VIII.
VIII.
Ismét Olaszországba. 1817. Saarau Gabriella. Meade Selina. Nagy készülődés új utazásra. Landschütz. Ender Executio Paduában. Flette tragédiája. Petrarca. Tasso. Gerusalemme liberata stb. Florenczben. Rómában (Rafaël stb.) Thorwaldsen. Canova. Ferenczy.
MÁSODIK olaszországi útja, melyet különben hivatása körében, ezredéhez kellett tennie, hosszabb tartama daczára, inkább csak egy kis kalandnak nevezhető. 1817 máj. 18-án otthagyja Czenket s útba ejtve Apáthit, hogy testvérétől búcsúzzon, ezúttal derült kedélylyel («egy jókora adag könnyelműséggel») megy Grácznak, Klagenfurtba, mint megháló állomásra, s aztán nyomban Veronába. Két hámos ló üresen jő elébe az országúton: szívébe lövel a sejtelem «egy angyal» közellétéről. A szép S. Gabriellát, kiért ekkor égett, csakugyan megtalálta, még pedig a férje és egy komornája kiséretében. «Látása – úgy véli – egy haldoklónak végső óráját megédesítené.» Ez a nő szintolyan rajongó volt, mint egynémely imádója; tudomásul vette, de nem viszonozta ezek áhitatát; nem is tartotta a szerelmet a mi világunkba való érzelemnek, – legalább így volt ez írva véletlenül előhagyott naplójában, – mert a kinek keblébe ez befészkeli magát, hol vegye a fogékonyságot a kívüle levő egyéb tárgyak iránt. Ő maga a csillagok honába vágyódott e sáros földről; el is ment oda nemsokára, egy keserédes visszaemlékezést hagyva örökűl Széchenyi keblében is.
Hogy állandóan Milanóban töltötte idejét, azt Liebenberghez innét (1817 május 25 s deczember 1-je közt majdnem szakadatlan) intézett számos leveleiből láthatjuk. Szorgalmasan kellett «exercirozni», miközben gondolatai nem egyszer röppentek édes otthonja felé. A 350 aranyban kiszabott havi költőpénze is kissé szűknek bizonyult.
A télen át aztán szívbajaival volt elfoglalva.
Erősen bele szerelmesedett Meade Selinába, sógornője, Sz. Pálné (M. Caroline) nővérébe; nőűl akarta venni, meg is kérette; de kosarat kapott tőle. Mindezekről a közönség már eléggé értesült: alkalmilag azonban visszatérünk reá. Addig kísérjük tovább érdekes ábrándozónkat újra Olasz-, majd Görög- s végre Törökországban tett huzamosb vándorlásain.
Érzékenyen búcsúzott el jó atyjától, kit könyekre fakasztott az a visszaemlékezés, hogy egykor, mint ifjú, ő is ily külföldi út miatt vált meg atyjától (Sz. Zsigmondt 1769), kit aztán nem látott többé soha, s az meghalt a nélkül, hogy utolsó áldását reá adhatta volna.
Az útlevél és ajánló levelek megszerzése után (voltakép megannyi akadály) akkori úri divathoz képest teljes előkészület volt téve e nagyobbszerű körúthoz. Arnstein bankárnál egyelőre 5000 # erejéig nyilt hitel biztosítva. Aztán két kocsi volt kirendelve, egy bricska a gróf számára, ki mellett Landschütz, a tudós archeológ és nyelvmester foglalt helyet, a bakon az ő kedvencz János kocsisa, a másik fedeles hintó a festő Ender és Zimerman komornyik számára, kivel Krebs szakács felváltva ült ki a váltakozó postakocsisok mellé. Julius 13-dikán déltájban indultak el Bécsből. Váltott lovakkal 24 óra alatt Grätzbe érkeztek. Másnap megtekintették a híres adelsbergi barlangot, hol Endernek mindjárt alkalma nyilt albumát érdekes vázlatokkal megkezdeni. Szebb pont alig képzelhető, mint az Opcsina hegyéről való kilátás a tengerre, Trieszt felett. Ennek élvezését azonban, melyre különösen a tengert még soha sem látott útitársak annyira örültek, a sűrűn omló eső meghiusította. Beérve a kikötővárosba, a ronda albergo grande két jobb szobáját foglalták le, melynek tengerre nyiló ablakaiból kerestek és találtak a mulasztottakért némi kárpótlást.
A corniagliai barlangot Lipicza közelében, melyet szépségre nézve az adelsbergi mellé állít, nem sokkal azelőtt Ferencz császár is megnézte. Akkor kétezer szurokfáklyát gyujtottak meg, míg ő és társai csak hat égő fahasábra érdemesíttettek. Ez arra a megjegyzésre indítja, vajha a fejedelem minden egyéb dologban is úgy lenne felvilágosítva, s aztán mindent jobban meg tudna látni, mint egy – magaféle – szerencsétlen lovaskapitány. Bizonynyal nem volt tudomása a fejedelemnek p. o. olyan kivégzésekről, minő egynek Széchenyi pár nap mulva Paduában, e különben oly csendes, unalmas városkában, véletlen szemtanúja volt. A népség kitódult az utczára, mintha valami ünnep lett volna, örvendett a látvanyosságnak. Saját szavaival adjuk. A delinquens egy olasz volt, javíthatatlan dezentor, satnya alak, borzasztóan lerészegítve. Egy francziskánus kisérte, nagy feszülettel kezében. A nyomorult valamely állathoz hasonlított, mely közel halála sejtelmében dühösen bőg. Míg a menet tartott, tántorogva gépiesen utána imádkozott a papnak, de a mint oda értek arra a helyre, a melyről utolsó pillantást volt a világra vetendő, erőt vett rajta a fájdalom, s kétségbeesése könyekbe tört ki, aztán olyan dühöngésbe ment át, minőt soha sem láttam. Ha nem lett volna megkötözve s erővel visszatartva, környezői közül bizonynyal többeket összemarczangolt, vagy meg is ölt volna. Undorító látvány volt; de leginkább megrémített felhangzó kaczaja. Szóval csitítani őt dőreség lett volna, s így a nyomorúltat földhez nyomták, mint valami veszett ebet, egyenként lövöldöztek reá, nem jól találták, míg végre egy golyó az agyvelejét szétfrecscsentette. A hideg kilelt, minden hajam égnek állott stb. Vagy ide iktassam-e azt, a mit a Flette alezredes tragédiája czím alatt, – (különben két évvel utóbb) örökített meg jegyzeteiben. Trevisoban történt, s mint tényt Széchenyinek maga az édes atyja egy levélben adta tudtára. Két nemes olasz családbeli ifjú nyilt téren lapdáz. A lapda (il pallo) véletlenül kétszer is érinti az épen arra menő alezredest. Ez azon gyanúból, hogy készakarva történt, rögtön elfogatja a két ifjút s 25 botütéssel fenyítteti meg. Az egyik e bántalom következtében pár nap mulva meghalt. Az ötödik napon az atyjok életben maradott másik egyetlen fiával oda megy Flette lakására, elébe áll s egy szót sem szólva lelövi. Flette azonnal összerogy s meghal; mit az öreg trevisoi álló helyében nyugodtan bevár. Ez megtörténvén, a másik pisztolylyal saját fia felé fordul s e szavakkal: «te pedig fiam, a rajtad elkövetett gyalázatot nem fogod túlélni», lelövi azt is; aztán feljelenti magát a biróságnál.
De fordítsuk tekintetünket nyájasabb látványok felé. Irodalom, tudomány és művészet foglalták el, szerelmi álmadozása mellett, Széchenyinek egész lelkét. Főleg Tasso és a büszke Alfieri iránt érdeklődött, míg ellenben Ariosto és Petrarca untatták. Ez utóbbi szerelem dalnokának nem tudta megbocsátani az ő Lauráját, boldog házasságban egy sor deli gyermeknek szülő anyját. Ki is hitte volna, hogy nemsokára szerelem dolgában ő maga is hasonló sorsra jut! Az Orlando furiosoból egy verset sem birt emlékébe vésni; ellenben a Gerusalemme liberatából egész stanzákat könyv nélkül tudott, s Tancredjéből egy követésre méltó eszményképet alkotott magának. Áhitattal kereste föl azt a helyet, hol a szerencsétlen költőnek állítólag hét évi fogságát kelle csendes melancholiában eltöltenie (Ferrarában). Nem mint a legenda mondja, sötét lyukba zárva, vagy őrültként tartva, hanem közösségben a zárda barátjaival. A könyvtárban előmutatták híres eposa kéziratát, néhány kiadatlan levéllel és verssel, melyeket a nem rég arra járt Byron is, – később Széchenyinek egyik legkedveltebb költője, – lemásoltatott magának.
Közben vissza-visszatért, tudós útitársának segítségével, görög tanulmányaihoz, mint előkészülethez görögországi útjára. Annyira vitte, hogy Pausaniason kívül, kinek el nem avuló útleírását mindig magával hordá, Homért is képes volt eredetiben élvezni, s Plato Phaedonjának fordításával foglalkozni.
E tanulmányok kedveért szinte lemondott a máskor előtte mindig kedves női társaságokról, s korábbi jó reputatiójával ellentétben, egy (bizonynyal érdekes) nőgyülölő hírébe jött. Ellenben a múzeumoknak, templomoknak, műgyűjteményeknek, festők és szobrászok műhelyeinek folyvást buzgó és szakértő látogatója maradt. Nem vetette meg a zenét, operát, balletet, a hol épen szerét ejthette; de mégis a képzőművészetek terén érezte legotthonosabbnak magát, nem vonakodva úgy átalános, mint részletekbe beható kritikájának, rokon- és ellenszenvének határozott nyilvánításától.* E tekintetben egészen függetlenné tette magát mindkét útitársától, Landschütztől és Endertől, kik szintoly szorgalmas naplóírók voltak, s a mellett szakmáikat, az archaeologiát és festészetet, buzgón kultiválták.
L. a részleteket SZÁSZ K Szegedi Árvízkönyvében és a Képzőművészeti Közlönyben.
Florenczet, hol különösen a palazzo Pitti műkincseivel nem birt eltelni, s hol többi közt az Apponyi ház annyi szívességével élt, augusztus 3-án hagyta el (1818). Kora reggel indulván, a levegőt oly enyhének, üdítőnek találja, minőt Bécs táján s kedves hazájában, hol a légkör többnyire kelletlen és zord elemekkel telik meg, soha (?) sem szívhatott magába. Mily felséges ország ez az Olaszország, így kiált fel, de mily aljas nép lakja!… Különben az egész úton, mely utóbbi nápolyi hadjáratából is már eléggé ismeretes volt előtte, a még szolgálatban álló hadfiút, az az egy gondolat kiséri: «menynyivel boldogabb az élet békében, mint háborúban». – Aug. 5-én este Rómába érkezik.
28. A PITTI-PALOTA FLORENCZBEN.
Egy új világ nyilt meg itt előtte. Első útja a szent Péter templomába volt. Megakadt a szeme rajta, mint majd minden útazónak, hogy a Rafael nagy Transfiguratiójának mozaik utánzata sokkal halványabb, mint az eredeti festmény. Egyébiránt a hasonlíthatatlan Rafaelnek nagy imádója. «Ha a festőket, – úgymond, – klasszifikálnunk kellene, ez a Sanzio bizonynyal a legelső lenne, utána sokáig senki, s végre Buonarotti, da Vinci, Caravaggio s a többiek. Rubens roppant talentum, s compositiói átalában nagyszerűek, de lusta ficzkó, semmit sem dolgozott ki jól, s ecsetelése borzasztó (?!). Rafael ellenben olyan szorgalommal s tökéletesen fest, annyira nem kiméli fáradságát a legapróbb részletektől sem, hogy a biztos rajznak, szép compositiónak és a színezésnek összetalálkozása őt a legnagyobb, a legkifogástalanabb festővé teszi. Ezt, úgy hiszem, a legújabb műitészet is jóváhagyhatja.
Jobban megoszoltak azóta a vélemények a két nagy szobrász, a dán Thorwaldsen és az olasz Canova művészetének párvonalba állításánál. Leírja mind a kettőnek műtermét s készletben volt alkotásait, határozottan az utóbbinak adva elsőbbséget a másik felett. Megjegyzendő azonban, hogy Canova akkor már dicsősége delelőjén állott; míg Thorwaldsen csak valamivel később alkotta nagyobbszerű műveit, dán honfiainak és az egész európai németségnek örök büszkeségét.
Az utóbbi műhelyének egy szegletében szerényen meghúzódva dolgozott a mi Ferenczink. Csokonait mintázta. Széchenyire azt a benyomást tette, hogy semmi talentuma nincs.
29. FÁY ANDRÁS.
Ernst Lajos úr gyűjteményéből
Később sem állott be pártolóinak sorába, sőt titkon örült, hogy Fáy András és több hazafinak az általa készítendő Mátyás király lovasszobra iránt kifejtett buzgólkodása sikert nem ért. Széchenyi mindjárt átalánosította véleményét s abban a meggyőződésben élt, hogy magyar ember egyáltalában nem is szobrásznak való. Fényesen megczáfolta e föltevést egy ifjabb nemzedék. Ha Széchenyi elfogultságának okát vizsgáljuk, megtaláljuk egy érdekes fejtegetésében, melyet a szobrászat és festészet egybehasonlításáról s különbözéséről egy helytt jegyzetei közt találunk. Szerinte a szobormű egészen realistikus, azt minden oldalról meg lehet nemcsak szemlélni, hanem tapintani is és a valóval, melytől semmi ízében sem szabad eltérnie, a legpontosabban összemérve itéljük és becsüljük meg, úgy hogy készítője s elárusítója némileg egy szolid, tisztességes üzletemberével áll egy sorban; míg ellenkezőleg, a festő a síma vásznon kénytelen alakjait kidomborítani, s a fantáziára hivatkozva, távlat és színezés segítségével csalódást (illusiót) idéz elő, mint valami merész spekuláns, nem a valóságra, hanem a látszatra számítva. Ez tehát, úgy látja, sokkal közelebb áll a magyar nemzeti jellemhez, mit aztán utóbb elég tragikus hangon a politikára is átvitt, hol a nagyobb részt nem a valónak higgadt felismerése, hanem inkább a csillogó frázisok s ábrándképek vezetik. Vajha ezen a téren is publicistáink, szónokaink részéről oly fényes czáfolatot nyerjen, mint nyert újabbkori szobrászaink által!
30. FERENCZI ISTVÁN SZOBRÁSZ.
Barabás Miklós eredeti olajfestménye után
