VII.
VII.
26. A CZENKI HÁRSFASOR.
Széchenyi I. Czenket átveszi, Külföldi utazásai. Olaszhon. Úti jegyzetek. A nápolyi udvar. Irodalmi tanulmányai, Szerelmi rajongás. Naplók. Lelkesül a művészetért. Honszerelem. Francziaországban, 1815. Angliában (Woynával). Prince Regent. Windischgrätz mint mentor. Czenki berendezés. Sport.
A LOMBARDIAI út és a nápolyi hadjárat közötti időben (június-aug. 1815) Széchenyi elérte ama rég ápolt, legforróbb vágya teljesülését, miszerint kedves szülőit és testvéreit viszontláthatta. Megható jelenetek lehettek azok, s új erőt és bátorságot öntöttek szivébe a még reá váró, bár előre nem látott megpróbáltatásokra. Gondos atyja, ki már a vénség terhét kezdé vállain érezni s mindinkább visszavonúlt világtól, emberektől, úgy mint két idősb testvérét, Lajost és Pált, ezt Apátiban, amazt Horpácson elhelyezte, Istvánnak átadta a czenki uradalmat és kastélyt, melynek berendezése vele megosztott gondjainak egyik tárgyát képezte; sőt leltárt is készített róla s azt előleges tájékoztatás végett az ezzel bár nem sokat törődő fiúnak levélben megküldötte. Hálás szívvel fogadott ez minden efféle intézkedést, egyúttal teljes megnyugvással is mindazokban, a miket az öreg elrendelni jónak látott. Megtelepedni bárminő jó ősi fészekben, otthont teremteni magának, foglalkozni a gazdasággal, cselédséggel stb., ekkor még utolsó gondolata volt; sokkal inkább lelkesült, mint az ő korában minden művelt s tehetősb ifjú ember, a külföldön, bárminő irányban teendő, behatóbb megfigyeléseknek, tanulmányoknak szentelt útazásokért. Égett a vágytól, minél előbb szárnyra kelhetni.
Akkor minden ember Olaszországért rajongott. Goethe ismert verse: «Kennst du das Land, wo die Zitronen blühen» maig is mindenki szájában forog, de akkor alig ismertek bármi hozzá foghatót. Egyiket elragadta a szép ország bájos éghajlata, természetszépségei, jó országútai; más nem birt eltelni a művészet ama kincseivel, mik adott alkalommal a hatalmas Francziaország méltó írigysége és méltatlan kapzsisága tárgyait képezték. De legtöbb útazó, ezek közt a mi katonatisztjeink, részint sajnálattal, részint lenézéssel viseltettek a szép haza elsatnyúlt, nyomorúlt lakói iránt, kiket a harcztéren – bár nem minden kivétel nélkűl – puháknak, gyáváknak ismertek, magasb eszményekért, szabadságért, egységes hazáért való lelkesedését pedig egyes kiválóbb elméknek vagy semmikép sem értették meg, vagy czél- és tárgytalan ábrándozásnak nézték. Széchenyi is, mint ifjú katonatiszt, ezen előítélet benyomása alatt állott, bár kor- és kartársait sokban megelőző elfogulatlansággal s előrelátással.
Úti jegyzetei, miket ezelőtt ötven, sőt hetven évvel könnyedén papirra vetett, azzal a szándékkal, hogy majd később rendbeszedi és formába önti, a mire azonban soha sem maradt ideje, ma olvasva is, egynél több szempontból érdekesek, tanulságosak. Nem csak objective, az óriásilag megváltozott viszonyok és helyzetek összehasonlítása miatt, de még inkább subjective, a mély bepillantás miatt, melyet írójuk lelki fejlődésébe, érzelmi világába engednek. Megértetnek, előreláttatnak velünk sok fontos, később bekövetkezett dolgokat, kulcsát adják kezünkbe egynémely lélektani rejtélynek.
Évek óta készültem, így írja, ezen útra, mely sebeimet behegesztendő, régibb vídám kedélyemet helyreállítandó, s ah Istenem! lelkiesméretem nyugalmát visszaadandó volt.
Tehát valami szívsebe volt, melyre írt keresni indúlt, s bensejét valami nyugtalanította, mi akár való, akár phantom lehetett. E problemára lélektani fejtegetéseink nyomán később még vissza kell térnünk; egyelőre ne ejtsük el idősor szerinti előadásunk fonalát.
Úgy volt, hogy testvére, Pál, kivel együtt nőtt fel, kit nemcsak legjobb barátjának, hanem «mindenének» nevez, vele fog útazni; minden készület meg volt erre téve, midőn ez az indulás előtti napokon hirtelen megbetegedett, s bátyját magára hagyni volt kénytelen. István tehát nov. 30- án 1814-ben, éjféli 12 órakor maga, még pedig a legbúsabb hangulatban indúlt el. Nem olyan csekély dolog volt ez akkor, mint napjainkban. Ezredénél való szabadágoláson kívül, mit állandóan rossz néven vettek tőle, egyenesen Metternich herczegtől kelle az engedélyt bárminő külföldi útra kieszközölni, sőt ennek pártfogása nélkűl az elengedhetetlen úti levélnek a rendőrség kezéből kicsikarása, s utoljára még a nélkülözhetetlen postalovak kirendelése is akadályokba ütközött, s legalább is időveszteséggel járt. Miután úti jegyzetei, töredékesen bár, a közönség kezén forognak,* fel vagyunk mentve azok bővebb ismétlésétől; de érdekes úti benyomásaiból egy-két fontosabbnak fölemlítését még sem hagyhatjuk el.
L. Gr. Sz. I. Külföldi utazásai. Akad. kiad. 1890.
Könnyű megfigyelnünk, miként érlelődik benne az elhatározás, megválni a katonai pályától, melynek minden nyomorát a hadjáratok alatt, de azok után is nem csak közvetlen szemlélte és megfigyelte, hanem maga is átélte. Testi és lelki szenvedésekben rótta le adóját a magas eszménynek, mely mindig előtte lebegett; de fényéből fokonként vesztett, s utóbb teljes sötétségbe, csalódásba foszlott szét. «Könnyes szemmel kell bevallanom, hogy nem állhatom ki már soká, oly ügynek, mely előttem már nem szent, kellö buzgósággal nem szolgálhatok.» Szégyenli, hogy annak a hadseregnek tagjai, melyben ő is (állítólag a világszabadságért!) harczolt, országút szélén, rongyokba takarva, csonka tagjaikat mutogatva, koldulni kénytelenek. Pénzkészlete egy részét köztök osztogatja ki, de mi volt az annyi nyomor enyhítésére! «Csak egyetlen egy téli hadjárat», – írja tovább, – «melyet az a gyalog közember az ő monturjában kihúzott, s pedig még vitézül harczolva is, meg volna-e jutalmazva bárminő ajándékkal, kincsekkel, jószágadományozással?» «Ilyen demoralizált hadsereg, melynek még egy jó nadrágja sincsen, melynek egy-egy része néha nyolcz napon át ruházat és élelem nélkül hagyatik, bizony nem fogja az ellenséget megverni, mert a test szoros egybefüggésben áll a lélekkel s egyik a másik nélkül nem működhetik» stb.
Útját, ily benyomások közt, Bolognán, Florenczen át, úgyszólva félbeszakítás nélkül folytatta Nápolyig. Itt bemutatták annak a Murat királynak (ce magnifique lazzaroni –), a kivel nemsokára hadi sorban kelle szembeszállania, s nejének, Bonaparte Hortenzia királynőnek, kinek szépsége és magatartása egészen elbájolta, s meleg részvétét, bukásuk után, mint Lipona grófnő is, ébren tartotta. Ezt a nápolyi udvart különben, mint mindenki, igazán nevetségesnek találta, a körüle sürgölődő parvenuekben megannyi karrikaturát látott. «Sokat lármáztam írja, –» a stiriai földiekre; de mégis inkább lennék egy buta stájer, semmint egy olasz duca. Mindegy, akár nápolyi, genuai, akár velenczei vagy épen római családbeli, azt hiszem, ezek a természet legislegsatnyább tüneményei, melyek csak valahol láthatók.»
Ennek daczára a Goethe jó tanácsát: «Wer den Dichter will verstehen, muss in Dichters Lande gehen» senki sem követte oly híven s akkora eredménynyel, mint épen ő. A mely országban utazott, annak a nyelvét, irodalmát tanulmányozta. Most az olasz volt napi renden, később a görög következett, majd a franczia, míg Angliában fogadásokat vesztettek, hogy nem született englishman-e?
Naplói teli vannak nemcsak idézetekkel, hanem hoszszas kivonatokkal, egész stanzákkal, különösen a Gerusalemme liberatából, melyet a Voltaire véleménye ellenére is mindenek felett kedvelt s az Aeneis fölé helyezett. Olasz nyelvmestere, kit egy, e tanulmányokban vele versenyző angol lady küldött hozzá, tőle tanulta megismerni saját nemzete remekíróit, nagy literaturáját, melynek széles birodalma, e szerencsés találkozás nélkül, talán örökre zárva maradt volna előtte.
Könnyen érthető, hogy élénk társalgása, szellemessége, eredeti ötletei az ifjú huszárkapitányt azonnal a nők kegyenczévé tették. Ha már egykor azt a rövid pihenőt Frankfurtban, mielőtt franczia földre léptek volna, Capuának nevezte, úgy ily elnevezésre nemcsak reá, hanem bármely fiatal útazóra nézve érdemesb hely Nápolynál alig képzelhető. Hisz minden Bädekerben megolvastuk azt az olasz közmondást, a Vezuv kitöréseitől annyit szenvedő Torre városkáról, hogy: Napoli fa i peccati, Torre li paga. Ha Bécsből hozott szívsebére homöopathikus balzsam kellett: szerelmet szerelemmel (vagy legalább szerelmeskedéssel) gyógyítani; arra itt nyilt legjobb alkalom. Kalandjaival sikerült is oly rossz hírbe hozni magát, hogy még barátja, Hügel is megsokallotta, Bécsben pedig olyan leányos úri házaknál, a melyeknek küszöbét a legtisztességesb szándékkal lépte át, egyelőre minden szerencséjét elrontotta. Jegyezzük meg, – mit később talán lesz alkalmunk bővebben igazolni, – hogy senki sem rágalmazhatta őt el annyira, mint ő maga: bűnbánata, vezeklése szinte érthetetlenné fog válni.
Párbaja is volt vagy lett volna egy szép asszonyka férjével, ki készakarva vagy véletlenűl az orra előtt csapta be a hintó ablakát; de ez barátságos összeölelkedésben lelte kedélyes megoldását.
A költői lelkű S. Gabriella iránti rajongása is ez időbe esik. Kiválasztottak magoknak egy csillagot az ég boltozatán, hogy egy bizonyos esti órán, mindenkor egymásra gondolva, nézzenek fel áhitattal reá. Eddig volt.
Ekkor kezdett naplót is írogatni; nem sejtve, minő kincset fog az utókorra hagyni. Föltette magában, hogy élményeit, legyenek azok jók vagy rosszak, napról-napra leírja. (Das Gute und Schlechte welches ich erfahren.) Ezek kezdetben nagyon ziláltak, töredékesek; utóbb mindinkább érdekesebbé, tanulságossá válnak, s már a közéletben való fellépése óta biztos vezérfonalat adnak életíróinak kezébe. Egy kis kritikával, s némi általános tájékozottsággal elég könnyen eligazodhatunk rajtok.
A természet szépségeinek és a női szépségnek élvezetét Széchenyi még a művészetek iránti rajongással tudta összekötni. Finom aesthetikai érzékét szülőitől is örökölhette ugyan; de aztán főleg olaszországi útazásai alatt nagyban ápolta, tökéletesbítette. Hálásan emlékezett mindig a nagyműveltségű Apponyi-család körében, Florenczben töltött napokra. A múzeumoknak, műtermeknek, bármerre járt, nálánál szorgalmasb s lelkesedőbb látogatója nem volt. Erővel szakítá el magát sokszor ily tárgyaktól, nehogy azoknak végképen rabjává legyen. Előérzete volt, hogy neki más lesz a rendeltetése, hogy figyelmét és pénzerejét a hazában magasabb és sürgősebb feladatok fogják igénybe venni. Lehet, hogy prózaiabbak is; meg kelle később alkudnia az élet mindennapi szükségleteivel. A kik a politika és aesthetika határait és érintkezéseit szeretik észleleteik tárgyává tenni, Széchenyire, mint egyik élő példára, bátran hivatkozhatnak.
«Hogy nekem okvetlen a legősibb hun fajból kell származnom», – írja egy helyütt, – «az már abból is kitetszik, mert a schweizi Alpesek legszebb vidékein, vagy Olaszhon legbujább völgyeiben soha sem tudtam úgy felbuzdulni, átmelegülni, mint hazám kopár pusztáin.» Ily soroknál, melyhez hasonlókkal számtalanszor találkozunk, nem érezzük-e a Petőfi erének lüktetését?
Vagy mikor ezt írja: «Úgy el tudok lágyulni, ha bármi honit látok, hogy egy hegedű, egy czimbalom, de még egy duda is szinte könnyekre fakaszt».
Vagy mikor a cseszmei csatornán (a török archipelagusban) a Mimár hegyet megpillantva, azonnal a Balaton és Badacsony jut eszébe. De az ő kedves Fertőjét is szereti s köszönetet mond neki, hogy ámbár védőpartjai nincsenek, még sem szökött még meg tőlünk stb.
Második francziaországi útja, – a mennyiben t. i. a szövetséges hadsereggel való győztes bevonulása elsőnek elfogadható, – 1815 szeptember havára esik. Már 16-án tudatja atyjával szerencsés megérkezését, tréfásan sajnálatát fejezve ki, hogy Straszburgnak nem vette (természetesen zárt hintóban tett) útját, s így nem ehetett a híres pástétomból. Első hivatalos látogatásai Schwarzenberg és Metternichnél, úgy látszék, meglehetősen untatták. Mind a kettő úgy el volt foglalva a világ új rendének biztosításával, hogy vajmi nehéz volt hozzájok csak be is juthatni. Szabadságolását csakugyan megkapta; de már valami előléptetésről, minden katona e fő törekvéséről, hosszabb időre szó sem lehetett, mert Ferencz császár és király, ki az ilyenekben személyesen is szokott érdeklődni, még hadnagyi állásokkal is fukarkodott, és sokaknak kérését megtagadta.
Ekkor irta, az örökös kapitányságra kárhoztatott Széchenyi, azt az aperçuet naplójába, miszerint «szabad emberre nézve nincs nagyobb lealázódás, mint a nagy urak előszobáiban való ólálkodás». Neki ez, – pedig életében sokszor kelle ilyet kiállania, – szinte «eszét vette»; s alig birta magát azzal türtőztetni, hogy sok nagy embernek kelle hasonló megpróbáltatásokat szenvedni, akár a magok, akár mások jóvoltáért.
Fokonként józanodott ki ifjúkori ábrándjaiból; talán legelsőbben volt hadvezére, Schwarzenberg herczeg iránti nagy lelkesedéséből. De hát még az ő saját, világszabadító, boldogító szerepéről, a szövetséges hadsereg kötelékében ápolt magas véleményéből! Most látja csak, mily kevés emberismerete volt, s hogy mi mindenre van szüksége annak, a ki a világban előbbre akar jutni. «Sokáig éltem teljes csalódásban.» – Három keserves napjába kerűlt csak útlevelének kieszközlése.
Az ezúttal élvezhetetlenné vált világvárosból, a politikai reactio és társadalmi léhaság lejtőjébe kerűlt. Párisból Woyna Móricz úti társával, ki hasonló érzelmektől volt eltelve, szeptember 28-án reggel indúltak tovább a tenger felé; rossz postalovakon, kényelmetlen kocsiban 36 óráig tartott, míg este Boulogneba érkeztek. A Duc ď Angouléme hajó tulajdonosa kelletlen vette fel őket, majd megijedve a közeledő vihartól, vissza is fordult, s nagy mérgökre, szárazra tette. Egy magaslatról, a hol a Napoleonnak emelendő szobor volt tervezve, gyönyörködhettek a kilátásban Albion krétapartjaira, melyeknek innét leendő megszállása a még hatalmas hódítónak egykor szándokában volt. Másnap indulhattak csak újra, s rövid 2 1/2 órai idő alatt tették meg Doverbe, az úti társak tengeri betegségének kiséretében, az útat. Bevallott egyik czéljok volt, magokat a regens herczegnél, mint ezredök tulajdonásánál, bemutatni; különben Széchenyi, a katona látkörét már messzire túlhaladva, figyelmét mindenre kiterjesztendő volt, minek idővel otthon hasznát vehette, hogy «hazájának szolgálhasson». (Szept. 21. Decz. 3. stb.) Különösen érdekelte az akkor nagy újságképen megkezdett gázvilágítás stb. A kormányzó herczeg (utóbb IV. György király) nagy kitüntetéssel fogadta, s egy drága selyem zászlót is küldött általa ezredének.
A Londonban látottak és tapasztaltakról, az «Úti rajzok»-ból és szülőihez irt leveleiből eléggé értesülve van olvasó közönségünk. Átalánosan ismeretessé vált a három nagy nemzetet párvonalosan jellemző mondása, a németnek az írásra, a francziának a fecsegésre; az angolnak a cselekvésre való uralkodó hajlamáról.
27. IV. GYÖRGY ANGOL KIRÁLY.
Üres óráiban, – mert ilyeneket is tudott magának szerezni, – olvasott; főleg a teljes nagyságában felismert szellemóriást, Shakespeart!
Három havi tartózkodása alatt sok pénzt költött (a legmagasb körökben forogván és vásárlásai miatt), sok ismeretet gyűjtött (alkotmányt, lovakat, gépeket tanulmányozva) s végre élvezett mindent, mi egy gazdag és eleven képzeletű világfit megilletett. (Napi költsége átlag 20 souvereigne volt.) Irlandba és Skócziába, lord Sligo barátjával, esetleg a két osztrák főherczeg (Károly és János) kiséretében tervezett kirándulása ezúttal elmaradt. Mégis némi elégültséggel, hogy ne mondjam, elteltséggel hagyja ott Londont is, deczember 14-dikén 1815. «Vajjon jobb és okosabb lettem-e?» – kérdi magától. – «Mit hajhászszak állást, rangot? Hisz van nekem egy hazám, egy szerencsétlen hazám!» De azon, úgy véli, most még nem lehet segíteni. «El tehát az ekéhez, letéve a kardot.» – –
Negyvenkét óra alatt (minő távolságok voltak azok a mostaniakhoz képest!?) ismét Párisban volt, hol sok régi és új ismerősével, többi közt Windischgrätz herczeggel, ki hajlandó volt Mentorának ajánlkozni, hogy igazi embert faragjon belőle, – találkozott.
Atyját deczember 7-én értesíti hazaútazásáról; január 2-án 1816-ban már Bécsben is van, az örökös ünnepélyek, mulatságok (Széchenyi «úgynevezett» mulatságoknak mondja s szinte kábul tőlök) e zajos színhelyén.
Buzgón intézi innét az ő kedves Liebenbergéhez írt részletes utasításokban a czenki kastélynak lakályossá, s oda igérkezett úri vendégek befogadására alkalmassá tételét. Lóverseny, vadászat, lőpor, mozsár, csónak, zene, konyha és pincze, kert és üvegház, dohányzó-, háló-, fürdőszoba, kandalló, jégverem, árnyékszék stb., szóval semmi sem kerüli el figyelmét.* Felismerhetjük már a «Pesti por és sára» czímű röpirat s ebben a mezei lakok építése s elrendezése módjára nézve adott útmutatások íróját. Meghitt emberének elég gondot adott mindez; de sokkal többet még a nevezetes pénzösszegek, melyekre Bécsben és Londonban, különösen sportszenvedélye kielégítése végett, szüksége volt, s melyek szinte aggasztó arányokban növekedtek, daczára az időről-időre megkövetelt évi előirányzatoknak. (Akkor: Sperativ Calculnak nevezték. Márcz. 15. 1816.)
MAJLÁTH BÉLA gyűjt. I.
Augusztus 20-án, épen nevenapjára, egy egész évi szabadságolással örvendeztette meg parancsnoksága. Élvezte is ezt a lehető teljes mértékben. Halicson egy betegség ugyan ágyhoz szegezte, s néhány napig izzasztó kúrát kellett használnia (aug. végén), de ez nem akadályozta, hogy okt. elején a bécsi versenyekben élénk részt vegyen. Ezen ügynek érdekében kellett rögtön Londonba egy kirándulást tennie; útban Frankfurtból (okt. 14.) egy 40,000 frtot követel egyszerre a házi kasszától; t. i. lovakat, borokat, képeket vásárolt össze, a sorban elsők, úgy véli, elég bőven vissza fogják hozni a pénzt; november 26-án haza, azaz: Bécsbe érkezik, hol szülői házában szállásol; erősen folytatva készülődéseit, már takarékossági szempontból is, egy huzamosb tartózkodáshoz czenki otthonában.
Sokáig nem maradott veszteg.
