V.
V.
Tomiczki Ulászló kegyelmébe ajánlja a Szapolyaiakat. Ulászló válasza elutasító. Frangepán Gergely súlyos vádakkal lép fel Szatmári ellen a lengyel király előtt. Szatmári, hogy a Szapolyaiak terveit kijátszsza, ügyes politikával elvonja támogatásuktól előbb a tanácsosokat, végül magát Zsigmond királyt is.
A menyegzői ünnepségek elmultak; kezdődött újra a politika. Csakhamar beigazolást nyert, a mit már előbb megjegyeztünk, hogy a Szapolyaiak a királyi házasságot saját politikájok javára kivánták értékesíteni.
Április 6-ikán Tomiczki Péter Zsigmond király megbizásából Budára érkezett.
Nyilvános fogadtatása alkalmával királya nevében köszönetet mondott Ulászlónak, hogy a nászünnepélyre követeket küldött. Majd előadta, hogy a moldvai vajda a lengyel király tudta nélkül békére és szövetségre lépett a tatárokkal; hogy a magyar és lengyel határszéli ügyek még mindig nem rendeztettek, mert a magyar megbizottak a kijelölt időben és helyen nem jelentek meg; hogy kivánatos volna az erdőséget Zidaczowtól Husztig kiirtani s útat nyitni a kereskedés előmozdítására; ez az út növelni fogná Ulászló jövedelmeit is; végül a zsinatról szólott, melyet a pápa Rómába hirdetett s tudatta, hogy ura követet küldött Miksa császárhoz, hogy őt a szentszékkel s a velenczei köztársasággal békére s egyetértésre birja.
Ulászló válaszában úgy nyilatkozott, hogy öcscsének nincs oka a köszönetre, a miért menyegzőjére követeket küldött, mert ezt tenni testvéri kötelessége volt. Ha egészsége és országának ügyei megengedték volna, személyesen jelent volna meg az ünnepségen. Kivánja, hogy a frigy boldog és utódokban gazdag legyen. A moldvai vajdának tudtára fogja adni, hogy tartózkodjék a tatárokkal való szövetkezéstől, mert nincs oka a panaszra, mintha ő vagy öcscse a szükséges támogatásban nem részesítették volna. Nagyon csudálkozik, hogy a megbizottak nem mentek el a határszéli ügyek tárgyalására. Új megbizottakat fog kinevezni s ezek nevét, valamint a találkozás helyét és idejét tudatni fogja annak idejében, lehetőleg úgy, hogy a tárgyalások abban az időben, mint a lengyel király óhajtja, megkezdessenek.
Az új út nyitását, minthogy közügy, tanácsosai elé fogja terjeszteni s ezek meghallgatása után az eredményt közölni fogja öcscsével. A mi a Rómába hirdetett zsinatot illeti, irt a pápának, hogy a zsinatot más alkalmasabb időre halaszsza el, de sikertelenül. Sajnálja, hogy a lengyel király, bizonyára a menyegzői ünnepélyen jelen volt Staphileus pápai követnek a buzdítására, az ő tudta nélkül küldött követet Miksa császárhoz. Kivánja azonban, hogy a követ olyan utasításokkal láttassék el, hogy mikor a császárt békére akarja birni, ezt úgy eszközölje, hogy a béke révén rövidség ne érje Magyarországot Dalmácziából kifolyólag. Mert ő megegyezett a császárral, hogy csak akkor lép békére Velenczével, ha Dalmáczia biztosíttatik Magyarországnak. Sok és tisztes feltételt ajánlott ugyanis a köztársaság, hogy Dalmácziát megtarthassa.*
V. ö. az első fej.
A miket Tomiczki a nyilvános kihallgatáson előadott, úgy Magyar-, mint Lengyelországnak közjavát czélozták; a miket azonban a magánkihallgatáson terjesztett elő, már csak egy pártnak, a Szapolyaiaknak az érdekeit voltak hivatva előbbre vinni.
A mikor Ulászló – mondotta Tomiczki Péter – Proczek Jánost a házasság ügyében Krakkóba küldötte, az ügy már csaknem teljesen befejeztetett. Azonfelül a lengyel király nagyon is emlékezetébe véste Ulászló gyakori intelmeit és tanácsait, mikor még Budán tartózkodott, s szilárd elhatározása volt azokat mindenkor követni. S mikor országnagyjai is unszolták, hogy lépjen házasságra, úgy követekkel mint levél útján ismételten felkereste Ulászlót, hogy kikérje tanácsát, kit válaszszon hitveséül. Ulászló pedig Hammel Mihályt küldötte hozzá sajátkezüleg irt meghatalmazással, egyben buzdítva őt most is, miként előbb, hogy ne halogassa a dolgot, s nőül kifejezetten Szapolyai Borbálát ajánlotta. S minthogy a lengyel király semmi különös okot nem látott közbejönni, a mi Ulászlót tanácsa megváltoztatására s ajánlata visszavonására birhatta, kétségtelennek tartotta, hogy Ulászló nem saját akaratából, de bizonyos uraknak erőszakos befolyása folytán tudatta azokat, a miket Proczek jelentett. Ezt tudva, de megfontolva azt is, hogy ha a menyegző Ulászló óhaja szerint elhalasztatik, a lengyel királyt országának ügyei s a fenyegető háborúk annyira elfoglalhatták volna, hogy a kedvező alkalom hiányzott volna a menyegzőre, nem teljesíthette Ulászló kérését.
52. BUDA.
S hogy nem őszinte azoknak a gondolkodása, kik a házasság ellen működtek, onnan is láthatja Ulászló, hogy ugyanazok az urak ugyanily módon magánérdekből megakadályozták ő felségeik találkozását Boroszlóban. Féltek ugyanis, hogy e találkozás révén az ő önző törekvéseik hajótörést szenvednek és terveik romba dőlnek. Biztos tudomása van a lengyel királynak, hogy többen vannak, kik teljes erejükkel azon törekednek, hogy Ulászló országai még életében kormányzó alá helyeztessenek, ki a királyi gyermekeknek is gyámja volna. A primás távolléte alkalmas volna ily kormányzó választására. Kétségtelen pedig, hogy a kik ily magánérdekeknek szolgálnak, s ilyeneket terveznek, oda törekednek, hogy ez a kormányzóság a császárra bizassék. De az ilyen törekvések veszedelmére vannak az országnak, veszedelmére Ulászló gyermekeinek. A császár könnyen magához ragadhatja az uralmat. De feltéve, hogy a császártól távol áll e szándék, még mindig megvan a veszedelem, mert úgy tervezik, hogy a császár azokra fogja bízni az ország kormányzását, kik Zsigmond házasságát ellenezték s a boroszlói találkozást megakadályozták s ezek az országot romlással töltenék be. Lehetséges, hogy már a legközelebbi szent György-napi országgyűlésen tárgyalás alá kerül ez ügy s ha akadályra nem találnak, végre is hajtják tervöket. Ulászló okossága elháríthatja a veszedelmet, a mint kötelessége is. Mert eltekintve egyebektől, nagy méltánytalanság lenne, ha ez a gonosz szándék még életében megvalósíttatnék. Higyje el Ulászló, hogy Zsigmond ezt a rokonságot azért is létesítette, hogy elnyomassanak azok az ellenséges pártok, melyek a Jagellók dicsőséges házának szerencséjét irigy szemmel nézik.
Zsigmond, miként kész volt a Boroszlóban való találkozásra, úgy most is hajlandó királyi bátyjával Brünnben összejönni, – a mint ezt már Proczek útján is tudatta; kivánja azonban, hogy ez az összejövetel még a tavaszon megtörténjék, mert félő, hogy a nyáron, mint már többször előfordúlt, a tatárok betörést intéznek országába s így azt hosszabb időre el nem hagyhatja. Ismételten kéri e találkozást, ezt tanácsolják a saját és gyermekei érdekei is, annyira, hogy nagyobb veszedelem nélkül el sem halasztható.
Részesítse Ulászló – szólt Tomiczki most már egész leplezetlenül – Szapolyai Jánost kegyelmében és jóakaratában, mert most mint a lengyel király sógora még nagyobb súlylyal léphet fel az ármányszövő udvariakkal szemben. A horvát bánságot helyes dolog volna Szapolyai Györgynek, János öcscsének adományozni. Ne bizzék Ulászló Miksa császárban, ki sohasem fogja, bár igéri, nővérüket Erzsébetet, a ki miatt a mult nyáron Bogdán vajda háborút indított, mert kezét megtagadta tőle Zsigmond, – nőül venni. A kanczellárságot – adta tovább az önzetlen jó tanácsokat a magánérdekeket nem hajhászó Szapolyaiak szószólója – a kanczellárságot el kellene venni Szatmáritól s az érdemes kalocsai érsekre, Frangepan Gergelyre – a Szapolyai-ház hívére – bízni; ki, ha Bakócz Tamás valóban Rómában maradna, a mint hire jár, méltó volna a primási szék elfoglalására is. Sőt megérdemelnék a Szapolyaiak, hogy a magtalan Ujlaki Lőrincz birtokai is rájok szállíttatnának.
Ezeket mondotta Tomiczki Péter.
Szatmári azonban ezúttal résen állott s a két hét múlva tartott titkos kihallgatáson ily választ adatott Ulászlóval a lengyel követnek:
Felséges testvérünk mentegetését, hogy miért nem halasztotta el menyegzőjét arra az időre, mikorra óhajtottuk, hálás szívvel veszszük. Kívánjuk, hogy szerencsés és boldog legyen házassága s felséges neje minél előbb örvendeztesse meg fiörökössel, ki vigasztalása leszen egész házunknak.
Sohasem volt szándékunkban, hogy magunkat, gyermekeinket és országunkat bárkinek a gyámságára bizzuk. E felől teljesen nyugodt lehet felséges testvérünk, mert ezt semmi körülmények között nem fogjuk megtenni.
Óhajtottuk volna, hogy a lengyel király őfelségével összejöjjünk, úgy, a mint azt Proczek útján is jeleztük. De most nem hiszszük, hogy ez rövid idő alatt megtörténhetik. Mert Csehországunk tanácsosai a közel jövőben egybe fognak gyűlni s magyar tanácsosainkkal tárgyalni. Mielőtt ez a gyűlés befejeztetnék s tudnók, mit határoztak, nem mondhatunk semmi bizonyosat az összejövetel idejére nézve. Tudva azonban, hogy ez a találkozás a minket, gyermekeinket s házunkat érdeklő volta miatt is szükséges, rajta leszünk, hogy, a mint lehetséges, megtörténhessék. Erre vonatkozólag annak idejében tudatni fogjuk szándékunkat ő felségével.
Szapolyai Jánost, az erdélyi vajdát hajlandók vagyunk kegyelmünkkel és jóakaratunkkal felkarolni, tekintettel úgy felséges testvérünk kérésére, mint azon rokoni kapocsra, melylyel hozzánk köttetett és senkinek sem fogunk hitelt adni, ki ellene vádat emelne.
A mi Horvátország báni méltóságát illeti s ő felsége azon tanácsát, hogy ezen hivatalt a vajda öcscsére Szapolyai Györgyre ruházzuk, már semmit sem tehetünk, mert erről a királyi tanács már másképen határozott s ezen tanácsban benne volt maga az erdélyi vajda is.
Hittük és vártuk, hogy a császár ő felsége tudatni fogja akaratát: akarja-e nővérünket feleségül venni vagy nem? De tovább várakozni már nem akarunk, hanem követet küldünk ebben és más ügyben is ő felségéhez, hogy megtudjuk ő felsége ebbeli szándékát s a mint erről értesültünk, tudatni fogjuk a lengyel király ő felségével. Lehet, hogy felséges testvérünk nem nagy reménységgel van, hogy a császár eme rokonságot megvalósítani akarja; mi nagy bizodalommal vagyunk, hogy meg fogja tenni.
53. UJLAKI LŐRINCZ SÍREMLÉKE.*
Ujlaki Lőrincz síremléke (155. l.) Cserna Károly rajza az Arch. Értesítő reproductiója után. A síremlék az ujlaki ferenczrendiek templomában.
A kanczellárságnak másra való ruházását a jelen körülmények között nehéz dolognak tartjuk. Gondunk lesz azonban rá, hogy, ha lehet, ő felsége óhajának ebben eleget tegyünk.
A mi az esztergomi érsekséget illeti, minthogy ez idő szerint nincs még üresedésben, korai arról beszélni. De ha mégis megtörténnék, hogy megüresednék, nem feledkezünk meg ő felsége közbejárásáról s köteles tekintettel leszünk a kalocsai főtisztelendő urra.
Ujlaki Lőrincz herczeg javaiból senkinek sem engedhetünk bármit is, mert azok részben, az Ujlakival kötött szerződés értelmében, fiunkra, Lajosra szállanak.*
Legatio a Sigismundo I. rege Poloniae ad Vladislaum etc. közli Engel: Schedius Zeitschrift von und für Ungarn, Pest, 1802. I. 163. s köv. ll.
Tomiczki tehát, illetőleg azok, a kiknek érdekében szólott, ezúttal nem értek czélt. E sikertelenség azonban nem kedvetlenítette el a Szapolyaiakat. Kevéssel Tomiczki fáradozása után – hihetőleg julius első napjaiban – súlyos vádakkal léptek fel a lengyel udvarban Ulászló tanácsosai, első sorban Szatmári ellen, kétségkivül abban a hitben, hogy e vádak hitelre találnak s Zsigmond királyt eredményesebb közbelépésre birják Ulászlónál.
Perényi Imre nádor és Szatmári kanczellár – így kezdődnek a vádpontok – szoros frigyre léptek oly czélzattal, hogy a királyt és az országot egyedül ők vezessék s még a király életében oly tekintélyre és hatalomra tehessenek szert, hogy a kormányzás a király halála után is kezökben maradjon. Azt tervezik, hogy a trónörököst elválasztják nővérétől s külön udvart rendelnek számára. Látszatra a királyi tekintély és tisztelet növelésére, Lajos megkoronázott király s így illő, hogy külön udvara legyen; valóságban azonban azért, hogy elzárják a királyi gyermeket eddigi nevelőitől s oly emberekkel vegyék körül, kik mindenben tőlük függnek. A budai várat is, mely Bornemisza János és Tomori Pál hűségére van bízva, örömest más kezekben látnák. Szatmári azért ruháztatta a horvát bánságot Perényi nádorra, hogy ez hatalomban és tekintélyben növekedvén, sikeresebben ellensúlyozhassa Szapolyai Jánost. Mindketten teljes erejükkel azon vannak, hogy a király gyermekei és országai feletti gyámságot a császárra ruházzák. Azzal a reménynyel kecsegtetik magokat, hogy, mert a császárt birodalmának ügyei távol tartják, ők lesznek a császár helytartói. A nádor pedig, ki hatalomsóvár s nagyravágyó ember, éppen azt reméli, hogy mint helytartó felhasználva a magyaroknak velök született németgyülöletét, Miksának távollétét s a közügyekben való közismert hanyagságát, kiforgathatja ezt a gyámságból. Az iránt nem lehet kétség, hogy ha ezt elérte, nagyobbakra fog vágyakozni s hatalmát véglegessé iparkodik tenni. De lehet-e e törekvésnél veszedelmesebb Lajos királyra nézve? Ott van László király példája, kit Csehország kormányzója, hogy a koronát elnyerhesse, élte virágjában gonosz úton elveszített.
A királyi udvar – hangzanak tovább a vádak – nem egyszer szükségben szenved. S hogy ez megtörténhetik, hogy gyakorta a királyi asztalt sem lehet illően ellátni, ennek kétségkivül oka a király nemtörődése s türelmessége, de oka azoknak a hűtlensége és állandó rablása is, kikre magát teljesen rábizta. Mert a király az ő rendes és rendkivüli jövedelmeit évenkint megkapja. De ezeket mások ragadják magukhoz. Ő maga megelégszik azzal, a mit amazok önként felajánlanak. Nem büntet senkit; sőt éppen azokat, kik őt nemcsak jövedelmeitől, de tekintélyétől is megrabolják, szereti, kitünteti, tanácsuk nélkül semmit sem tesz. Igaz és hűséges alattvalóinak üdvös intései süket fülekre találnak nála. De különösen kitünteti Szatmárit, a kinél van ez idő szerint minden hatalom az országban s a kinek tudtán kivül semmi sem történhetik. Valósággal megbabonázta a királyt, annyira a befolyása alá kerítette, hogy ez mellőzve más tanácsosokat, egyedül az ő tanácsa szerint cselekszik, s annyira bízik benne, mintha Apolló jóslását hallgatná. A kanczellár minden hatalmat és hasznot önmagának tart meg; csupán a nádort fogadja maga mellé, ennek juttat a hatalomból s a haszonból is. Buzlai Mózes, a főudvarmester, Ráskai Balázs, a kincstartó éppen oly eszközei, mint a nádor. Különösen felkarolja a váradi püspököt, Thurzó Zsigmondot, részint mert rokona, részint mert mindenben engedelmeskedik neki. Annyi titkos őrt állított fel a királyi udvarban, hogy mondani sem lehet valamit a nélkül, hogy tudomására ne jutna. Hogy szerencsés helyzetét mindenkorra megőrízze, mindig arra törekedett a királynál, hogy mások kizárásával minden dologban az ő tekintélye érvényesüljön, hogy a tisztségeket, valamint a javakat is a saját érdekei szerint adományozza, s nem mint a király vagy az ország érdeke kivánná. Innen van, hogy a különben alacsony sorsból származó ember rövid idő alatt fejedelmi vagyont s szinte megmérhetetlen kincset halmozott össze, akkor, mikor a király és az ország nemcsak szükséget szenved, de már a szegénység miatt végső veszedelemben forog. S nagy vagyonát nem az ország oltalmára s fenntartására fordítja. Nem elégedve meg püspöki méltóságával, a bibor után vágyakozik, mit ha elérhetne, jóllehet most is szerfölött gőgös, még felfuvalkodottabb lenne. Miért is, hogy ez a vágya ne teljesüljön, szükséges, hogy a lengyel király tekintélyével közbelépjen.
Eltökélt szándéka továbbá úgy a kanczellárnak, mint a nádornak, hogy azon esetben, ha a lengyel király Ulászló halála után fegyverrel akarná megszerezni a gyámi tisztet, az oláh és moldvai vajdákat fogják ellene lázítani. Ezt a nádor nyiltan megmondotta. Ugyanők Mjedzirzewskit Miksához küldötték, szinre Erzsébet herczegnő házassága ügyében, tényleg, hogy előkészítsék az útat a német császár gyámságának. Azt mondják ugyanis, hogy a lengyel királyt elfoglalják országának ügyei, állandóan haddal fenyegetik a tatárok s a moszkvai nagyfejedelem, már pedig Magyarországnak mindenkor kész védőre van szüksége. De Ulászló nem látja a veszedelmet, mely éppen e két tanácsosa részéről fenyegeti őt és országait. S ha hiányozni fog a szükséges elővigyázat, tervük végrehajtását rövid idő alatt meg fogják kisérelni. Annál is inkább, mert a császár Szatmárinak nagy javadalmat igért.
Magyar- és Lengyelországot az érdekek sokféle szálai fűzik össze, minden oldalról ugyanazon ellenségek fenyegetik, éppen azért volna kivánatos, hogy kölcsönös szereteten és egyetértésen alapuló módon és erővel védelmezzék egymást, mert különben bizonyos, hogy míg az egyik veszedelemben forog, a másik el fog bukni.
54. RÁSKAI BALÁZS NÉVALÁÍRÁSA.*
Ráskai Balázs névaláírása (159. l.) 1487 szept. 7-én kelt oklevélről, a Nemzeti Muzeumban, a Kállay-cs. levéltárában.
A ki e vádakat előterjesztette a lengyel udvarban, mint maga megvallja, ismételten felkereste Ulászlót, s mindezekről bőven szólt hozzá.
Utalt – mondja – Ulászló helyzetére, a mindennapi hiányra, tanácsosainak hűtlenségére, gyermekeinek s országainak veszedelmére. Buzdította, hogy gondoskodjék valahára magáról és gyermekeiről, tegyen különbséget becsületes és nem becsületes emberek között. Hosszasabban szólt a gyermekei részére választandó gyámról. A római császár – mondotta – saját dolgaiban is könnyelmű, állandó pénzzavarral küzd, népeinek ügyes-bajos dolgai széles birodalmának folytonosan más-más részébe szólítják, mielőtt értesülhetne Magyarország szükségéről és veszedelméről, a törökök közeli szomszédsága miatt már lesujthatna a csapás. A császár nem régiben is titokban a moldvai vajdát s a moszkvai nagyfejedelmet izgatta Ulászló és testvére ellen. Folyton hangoztatja örökösödési jogát, pedig a magyarok olthatatlan gyülölettel vannak a németek ellen s felsőbbségüket nem fogják elfogadni soha. Annál inkább alkalmasabb a gyámi tisztre a lengyel király. Mert ki lehet hivebb a testvérhez a testvérnél? A vérség joga, a természet rendje egyaránt e mellett szól. Még a köznépnél is az a szokás, hogy az árvák gondozását a legközelebbi rokonra bízzák. Zsigmond országa szomszédos az Ulászlóéval s országának veszedelmei közösek az Ulászló országáéval. Gondoljon ezenkivül Ulászló Zsigmond jeles erényeire. Ha pedig mégis két gyámot rendelne, ennél országaira nézve rosszabbat nem tehetne. Szükségképen különböző pártok keletkeznének; egyesek a császár után mennének, mások a lengyel királyt követnék. Ez az egy körülmény képes volna az ország békéjét felforgatni.
Sajnos, ezeknek az üdvös intelmeknek – jegyzi meg az önzetlen férfiú – nem volt eredményök. A király nyugodtan és kegyesen meghallgatta, de semmit sem tett. Úgy látszik, – mondja – hogy a király fél azoktól, kiknek félelmére önmagának kellene lenni. De még maga a tanácsadó is veszedelemnek tette ki a saját személyét. Mert, hogy nehányszor a királylyal tanúk nélkül hosszasabban beszélhetett, oly nagy gyanúba jött, hogy Szatmári leplezetlenül tudtára adta, hogy legkevésbbé sem várta volna tőle, hogy ő ellenében a kanczellárságra törekszik. Miért is óhajtja, hogy e levele titokban maradjon, ne olvassa senki, csak Sidloviczki s a lengyel király. Ha pedig elolvasták, vessék a tűzbe, nehogy avatatlan kezekbe jusson, a miből könnyen nagy veszedelem származhatnék reá nézve. A lengyel király a levélből megérti a bajt s bölcsesége meg fogja találni a szükséges orvosszereket.
Végezetül abbeli nézetét fejti ki a levél irója, miképen gondolja Ulászlót felébreszthetni, hogy önmagáról és gyermekeiről helyesen s méltóképen gondoskodjék. Csak egy czélravezető mód van. Annyira vigyáz ugyanis a királyra Szatmári, hogy kivüle mással hosszasabban szólni sem mer, annál kevésbbé őszintén nyilatkozni. Ez a helyes mód pedig ez volna: A lengyel király minél előbb tálálkozzék Ulászlóval. A találkozás előkészítésére Sidloviczki küldetnék Budára, lehetőleg csekély kisérettel, hogy annál gyorsabban utazhassék. Helyes volna, ha ugyanakkor Szapolyai János is Budára hivatnék, hogy tekintélyével siettetné ezen találkozásnak minél előbbi elhatározását. A találkozásra számos ürügyet lehet találni: a törökök új császárjának trónralépése, a két ország veszedelmei s más hasonlók. Az összejövetel pedig, tekintettel Ulászló köszvénybajára, magyar földön történhetnék.
55. BUDAVÁRA A XVI. SZÁZADBAN.*
Budavára a XVI. században (161. l.) Münster Sebestyén «Cosmographia universalis» cz. művéből.
Egy részről sincs szükség nagy előkészületekre, hiszen testvérek fognak találkozni; az ügy pedig nem tür halasztást. Éppen ezért a találkozásnak még az országgyűlés megnyilta előtt kellene létrejönnie, mert ez ügyben az országgyűlésen olyan történhetik, a melyen a későbbi találkozás már nem segíthetne. Az iránt nem lehet kétség, hogy, ha a lengyel király ezt a nem nagy fáradságot magára veszi s személyesen találkozik Ulászlóval, minden ügyet óhaja szerint fog keresztülvinni s nemcsak a saját országait erősíti meg, de Magyarországban is alkalmat nyer megtenni mindazt, a mit megtenni szándékozik.*
A levél közölve töredékesen: Schedius Zeitschrift, I. 288., egész terjedelmében: Acta Tomiciana, III. 297. s köv. ll. Az előbbi helyen a levél fölött czíműl ez áll: Hungarus Christophoro Schidlovicio de statu aulae Vladislai regis et regni Hungariae; az utóbbi helyen: Consiliarius ex Hungaria Christophoro Schidlovicio Polono. Bár a levél irója nem nevezi meg magát, kilétét könnyen megállapíthatjuk. E levelet ugyanis a király tanácsosa irta, ki a Szapolyai háznak volt a híve, állására nézve főpap, ki a kanczellári méltóságra vágyakozott, kinek követét a Szapolyai Borbála menyegzőjén kitüntető szivességgel fogadták. Mindezt a levélből tudjuk.
De máshonnan meg tudjuk, hogy a magyar főpapok közül Bakócz Tamás, Szatmári, Thurzó Zsigmond s Frangepan Gergely küldöttek követeket a menyegzőre. Bakócz Tamás Rómában volt; Thurzó Zsigmond – mint a levéliró is mondja – érdekbarátja Szatmárinak. Így nem marad más hátra, mint Frangepán Gergely kalocsai érsek, kinek követét, mint a többi magyar küldöttet, szivesen látták Krakkóban s a kit Tomiczki – mint fentebb előadtuk – melegen ajánlott Ulászlónak a kanczellárságra s ki valóban a Szapolyaiak híve volt. A levél irója tehát Frangepán Gergely, Kalocsa érseke.
Ezek azok a súlyos vádak, melyekkel a Szapolyai-párt egyik előkelő tagja fellépett a lengyel udvarban Ulászló tanácsosai, első sorban Szatmári ellen. Nyilvánvaló, hogy e vádak részben túlzottak, részben minden alapot nélkülöznek. Hitelre annál kevésbbé tarthatnak számot, mert forrásuk nem a hazafiui aggodalom, hanem az önérdek volt. S éppen ezért hatástalanok maradtak a magyar udvarban, hová e hirek szintén eljutottak; csekély visszhangot keltettek a lengyel udvarban; annál is inkább, mert Szatmári a Szapolyaiak számítását egy mestervonással keresztülhúzta. Arra vállalkozott ugyanis, hogy Zsigmond királyt s két tanácsosát, Tomiczkit és Sidloviczkit elvonja a Szapolyaiak támogatásától s a saját politikája érdekkörébe viszi. Szatmári diplomatai tehetségének fényes bizonysága, hogy e merész s valóban nagyszabású vállalkozását siker koronázta.
Zsigmond király még mindig ellenséges viszonyban állott a német lovagrenddel s a moszkvai nagyfejedelemmel viselt háború sem ért még véget. S nem is lehetett nagy reménysége, hogy akár az egyik, akár a másik ellenséggel szemben sikert arathasson. A lengyel rendek ugyanis megelégelték már a hosszas háborúkat s a Pietrikowban, 1513-ban, tartott országgyűlésen vonakodtak királyuknak további segítséget adni. Zsigmond ilyen körülmények között leghelyesebbnek találta, hogy követet küld Miksa császárhoz, kérve, hasson a lovagrendre a béke érdekében. Ugyanakkor Tomiczki Pétert Ulászlóhoz küldötte egyebek közt azzal a megbizással, hogy királyi bátyja legyen közbenjáró Miksánál úgy a német lovagrenddel való viszály, mint a moszkvai háború megszüntetése érdekében.
Itt kezdte meg Szatmári terve végrehajtását.
Tomiczki a magyar király udvarában a legszivesebb fogadtatásra talált. Ulászló késznek nyilatkozott a közbenjárásra. Ugyanakkor figyelmeztette Szatmári Tomiczkit, mennyire üdvös volna Lengyelországra, ha Zsigmond király Miksával nemcsak őszintén megbékélne, de szövetségre is lépne. E szövetségből csak jó származhatnék. Tomiczki örömmel hallotta ez eszmét. Majd tovább ment Szatmári. Hogy Tomiczkit lekötelezze, úgy ő maga, mint Ulászló azzal a kérelemmel fordúltak Zsigmondhoz, hogy az éppen megüresedett przmisli püspökséget ruházza reá.
Bár meggondolva alacsony helyzetét, – így ir Szatmári a lengyel királynak – mely őt a népek felett trónoló királytól elválasztja, félve teszi, hogy egy barátjának pártfogását magára vállalja s azt hiszi, hogy illőbb volna a tiszteletteljes hallgatás. De bátorságot ad neki a lengyel királynak mindenekkel szemben való határtalan kegyessége és jósága, melyet megismerni és tapasztalni már ő maga is ismételten szerencsés volt. Úgy hozza azonban magával a jóbarátság is, hogy barátunk ügyét, ha mindjárt alacsony sorsú is, a legnagyobb és leghatalmasabb fejedelmeknél is szabad legyen előmozdítani.
Bár meg van győződve, hogy Zsigmond nagyon is ismeri alattvalóinak erényeit és érdemeit s figyelmére méltatja azokat, mégis nem habozik barátja érdekében felemelni esdő szavát királyi urának, Ulászlónak hasonló irányú kérelme után is. Tomiczki Péter – mondja Szatmári – többször teljesítvén a követ nehéz tisztét a magyar király udvarában, mindenkor úgy viselte magát, hogy jeles erényei nemcsak Ulászlónak nyerték meg tetszését, de nagy elismerésre s szives fogadtatásra találtak a magyar urak előtt is. Éppen ezért ő, kire Tomiczki fényes tulajdonai a legnagyobb hatással vannak, különösen óhajtja, hogy dolgai mindenben sikerrel járjanak. S mert most értesült, hogy az elhalálozás folytán megüresedett boroszlói püspöki széket a przmisli püspök fogja elnyerni, mi által a przmisli püspökség marad árván; valamint az alkanczellári méltóságban is változás fog történni: mint legkegyelmesebb urának alázattal esedezik, hogy Ulászló kérelme mellett méltassa figyelmére az ő kérését is és ezt a kiváló férfiút, ki külső országokban is minden derék ember előtt a legnagyobb kedvességben áll, oly méltóságba helyezze, a hol tere nyílik ura kegyelmét még inkább kiérdemelni s ura viszont az ő hűséges szolgálatából még bővebb és teljesebb gyümölcsöket várhat. Különösen kitüntetettnek s a legnagyobb jótéteménynyel elhalmozottnak fogja magát mindenkor érezni, ha kérése meghallgatásra talál s gyenge erőihez képest rajta fog lenni, hogy hű szolgálataival hálálja meg a király kegyelmét.*
Szatmári levele kelt Budán, 1513. okt. 31. Acta Tomiciana, m. 264.
Ulászló még hizelgőbb szavakkal halmozza el Tomiczkit Leghőbb vágya – mondja, – hogy az ily ritka képességekkel megáldott férfiú az ő ajánlására új méltósággal ruháztassék fel.*
Ulászló levele egy napon kelt a Szatmáriéval. Acta Tomiciana, m. 263.
Tomiczki kétségkívül értesítette már urát a budai udvarban történtekről. S a jeles fejedelem – egyike Lengyelország kiválóbb uralkodóinak – méltóképen értékelhette azok jelentőségét. Ez volt az oka, hogy Szatmári levelét nemcsak szívesen, de határozottan örömmel fogadta.
Soha se tartsa vissza főtisztelendőségedet – írja Zsigmond Szatmárinak – alacsonyabb helyzete attól, hogy szabadon, tartózkodás nélkül szóljon velünk. Mert nemcsak fülünk, de szívünk is mindig nyitva áll, hogy szívesen hallgassa, miket főtisztelendőséged előnk terjeszt. Ezért különösen felkérjük atyaságodat, hogy ezentúl mint barátjával tárgyaljon velünk. Kérjük, hogy őszinte érzéssel gondoljon királyi urának dolgaival s nagy tekintélyénél fogva ne engedje meg, hogy bárkinek is az irigysége és esztelensége folytán különösen ebben az időben, mikor betegségben szenved, méltósága s királyi tekintélye megcsorbíttassék. Ezért minket atyaságod mindenkor lekötelezettjeként fog birni és megtartani. A mi pedig Tomiczkit illeti, biztosíthatjuk atyaságodat, hogy ajánlása nem lesz hiába való az ajánlottra nézve.*
Act. Tom. 11.270. Vilna, 1513. nov. 20.
Nyolcz nappal utóbb Ulászlóhoz irt levelében pedig nagy örömének ad kifejezést Zsigmond, hogy Tomiczki Budán ily tetszéssel találkozott s igéri, hogy teljesíteni fogja kérését, a mint Tomiczki Budáról hazaérkezik.*
U. o. Zsigmond levele kelt Vilnában, 1513. nov. 28.
Nem csekély aggodalommal szemlélték mindezeket a Szapolyaiak. Megértették Szatmári czélzatait s megpróbálták, hogy kijátsszák azokat, még pedig első sorban úgy, hogy sikertelenné teszik Ulászlónak és kanczellárjának a Tomiczki érdekében tett ajánlását. A przmisli püspökséget Hammel Mihálynak szánták, ki nem csekély érdemeket szerzett, hogy Szapolyai Borbála lengyel királyné lett.
Szapolyai János megkereste ez irányban Zsigmond királyt; megkérte a nővérét is, hogy járjon közbe férjénél Hammel érdekében. Ulászló király – mondta Szapolyai János – nem a saját akaratából ajánlotta Tomiczkit a kérdéses püspökségre, miért is ne legyen tekintettel ez ajánlatra Zsigmond király; annál is inkább, mert ugyancsak Zsigmond már előbb igéretet tett, hogy az első, megüresedő lengyel püspökséget Hammelnek fogja adományozni.* Közbelépett még Hammel érdekében az özvegy Szapolyainé, Hedvig herczegnő, úgy szintén testvére, Kázmér herczeg is.*
Krzycki András, Borbála királyné titkárának levele Tomiczki Péterhez. Közli Engel, I. m. I. 312. l.
Acta Tom. II. 270.
Egy püspöki szék betöltése rendes viszonyok között nem országos esemény, a jelen körülmények között azonban országos érdekűvé lett. Mert a Szatmáritól vezetett udvari párt s a Szapolyaiak ütköztek itt össze. S a győztes Szatmári György lett. A Szapolyaiak próbálkozásukkal kudarczot vallottak. Borbála királyné maga is helytelenítette bátyja igyekezetét, mert ezzel megbántotta s elidegenítette Tomiczkit, ki eddig házuk híve volt; a lengyel udvarban egyenesen politikai balfogásnak minősítették Szapolyai János eljárását, s voltak, a kik mosolyogtak az erdélyi vajda naiv gondolkozásán.*
Krzycki idézett levele.
Tomiczki hosszasan időzött Budán. Fáradozása minden irányban sikerrel járt. Ulászló – a mint Szatmári megigérte – közbenjárt Miksánál, még pedig eredménynyel. A császár úgy nyilatkozott, hogy a német lovagrenddel való viszály elintézését leghelyesebb volna a pápára, ő reá, – a császárra – s Ulászló királyra bízni; különben kész a békére s hajlandó ennek létrejötte után egy általános hadjáratra a törökök ellen. Ilyen hirekkel érkezett Tomiczki Krakkóba 1514 február 8-ikán. Még ebben az évben elnyerte a przmisli püspökséget s 1515 február 19-ikén a krakkói székesegyházban püspökké szenteltetett.
Tomiczki után nem volt nehéz feladat Szatmárinak megnyerni a Szapolyaiak egy másik erős támaszát, Sidloviczki Kristófot, kit Zsigmond kevéssel Tomiczki Krakkóba érkezése után küldött Budára.* Szatmári vele szemben is ugyanazon eljárást követte, mint Tomiczkival. Ulászlóval a főkanczellárságra ajánltatta. S az ajánlás most is sikerrel járt. Zsigmond király a főkanczellári méltóságot Sidloviczkire ruházta, míg az így megüresedett alkanczellárságot – Sidloviczki alkanczellár volt – Tomiczki Péter nyerte el.*
Acta Tomiciana, III. 40.
I. m. III. 345.
Ez időtől a két lengyel államférfiú Szatmárinak nem csupán személyes jóbarátja, de politikai fegyvertársa. Maga Zsigmond király is bizalmával, barátságával tünteti ki s kész pályája emelkedésén is közremunkálni. És méltán. Mert a magyar államférfiak között nem volt odaadóbb, szolgálatkészebb híve Szatmári kanczellárnál.
Szatmári, míg Ulászló oldala mellett az ország kormányrúdját irányítja, kisebb jelentőségű ügyekkel is szivesen foglalkozik.
1513 október 17-ikén a maga részéről is megerősíti pécsi püspöki elődjeinek levelét, melylyel azok a bold. Szűz és b. Margit oltárnokságának javadalmait megcserélték.*
Koller: I. m. v. 30.
Elintézi az esztergomi káptalan belviszályát is. A káptalan több tagja, felhasználva a primás távollétét, azokat a kanonokat, kik részint tanítással voltak elfoglalva, részint a primás kiséretében Rómában tartózkodtak, jövedelmükben megrövidítették. Komoly hangon hagyta meg Szatmári, hogy jövőre az ilyen jogtalan eljárástól tartózkodjanak.*
M. Sion, 1866. évf. 129.
