Zsigmondkori szójegyzékeke szerint garduan bőr az Árpádkori magyarságnál is használatban volt. A ruhabélésnek és ruhaszegélynek használt vadbőrök feldolgozása ősi iparág volt a magyaroknál; a szűcs ép olyan tősgyökeres magyar mesterember, mint a varga. A középosztálynál kétségkivül a farkasbőrös, meg ravasz- vagyis rókatorkos és rókamálos menték, garnácziák, tunikák s egyéb felöltők divatoztak ép úgy, mint a későbbi időkben; a hód- és evetbőr is el volt terjedve, hiszen az Árpádok alatt a hódászok külön társadalmi osztályt alkottak s az «evetbőr-gereznát» a «ravasz-gereznával» (prémmel) együtt a Zsigmondkori szójegyzékek is említik. Az előkelők főleg a nyest (marturina, mardelina) és a «pegyvet» (petymeges, pettyes) vadmacskabőrt (varium, vario) kedvelték. Így például Bors ispán neje sokszor említett 1231-ki végrendeletében vadmacskabőrrel szegélyezett tunikáját (tunicam foratam cumpellibus variis) és skarlat felsőtunikáját (supertunicale de scarleto forratas de pellibus variis) hagyja nővérének és unokahugának. László esztergomi prépost 1277-ben a szederjes szinű palástja alatt levő s vadmacska hasából való vadbőrökről, menyétbőrrel bélelt garnaciájáról és vadmacska hátával bélelt kamalin-garnaciájáról rendelkezik. 1306-ban Isep fia Jób ispán említi neje nyestbőrös palástját, melyet két márkáért zálogosít el. A Pápa nembeli Miklós vadmacskabőrös tunikáját és egy másik, hermelin-bőrrel bélelt újjnélküli tunikáját hozza föl 1317-ki végrendeletében. Ezek mellett, mint Anonymusból tudjuk, kedvelték a nyuszt-bőrt is.*
V. ö. VII. színes t. 13. sz. – Anonymus Cap. 57. – A bolgárok bőrkészítéséről l. gr. Kuun G. Adalékok Ázsia s Kelet-Európa ethnographiájához. (Erdélyi Muzeum X. k. 1893. 517. l.) – Vámbéry A. A magyarok ered. 304–305. l. – Nyelvt. Közl. XXV. 374. l. – Weisz H. Kostümk. Mittelalt. 530, 550–552. – A «varga» szót l. Budenz J. Magy. Ug. összehas. sztr. 595. sz. A «szücs» szót Nyelvt. Közl. XXI. 127. (V. ö. 58. jegyzet). «Castonarii qui Hudaz dicuntur.» V. István 1272. okl. . . . . . – Az egyes állatbőrökre l. Schlägli szójegyzékben: 1649. hermelina = helg ber, 1651. sorbellina = nwzber, 1653. mardellina = nesth ber, 1655. spririonalis = eueth mal, 1656. vulpina = rauaz gerezna, 1657. variolus = pegueth, 1658. variolina = pegueth gerezna, 1661. beuerina = vidra ber. Mon. Strig. I. 280. – «Pelles meas de uentre variorum sub clamide Bruneta relinquo Detrico.» «Item Garnaciam meam cum forratura de pellibus marturinis relinquo magistro Ambrosyio.» «Garnaciam meam de Gamalyno cum forratura de dorso variorum relinquo Fulcamario sacerdoti.» U. o. II. 71–72. – «Vagium suum, sufflatam clamidem uxori sue, pellem masturi.» 1306. Zichy Okl. I. 113. – «Item palium et tunicam sine manicis hermelinis pellibus subducte.» 1317. Anj. Okl. I. 431.
