II.
II.
Mária családi élete.
A szívósság, melylyel Wesselényi éveken át küzdött Murányi birtokáért, nem csupán önző indokokban gyökerezett. Büszke volt hőstettére, dicsekedve szokta elbeszélni minden alkalommal még olyanoknak is, kikkel a véletlen hozta össze, mint az 1646-ba Pozsonyba szorúlt franczia követségnek, Guebriant marquisnőnek és kisérőinek. Élete alkonyán két emléktáblával örökítteté meg a maga és a neje dicsőségét s Gyöngyösi bizonyára tudta, mennyire hízeleg hiuságának, ha a murányi esetet versbe szedi «Nagyságtok örök emlékezetet érdemlő hírét s nevét «a következő időknek messze határira» átröpítendő.
A mily önérzettel emlegette vitézi kalandját, annyira megszerette festői színhelyét, Murányt. Mindjárt eleinte jól esett neki «új állapot»-ja, melyre hivalkodóan utalt s később valahányszor belefáradt hivatalos teendőibe, melyek unos-untalan elszólították hazulról, a «lárma után» örömest huzódott meg egy kis pihenőre «kedves» Murányában s bosszankodva említé, ha «Murányomban szorulnom» nem hagyták.
E Murányban lakott a feleség is, kit a vár megvételével szerzett s ki gyakran elkísérte ugyan fárasztó útjain, de a legtöbbször mégis házi tűzhelyénél maradt. Ilyenkor Wesselényi róla szintén csak benső szeretettel, büszkeséggel szokott megemlékezni. Minden áron be akarta mutatni Guebriant marquisnőnek; Pozsonyba hivatta s kérve kérte a francziákat, várják be megjöttét. De a marquisnőnek két nappal előbb el kellett utaznia «sajnálva, hogy nem láthatta a hölgyet, kinek a gróffal, mostani férjével folytatott szerelmi története véleményem szerint századunk legemlékezetesebb ilyen esete»* – mondja lelkesűlve a franczia író.
LABOUREUR idézett művében.
Azok az erkölcsi tekintetek, melyeket a női jellem megitélésénél a mai kor alkalmaz, kétszáz évvel ezelőtt a gyakorlati életviszonyokban még igen kevéssé nyertek érvényesülést. A siker bálványozása még általánosabb volt mint ma s a tettek erkölcsi rugói, a moralis indokok alig jöttek számba, legfölebb a rosszakarat vagy a sértett önérdek igyekezett belőlök fegyvert kovácsolni. Wesselényié volt a siker s csupán ellenségei vagy irigyei vették tőle rossz néven, hogy a siker érdekében alattomos eszközökhöz folyamodott. A királytól kezdve le udvari poétájáig a Habsburgok Magyarországában csak magasztalta eljárását a közvélemény. Még kevésbé tűnt fel vagy keltett visszatetszést, hogy Széchy Máriát feleségül vette. Az asszonyról ép oly elismeréssel szólt mindenki – a kinek érdekét nem sértette – mint a férjről s hányatott múltja, második férjétől elválása, a többé kevésbé kalandos hírek, melyeket ellenségei sohasem engedtek elnémulni, a legkevésbé sem gátolták abban, hogy férje oldalán előkelő nyilvános és társadalmi szerepet ne játszék, hogy kora minden kiválóbb férfi- és nőalakjával szívélyes baráti érintkezésben ne éljen, hogy el ne halmoztassék a tisztelet és rokonszenv mindazon jeleivel, melyekkel a kortársak a kiváló nyilvános állásnak és előkelő egyéniségnek tömjénezni szoktak.
Az a huszonhárom esztendő, melyet Széchy Mária Wesselényivel együtt élt, folytonos emelkedésben telt el, melynek alapját, mint a férj a halálos ágyon hálásan emlegette, a murányi regény vetette meg. Dicsőség, óriási jószágadományok, legfőbb kitüntetések és méltóságok jutalmazták a két főszereplő vitézi elszántságát. A királyi kegyelem bőségszarújából egymás után hullott reájok minden. Wesselényi előbb gróf, azután felsőmagyarországi főkapitány, utóbb 1655 márczius 15-én Magyarország nádorispánja, végül még az arany gyapjas-rend birtokosa, a mint akkor mondották: arany bárányú vitéz lőn.* A mit a királyi Magyarországban hazafi egyáltalán elérhetett, azt Wesselényi mind elérte. És a fényes álláshoz megfelelő vagyont is szerzett. Lengyelországi, blazsovai ősi jószágán kívül, melyet nejének százezer tallérban lekötött,* lassankint visszaváltotta Balogot, Lipcsét, Sztrecsnéyt és Tepliczét, a királytól adományul kapta a tornai várat, melyet nem sokára eladott, utóbb a roppant kiterjedésű szendrői uradalmat s ingatlan vagyona, mint az 1662-ki országgyűlés mondotta, meghaladta a három milliót, a mi a pénz akkori hat-hétszeres értékéhez képest, roppant vagyon volt, melynél többel e hazában legfölebb még csak nehány főrangú család dicsekedhetett. Mind e szerzeménynek, ennek a roppant terjedelmű ingatlan birtoknak, mely a köztekintély és politikai szereplés nélkülözhetetlen előföltételéül szolgált, isten után, mondotta egy ünnepélyes pillanatban,* első fundamentuma és alapvetője neje Mária volt, ki a szent házasság megkötésének napja óta folyamatosan a legnagyobb hajlandóságot mutatta hozzá, betegségében pedig «a szolgáló teendőinek vetve magát alá» ápolta és gondozta hűségesen.* Charissima, dulcissima feleségnek, élete kísérőjének (vitć meć comite) nevezi s még a halálban is megátkozza azt, ki hozzá legközelebb áll, a saját fiát, ha ezt az asszonyt bántani merészli.
E rendjelt a XVII. században csupán a spanyol király adományozta. A bécsi udvar azonban a spanyollal való rokonság folytán ki szokta eszközölni kegyeltjei számára az «arany bárány»-t. I. Lipót király már 1658-ban kilátásba helyezte Wesselényinek e rendjelt. De csak 1662-ben tüntette ki vele. Ez év július 23-án ment végbe a pozsonyi ferencziek templomában Lipót és a spanyol követ jelenlétében a rend jelvényének ünnepélyes átadása. FABÓ András: Az 1662. országgyűlés 109. lap.
1645 nyarán Wesselényi Ferencz küldetésben Lengyelországban járt. Krakóban július havában a káptalan előtti nyilatkozatában kötötte le nejének lengyel birtokait. A nyilatkozat Orsz. Lev. Neo. R.
Első végrendeletében, mely 1666 márczius 20-án Stubnyán kelt, a halálra készülő Wesselényi azt mondja, hogy fiának Lászlónak már kiadta örökségét, a többi ingó és ingatlan vagyonát pedig nejére hagyja «prćlibatć cothorali meć veuti post Deum primo fundamento et basi universarum et quarum libet acquisitionum» stb. A végrendelet királyi szentesítéssel ellátott példánya Orsz. L. N. R. A. 181. 4.
Első végrendelet: – jam provecta etiam ćtate ac valetudinario statu meo, ancillć pene munia obeundo in omnibus mihi semper complacere studiat. – Második végrendeletében hasonló hálával és szeretettel szól róla.
Levelei mindig a szeretet, a vonzalom hasonló kifejezéseivel telvék, és pedig nem a nejéhez intézett levelek, melyekből ez ideig egetlen egy sem kerűlt elő.* Enyelegve «Miczikém»-nek, az «én asszonykám»-nak szokta nevezni; dicséri jó gazdasszonyi voltát s nem győzi eléggé hangoztatni, mikor egyik-másik jó emberét vendégségre hivogatja, milyen pompásan el fogja tartani a felesége. Hol azzal csábítja Révay Lászlót, szóljon be Murányba s Mária «gyomorépítő»-vel «a maga majorságából» kedveskedik neki, hol azt írja Szendrőből Zákány Andrásnak «feleségem Kdet elvárja régi vajas kalácsra, ha mindjárt murányi mannával nem is tarthatja Kdet». Egy másik jó emberét meg azzal kecsegteti, hogy neje «nidelandi farkatlan tyúkok tojásival» fogja megvendégelni. Mindig kedvetlenűl, fájós szívvel távozott el köréből, ha hivatalos teendői, a mi sokszor megesett, elszólították. «Szerelmes feleségemtől, ily drága dajkámtól s tartogatómtól»* nagyon nehezére esett a távozás.
Sok százra megy Wesselényi és Széchy Mária ránk maradt klönféle magánjellegű irata és levele. Sokszor tesznek egymásról említést, magok mondják, hogy igen élénk levelezést folytatnak, de leveleik közűl még eddig egyetlen egy sem kerűlt elő. A murányi levéltár lefoglalásakor e leveleket valószínüleg megsemmisítették.
Ezt 1663 május 2-án írja Lipcséről Koháry Istvánnak. A levél Orsz. L.
De a férj és feleség viszonya, a szeretet és vonzalom hőfoka nem csupán az ilyen odavetett nyilatkozatokból ítélendő meg, melyek bármilyen jellemzők, mert nem a nyilvánosság számára irattak, mégis a házaséletnek csak egy mozzanatára derítenek világot.
Sokkal többet mond a befolyás, melyet nejének a férj a saját tevékenységére, elhatározásaira enged; a mód, melyben szellemi erejét igénybe veszi s a cselekvési kör, melyet neki maga mellett kijelöl.
Wesselényiék házasélete e tekintetben is fölötte érdekes. Egyenrangú társának ismerte el Wesselényi az asszonyt s Széchy Mária nem csupán háztartásának vezetője, egyszerű gazdasszony volt, hanem segítője terveinek, buzgó támasza magán és nyilvános működésének, bátorítója a küzdelmekben, hű társa kedvteléseiben, de munkáiban és fáradozásaiban is. A két Rákóczy fejedelemné: Lorántffy Zsuzsánna és Báthory Zsófia kivételével nem élt azon időben Magyarországon asszony, ki olyan kiváló szerepet játszott és férje útján közvetve és közvetlenűl közdolgokra is olyan befolyást gyakorolt volna, mint a nádorné, Széchy Mária.
A kortársak nagyon eltérőleg fogták föl és itélték meg a férj és feleség közti ezen viszonyt. Sokan elismerték Mária szellemi képességeit, sőt némelyek szerint «Semiramis módjára szeme nyiltabb» volt az uráénál.* Nádasdy Ferencz gróf országbiró, a nádorné egyik legszenvedélyesebb ellensége szentül hitte és híresztelte, hogy papucskormány alatt tartja férjét.* Vitnyédi István, ama korszak egyik jelentékeny szereplője s Wesselényi engesztelhetetlen gyűlölője viszont azt jelenti, hogy férje irgalmatlanul bánik vele, s «szegény az, csaknem félig rab a sok urával való jótétemény után.»*
Rumy Monumenta I. Fata Tarczal. 16 lap.
Levelei Századok 1874.
1663 jan. 2-án Bécsből írja Zrínyi Miklósnak. Magyar Tört. Tár. XV–XVI.
Az ilyen nyilatkozatokban ne keressünk igazságot. Az elfogultság sugalta egyéni felfogás nyilatkozik bennök.
Wesselényi egész jellemével, de még inkább a tényekkel ellenkezik épen úgy Nádasdy mint Vitnyédi állítása. Becsülte nejét, fölhasználta tehetségeit, a hol eredményt várt tőlök. Noha lángésznek nem mondható, igen okos, nyílt eszű, élelmes ember volt, a ki mindig meg tudta találni a czélja eléréséhez szükséges eszközöket.
De egyszersmind férfiasabb, erélyesebb természet volt, semhogy asszonyi szeszély játékbábjává sülyedhetett volna. Ha talán Máriában élt is eleinte a hajlam, hogy tettvágyó szellemét nem hozzá való dolgokban érvényesítse, erről hamar le kellett tennie. Le is tett. «Ő Klmének így tetszett» – mondja nem egyszer – s tapintata hozzá szoktatta tisztelni a férj akaratát. Ez annál könnyebben ment, mert a férj elég széles tevékenységi kört engedett neki maga mellett.
Nem csupán a Murány tulajdonjogáért vívott hosszas harczban használta föl Mária személyes befolyását. Nemcsak a királyhoz küldötte el, hogy egyéniségének bájával, rokonszenves megjelenésével gyorsítsa a kedvező megoldást. Magán- és közdolgokban máskor is igénybe vette közreműködését, kétségkívül mert sikert reménylett tőle. Bármi bizalmas lábon állt az irányadó egyéniségekkel, még sem tartotta fölöslegesnek, hogy némelykor a saját kérésének Mária közbelépése adjon nagyobb nyomatékot.*
A murányi regény egyik szereplője iványi Fekete László 1649-ben gróf Forgách Ádám alatt szolgált s valami vétséget követett el. A büntetéstől félve felkérte Wesselényit, vesse közbe magát érdekében Forgáchnál. Wesselényi azzal a jó akarattal, melyet mindvégig tanusított azok iránt, kik neki valaha szolgálatot tettek, sietett eleget tenni Fekete óhajának. Forgáchot sajátkezű levélben kérte föl, legyen elnéző s a levélre Séchy Máriával is iratott nehány sort, mely így hangzik: «Édes sógor uram, az asszonynak ő Klmének ajálom igen nagy szolgálatomat; kérem parancsoljon ő Klme, szivem szerint szolgálok ő Klmének. Édes sógor uram, most válik meg a Kd jó akarata, uramhoz ő Klméhez egészen kimutatódik. Kdnek szeretettel szolgál Sz. M.» Forgách csakhamar tréfás hangú elvélben megnyugtatta őkt, hogy Feketének nem lesz baja. A levelezés Forgách-levélt. Nemz. Muzeum.
A mint a murányi viszály idején titkos szándékait nejével iratta meg Lippay György érseknek, úgy később még nádor korában is Mária volt az, a ki kényes ügyekben élőszóval vagy levél által Wesselényi tervei számára az útat néha egyengetni szokta. Ha ilyenkor megjegyzi, hogy a levelet ura túdta nélkül, háta mögött írja, ez azon apró diplomatiai fogások közé tartozik, melyeket hölgyektől rossz néven venni nem lehet. A férj érdekeinek előmozdítására és egyszersmind az ő ösztönzésére irattak az ilyen levelek, ki azért iratta őket, mert tudta, hogy neje szavának megvan a maga nyomatéka.
Ekképen házasságuk egész idején férj és feleség egymás egyéniségére és elhatározásaira azon befolyást gyakorolta, mely két rokonszenvező, szerető lélek közt természetszerű, sőt szükségképeni. Ép oly természetes, hogy kölcsönös engedmények nélkül a házasfelek közti öszhang fenn nem állhatott. Néha Mária engedni kényszerűlt férje akaratának, még olyanokban is, a melyek épen nem voltak ínyére.* Viszont Wesselényi súlyos betegeskedése idején, főleg a halála előtti hetekben egészen neje befolyása alá kerűlt* s csak annyit tudhatott meg a körülötte történő fontos politikai dolgokról, a mennyit vele közölni Mária czélszerűnek talált. De ragaszkodott hozzá, szerette mindenkor. «Én csak alig várom – írja egy ízben,* midőn Wesselényi távol volt – azt a szerencsés napomat rám virradni, a melyen láthassam ő Klmét; elhigyje, Kd akkor menekedem meg mindennemű terhemtől».
Ilyen esetet említ 1667 július 24-én Nagy Ferencz akkori jószágkormányzójához intézett levelében, mikor ez írja: Csak el kellene nekem a mellől az evictio mellől állanom. Nekem semmi közöm sohasem volt a füleki jószághoz. Akkor em akartam subscribálni, a szegény úr (férje) erővel hajtott rá, a kinek Bartakovics uram volt oka. Megmondhatja ő Klme, ha lélek szerint akar szólani. A levél Orsz. L. Limbus XIx.
PAULER Gyula Wesselényi F. és társai összeesküvése czímű kitünő művében I. 81. Mária egyik leveléből idézi a következőket: «Balassy Imre felől való irást lecopiáltatván megmutattam ő Klmének (Wesselényinek) azért, hogy eszébe vesse magát s oly formán adtam, mintha Kd csak azon postscriptumot küldte volna el, a kit judex curić uram leveléből vett volna ki. Makai uram nem tudván ez állapotot, uram ő Klme előtt adta vala Kd levelét, az isten tudja, micsoda mesterségemmel hoztam helyre.» Csakhogy az eset nem 1661-ben, hanem 1667-ben történt s az idézett levél Beszterczebányán jan. 31-én kelt, mikor Wesselényi már nehéz beteg volt. Ez más szinbe helyezi Széchy Mária eljárását. A levél eredetije Orsz. L. Limbus XVII.
1664 decz. 18-án Bory Mihálynak. DEÁK Farkas Magyar Hölgyek Lev. 251.
Nemcsak mézes szavakban nyert ragaszkodása kifejezést. Gondját viselte, ápolta a legteljesebb odaadással. Pedig sokszor volt rá alkalma. Wesselényi minduntalan betegeskedett, sőt halála híre is többször elterjedt az országban.* A gyakori fürdőzés fárasztó életmódja mellett keveset segíthetett. Az év nagyobb részét úton töltötte; néha heteken keresztűl minden nap más helyen járt s Magyarorszgá dúsgazdag nádora gyakran kényszerűlt minden kényelmet nélkülözve egy hitvány faluban, valami csűrben vagy pajtában tölteni az éjszakát. Mikor végre haza vergődött, othon a pazar lakomák, hatalmas ivások gyöngítették erejét. Ilyen életmód gyorsan kimeríti az életerőt pedig Wesselényi egészséges testalkata, erős szervezete daczára már ifjabb éveiben is sokat panaszkodott galibáiról, nyavalyáiról.
VITNYÉDI több izben említi. M. Tört. Tár. XV–XVI.
Neje utóbb nem csupán ápolója, hanem úgy szólván orvosa is lett. Maga szintén gyakran betegeskedett s így volt bő alkalma a betegápolás és gyógyítás terén még első férje mellett szerzett ismereteit folyvást gyarapítani. Noha Wesselényinek Pozsonyban állandó évi fizetéssel – 100 frttal – díjazott, conventiós doctora volt, szükség esetén pedig a felvidéki városokból hívattak Murányba orvost vagy legalább borbélyt, mégis gyakran megtörtént, hogy a maga vagy férje számára Mária gondoskodott a gyógyszerekről is.
Eperjesen azon időben egy híres gyógyzerész, Weber János élt, ki birónak is megválasztatott s nagy tiszteletben részesűlt. Ő volt Wesselényiék rendes gyógyszerszállítója; komaságra is léptek vele s sokat igénybe vették különféle üzleti dolgokban. Mária gyakran fordult hozzá,* többször rendelt nála gyógyszert bizonyos betegségek ellen, melyek tüneteit olyan szabatosan tudta leírni, mintha orvostudományt tanúlt volna. Lassankint csakugyan sokra vitte e szakban; járatossága a betegségek gyógyításában messze földön ismertté vált s aggkorának egyik főfoglalkozását tette.
Levelei Eperjes város levéltárában. Kettő megjelent Tört. Tár. 1880.
24. WESSELÉNYI ÁDÁM.
Wiedemann Com. Gloriae II. gyűjteményéből.
Ez ismereteink nagy hasznát vette férje ápolásában, ki neje ebbeli jártasságának, de leginkább – mint maga említi – önfeláldozó figyelmességének köszönte sok testi bajától való szabadulását. Egyébiránt Mária mások szenvedéseit hasonló jószivüséggel igyekezett enyhíteni. Barátai, környezetének minden tagja, sőt cselédsége is minden alkalommal tapasztalták jóakaratát. A beteg szendrei Bornemissza János, kassai alkapitány nem győzte eléggé dicsérni Wesselényiék emberséges érzését, «sok nyomórúlt betegségemben éjjeli-nappali rám való vigyázás»-át. Hálából végrendeletében rájok hagyta tokaji és kassai házát s a tokaji hegyen levő öt szőllejét.* Tiszteinek, cselédjeinek szintén nem volt okuk a panaszra. Jutalmazta szolgálataikat s Gyöngyösi Istvánon kívül egész seregét az udvarában aklkalmazottaknak tüntette ki kisebb-nagyobb adományaival.* Még a szolgarend irányában is bőkezü volt s ha bármelyik alárendelt inas vagy darabant lakodalmát ülte vagy valamiben megszorúlt, sohasem fordúlt hasztalanúl úrasszonya kegyelméhez. Élete fogytáig mindig akadtak buzgó tisztjei, hűséges cselédei, kik nem hagyták el a legválságosabb körülmények közt, mert tudták, hogy asszonyuk, mihelyt csak teheti, nagylelkűen jutalmazta igaz és tökéletes szolgálataikat.
A végrendelet, melyet a király is megerősített. Akadémia kézirattára.
Szirmay Péternek, Semsey Györgynek, Vizkelety Máriának, Csató Mihálynak, Nagy Ferencznek s másoknak tett adományai hűséges szolgálatokért az Orsz. Levéltárban.
A gyöngédség, melyet férjével szemben tanusított, átterjedt mostoha gyermekeire, Wesselényi első házasságából született két fiára, Ádámra és Lászlóra. Igazi anyjok volt s úgy vezette nevelésöket, mintha saját fiai lennének. Ádám már 1654-ben megnősült s Mária egy rokonát, az elhúnyt gróf Homonnay János országbiró leányát, Borbálát vette el. Mostoha anyja maga járt-kelt a szükséges vásárlásokat megtenni s e végből télvíz idején* személyesen Eperjesre, Felső-Magyarország e fontos piaczára utazott. A lakodalom meg is tartatott, de az ifjú férj nem sokára «nagy véletlenűl»* meghalt 1656 első napjai egyikén.
1654 jan. 8-án írja: Uram ő Klme parancsolatjából vásárlottam a Czimerman Ádám úr boltjában ő klmétől az úrfi lakodalmára ennyi summáig való materiákat, úgymint háromezer hatszáz harminczkét forint és hetvennégy pénzt, id est flor 3632:74. Melyet fogadok ő Klmének, hogy két hét múlva ezer tallért küldök ő Klmének ebbe a summába. Azon kívül pedig minden második hónapra ezer-ezer forintot. Datum Eperjes die et anno ut supra Gr. Anna Maria Szechi. Orsz. Lev. N. R. A. 913. l.
Az 1657-ki naptár krónikája 1656-ről. Hogy a haláleset az év legelső napjai egyikén történt, az sejteti azt, hogy Wesselényi mint nádor 1656 január 9-én Borbálának, akkor már Wesselényi Ádám özvegyének prorogatoriát állít ki, mely szerint férje halálától számítva egy év alatt sem birtokaiban háborítani, sem ellene pört indítani nem szabad. Az okmány Orsz. Lev. Prot. Palatini Wesselényi i. 51.
Másik fia László, még szintén atyja életében nősült. Osgyáni Bakos Gábor leányát, Zsuzsánnát vette el s 1660-ban ápril 28-án megkapta összes anyai örökségét. Wesselényi szerzeményeinek egy részével megbővítve, a miért azután szerződésileg lemondott minden további igényről atyja vagyonát illetőleg. De mikor a beteges nádor 1666-ban megtette első végrendeletét s nejét nevezte ki egyetemes örökösévé, László gróf gonosz emberektől félre vezetve s még saját feleségének sem szólva szándékairól, atyja végrendelete ellen a jászói convent előtt ünnepélyes tiltakozást emelt.
E merész tettétől azonban maga is annyira megrettent, hogy Lengyelországba szökött s onnan ostromolta kérelmeivel Wesselényit és Széchy Máriát, visszavonva a tiltakozást s teljes megtérést igérve, ha megbocsátanak neki. Az atya eleinte lelke mélyén felháborodott együgyű fia e tettén. Nem akart vele kibékülni s még Mária kérleléseire sem hallgatott. Végre azonban megtörtént a kibékülés s László atyja halála után nem feledkezett meg többé a köteles tiszteletről mostohája iránt.*
1668 május 2-án kelt végrendeletében a többek közt azt írja: «Az én kedves feleségemet protectiója alá hagyom az én kegyelmes és méltóságos gróf Rima-Széchy Anna Mária kedves asszonyom anyámnak stb.» László e végrendelete kelte után sokkal később halt meg. A végr. báró RADVÁNSZKY Béla Magyar Csal. és Házt. III. 336.
A jószivűség, melyet gyermekeivel szemben tanusított, Wesselényiben csak fokozhatta a becsülést és szeretetet Mária iránt. De még közelebb hozta őket az anyagi édekek terén köztük kifejlődött közösség. Nem hiába ismételte a férj annyiszor, hogy felesége ingó és ingatlan vagyona és «különös igyekezete» szolgált minden későbbi szerzeménye fundamentumául. Csakugyan együtt szerezték és gyarapították a vagyont.
A magyar ember azon ősi jellemvonása, hogy szeret acquirálni, hogy ragaszkodik a földhöz s a vagyont kiválóan az ingatlan birtokban látja, szokatlan mértékben meg volt Wesselényiékben. Mindketten telhetetlenűl űzték a jószágvásárlást s nem nyugodtak mindaddig, míg a Széchyek összes felvidéki javait nagy áldozatok árán vissza nem váltották a rokonságtól. Folyton-folyt a cserebere, a vásárlás s oly összegeket nyelt el, melyek a rendes jövedelmekből még akkor sem teltek volna, ha fényűző hajlamaik és a férj hivatalos állásából folyó töméntelen költekezés el nem nyelték volna e jövedelem nagy részét.
A rendkívüli szükségletet máskép kellett fedezni. Csak két úr kinálkozott, vagy adósságcsinálás vagy az ingó értékek, arany-ezüstnemű és másféle drágaság elzálogosítása, néha eladása. Mindkettőt sokszor megpróbálták s különösen az adósságcsinálást folytatták a legnagyobb arányban.
Noha Mária kiválóan szerette a drágakövet s mindennemű arany-ezüst művet, bármely pillanatban kész volt egész kincstárát férje rendelkezésére bocsátani. Mikor Illésházy Gábortól a sztrecsényi jószágot ki akarták váltani, Mária nagy kamatra Bécsben 15.000 tallér összegig zálogba tette összes ékszereit. Mikor Listiuséktól a lipcsei urodalmat megvették, Mária 40.000 tallér értékű arany-ezüst művet adott hugának, csakhamar pedig személyesen Bécsbe készűlt, hogy zálogban levő drágaságait örök áron eladja s így szerezzen minél nagyobb készpénz-összeget.* Még nagy értékű ezüst asztalkészleteit is zálogba tette, mikor férje kívánta, a mi azután különféle kellemetlenséggel járt. Így az 1659-ki országgyűlés alkalmával összes ezüstneműje ezerszáz ötvenhárom gira súlyban Lippay érseknél volt zálogban. De a nádori udvartartás nem nélkülözhette a fényes asztalkészletet, mrt az országgyűlés tagjai s a Pozsonyban levő előbbkelő idegenek sűrűn meghivattak a nádorhoz, s a lakomákon megfelelő külső fényt kellett kifejteni. Széchy Mária úgy segített magán, hogy fölkérte az érseket, hogy az országgyűlés tartamára adja ki az ezüstneműt. Az érsek teljesíté a kérelmet, de csak midőn Mária külön kezes levélben biztosította, hogy a mint vége szakad az országgyűlésnek vagy visszaszolgáltatja hiány nélkül az ezüstöt vagy lefizeti a rajta levő zálogösszeget.*
Ezeket Wesselényi írja 1661 szept. 24-én Stubnyáról Bosnyák Istvánnak. A levél Orsz. Lev. A kamarához intézett levelek 1660–69. csomag.
Széchy Mária nyilatkozata Pozsony 1659 aug. 21. Országos Lev. N. R. A. 12:11
A másnemű adósságlevelek- és hitelműveletekről szóló iratok, melyek tömegesen maradtak fenn, sajátszerű világításba helyezik Wesselényiék egész gazdasági rendszerét. Minthogy összes szerzeményeik s az adományok, melyeket III. Ferdinánd és I. Lipót királyoktól kaptak, a férj és feleség nevére irattak s közös birtokukat képezték, az adósságokat, melyekkel azokat terhelték, szintén mindketten csinálták s az idevágó okmányok mindkettőjök aláirását viselik.* Sok százezer forintot tevő hitelműveletekre terjednek ki ez iratok. Birtokvásárlásra, régibb követelések kiegyenlítésére, másnemű szükségletekre folyton új meg új pénzügyi transactiók váltak szükségesekké. Városok, előkelő főpapok, főurak és árváik, jótékony alapítványok és kereskedők, kik nem pénzt, hanem mindenféle árut adtak, szerepelnek a hitelezők közt. Wesselényiék minden eszközt megpróbáltak, hogy pénzhez jussanak, mindenkinél bekopogtattak, a kinél csak pénzt sejtettek, hogy sohasem szűnő, sőt az idővel folyton fokozódó pénzzavarukon segítsenek s csakugyan bámulatos az a lelemény, melyet az adósságcsinálásban kifejtettek. Noha a rendes kamatláb hat százalék volt, mégis gyakran kényszerűltek tíz kamatot fizetni még pedig nem kereskedőknek, hanem oly előkelő uraknak, mint például Koháry István, ki különben Wesselényinek kedves embere, régi barátja és pártfogoltja volt.
A sok százra menő s a különböző állami, városi és családi levéltárakban fenmaradó ilyen kötelezvények és adósságlevelek közt eddig csak kettő kerűlt elő, melyet Mária férje életében egy maga írt alá. Egyszer ékszert vásárolt, egyszer pedig valami gazdasági munka teljesítésére csinált pár száz forintra menő adósságot.
Nem csupán az elhamarkodott birtokvásárlások okozták e roppant arányú adósságcsinálást. Wesselényiék olyan időben éltek, mely átmenetül szolgált a terménygazdálkodásból a pénzgazdaság stadiumába. A nagy ingatlan jószág már nem volt elegendő a főuri háztartással járó szükségletek fedezésére. A készpénz, a mozgó tőke egyre nagyobb jelentőségre kezdett vergődni. Borból, buzából s a föld másféle terményeiből azokat az igényeket, melyeket a kor s a viszonyok az aristocratiához intéztek, kielégíteni többé nem lehetett. A készpénz-jövedelem pedig fölötte csekély volt s nem állott arányban az urodalmak roppant terjedelmével és látszólagos értékével. A kivitel s általában a kereskedelem számtalan akadálya folytán a termények eladása nehezen ment s a gazdálkodás igen csekély haszonnal járt. A nádor aránylag kedvezőbb helyzetben volt; terméseit nagyobbára a katonai kincstár vásárolta meg a végvárakban levő harczosok élelmezésére. Ez nagy előny volt, de nem elég arra, hogy Wesselényiék pénzzavarná segítsen. Olyan időben, midőn egy köböl buza ára egy forint, midőn a jobbágymunka mellett a föld megművelése hanyagul eszközöltetett, még azon földesurnak sem volt valami gazdag jövedelme, a ki legalább állandó vevőre, a kincstárra számíthatott. E mellett ennek az egy biztos vevőnek is volt egy nagy bibéje, fölötte pontatlanul fizetett. Az állami közjövedelmek kezelői, a kassai épen úgy mint a pozsonyi kamara pénztáraiban örökös apály honolt s még a legszükségesebb személyi fizetéseket sem tudták eszközölni, annál kevésbé pedig azokat kielégíteni, kiknél közszükségletekre vásárlásokat tettek.
Saját tiszti fizetését néha szintén csak évek múlva kapta meg Wesselényi. Pedig a fizetésbe nem csupán személyi járandósága volt betudva. Egész környezetét neki kellett fizetnie, s ily módon idővel sok ezer forintra menő követelése támadt a kincstár és a kamara irányában. Örökös sürgetése folytán végre kárpótolták ugyan, de ismét nem készpénzzel, hanem nagy ingatlanok adományozásával úgy, hogy Wesselényiék nem törleszthették adósságaikat. A birtok tehát szaporodott, de az adósság is nőttön-nőtt s számtalan keserűséget okozott Wesselényiéknek, a férj halála után pedig átkos végzetszerűséggel nehezedett Máriára.
A fénynyel együtt járt az árny a XVII. század közhivatalnokának életében. Wesselényinek, noha akkor még szerényebb állásban szolgált, már a murányi kaland idején tizennyolczezer forinttal tartozott a kincstár. Mennél inkább előre haladt a katonai hierarchia lépcsőzetén, annál inkább fokozódtak a követelései. Mint Felső-Magyarország főkapitánya évi 12.000, mint az ország nádora 24.000 forint fizetést húzott, mely amaz időkben királyilag pazar fizetés lett volna, ha szabályszerűen folyósították volna. Tényleg azonban e dús fizetés csak azon nagy terheket jelezte, melyeket az illető tisztség birtokosa viselni volt kénytelen. Akármily pontatlanul kapta fizetését, ha azt nem akarta, hogy emberei éhezzenek vagy szolgálatából kilépjenek, a saját zsebéből előlegezte nekik legalább az életfentartáshoz nélkülözhetetlen eszközöket. Nem hiába fakadt keserves panaszra Wesselényi, hogy «a nagy gazdagság koldussá teszen a közszolgálatban».* Eladósodását ez is nagyban előmozdította s teljes oka volt hálásan emlékezni meg nejéről, ki a végnélküli pénzzavarban nevét, hitelét, minden ingó és ingatlan vagyonát a legönzetlenebb szolgálatkészséggel rendelkezésére bocsátotta s házasságok első idejétől kezdve* ebben is megosztotta vele az élet bajainak, terheinek viselését.
Ezt 1663-ban írta a győri püspöknek, önérzetesen hozzátéve, hogy «senki keserves könnye átkával semmit sem birok». A levél Orsz. Levéltár.
A legrégibb ilyen okmány, melyet eddig találtam. 1647 szept. 2-án kelt Wesselényi és Mária meghatalmazták Szondi Mátét, hogy számukra 1100 tallérnyi kölcsönt szerezzen. Orsz. Lev. Azután már az ide vágó különféle kötelezvények, záloglevelek stb. száma évről-évre nagyobbodik.
A házasélet minden viszonyában, mint hitves és gyermekei gondviselője, mint betegségében ápolója, vagyonának gyarapítója, közszereplésének gyámola, apró és nagy bajainak osztozó társa, rendületlenűl a férj oldalán állt Széchy Mária mindenkor. Nem nehezedett reá, mint a koloncz, hogy emelkedésének szárnyát szegje. Nem közönynyel, lankasztó fásultsággal kísérte fáradozásait. Megértette szívének minden dobbanását; volt érzéke óhajai, tervei, dicsvágya iránt s az okos, szerető hitves egész odaadásával lelkesítette a küzdelemben. Szóval és tettel, eszével és igyekezetével könnyítette meg neki a magasba jutást. Egyszer sem fordult elő, hogy Wesselényi a fényes pályán, melyet a nyilvánosság előtt megfutott, felesége miatt hátrányt, rövidséget szenvedett volna. De hihető s erre utal a férj önvallomása, hogy pályája fényéből, családi élete bensőségéből igen sok hiányzott volna e feleség nélkül.
