XIII.
XIII.
Rimay szerepének jellemzése. – Nem elsőrangú szereplő. – Működésének természete. – Jelleme. – Erkölcsi önérzete. – Erről levele I. Rákóczi Györgyhöz. – Ebben ír egy ma ismeretlen erkölcstani művéről. – Életének irányelvei. – Közéleti szereplésének fővonásai. – Bizalmas állásai mellett sem vitte sokra. – Ennek maga által elmondott okai. – Nézetei a helyes életről. – Önérzete. – A tudomány és könyvek szeretete. – Gvevara: Fejedelmek serkentő órája. – Nézete a fordításról. – Véleménye a művészi írásmódról. – Ennek hibás alkalmazása prózájában. – Példák műveiből. – Életének utolsó két éve. – Halála, temetése. – Mária leánya, Duló Gábor felesége. – Utódaik.
Ha ekképen megtekintettük az adatokat, szemügyre vettük a viszonyokat, melyek közt Rimay forgott s azt, a mint szerepet vitt, mindenütt azt látjuk, hogy többnyire nem igen működött az elsők közt s vezető soha, csak végrehajtó volt. Szerepe a háttérben maradás, a kötelesség csendes betöltése; önhasznát kevésbbé hajszolta, nagy vagyonra nem sóvárgott annyira, mint kora kiváló alakjai. A középszerüség, visszavonultság, nyugodt, csendes élet, tudományokkal foglalkozás, vallásos élet, könyvszerzés volt legfőbb vágya, a belső összhang első erkölcsi törekvése.
Ezért, bárha a legmozgalmasabb és legnagyobb idők egyike látta őt, habár ott volt Bocskay, majd II. Mátyás és Bethlen Gábor oldalán, habár a kor hatalmasai nevében halommal végzett bizalmas megbízásokat s török követ volt két alkalommal; mégsem találjuk nevét a kor nagy szereplői közt. Ez annál feltünőbb, mert minden jel szerint közkedveltségű, igen bizalmatkeltő jámbor ember volt. Összeköttetésben állt oly férfiakkal, mint a Pálffyak, Forgách Zsigmond, Homonnai Drugeth János, Thurzó György, Miklós és Imre, Bosnyák Tamás, Esterházy Pál és Miklós, I. Rákóczi György, a Balassák s elsősorban szoros összeköttetésben állt magával Illésházy Istvánnal, Bocskayval s részben Bethlen is nagyra becsülte, csak mint diplomatát, naivnak tartotta. Levelezett vagy érintkezett oly férfiakkal, mint Hága Kornél, Cölln János, követtársa volt báró Herberstein Ádámnak és Dóczy Istvánnak, ismeretségben állt az akkor szereplő legelső török urakkal s barátai közé sorozhatott egy Zierotin Károlyt és egy Berger Illést.
Adataink mutatják, hogy sem ez összeköttetéseit, sem olykori bizalmas helyzetét nem aknázta ki egyéni érdekeire s magát sem hatalomért, sem vagyonért nem tolta előtérbe. Megvárta, míg észreveszik, megbízzák valamivel, mit másoknál talán jobban el bír a közhaszonra végezni. Előbb éreznie kellett, hogy hazája érdekében hivatást teljesít s akkor, mint igaz honfi, előállt s megtette, a mit rábíztak, a hogy csak tudta, mint kinek egyetlen vezetője a közügy. Saját előhaladásában tartózkodó, szinte szemérmes. Sőt részvéttel és csöndes bölcseséggel szemlélte azokat, kik szép szabadságukat eldobva, uraságért, dicsőségért, szükségtelen nagy vagyonért s más forgandó javakért feláldozták maguk és családjuk békéjét, koczkára tették a közérdeket, mint Balassa Zsigmond. Senki sem írhatta volna őszintébben, mint ő írta 1609 május 26-án a tudós Berger Illésnek, a katolikussá lett történetírónak, kivel régi barátságban élt, hogy alig várja, hogy az ő terveinek czéljához, t. i. tanulmányaihoz jusson, megszabadulva az országos követségtől.* Minő jellemző éppen a Balassa Zsigmond rábeszéléseivel szemben az ő föntebb említett bölcs óvakodása, midőn ez felhívja, hogy lépjen melléje. Ekkori válasza mennyire jellemzi őt s egész lelki gondolkozását!
Államiratai. 53. l.
Semmi regényesség, semmi kalandvágy, semmi különös oly önzés, mely mások boldogságának rovására kíván emelkedni, semmi kapzsiság, hatalomvágy vagy szertelenség sehol. Nyugodt, mint egy bölcs, sok tekintetben Catói jellem, de ennek érdessége és zord szigora nélkül, sok tekintetben stoikus, de mint feltétlenül Krisztusnak jámbor szívű híve, a keresztyén ember türelmével és jóságával, egyszersmind azonban erős erkölcsi öntudatával és bíráló szellemével.
109. HOMONNAI JÁNOS ARCZKÉPE.*
Homonnai János arczképe (207. l.) Khevenhiller «Annales Ferdinandei» cz. művének függelékében megjelent metszet után.
De éppen ezért érezvén, hogy kora erkölcsein jóval felül áll, hogy lelkében a Krisztus hitének és erkölcsi tisztaságának ereje, lényege, legalább viszonylag, nagyobb; olykor kora romlottságán felháborodással is fejezi ki érzelmeit. Ebben különösen nevezetes az a hely, melyet már öreg korából Rákóczi Györgyhöz írt levelében olvasunk. Arról beszél, hogy a Gvevara Fejedelmek serkentő órája mily hasznos erkölcsi olvasmány lehetne hazánkban minden rendnek, de leginkább csak azon részeit ismerik, melyekben az asszonyok gyarlóságairól van szó. Azonban a mű megismerésében nagy akadály a sok kicsapongó ember, kikkel főurak és fejedelmi udvarok el vannak nálunk árasztva, úgy hogy egy új Marcus Aureliusra volna szükség, ki hazánkat kisöpörje tőlük; mert «akárki is megarányozhatná, hogy a latorság, csapzaság (ostobaság, ízetlenség) s az illetlenség is nyomja mindenütt el a jámborságot s az illendőséget, úgy hogy a jámborság egy fontnyi sem lehetett, a hol sok mázsányinak löletik a latorság».
Megrójja tehát azokat, kik az ilyes embereket udvaraikba fogadják és ez által tekintélyre juttatják. «Most irogatok, raggatok … – írja 1629 május 25-én – egy satyrás, dorgáló, feddő írást a nem udvari udvariság ellen, a mely nem udvari udvariság a virtusnak háta megé vettetett gyaláztatásából, tövéből, gyökeréből való kifordításából gyarapodik országunkban, intvén abban az írásomban az előljáróinkat, hogy a dögösült erkölcsű, csapza, (ostoba, ízetlen) gözöngúz, cselefendi természetű, nadályforma és termetű, keskeny hajokat orrok tövére alányujtakoztató, deli, hegyke, dicsegető, rusnya beszédű, trágár, szemtelen, nyelves embereket gyomlálhassák, irtogassák udvarokból hátok megé, házokat üresítsék tőlük, a jámborságot, keresztyénséget, virtusokat, jó erkölcsöket plántálgatván, nevelvén, gyarapítván maguk böcsületével helyettek.»
Ime, az az elveszett vagy ma még ismeretlen prózában írt erkölcstani műve, melyet már párszor érintettünk s melyről láttuk, hogy Esterházy Pál kérette maga számára lemásolás végett. Alapgondolata e pár latin sor: «morum malorum pestilens spiritus sive afflat, affert, sive stringit, inficiat, (inficit) ne forte te ullis afficiat contagiis pruritus aliquis, namque si mores malos non oderimus, non ambimus bonos.»*
Dr. Dézsi Lajos Comico-Trag. cz. moralitásunk koráról értekezésében fölveti a kérdést: «Nincsen-e magának Rimaynak is valami köze» e műhöz? Erre feleletképen fölhozza először az Encomia virtutum és Encomia et effecta virtutum verses műveit, melyekről föntebb szóltunk. E két mű egy, t. i. ugyanegy téma rövidebb és bővebb kidolgozásai. Ezt említettük már. Ez nem azonos a Com.-tragoediaban egyik részszel sem. Most Dézsi Rimaynak erre az elveszett művére tér, melynek czíme Esterházy Pál szerint De virtute volt (Államiratai. 362., 363. l.), de az udvariságról szólt s e szerint nem azonos az említett két költeménynyel. Sőt, mint Esterházy írja, ez »könyvecske» vagy «könyv» és nem ének. Ő maga (U. o. 332. l.) ezt «satyrás dorgáló, feddő írás»-nak nevezi »a nem udvari udvariság ellen», mely a virtust háta megé veti. Alább is «írás»-ának nevezi, melyben az idézett latin verseket magyarázza. Mindebből világos, hogy itt próza-műről van szó s éppen nem tankölteményről, csak tanítóírásról. Ipolyi is helyesen így vélekedett, Toldy nagyobb tankölteménynek gondolja. (V. ö. A magyar költ. kézikönyve. 2-ik kiad. t. 126. l. és Magyar költők élete. I. 93. l. – Ipolyi: Tudósítás R. J. munkáiról. Új magy. Múz. 1853. I. 481–83. l.) Ipolyi u. o. Rimay e műve töredékének tartja azt a részt, melyet Államiratai 81–82. lapján olvashatunk s ebben mindent mérlegelve, Ipolyi jól gyanítja e mű egy töredékét. Ez sem lehetett része tehát a Com.-Trag-nak. (Dézsi értekez.-ét l. Budapesti Szemle. 1904. CXIX. k. és külön lenyomat.)
Már említettük, hogy mekkora helyet foglal el a paráznaság gyülölete gondolkozásában és műveiben. Valóban ez az idézett pár sor Rimay egész életfelfogásának egyik főalapelve, benne megleljük jórészben költői és prózaírói irányának kulcsát, sőt jellemzését. Ez kivált az a pont, mely mutatja élete és írói munkássága belső kapcsolatát. E szerint fő jellemvonása az erkölcsi irányzat túltengése. De ha oktató költeményeit megtekintjük, mégis az udvari (főúri és fejedelmi udvari) élet korholása, a föntebb említett bűnök részletezése, az erények és erényes emberek megvetése s a pénz szeretete miatti harag, az erények dicsérete, a női és férfiui feslettség (paráznaság) ostorozása és kivált ez az utóbbi, annyira előtérbe lép műveiben, hogy főleg az ez elleni küzdelem teszi életeben erkölcsi és írói működése főirányát. Talán mert követségeiben s udvari életében módja volt róla bő meggyőződést szereznie. Ezzel kapcsolatos az a másik alapelve, melyet említett töredéke fejez ki. E szerint boldog ember csak az, a ki csendes lelki békességét és életét nem engedi megzavartatni «főállapot, uraság, hatalom» és kincs által. Ha egyszóval megőrzi és megtartja önmagát önmagának, nem adja el világi dolgokért szép szabadságát, jó lelki csendességét, melyek legfőbb kincsei, noha ezt nem gondolja meg, midőn néha oly könnyen odadobja. Elvét ebben fejezi ki: «Semmit se tarts te magadnak feljebb való dolgot temagadnál» és «tartsd meg te magadat temagadnak, mert a ki magának tartja magát meg, nem veszt semmit az el». Ez az a másik elv, melyre költeményeiben mindegyre visszatér kora erkölcsei bírálatával kapcsolatban.*
Államiratai. 81, 82. l.
Korát ostorozó emily, gyakran elég kemény szavaival, élete minden korszakában találkozunk, természetesen még inkább idősb korából. Még gyakrabbiak azonban annak bizonyítékai, hogy igen megnyerő, bizalmat keltő, magakedveltető modora volt, úgy hogy közszeretetben állott s így valami mogorva kedély éppen nem lehetett. Erre igen jellemző, midőn Pográni István 1630 január 20-án hálát ad Istennek, hogy Rimayt mint atyja, bátyja, öcscse és Thurzó Éva asszony «becsületes és igen kedves, régi, jó, akkor szomszéd urunkat és fautorunkat mind ekkoráig szent neve dicsiretire, megkeseredett sok habok között idestova hányattatott, sok molestiákkal megrakodottaknak vigasztalására» megtartotta.* Valóban ilyen megnyerő, jó ember és rábeszélő, békéltető természet volt. Ilyennek mutatta magát Bocskay, Illésházy, Bethlen mellett, ilyen volt követségeiben s főleg mikor Budán volt. Konstantinápolyban magok a törökök is megkedvelték. Nem egyszer hallgattak is rá, noha bizonyára ők is kissé naiv, hiszékeny diplomatának tartották, a kit a látszat könnyen elvakít, nyájas szó elaltat, holott egyébként ő maga nagy önérzettel beszél ügyességéről, sikereiről. Volt is egyébként rá eset, hogy 1609-ben Budán, mint Ali kényszerített vendége, pár nehézséget elsimított s igyekezett, hogy az agyarkodó németeket, magyarokat egyfelől, a törököket s kivált Alit másfelől, megnyugtassa s ezért a kölcsönös portyázásokból eredt sérelmeket is kisebbíti, enyhébbeknek rajzolja leveleiben.
Államiratai. 345. l.
110. ESZTERHÁZY PÁL ARCZKÉPE.*
Eszterházy Pál arczképe (211. l.). Wiedeman rézmetszete az «Effigies heroum» cz. gyüjteményében.
Mindezekből folyt, hogy sokoldalusága, tudása, ítélőképessége és jósága daczára nem sokra vitte s mert sohasem jelentkezett, tekintélyes szolgálatai daczára hamar elfeledték. Ott volt Bocskay mellett több, mint másfél évig és mindössze egy kis inscriptióval elégszik meg ő, a ki másoknak annyit kieszközölt s kit a fejedelem jóformán el sem engedett maga mellől. Bocskay halála után nem dobja magát az erdélyi zavarokba s megelégszik a kis inscriptio vagy ennek megváltási ára biztosításával.
Aztán Illésházynak bizalmasa, a ki nemcsak biztosította neki ezt az inscriptiót, hanem kieszközölte, hogy Herberstein mellett követ (orator) lett 1608-ban. Bizonyára, ha Illésházy tovább él, talán vágya vagy akarata ellen is fényesebb pályát kellett volna megfutnia; de alig hunyja be szemét e nagy barátja, jószágára vonul könyvei és klasszikusai társaságába, legföllebb azon búslakodva, hogy nem talál magához való társaságot, nem élhet «csendes s isten félelmében nevelt emberekkel».
Mint ilyennek, a ki azt írja magáról, hogy «eleitűl fogva természetének született ösztöne is szorgalmaztatta a könyveknek forgatására és olvasására, a kinél honjában bennülő ember örvendetesebb mulatságot nem vehet elő, szerette igen a könyveket, nem is adta semmiért örömesben pénzét, mint a jó könyvekért»: tehát a legjobban esett, ha otthon ülhetett magához méltó tudós foglalkozásban. A mint mondja, az ő otthon ülése «elmebéli munkákkal tömődik, distineáltatik», a mi házi dolgaitól is elvonta. Ugyanezt írja egy költeményben is. Gazdagság, fösvénység nem ád boldogságot, csak a tudomány ad halhatatlanságot; középszer, könyvek olvasása, Isten adományával megelégedés az ő elve.* Oly elvek ezek, melyeket Beniczky Péter alighanem egyenesen tőle vett s éppen ezért kevesebb meggyőződéssel énekli.
Államiratai. 333–34. l. Munkái. 85. l. s több más helyt is.
E szokásai mellett lenézte az akkoriban előkelőinknél nagyon is divatozó zajos időtöltésekkel kapcsolt mulatozásokat, unalmas társalgást. De aztán a saját tanultságáról és kiválóságáról nemcsak öntudattal, hanem bizonyos tetszelgéssel is nyilatkozik. Magát magasabbrendű embernek tartva, környezetét le is nézi, miben egyszersmind okát lelhetjük ezek némelyike ellenszenvének.
E tekintetben igen jellemző az, a mit Naprágy Demeternek 1603 július 24-iki levelében önmagáról ír, a mit már egyszer említettünk is. Ő is szerencsétlen, mint Naprágy s neki is orvosa Epiktetus; példányképe Naprágy abban, hogy a szerencsétlenséget miként kell hordozni, mert Isten, mint jó nevelő, a tehetségestől többet követel. Ő Petrarcát, Cicerót, Epiktetust, Homerust, Platót olvassa, kedves foglalkozása a filozófia s mestere ebben Seneca. Ezért környezete azt mondja, hogy haszontalan dolgot mivel, holott azt teszi, mit kevesen és sok ezeren, még ha akarnák, sem bírnák tenni. De hát a filozófiával együtt jár, hogy hívei a tömegtől gúnyt aratnak. Ő pedig akkor érzi egyedül magát, ha többekkel van együtt; ellenben ha egyedül van, akkor nincs magára.
Ime, ezzel a Krisztusi mondással nemcsak vigasztalja, hanem kiemeli magát, mint nemesebb lényeget és lenézi az őt gyalázó Madách Péter bátyját, ki vele akar mérkőzni, holott tanulatlan s legföllebb részeges társával az icze mértékéről vagy pásztorával a kecskéje szőriről beszélgethet s ezzel nagyra van, holott Platóval és Homerussal nem bír beszélgetni. De aztán elég vigasztalására szolgál, ha vele össze hasonlítja magát, annak tudata, hogy «e világi életnek folyásában minden Homerusnak kell egy Zoillussának, minden Amphionnak Zetussának, Abigaelnek peniglen Nabaljának és Dávidnak Sauljának lenni».
III. BENCZKY PÉTER, «MAGYAR RITMUSOK».*
Beniczky Péter «Magyar rithmusok» cz. műve czímlapjának hasonmását (213. l.) a Beöthy-Badics-féle Képes Irodalomtörténet I. köt. 3. kiad. 426. lapjáról vettük át.
Ebből foly, hogy ha emberek közt van, nem politikusok, katonák, hanem tudósok közt érzi magát legjobban, főleg olyanok közt, kik a tudásból a mérséklet és józan ész által vezetett életet gyakorolják, mint a hogy ezt maga, írja Theodosius Sirmiensisnek 1609-ből.* A tudományt és a könyveket mindennél magasabbra helyezte s midőn I. Rákóczy György Prágay András szerencsi pappal lefordíttatta Gvevara Fejedelmek serkentő órája czímű könyvét (1628) és neki megküldte, hosszu levélben válaszol (1629 május 25), melyben nem bírja e tettét eléggé magasztalni s ezt nagyobb dicsőségére válónak hiszi, mintha nagy ellenségen győzelmet aratna, vagy nevezetes városokat hódítna meg. Hiszen mennyi ilyes tett emléke elenyészett már buborék gyanánt; de e munka kiadatásának emléke élni fog, míg a magyar él.*
Államiratai: 76. l.
U. o. 325. l.
Ugyanitt egyszersmind a fordítás részletes elméletét adja. Ciceróból indul ki, a ki azt mondja, hogy a szükséghez képest a hol a görög egy szót használ, ő latinban több szóval írja körül. Ezt kívánta volna ő a Prágai fordításában és szeretett volna neki tanácsot adni ebben; mert különbség van a díszes és a köznapi nyelv közt. «Azt tartom penig én (mint tartja s állítja Cicero is), hogyha valamit e világi egy fődolog kíván bizonyai (bizonynyal vagy bizonyos) mesterséget bizonyítani magában, bizony az írásbeli munka kívánja.»
Tehát az írást, de csak a «mesterséges írást, szólást» nemcsak nagynak, hanem mindennél nagyobbnak tartja, mert ebből lehet legjobban megítélni az okos elmét és lelki nagy képességet; de ehhez nagy művészet vagy szerinte «mesterség» szükséges. Minden bizonyítékának lényege az, hogy a közönséges és művészi írásmód különböző és hogy ő ez utóbbi alatt a válogatott, díszes, körülírásos nyelvet érti; az kétségtelen, noha Ciceróból való számos idézete ennek némileg ellentmondani látszik, azonban fejtegetéseiből világos, hogy ő ezeket a helyeket a fenti értelemben magyarázza.
Ez az elve prózájának megismeréséhez vezet, t. i. ahhoz, a hol, a mint ő hiszi, szépen akar írni. Akkor ő ilyen válogató, keresett, körülírásos. Már volt alkalmunk beszédeiről megemlékezni, a melyekben Cicerói latinsággal próbálkozik meg. De teszi ő ezt magyarban is igen gyakran, ha ú. n. díszes, magasabbrendű . levelet, követjelentést ír, vagy valami mélyértelmüt akar kifejezni. Ilyenkor alig-alig érthető meg. Nézzünk pl. csak úgy találomra egy helyet ebből a levélből, melyben Rákóczi érdemeit rajzolja, hogy a Fejedelmek serkentő óráját lefordíttatta és kiadatta.
112. GVEVARA »FEJEDELMEK SERKENTŐ ÓRÁJA« CZIMLAPJA.*
Gvevara Antal «Fejedelmeknek serkentő órája» cz. művének czimlapját (215. l.) a Magyar Nemzeti Múzeumi könyvtár példányáról reprodukáltattuk.
«A mely gyönyörűséges Órának magyarsággal szívárkozó patakja folytatásával forgó kerekeinek megindítására való munkájában, hogy ösztönzője, ébregető szorgalmaztatója volt Prágay András uramnak is, s erszénye szája kitágíttatásával kinyomatására való költségének hogy kémélője nem lehetett Nagyságod magamagának is, nem alítom, hogy ebben a munkájában érdemével keresett neve dicsőségét Nagyságodnak sem az időnek ósága, sem az embereknek feledkező háládatlansága elnyomhassa s megfojthassa; fenn kelletik tündöklésének maradni, kikkel is fénylenek terjedten, a még a magyari nemzetnek maradéki fenmaradnak s ágazati fiúrul fiúra terjedhetnek, származhatnak. »
Ilyen helyet százat lehetne idézni. Es ha az akkori kor prózája már magában is czifrálkodó, kenetes, túlságos udvarias, édeskés, körülírásos volt, ebben, a leveleket nézve, őt alig érte valaki utól. Szerencsére bírt egyszerübb is lenni. De pl. nagypénteki elmélkedése, verseihez írt ú. n. bevezető magyarázatai valóságos mintái annak, a hogy nem kell írni, mert ebben az írás legfőbb czélja, a megértetés és legfőbb dísze, az egyszerüség, veszendőbe megy. Vegyünk pl. egy helyet a Nagypénteki Meditatio-ból: «Adj erőt (Christus Jesusunk) szent lelked által igyekezetünkben, adj elménkben elégséges értelmet is, s ehez ez dologhoz kivánandó szivünkbeli keserüséget is, a ki által ennek az nagy ‘mélységes és titkos rejtekő szentséges fő dolgoknak, mind üdvösségünk fundamentumának böcsös méltóságát emelgethessük, fogdozhassuk kezeinkkel becsülettel, méregethessük gyükereiből való részeiben szeretettel, józan értelemmel s kesereghessük is siránkozásunkkal, szivünkbéli epedésünkkel is. Bizonyára felette méltó is, illendő is elménket, eszünket ezekre fordítanunk, minden ez világi hitságinknak, vigadozásinknak, mulandó árnyék dolgok felől való minden gondolkodásainknak távoztatásával s hátrahagyásával. Mert ha az égen világoskodó verőfénynek erejében és természetiben forogdogáló apadás és szünés nélkül való tökéletes tündöklése meg tudott természete fogyatkozásával az te keserves halálod hathatóságán és hatalmán fogyatkozni, sötétedni, s az föld környékezetinek gömbölyek teljes tömöke (tömege) azonképen magát állhatatossággal viselő erejében meg tudott rözzenni s nagy mozgásával indulni, gyomrában nyugovó régi elporhamodott halottainak magából való kiadásával s koporsójokból életjükre való kifordításával, kőszikláinak repedésével, hasadozásával, az templombéli szentségek burítására felvonattatott s által terjesztett nagy kárpitnak kétfelé való szakadozásával, a mely érzékenség. nélkül való állatokban s eszközökben okosságot, értelmes itiletet is nem öntött, oltott uram szent felséged. Mint ne setétítsük s keserítsük, szomorítsuk, épétsük is szemeink csordulatjával hát, mi Uram, az mi husból s vérből álló szüveinket avagy miért ne repedeztessük, hasadoztassuk kemény elméinknek kőszikláit hozzád való folyamodásunkkal, ragaszkodásunkkal, keserves kinaidon való siránkozásunkkal. »
113. DIVÉNY VÁRA.*
Divény várát Cserna Károly rézmetszet után rajzolta.
Nem kell-e önkénytelenül is dicsérnünk ilyenek olvasása után azt az egyszerűséget, melyet Petőfi egész költői működésében mint legfőbb művészi alapelvet hirdetett?
Már pedig ezek a helyek azok, a hol Rimay szépen, «mesterséggel» akar írni, ezekre volt büszke, holott legtöbbször csak hosszadalmas, a miért Bethlen is a már említett gúnyos megjegyzést teszi róla egy helyen.
Rimay utolsó két évéről még csak kevés mondanivalónk van. Az 1629–31-ik évekről ránk maradt egyéb levelek azt tanusitják, hogy állandón mindenféle közbenjárásokkal, tanuskodásokkal, birtokperekkel foglalkozott, mint mások megbizottja. Így 1629-ben egyik működése volt, hogy saját jobbágyait meg akarta menteni, nehogy marháikat adóban lefoglalják s e miatt a pozsonyi kamarához folyamodott. Másik abban állt, hogy egyrészről a Forgách Zsigmondné (Pálffy Kata), másrészről a Madách György közti pert elintézze. E mellett, mint a Balassák megbizottja, folyvást írt és informált a Balassa Imre, Ferencz és András ügyeiben, kik családi természetökhöz híven, állandó gondot adtak nádornak, királyi kamarának, megyének. Aztán megint Esterházy Pállal tárgyalt bizonyos, a törökök ellen Nógrádban elkövetett rablás és kárpótlás adása végett; majd egy határperben szerepel októberben a felsősztregovaiak és borosznokiak közt. Utóbb újra Esterházy Pál és Forgách Zsigmondné birtokperében találjuk mint közbenjárót, békítőt és egy birtokcserét akar eligazítni Esterházy, meg Balassa András közt.
Így telt el az 1629-ik év s ehhez hasonló az 1630-ik is. Ebben az évben egy országgyülést is tartottak Pozsonyban (május 1–24-ig), de ismét Rimay nélkül, sőt Balassa Imre megbízza, hogy mig ő Pozsonyban lesz, ügyeljen fel Divény várára és jószágaira. Tervezett erdélyi útja miatt Rimay előbb nem fogadta el, majd azonban, úgy látszik, értekezvén Imrével, mégis csak elvállalta a megbízást. Bornemisza János Kassára is hívta, de nincs tudomásunk róla, hogy járt volna ott. Egy ideig az erdélyi fejedelemség ügye érdekelte, a hol I. Rákóczi György lépett fel s november 24-én Segesvárt meg is választották. Ellene Esterházy Pál s a nádor próbáltak kísérletet tenni, de sikertelenül. Aggódott, hogy a nádor hadai Nógrádon hatolva át, újra nyomort hoznak a megyére s ezért becsesebb holmiját Divény várába szállíttatta, el levén készülve, hogy maga is oda menekül családjával együtt. Bosnyák Tamásnak is írt, hogy ha lehet, a felsőbb megyéken vitesse át a hadakat.
Mind e veszély, mint ismeretes, nagyobb baj nélkül elhárult s ő nyugton maradhatott Alsó-Sztregován. Élete utolsó évéről semmit nem tudunk. Valószínüen elbetegesedve töltötte az egész 1631-ik évet s meghalt köztisztelettől környezve deczember 9–11-ike közt, a mint sejthető, Divény várában Balassa Imrénél, a hol Baranyay Gáspár és Sárközy mindenét följegyezvén, a Pográni István gyűrüjével lepecsételték. Pénzt 23 frtot és 73 dénárt találtak, melyből Balassa koporsót vett s úgy küldette el a holttestet Alsó-Sztregovára.
Otthon az özvegy az akkori szokott módon pár hétig tartván a halottat, levelek útján meghítta az ismerősöket, barátokat, rokonokat a temetésre, mely deczember 28-án történt meg egy vasárnapon.* Eltemették Alsó-Sztregován az evangelikus templom sírboltjába, a hol czímere ma is látható.
Államiratai. 360. l. Fáncsy leveléből ezt lehet kiszámítni.
Egyetlen életben maradt gyermeke Mária nevű leánya volt. Benne családja férfiágon kihalt. Leánya már 1633 elején felsőszudi Duló Gábor neje lett, a ki később mint Nógrádmegye helyettes alispánja szerepel. Rimay neje 1653 után halt meg.
Leányával is 1662 január 16-án már mint özvegygyel találkozunk, kinek öt gyermeke volt, György, Gábor, István, Krisztina és Anna. Leányágon tehát megmaradt a család s így Rimay egyik utóda Ipolyi Arnold is, ki hálás emlékezettel összegyüjtötte Rimay családi adatainak jórészét Államairatai és Levelezése czím alatt (1887), mely maig is művei mellett életének főforrása.
116. RIMAY PECSÉTJE.*
Rimay pecsétjét (220. l.) a Budapesti egy. könyvtár 1621. április 30-iki reverzálisáról (1. 8. lap1 jegyzete) Richter Aurél festőművész rajzolta.
