IV.
IV.
Pázmány államférfiúi képességei és jó szolgálatai által II. Ferdinand föltétlen bizalmát vívta ki magának. Fontosabb politikai és egyházi ügyekben mindig kikérte tanácsát; mikor nagyobb horderejű kérdések forogtak fönn, személyesen kellett megjelennie az udvarnál. És szava irányadó volt. Befolyását üdvösen tudta értékesíteni.
Pázmány nem tartozott azok közé, kik czéljaik elérésére bármily eszközt szívesen megragadnak. Lángoló buzgalmát a jog és törvény iránti tisztelet mérsékelé. Soha sem tanácsolta a szentesített törvényeknek, a biztosított jogoknak akár vakmerő megtámadását, akár perfid kijátszását; az ellenreformatió keresztülvitelére soha sem hozott javaslatba erőszakos intézkedéseket. Jól tudta, hogy intézmények, melyeket az erőszak emel, az állandóság biztosítékait nélkülözik.
«Ámbár – írja egy alkalommal a királyhoz intézett fölterjesztésben – (a protestánsok által) a belmozgalmak korában kieszközlött engedmények miatt nem könnyű Magyarországban a vallási reformatió keresztülvitele, mégis ha nem mellőzzük az eszközöket, melyeket, a tett engedmények sérelme nélkül, jogunk van alkalmazásba venni, bízom Isten jóságában, vallásunk rövid idő alatt fölvirágzik Magyarországon.»*
1628 február 4-iki emlékirata a prímási levéltárban.
Ilyetén a törvénynyel megegyező eszköznek tekintette azt, hogy a király a magyar nemes ifjakat udvarába édesgesse, hol mint apródok, asztalnokok és kamarások alkalmaztatván, a kath. vallásban neveltetnének; hogy a főhivatalokra, kapitányságokra és hadparancsnokságokra jó katholikusokat nevezzen. Ajánlá, hogy a király nemességet ritkán, jószágokat még ritkábban adományozzon protestánsoknak; a véghelyekbe rendeljen kath. lelkészeket, kik a katonák között a vallásosságot emeljék. Egyuttal megakadályozni igyekezett a protestánsok bevándorlását, kiket a király rendeletei Ausztriából száműztek.*
PÁZMÁNY három emlékirata: 1627 nyarán, 1628 február elején és 1629 elején, ugyanott.
Egyik legjelentékenyebb vívmánya a magyar főpapok végrendelkezési jogának visszaállítása és szabályozása. Hazánkban a XVI-ik századig, a főpapok jogérvényüleg intézkedtek összes hagyatékairól, anélkül, hogy jogukat akár a szent-szék, akár a király megtámadta volna. De 1580 után, a királyi kamara a főpapi hagyatékokat jövedelmi forrásoknak tekintve s azokat többnyire – akár volt végrendelet, akár nem – önkényesen lefoglalta, gyakran erőszakosan szétragadozta. Ezen eljárást a botrányok, melyekre gyakran alkalmat adott, még gyűlöletesebbé tették.
Pázmány az erőszakos lefoglalások és botrányok meggátlása végett, egyuttal azon óhajtás által vezérelve, hogy a főpapok hagyatékai egyházi czélok javára értékesíttessenek: kérelmet intézett a királyhoz, hogy a főpapok végrendelkezési jogát biztosítsa. S ez gyóntatója, Beccanus atya sürgetéseire, igéré, hogy e kívánat iránt jogtudósokat fog megkérdezni. De igéretéről megfeledkezett; jó ideig semmi sem történt.*
Bécsi nuntius 1626 június 14.
Pázmány 1625 ápril első napjaiban Pozsonyba hívta meg a főpapokat s a káptalanok küldötteit, és meghallgatásuk után, tervet dolgozott ki, mely szerint a főpapok hagyatéka három részre osztatik; az egyik papnöveldék alapitására, a másik két rész pedig a végrendeletben kijelölt czélokra fordíttatik.* Midőn az értekezlet fölterjesztését a királynak bemutatá, azt emlékirattal támogatta, melyben bebizonyítja, hogy a királyt a főpapok hagyatékainak lefoglalására sem természetes, sem positiv törvények nem jogosítják föl, hogy a kamara ezt önkényesen és csak újabb időkben kezdette gyakorolni.
Postulata Cleri Hung. circa mobilia Prćl. defunctorum. Egykorú másolat a M. Akademia kéziratai között.
A király Pázmány emlékiratát a clérus kivánataival a pozsonyi kamarához tette át véleményadás végett. Ez nem lévén képes okszerűen megczáfolni a prímás alapos érvelését, sértő megjegyzésekkel és kifakadásokkal igyekezett elfödni okoskodásainak erőtlenségét.
Az irat hangján és tartalmán maga a király is megbotránkozott s átlátta, hogyha a főpapok kezeibe kerűl, komoly surlódásokat támaszthat. E miatt Pázmánynyal is csak oly föltétel alatt közölte, hogy tartalmát nem fogja közhirré tenni. A prímás igéretét nem szegte meg, s a kamara iratát nem hozta nyilvánosságra; de szükségesnek látta a király felvilágosítása végett észrevételeit megtenni. Június 2-iki fölterjesztésében hatalmas dialektikával czáfolta meg a kamara okoskodásait.
Pázmány a nuntius közbenjárását is igénybe vette. Az meggyőzte a királyt arról, hogy a főpapok végrendelkezési jogainak visszaállítása által az egyháznak és önmagának lényeges szolgálatot fogna tenni. Még döntőbb hatást gyakorolt a császári gyóntató föllépése. Ez Pázmány fölhívására ismételve előadta a királynak, hogy lelkiisméreti kötelessége megtenni e tekintetben, mit az egyház érdeke és az igazság követel.
A király október végső napjaiban két bécsi hittudós, Hildprandt Eduard és Mosmüller Bernard véleményét kérte ki. Ezek szintén határozottan kárhoztatták a kamara igényeit. Ezekután a király nem habozott megtenni a döntő lépést. Elvetette a kamara javaslatait, és 1625 deczember 11-én kiállíttatta az okmányt, mely a magyar főpapok végrendelkezési jogát visszaállítá és szabályozá. Eszerint a főpap halála után legelőbb a temetés költségei födöztetnek és alamizsna osztatik ki, azután kielégíttetnek a szolgák és hitelezők. A könyvek a káptalani könyvtárt, a templomi edények és öltönyök a székesegyházat illetik. A fönmaradó hagyaték fele papnöveldék alapítására, majd utóbb szegény plébániák javítására; másik fele a végrendeletben kijelölt czélokra fordíttatik. Ezen intézmény véget vetett a kamara gyülöletes önkényének, és kilátásba helyezé, hogy a főpapok hagyatékaiból idők folytán az egyház legsürgetőbb szükségletei ki fognak elégíttetni.
Pázmány miként a főpapi hagyatékokat a magyarországi papnevelés tőkéivé tette, úgy ezen czélnak új jövedelmi forrást szándékozott megnyitni az elidegenített egyházi javak visszaszerzésével.* A gazdag egyházi birtokok majd a hódító törökök, vagy protestans főurak által foglaltattak el, majd a királyok által zálogba adattak világi uraknak , midőn pénzügyi viszonyaik ziláltsága között czélszerűbb mentőeszköz nem kinálkozott. A pénzügy élén álló kormányférfiak annyira hozzászoktak az egyházi birtokokat közjövedelmi forrásnak tekinteni, hogy eljárásuk jogosultsága iránt lelkiismeretök legkevésbbé sem nyugtalanította őket, s ezen pénzügyi műtétekkel a vallásos buzgalmáról ismeretes II. Ferdinand alatt sem hagytak föl, sőt még őt is meg akarták győzni az eddigi gyakorlat föntartásának szükségességéről.
Hogy ez volt főczélja, kitünik 1627-diki emlékiratából.
Törekvéseiket meghiusította Pázmány, ki az egyház érdekeinek és jogainak védelmére szokott határozottságával lépett föl, és azon reményét fejezte ki, hogy a királyt «semmiféle előterjesztések nem fogják reábírhatni azon javak elidegenítésére, melyeket őseinek bőkezűsége Isten dicsőségére és az egyházak javára szentelt».*
1626 augusztus 19. Eredetije a M. T. Akademia kéziratai között.
A prímás komoly szavai bizonyára nem tévesztették el hatásukat. De ő nem elégedett meg ezzel; s nem szorítkozott azon törekvésekre, melyek az egyházi javak további elidegenítését gátolni czélozzák. Merészebb eszme merült föl lelkében. Megkisérlé az elmult időkben elidegenített egyházi javak visszaszerzését, az elpusztult egyházi intézményeknek és a magyarországi katholicizmus régi fényének s jólétének visszaállítását.
Terve volta magyar főpapok által megajánlandó öszszegen kiváltani a szent-gotthardi apátság birtokait, melyeknek jövedelmeiből, a megállapítandó sorrend szerint, más egyházi javak szereztetnének vissza. Később a viszszaváltott javadalmak érdemes egyházi férfiaknak adományoztatnak, oly kötelezettséggel, hogy jövedelmeik harmad részét kath. iskolai és nevelési czélokra tartozzanak szentelni.* E terv sikerének biztosítása végett szükséges volt a királytól igéretet nyerni arra nézve, hogy az egyházi javadalmak ezentúl nem fognak elzálogosíttatni.
PÁZMÁNYnak a királyhoz intézett emlékirata, dátum nélkül: de kétségtelen, hogy azt 1627 nyarán mutatta be, mert szükségkép megelőzte az 1627 szeptember 20-iki királyi nyilatkozatot. A prímási levéltárban.
A lépések, melyeket Pázmány a királynál tett, sikeresek voltak. II. Ferdinand 1627 szeptember 20-án a maga és utódjai nevében ünnepélyesen biztosította a magyar egyházat, hogy az egyházi javadalmak ezentúl nem fognak zálogba adatni, beiratni vagy bármiféle világi czélokra fordíttatni; hanem mindenkor érdemes egyházi férfiaknak adományoztatnak.* Ezalatt Pázmány összeszerezte a húszezer forintot, a szent-gotthardi apátság váltságdíjára, és megindította a tényleges birtokossal a tárgyalásokat, melyek eredményre vezettek.
MILLER. I. 197. l.
Pázmány később maga is több egyházi jószágot váltott vissza, és példájának követésére buzdította püspök-társait, kiknek igyekezeteit azután buzgón támogatta.
E szerint tehát nem létezett az egyház érdek-körének jelentékeny tényezői sorában, az egyház hatalmának és hatásának föltételei között egy sem, mely Pázmány figyelmét elkerülte volna.
