IX. FEJEZET. MÁRIA TERÉZIA UDVARA.
IX. FEJEZET.
MÁRIA TERÉZIA UDVARA.
MÁRIA TERÉZIA UDVARA.
68. BUDA A MÚLT SZÁZAD VÉGÉN.*
Chams der kön. Hauptstadt Ofen.
A fejedelmet mint uralkodót tanácsosai és hadvezérei veszik körűl, mint birodalmának első nemesét, országaink előkelői. Hatalmát nem annyira a törvények korlátozzák, legalább a XVIII. századnak közjogi eszméi szerint, mint az udvariasságnak szabályai. Szűkebb, vérbeli családja mellett ott van a nagyobb, az udvar, mely igaz, hogy körülötte forog, mint központ körül, de azért saját, majdnem megmásíthatatlan törvényei szerint igazgattatik, és ha fényt kölcsönöz is az uralkodó csillagzattól, viszont tovább sugározza, és szinte sokszorozza annak ragyogását azon milliók szemében, kik magok a napnál nem sütkérezhetnek.
Mint a kiváltságosak gyűlőhelyének, a fejedelmi udvarnak soha sem hiányzott a társadalmi jelentőség mellett politikai fontossága sem. Ez kivétel nélkűl mindenütt abban állott, hogy az előbb a királysággal egyenlő rangú, vele gyakran fegyveresen szembe szálló egyházi és világi aristokratiát, előbb a szertartások kényszere által, majd politikailag és gazdaságilag is alávesse a korlátlan egyeduralomra törő monarchiának. E tekintetben, úgy mind műveltségi és társadalmi tekintetben is, előbb a madridi, majd, épen a XVIII. században, a versaillesi udvar volt a typikus és irányadó.
Csillogásban és fényben Mária Terézia udvara nem mérkőzhetett a Lajosokéval, igaz hogy erkölcstelenségben és költekezésben sem. Az arányt körülbelől a színhelyek: Schönbrunn és Versailles mutatják. Nemcsak a családi összeköttetés és hagyomány, hanem tán első sorban magának a dynastiának komoly, méltóságos jelleme, melyet a császári czím még jobban kifejlesztett, Bécsben századokon át a szigorú, spanyol udvartartásnak biztosította az uralmat. Még Károly császár is egyik végső megtestesítője a grandezzának. Ha csak a szertartások, fogadások, templom- és búcsújárások, utazások, udvari mulatságok és gyászok előirásait tekintjük, alig mutat a bécsi ceremoniale valami eredetit, a madriditól vagy később a versaillesitól elütőt.
És mégis, épen politikai tekintetben fontosabb valamennyinél. Az uralkodásnak nemcsak egyik, hanem tán legfontosabb organuma.
A nagy nyugoti királyságokban a nemesség az egységes nemzetnek csak egy része, legfölebb tartományi eltérések tesznek benne különbséget. A császárságot a középkori közjogi fogalmak szerint épen az emeli a királyság fölé, hogy több nemzetet egyesít koronája alá. Ilyenné tette Nagy Károly, a román és germán nemzetek első egyesítője, ilyenné az a Habsburg, ki legközelebb jutott tán a világuralom megvalósításához: V. Károly. És ha nem is a császári méltóság, de a több különböző nemzet fölötti uralom meg volt az újabbkori Habsburgok másik gyökeres családjánál, a burgundi herczegeknél is. Midőn házasság, örökség vagy szerződés egy dynastia uralma alá juttatott több országot, azoknak rendi alkotmánya, nemzetisége érintetlen maradt: a középkor realis uniót, különböző országot összecsatoló egységes kormányrendszert nem ismert. Az egyesítő nem más, mint maga a fejedelmi személy. Ő egyedűl ad irányt a különböző nemzeti vagy tartományi kanczelláriának. De e hivatalos érintkezés mellett az összes monarchia előkelői kell, hogy gyülekezzenek udvaránál, és az udvari élet nemcsak az uralkodóhoz fűzi őket, hanem egymáshoz is. Családi összeköttetések, rendjelek, kitüntetések, a gyermekeknek közös irányban való nevelése lassankint lecsiszolják az eleinte nagyon is éles ellentéteket, és udvari emberekké változtatják a büszke, pártütő mágnások ivadékait. Nagy Károly udvari iskolája által akarta sokrészű monarchiája egységét a jövőre is biztosítani. Jó Fülöp udvaránál az aranygyapjas vitézi rend szolgált a brabanti, flandriai és burgundi nemesség egyesítője gyanánt.
A Habsburgok bécsi udvara eleinte az osztrákok mellett csak a cseh főnemességet vonta körébe. Csak Leopold ideje óta jelennek meg ott nagyobb számmal a magyarok is. A magyar nemességnek az udvari élet körébe vonása épen egyik legfontosabb részlete Mária Terézia uralkodásának, és történetíróinak soha sem mulasztották el e momentum fontosságát nemzeti műveltségünkre nézve kiemelni. De még nagyobb annak politikai fontossága. A pragmatica sanctio által szentesített, feloszthatatlan egységnek csakis ez az udvari élet fejlesztett igazi alapot.
Mária Terézia maga is két szempontból tűnik fel udvara körében. Első sorban ő ennek a nagy, mindenfelé elágazó és gyökérszálaival messze országokat összefűző családnak mintegy anyja, gondviselője. Azután meg, mint fejedelem egész politikai fontossága szerint ítéli meg a korona fényében összegyülekező tisztaságot, igyekszik azt egészen befolyása alá juttatni és saját czéljai irányában fejleszteni.
Mint a régi traditiók híve, mint mindennek a mi a méltóság és fenség érzeteit ápolja, gyámolítója, a királynő őszinte szeretettel viseltetett az udvari élet iránt. Tulajdonkép, és ezt nem szabad felednünk, a családin kívűl mást nem ismert. Palotahölgyeitől és kamarásaitól, az egész udvari rendtől környezve, érezte csak jól magát, nem is igen bírt elképzelni fejedelmet udvar nélkül és midőn valamely gyermeke önállóan lesz, nagy gondot fordít annak udvartartása megállapítására. Minden rendben van, míg férje életében szabályosan pereg le az udvari élet órája; és midőn Ferencz császár meghal, s nincs ki mellette azt mozgásba hozza, midőn egymásután kidőlnek a régi rend oszlopai, nemcsak személyes veszteségét és családját fájlalja, hanem úgy látszik előtte, mintha minden veszendőbe menne, és állama rendülne meg.
Egyénisége pedig különösen abban nyilvánúl, hogy mindenkivel, ki köréhez tartozik, a főudvarmestertől kezdve a szobaleányig, közvetlen személyes viszonyba lép, minden iránt érdeklődik, mi azokat illeti, és mint fejedelem és nő egyaránt figyelemmel kíséri egész életöket, befolyásolja elhatározásukat, segít, a hol szükség van reá, egy szóval, teljesen patriarchális hatalmat gyakorol.
Khevenhiller-Metsch herczegnek, a főudvarmesternek naplóiból,* teljes aprólékossággal összeállíthatjuk az udvari élet rendes lefolyásának részleteit. Uralkodása első részében még a VI. Károly korából eredő pompa, feszesség, ünnepélyesség uralkodó mindenben. Ennek kifejezőit a tisztek és cselédek nagy száma, és gazdag spanyol ruházata: fekete posztó sárga selyem paszománynyal. A négy nagy udvari hivatal: a főudvarmester, a főkamarás, a főmarsall és a főlovászmester, mindegyik törvénytelen alárendelttel és szolgával. Ezenkívül külön udvara van magának a császárnőnek, főudvarmesternővel, udvarmesternővel, két kamarahölgy, 12 palotahölgy, 6 kamarás, külön udvara a család mindegyik tagjának. Az 1741. év veszélyei nem engedték e sokoldalú és sok költséggel járó szervezet teljes kifejlését, de mihelyt biztosítva van a trón, az udvar jogába lép, és már az 1745-ki császári koronázás alkalmával számra és méltóságra nézve első Európában. Mária Terézia nemcsak büszkeségből, hanem családja elsőségének fentartása végett és mert személyes áldozatába kerűlt volna megválnia híveitől, a háború esélyei közt is folytatta ezt a birodalomra nézve nagy financiális teherrel járó rendszert. Még azt is szemére vetették, hogy az erre fordított költséget elvonta politikai rendeltetésétől, s szövetségese az angol király, ki őt subsidiumokkal tartotta, nem mulasztotta el őt erre figyelmeztetni.
Magyar Nemz. Muzeum. 5 kötet 4-rét.
Az udvar az ő társasága, és sem családi, sem uralkodói kötelessége nem veszik annyira igénybe, hogy azzal folytonosan fenn ne tartsa az érintkezést. Ha a felségek ünnepélyesen mennek templomba, a bejárattal biró hölgyek és urak kísérhetik őket. A rendes heti társalgási napokon kívűl is meg szokott hívni több hölgyet estére. A társalgás alkalmával cercle-t tart, és olyankor meghallgatja hozzátartozóinak ügyét-baját; ép úgy lehet neki udvarolni más napokon is szobájában, sőt azt sem veszi rossz néven, ha kerti sétáiban szólítják meg. Miniszterek, kamarások, és az idegen hatalmak követei mindig beléphetnek az audientia-terembe. Nagy udvari napokon a követek jobbra állanak a tróntól, vagy a játékasztaltól, legközelebb a nagykövetek. Az idegenek a franczia divatot követik, de az alattvalók a spanyol szertartáshoz vannak kötve, mely a térdelést és kézcsókot írja elő szerencsekívánatnál, köszönetnél, bemutatásnál s bucsuzásnál.
)
Orsz. képt. 3293. sz.
GÖDÖLLŐ.
Cserna Károly eredeti felvétele után.
Delelő pontját ez élet az örökösödési és a hét éves háború közti időben – 1748–1756 – éri el. Mária Terézia nehéz küzdelmek után kivívta a maga, férje és állama részére az őket megillető polczot, életének virágában van, teljes mértékben élvezi családi boldogságát. Az őt mindenben jellemző indulatos természetességgel vesz részt az udvari mulatságokban, melyek egyúttal háza hatalmának kifejezői. Igen szereti a tánczot, igen szépen, könnyedén tánczol, és szívesen jelenik meg az álarczos bálokon is férje társaságában, kit szeret ott megtréfálni. Bár nagy tehetsége van a zenéhez és énekhez, s abban kellő képzést is nyert, azt inkább elhanyagolja. Annál jobban kedveli a sétálást és lovaglást. Vadászni csak férje kedvéért jár. Udvarával nagy szánkózó és kocsizó meneteket rendez, mint pl. 1748 jan. 15-én, midőn az udvar 32 szánon járta be Bécset számos fullajtárral és kísérővel, elől a császárné férjével, aztán rang szerint az urak és hölgyek párosával. Később, mint már láttuk, a pirucs jött nagy divatba, minek azonban a császárné nem volt barátja.
Természetes, hogy az udvarnak mindenütt otthon kellett találnia magát. Ha a császárné valamelyik hűbéresét látogatásával megtisztelte, az kötelességének tartotta utánozni, vagy épen felülmulni a bécsi vagy laxenburgi ünnepeket. Ily látogatásban részesült Grassalkovics Gödöllőn 1751-ben. A rendes ünnepélyeken és világításokon kívűl a kamara elnöke még állatviadalt is rendezett, felöltöztetett medvékkel, farkasokkal, bivalyokkal és szamarakkal. Jellemző, hogy a császárné meg se nézte e kegyetlen vadászatot, mely különben nagyon ártatlanul végződött. Annál jobban meg volt elégedve az ebéddel, a hol csak nemesek szolgáltak «nagy tisztelettel és örömmel».* Más, magasabb ízlésű volt a fogadtatás Esterházán, hol a zenének és a színi előadásoknak volt nagy virágja. Később már félt a császárnő az ily útaktól, «a hőség és az ünnepélyek miatt», és szívesebben járt kis kísérettel Pozsonyba vagy Schlosshofba kedves leányához, kinek különben is volt udvara, onnét pedig Cseklészre, Esterházy Ferencz gróf főkanczellár kastélyába. Mind e kastélyok mai napig is büszkélkednek a fejedelemasszony tartózkodásával, termeikkel, kertjeikkel, az ő korának tükröztetik vissza képét, emlékei annak a befolyásnak, melyet a bécsi udvari élet, a Schönbrunnban és Laxenburgban kiejtett építészet és kertészet nagyjainak s így közvetve az egész nemzetnek ízlésére és életmódjára gyakorolt.
Wolf: Oesterreich unter Maria Theresia. 141–142. ll.
70. HERCZEG ESTERHÁZY KASTÉLYA ESTERHÁZÁN.*
Beschreibung des fürstlichen Schlosses Esterháza. Pressburg, 1784.
Az 1741-ki országgyűlésnek és insurrectiónak, a királyság és a főnemesség belső egyesülésének nem volt, és mint láttuk, nem is lehetett következése a királyi udvarnak Magyarországba költözése. Ellenkezőleg, a magyar aristokratia volt az, melyet az udvar Bécsbe vont. Az országgyűlés alkalmával m. kir. titkos tanácsossággal, tábornoksággal vagy kamarasággal kitüntetett magyar urak büszkén sorakoznak osztrák és cseh társaik mellé. Azelőtt csak néhány nagy család, az Esterházyak, Pálffyak, Batthyányak, Czoborok, továbbá a kanczellária személyzete és a hozzá tartozó agensek képviselték Bécsben a magyar elemet, és még ezek is csak az év egy részén át. Most az udvar méltóságai, még inkább a császárnénak és férjének tapasztalt vagy várható kegye, oda bilincselték a katholikus nagy családokat, majdnem kivétel nélkül. Az említett családokon kívül megjelennek a Bánffyak, Bethlenek, Illésházyak, Erdődyek, Apponyiak, Sztárayak, Niczkyek, Széchenyiek, Festetichek, Andrássyak, Telekiek, Szapáryak stb. A kir. kormánynak emelkedő súlya, a központban elnyerhető nagyobb képzettség és az ott gyakorolható befolyás a feltörekvő köznemeseket, Ürményit, Izdenczyt is oda vonta minden kitüntetés és emelkedés forrásához. Másokat a katonai szolgálat, melyet a királynő különösen nagyra becsült, tett Bécs lakóivá és az udvar tagjaivá. Minthogy a kanczellária volt egyúttal a legtöbb perben a döntő, kénytelen-kelletlen minden birtokos család bécsi útra szorúlt. A specifikus megyei köznemességet az 1760-ban alapított testőrség hozta összeköttetésbe az udvarral; azon szülőket, kik fiaiknak carričret akartak biztosítani a tisztviselő vagy a katonai pályán: a Theresianum és a tiszti akadémia. Egy szóval: Mária Terézia keresztül vitte, a mire nem volt eset Mátyás óta, hogy a magyar nemesség felkeresse a király közelségét személyesen és részesüljön kegyében, és így ne csak közjogi fogalom gyanánt tisztelje, mint Sz. István koronájának hordozóját, hanem mint szelleme s hatalma által rajta uralkodó, kegye által őt lelkes szolgálatra bíró urát.
Minthogy e Bécsben való tartózkodás, aristokratiánknak a nemzet testétől való elválását, elidegenülését vonta maga után, költőink, történetíróink keményen szoktak ítélni azon törekvés fölött, mely a büszke szabad magyart Bécs szolgájává, idegen szokások utánzójává, «rút szibarita vázzá» tette. Még idegen írók is bizonyos macchiavellistikus szándékosságot láttak ez eljárásban. «Jól tudták, minő hatalmat gyakorol a fényűzés és kéjelgés az emberi kedély fölött. A büszke magyart, ki portáján szabadsági terveket koholt, az udvarhoz, a városba csalogatták. Méltóságok, házassági ajánlatok és más alkalmak módot szolgáltattak neki pénzét fényesen elkölteni, adósságokba verni magát, úgy hogy jószágai sequestratiójánál kegyelemre meg kellett magát adnia. Az elcsábított magyar tiszteletnek tartotta, ha rokonságba léphetett a nagy német házakkal, melyeknek egyáltalában sokkal nagyobb a befolyása az egész monarchia kormányára, mint a magyaroknak. Nejét Bécsből hozta és az atyafiság csakhamar békóba verte őt. Neje meghonosította házában a magas tónust és a finom életmódot, és minden módon gyorsította jószágainak gondnokság alá jutását. Az egész magyar főnemesség már rokon a bécsivel, és e rokonság legtöbbet tett az úgynevezett szép erkölcsök elterjesztésére, melyek őt erejétől megfosztották és az udvartól függővé tették. Már alig van köztük el nem adósodott nagy család, és a bécsi nemesség példájára már a magyar is becsületet lát adósságaiban. Az udvarnak, mely e módon pazar és gyáva kéjenczekké változtatta a magyar nemesség leghatalmasabb részét, már nem kell felkeléstől tartania. Az elégedetlen köznép nem talál már tekintélyes és félelmes vezérre. – A pazarlás nemsokára más lánczot is vont maga után, mely a magyart még jobban az udvarhoz kötötte. Már nem csupán a becsület kedvéért keresett hivatalt. Már a fizetés kedvéért is kész volt szabadságát feláldozni, csakhogy annyira felszaporodott szükségleteit kielégíthesse. Más fogással is éltek a magyar nemesség nemzeti szellemének gyöngítésére és puhítására: áruba bocsátották kiváltságait, megkönnyítették a német családoknak a magyar jószágok szerzését, vagy épen nekik adományozták a koronára szállott javakat. Sok német család tartozik már a leggazdagabb magyar urak közé és mindenkép erősíti az udvar befolyását. A két nemzet összeelegyedik, erkölcseik egyformák lesznek, a magyar annál közönyösebbé válik szabadsága iránt, mennél többen osztoznak benne, és annál közönyösebbé hazája iránt, mennél többet veszít az eredeti sajátságából. Különösen a főpapi tisztek betöltése igen hatékony eszköze az udvarnak a befolyásos családok lekötésére.»
Nem tagadhatni e jellemzés alaposságát, de csak egy későbbi korszakra, Ferencz császár korára nézve. Mária Terézia magyarjai, úgy közjogilag, mint nyelvileg Bécsben is megmaradtak magyaroknak, és maga a királynő sokkal többre becsülte e nemzetet, semhogy tudatosan előmozdította volna épen a hozzá legközelebb eső részének szellemi és erkölcsi romlását. Ily szándékot nála feltételezni valóban lehetetlen. Ausztria mint császárság nem létezett; a német birodalom, különösen Poroszország emelkedése óta, épen nem volt azonosítható a Habsburg-dynastiával, és bár Mária Terézia jó német és annak akarja nevelni egész nemzetségét, ebben inkább az erkölcsi szempont a döntő, és ez nem akadályozza meg abban, hogy gyermekeivel, kiket németeknek akar megtartani, állandóan francziáúl ne levelezzen. Az udvar, az egész művelt világ Bécsben, mint egyebütt, franczia. A bécsi németség csak 1760 után kezdi megtalálni a kapcsolatot az új német műveltséggel és irodalommal. És magának a magyar testőrségnek, s különösen irodalmi történetének példája is bizonyítja, mily kevés része volt a bécsi udvar értelmiségében a német nelvnek, és minő hegemoniát gyakorolt a franczia képzettség. A bécsi franczia szinházat előbb Esterházy Ferencz gróf, aztán Koháry János gróf igazgatták. Ép oly kevéssé áll az, mintha a nagy magyar családok már akkor összeroskadtak volna adósságaik súlya alatt. Igaz, hogy némelyek, mint Pálffy János nádor és később Pálffy Károly Leopold, ki sequesterbe is jut, örökké panaszkodnak, de a Batthyányak híres jó gazdák, az Esterházy herczegi család teljes, egész Európa előtt elismert fénynyel tartja fenn rangját, a Grassalkovicsok, Festeticsek, Feketék pedig épen akkor jutnak dúsgazdagságra.
Magyarország, mely addig a latin nyelv befolyása alatt érlelte lassankint nyelvét, mely addig a latin és a vele szintén összeforrott bibliai erkölcsben látta az egyedüli mintaképet, melynek a deák, classikus író és a vele járó életfelfogás mintegy nemzeti sajátsága lőn, Mária Terézia korában jut először, széles vonalon és nem mint addig csak sporadice, érintkezésbe modern nyelvvel, műveltséggel és erkölcscsel. És mivel ez érintkezés egy régi, nagy eredményekre hivatkozható, magával a nemzettel azonosított műveltségi foknak és vallás-erkölcsi meggyőződésnek gyöngítésével és lerontásával járt, nem csuda, ha szerencsétlenségnek tekintették a nemzetre nézve, olyannak, mely belső erejét ássa alá, és azután védtelenül szolgáltatja át a vesztére leselkedő elleneknek. Annyival inkább kellett így gondolkodniok a hazafiaknak, mert, mint ma bevallhatjuk, a modern műveltségi elemeknek azonosítása a magyar nemzeti szellemmel, annyi buzgó törekvés daczára még nincs befejezve, és igy az új irány, ha fel is mutathat egyes nagy sikereket, egységes nemzeti culturát még nem hozott létre. Az ó és új világ, a hagyomány és a kritika állanak egymással szemben, és Mária Terézia korának pasquilljai és gúnyos versei, az akkori irodalomnak tán leggazdagabb és legeredetibb része, nem győzik ellentétbe helyezni a régi, erős, takarékos, vitéz és becsülettudó magyart az elpuhult, fecsérlő, erkölcstelen udvari emberrel.* Nem tagadható, hogy a régi, inkább durva erkölcsök helyébe nemcsak ruházatban, hanem életmódban is olyanok lépnek, melyek csak a finomított, erkölcsi alapját elvesztett aristokratiának szoktak sajátjai lenni. Már az 1764-ki országgyűlés pasquilljai nemcsak a mágnások közt kezdődő elnémetesedést támadják meg, hanem a maitressek tartását is. Oly esetek, minő az ifjú Esterházy grófé, a főkanczellár unokaöcscséé volt, ki Párisban egy nassaui herczeg nejére nagy vagyont költött, és azután a férjjel párbajt vívott, nem voltak alkalmasok az új iránynak, a külfölddel való érintkezésnek, az utazásoknak híveket szerezni.
Levele Mária Krisztina fhgnőhöz 1751 aug. 11. A császárnét és férjét két Podmaniczky szolgálta.
De ha már azon vád alól is fel kellett mentenünk a királynőt, mintha az udvari élet által németekké és szegényekké akarta volna tenni urainkat, teljesen alaptalannak kell nyilvánítanunk azt, mely neki bármi részt tulajdonít az erkölcsök rontásában. Hiába, a feudalis élet soha sem szokott a tiszta erkölcs melegágyába lenni: úr és jobbágy, különösen érzéki tekitnetben, szükségkép egymás megrontója. Nincs ott, hol az élet és becsület értékének kölcsönös és egyforma tisztelete hiányzik, más menekülés, mint vagy az elfoglaltság, a magas czélok és nem a pillanatnyi gyönyörök után való törekvés, vagy pedig igen szigorú, semmi kibúvót nem engedő vallásos és erkölcsi nevelés. Nincs corrumpáltabb és corrumpálóbb osztály, mint egy politikai hivatásáról megfeledkező aristokratia. És épen e kettős szempontból Mária Terézia az, ki magasabb fokra igyekszik emelni főurainkat. Ifjuságuktól fogva gondoskodik nevelésükről, figyelemmel a Pázmáneumban. Katonai, tisztviselői, papi pályán egyaránt nyitva előttük a tér, és ritka újabb eset történetünkben, a midőn a magyar főnemességnek valóban annyi alkalma nyílt volna kitűnhetni, és tehetségeit hazája és királya szolgálatára fordíthatni, mint akkor. És csak egy volt, mi útját állotta a királynő kegyének, a miben kérlelhetetlen volt úgy mint uralkodó, úgy is mint asszony: az erkölcsi elvetemedettségnek csak látszata is. A királynő, kinek uralkodása nálunk annyi tekintetben egy új kor beállását jelöli, mint vallásos úgy erkölcsi tekintetben is a régi idők hajthatatlan dicsérője és fentartója. E pontban szövetségese, egész hatalmával előmozdítója a nemzeti tudatnak, mely ily esetekben épen nem szokott könnyedén ítélni.
De hatalma épen e pontban igen korlátolt. Tudjuk, minő büszke udvarának tisztaságára, jó erkölcsére. De az ily nagy társaságoknak meg vannak a saját törvényeik, miket bárminő kedves és befolyásos előljárójuk sem foszthat meg érvényüktől. A császárné mintaszerű élete és ismert szigorúsága daczára a bécsi udvar alatta csak kevéssel lehetett jobb, mint atyja alatt. «Minden elegáns nőnek meg van a magányos szobája (boudoirja), hová a jó modorú férj soha sem lép be, és a hol csak az idei kedvesének van joga őt zavarni.»* Ez a röviden sokat mondólag jellemzett állapot a császárné előtt épen nem lehetett titok. De az első kísérletei után be kellett látnia, hogy minden hatalma daczára vannak pontok, a hová nem ér el annak karja, és elveinek teljes fentartásával együtt kellett élnie azzal, mi előtte a leghalálosabb bűn. Itt is csak az a végzete, mi családi életében. Féltékenysége ismeretes, és mégis nemcsak el kellett néznie férjének galanteriáját, hanem annyira legyőznie magát, hogy rendes társaságába fogadja a császári kegy választottjait, Canale szardiniai követ nejét, született Pálffy grófnét, ki állandóan részt vett a játékasztalnál és később Auersperg herczegnét, Neiperg szép leányát. Leányának így ír az utóbbi felől: «a szép herczegné nem esik terhemre, hanem kellemesebb és csinosabb, mint valaha». És midőn férje meghal, vetélytársával szemben is megtalálja a szív hangját e szavakban: «herczegné, mi sokat vesztettünk». Szerette volna száműzni udvarából a galanteriának még nyomát is; nyiltan mutatta megvetését a nem egészen jó hírű nők iránt, sőt még az ilyes intrigákba bonyolódott férfiakat sem kímélte. De mint látjuk, a hagyomány erősebb volt itt is minden parancsnál, példánál. Így a császárnénak arra kellett szorítkoznia, hogy csak a botrányos, nagyon is szembeszökő esetekben lépjen közbe. Egyik kedvenczét, Esterházy Ferencz grófot, ki Quinquin név alatt nagyon szerepelt az udvari életben, keményen megrótta egy Althann grófnéval folytatott viszonya miatt. Colloredo gróf, ki büszke volt kalandjaira, soha sem bírta megnyerni kegyét.
Briefe eines reisenden Franzosen über Deutschland. I. k. 322–3.
71. GRÓF ESTERHÁZY FERENCZ ALÁIRÁSA.*
1779-ből. Orsz. ltár. Cancellaria felterjesztése a temesi bánság ügyében.
Mint saját magánál és családjánál, úgy a hozzá közel állóknál is a szerencsés házasságban keresi az ilyen tévelygések legbiztosabb gyógyszerét. Valóban szenvedélyes házasító – mi szinte kiegészítő vonása nőies jellemének. Ha udvari körökhöz tartozók közt létrejő a házasság, azt az udvarnál ünneplik. Az udvari kápolnában végzett beszentelés után aszalt terítenek a rokonság számára a tükörteremben, vagy az előteremben, és a császárné felhasználja az alkalmat gazdag ajándékok adományozására. Majdnem évről évre előfordul ily házasság az ő auspiciumai alatt. Ha a jegyes szegény kisasszony, a császárné gondoskodik kiházasításáról. E kegye még komornáira is kihat. Így midőn kedvencz komornája, Fritzen, nőűl adta leányát Petráshoz, a menyasszony 12,000 frt hozományt kapott, a vőlegény pedig a hacsir testőrség hadnagya lett, alezredesi ranggal. A házasokat később is mindig szemmel tartja, és mindent megtesz a jó egyetértés fentartására. Ilyenkor ha bárminő csekély jel mutatja, hogy a nő galanteriára hajló, nem mulasztja el értesíteni a férjet, mi azután természetesen sokkal több esetben okot zavart, mint egyességet.
A császárnénak e hajlama magánügyekbe avatkozni, mihelyt az erkölcsi szempontot veszélyeztetve látja, vezetett a bécsi policzia körében a «Keuschheitscommission» felállításához. Idegen utazók szerint, ez nem csak a rossz erkölcsűek ellen lépett föl, hanem a puszta gyanúra vagy denunciatióra benyomúlt a családi szentélybe, és mint mindenhol, a hol idegen hatalom nyúl durva avatatlan kézzel az emberi viszonyok legfinomabb szálaihoz, sokkal több bajt okozott, mint a mennyit képes lett volna megakadályozni.* Különösen a szöktetések megakadályozására lett volna nagy gondja a császárnénak, mire Esterházy grófnénak született Stahrembergnek elszöktetése Schulenburg gróf által szolgáltatta az alkalmat. Jóakaratából merítette még azt a jogot is, hogy a neki nem tetsző eljegyzéseket felbontsa, sőt még hatóságilag is megakadályozza. Ilyen pl. gróf Apponyi Antal esete egy Fredro grófnéval.* Más esetekben viszont mindent megtett a hajthatatlan szülők engesztelésére és kibékítésére.
Lásd szerző művét Magyarország II. József korában. I. k. Társadalom.
Különösen az Amadénak tulajdonított vers: Speculum moderni temporis.
«Férjes nőnél semmi sem közönyös»: ez elvet ajánlotta a királynő tulajdon leányainak, különösen a ruházkodást illetőleg. Maga épen nem gondolt szépségével, kitette magát az időjárás minden viszontagságának. Ruházata, kivéve a nagy gála-napokat, mindig igen egyszerű volt, és férje halála után csak ritkán tette le a gyászruhát. Megkívánta, hogy udvara ebben is kövesse példáját. Palotahölgyeivel szemben nem ment ugyan oly messzire, mint a felső-ausztriai parasztleányokkal szemben, kiknek 1753-ban hatóságilag meghagyatta «kitömött mellfűzőiknek illendő megváltozását, és kurta szoknyáik meghosszabbítását», különben ily viseletben nem esketik őket, sőt semmi processióhoz sem bocsáthatók. De azért 1762-ben külön ruházati szabályért dolgoztatott ki minden rendre nézve, és egy külön rendeletben szabályozta, mennyi és minő ékszereket hordhat mindenki rangja szerint. Eltiltotta még az udvarhölgyeknek is a pirosító használatát, mivel azonban nehezen ért czélt és csak azokat keserítette és keverte gyanúba, kiknek természettől szép volt a színök.* Ép oly kemény határozatokat hozott később a hazardjáték és duellum, a főúri társaság a két nagy kinövése ellen.
SONNENFELS összes művei 4 köt. Lásd WECKHERLIN: Denkwürdigkeiten aus Wien 1779.
Ennyi szabályozást és beavatkozást mindenki a zsarnokság egy nemének kénytelen tekinteni. Csakhogy itt, mint a családi életben, szeretetből folyt, mely nemcsak kellemessé, hanem magától érthetővé teszi az engedelmességet. E szeretet nemcsak szinte pazar bőkezüsége által mutatta ki a császárné, melyben mindenkit, ki közelébe jutott, de természetesen leginkább udvarának arra szoruló tagjait, részesítette. Úgy mondták, hogy a financialis javítások által nyert jövedelmeket leginkább e czélra fordította, és József császárnak, midőn a trónra lépett, nem volt sürgősebb dolga, mint az állami kincstár e hiába való megterhelhetésének, kegy- és nyugdíjak által, egyszerre véget vetni. Tanusította részvétével mindenki iránt, ki arra bárminő módon, hacsak születése vagy családi összeköttetése által is, méltónak mutatkozott, tanusította abban, hogy környezetét örömében és bújában részesítette, és mindenkinél, kit hivének tartott, keresve kereste az alkalmat, őt előmozdítani, a bajtól megóvni, vagy megvígasztalni. Midőn Chotek János gróf kis fia beteg, nemcsak udvari orvosát küldi oda, hanem naponkint irásbeli tudósítást kért a gyermek állapota felől. Ha valahol, az ő keblében kifogyhatatlan forrása buzgott a szeretetnek és odaadásnak, és ha az írásban és képben annyiszor megörökített jelenet, mint táplálja emlőjéből a koldus csecsemőjét, nem is való, jelképezi azt az anyai gondoskodást, melyet mindenkire, kit látott, mintegy lelki szükségkép kiterjesztett.
72. MÁRIA ANTÓNIA KIRÁLYNÉ ARCZKÉPE.*
Egykorú színes metszet után.
De a királynő nemcsak szerető anya, hanem államfő, ki megkülönböztet. Uralkodása nehézségei közt megtanulta ismerni, kik azok, kiknek köszönheti trónja megtartását. Észrevették, mennyire kitünteti a katonákat, mi a spanyol udvartartással ellenkezett; a tanácsosok közül pedig különösen Bartensteint, ki épen nem volt udvari ember, tisztelte meg bizalmával. «Mégis igaz, Bartenstein lelke az egész lagymatag testületnek.»* A régi rendszer emberei kihaltak, vagy ha éltek is, tehetetleneknek bizonyultak az új, szükségesnek mutatkozó, az erők nagyobb megfeszítésével járó kormányrendszer megállapítására és megindítására. Az udvari élet kizárólagossága azt követelné, hogy ugyanazok birják a hatalmat, kik az udvari lépcsőkön foglalják el a legmagasabb polczot. Mária Teréziának minden conservativ hajlamai daczára volt ereje ettől eltérni. Kormányának igazi mozgatói Hangwitz és Kaunitz lettek, az előbbi félig idegen, az utóbbi különczködése, francziás viselkedése és életnézete miatt szálka az igazi udvaronczok szemében, kin a császárné is nem egyszer megbotránkozott.* Midőn 1753-ban ténynyé lőn a franczia szövetség, mely ép oly gyökeresen átalakította a külpolitikai rendszert, mint Haugwitz reformjai a belügyeket, s Kaunitz lett állam-kanczellár, a császárné oly módon vonta le a következéseket, mely becsületére vált szívének, a nélkül, hogy koczkáztatta volna az állam legnagyobb érdekeit. Ulefeld, ki nem szívesen vált meg a hatalomtól, főudvarmester lett, megtartotta rangját, mint a miniszteri conferentia elnöke, és még azonfölül 100,000 frtot kapott kárpótlásúl. Bartenstein nem csak a maga részére kapott ugyanakkora ajándékot, hanem három fia is kegydíjban részesült. A régi hű szolgák a változás után is megtartották az úrnő kegyét. Ép oly kegyben részesült haláláig Fuchs grófné, és e kegy átszállott leányaira és vejére Duan tábornagyra is. Hivatalos minőségüktől függetlenül, tisztán mint társaságának kiváló és megbízható tagjai, nagy fokban bírták a császárné rokonszenvét Sylva-Tarouca gróf, kit a császár is kedvelt. Liechtenstein Venczel és Lacy tábornagyok. Van Swieten, és a magyarok közt Batthyány Károly herczeg, Grassalkovics Antal, Esterházy Ferencz és Festetics Pál. «Másfél év óta öt barátot vesztek, mi nagy űrt okoz lelkemben és koromban már nem pótolható ki: Taroucát, Ulefeldet, Batthyányt, Liechtensteint és Van Swietent».*
Zwei Schilderungen des Wiener Hofes im XVIII. Jh. 16. l.
Gróf Apponyi Sándor úr szíves közlése.
Gróf Illésházyné levele gróf Batthyány nádorhoz. Körmendi levéltárban.
73. LACY TÁBORNAGY ALÁIRÁSA.
Mint uralkodó nemcsak az ily megkülönböztetések és kitüntetések hatását ismerte, hanem azt az egész hatalmat, melyet a pompa, a ragyogás, a éltóságos szertartás az emberi kedély fölött gyakorol. Nagy gála-napokkal ünnepelték az idegen követek bemutatását, a főherczegek születését és névnapját, és ilyenkor csak úgy özönlött a sok kinevezés és kitüntetés. Ferdinánd főherczeg születése után egyszerre 14 b. t. tanácsost és 77 kamarást nevezett ki, továbbá 17 tábornagyot, 21 lovassági tábornokot, 26 táborszernagyot, 43 altábornagyot. Legnagyobb pompát azonban a császár és császárné nevenapján (okt. 4. és 15.) fejtett ki az udvar. Az uralkodók spanyol ruhában jelentek meg, a követek sorban tolultak audientiához, a miniszterek nyílt hintókon jöttek a palotába, a főlovászmester lóháton, előtte az egész szolgaszemélyzet, az apródok és testőrök zenekísérettel, a nemesség gazdag ruhákban jelentkezett kézcsókra. Még a városnak is kijutott az örömből: egész éjjel nyitva voltak Bécs kapui, a szinházba szabad volt a bemenet.
Még nagyobb volt az új érdemrendek ünnepének jelentősége. Míg az arany-gyapjas rend a régi aristokratikus államot tükrözteti vissza, a Mária Terézia és a Sz. István-rend már a katonai és polgári érdemet jutalmazzák s hozzák érintkezésbe a fejedelem személyével.
Reánk nézve különösen fontos a Sz. István rend alapítása és ünneplése. Már maga az alapítás fénye is nyilvános elismerése a magyar korona önállóságának és kiváló rangjának. E vitézi rendnek, mely a legelőbbkelő európai rendekkel áll egy sorban, patronusa az első magyar király, nagymestere Sz. István koronájának viselője. A rend eszméje Esterházy Ferencz gróftól eredt, és Mária Terézia azonnal melegen érdeklődött iránta, annál is inkább, mert eszközt látott benne a magyar országnagyok kitüntetésére és az egész nemzet megnyerésére és jó hangulatba hozására, mire az országgyűlés közeledése miatt (1764 elején) szüksége volt az udvarnak. A császár ellene volt a tervnek, szintúgy több miniszter, köztük Khevenhiller udvarmester is, kinek ez adatokat köszönjük. Végre is engedett a császár, ki az uj rendtől az arany-gyapjas rend kiváltságait féltette, de keresztül vitte, hogy a római királyon és a nádoron kívül senki se birhassa egyszerre az új rend nagykeresztjét a régivel együtt.
Magának az alapításnak ünnepe kizárólag magyar volt, megmutatta, hogy van magyar udvartartás Bécsben és azon kitüntetésnél fogva, melyben Magyarország ez által részesült, szemét is szúrta a császári udvari dignitariusoknak. Leopold főherczeg születése napján tartották, 1764 május 5-én. A királynőt csakis a magyar udvari méltóságok kísérték. Miután, mint nagymester, fiának, a római királynak, nyakába akasztotta a nagykereszt jelvényeit, a rend jelöltjei a titkos tanácsba gyűltek össze. Az első nagy keresztesek közt három volt a magyar: a primás, egyúttal a rend praelatusa, a nádor és a kanczellár, és csak egy osztrák: Hatzfeld gróf, a bank-ügy elnöke. A közép és kiskeresztesek közt több volt a német, mert a királynő a magyar vitézek felvételét Sz. István napjára halasztotta, melyet Pozsonyban készült megülni. Másnap a rend tagjainak felvételéhez a királynő magyar ruhában jelent meg, mi még emelte méltóságos termetét. Egyedül ült a trónon, jobbra tőle egy emelvényen állott családja; a trónhoz vezető lépcsőn állottak a magyar zászlósurak: Pálffy Miklós főudvarmester, Pálffy Károly főajtónálló, Balassa Pál főpohárnokmester, Grassalkovics Antal főkamarás, Batthyány Imre főasztalnok, Nádasdy Ferencz bán, grófok, és Esterházy herczeg, a magyar testőrség kapitánya. A királynő és kanczellár beszédeinek is kizárólag magyar a színezete, a magyar korona dicsősége és egysége a fenséges dynastiával volt főtárgyuk. Ismeretes, hogy a jelvény a magyar kereszt vörös szalaggal, zöld sávval középen. A másik nagy promotiót csak a következő év nov. 5-én, Sz. Irme napján tartották, mely alkalommal egyúttal megengedték, hogy a rendet együtt lehet viselni az arany-gyapjas renddel.
74. PÁLFFY KÁROLY KANCZELLÁR ARCZKÉPE.*
Orsz. képt. 3612.
Nem helyeztünk túlságos súlyt a magyar testőrségre, mint a magyar államiság iránti elismerés jelére. Nem volt-e a római császároknak germán, a czároknak cserkesz testőrsége? A bizalom és megnyerés szempontjain kívül számba jő az is, hogy az illető családok és körök ily módon az udvarhoz köttessenek. A magyar testőrségnek történeti fontossága egészen másban áll; abban, hogy a magyar köznemes ifjak csakis e módon meríthettek a közös európai francziás műveltség forrásaiból, nemcsak Bécsben, hanem folytonos utazásaik alkalmával is. Mert Mária Terézia nemcsak maga használta futárokúl délczeg lovast magyar testőreit, hanem fiának, Ferdinándnak, is átengedett egy szakaszt a milanói levelezés közvetítésére.
75. GRÓF PÁLFFY KÁROLY ALÁIRÁSA.*
1799-ből. Orsz. ltár. (Benig. Mand. Nro. 851.)
Sokkal fontosabb az, hogy e korba esnek egy Magyarországban székelő királyi udvar kezdetei. Az annyiszor, és utoljára 1741-ben is oly erősen hangsúlyozott vágy és követelés a hazában tisztelhetni a királyt, még sem maradt nyom nélkül. Annak főakadálya, miért nem volt ez akkor mindjárt létesíthető, midőn a körülmények annyira kedveztek, az ország elmaradása, néptelensége, a dynastia méltóságának megfelelő székhelynek hiánya volt. Ezen segítendő, a királynő az örökösödési háború befejezése után meghagyta királyi palota építését Budán, ott hol Mátyás palotája állott. Ez épület költségeihez a megyék és városok nagy lelkesedéssel járultak. Az új palota alapkövét 1749 május 13-án lerakták, és az építkezés gyorsan haladt. Maga Mária Terézia soha nem lakott benne. Midőn 1751-ben Pesten járt, az egri püspöknek házába szállott, és midőn 1764 augusztus 31-én Váczról kirándulást tett Budapestre, a palota építése már nagyon előhaladott ugyan, de a költségeket a királynő is sokallotta, német udvaronczai pedig furcsának találták «ily távoli és puszta helyen, a hol nehezen fog valaha székelni az udvar, építtetni oly pompás és nagyszerű, legújabb ízlésű kastélyt».* A királynő helyett előbb apáczák szállottak meg benne, majd 1780 óta az egyetem.
Comment on peut allier les qualités d’un génie supérieur avec des ridicules qui frisent męme l’extravagance.
Magyarországon még mindig Pozsony maradt a residentia. Az ottani várat 1760 óta, 1.300,000 frtnyi költséggel kijavították és diszítették. Új kerteket ültettek, a feljárót jobb karba hozták, tükröket, stucco-t, famunkát alkalmaztak, a várkápolnát felékesítették. Az 1764-ki diéta alkalmával ünnep ünnepet ért a királyi termekben, az ország zászlósai egyre hivatalosak voltak az udvari ebédhez, a fogadásoknál a követek és a megyei nemesség gyűltek a király körül. Egymást érték a kirándulások Cseklészre, Köcsényre és Királyfalvára. Ilyenkor az udvari bál után járta a magyar táncz is.* De az országgyűlés makacs idegenkedése a királyi propositiók elfogadásától, elvette a királynő reményét, ily eszközökkel engedékenységre bírni a nyakas ellenzéket. Nem is jött töbé az orzsággyűlés alatt Pozsonyba, még annak bezárását sem végezte személyesen.
Levele Neiperghez 1746 febr. 2. Bartenstein ist doch die Seele des hiesigen laulichten Corps.
Maga helyett leánya Mária Krisztina és veje Albert herczeg, mint kir. helytartó tartottak aztán udvart Pozsonyban. Őket valóban királyi fényű udvartartás vette körül, melynek élén mint főudvarmester gróf Bethlen Gábor, a volt erdélyi főkanczellár, állott. A főhatóságok, helytartótanács és a kamara, a sok, helyben lakó főnemes és főpap, megfelelő, és a mellett tiszta magyar környezetűl és társaságúl szolgált a főherczegi udvarnak. A császárné előírja leányának, hogy sorban fogadja a tanácsosokat, kamarásokat, a többi tisztviselőt és nejeiket, továbbá a törzstiszteket. A főpapok és jó családból való kanonokok a főherczegi táblához vonassanak, szintúgy az előbbkelő idegenek is. Budán pedig külön asztalt kell tartani a nemesség részére.* Nem csak családja méltósága érdekében tartja gyermekei részére e fényes udvart. Itt sem hiányzik a számítás, a politikai czél. «A főnemesség fogadására külön napot kell rendelni. A második (köz-) nemesség fogadására ellenben elég havonkint egy nap, és oly nagynak kell lenni a megkülönböztetésnek, hogy ilyenkor még a kisasszonyok (Freylen) is játszhatnak a többi pedig csak udvarol. A mágnások minduntalan nyakunkon vannak, hogy udvarképesekké tegyék clienseiket. – Gondoltam a jövőre is. A nemzet szereti a tánczot, tehát lehet abban és a zenében Budán mind többet részesíteni a gyászév letelte után. A diétán láttam e kis ünnepek jó hatását, mert általuk sokan elhagyták ellenünk való előítéleteiket, melyekbe azért döntötték őket, mert függésben akarták őket tartani.»* Bár a helytartó és neje nagy kedveltségnek örvendettek, hazánk fiai e politikai indokot mégis kiérezték, és egy egykorú feljegyzés Mária Teréziának a magyar nemesség gyöngítésére czélzó intézkedései közé felszámítja a pozsonyi és bécsi költekezéseket is.* És a Bécsben és Pozsonyban nyújtott példa nem csak közvetetlen hat, hanem még inkább közvetve, a mennyiben mindenki, ki az udvari körökhöz tartozik, a mennyiben vagyona vagy hitele engedi, igyekszik az udvari életmódot saját birtokán utánozni. A legtöbb magyarországi kastély e korban épült. Nem annyira a pozsonyi vár a minta, nem is a bécsi, melynek régi alakján a császárné csak keveset változtatott, hanem inkább az esterházait kivéve, a császári mulatóhelyek.
Levele Ferdinándhoz 1772 jun. 18.
WOLF: Hofleben.
Khevenhiller emlékiratai. Az épületet Hillebrand tervezte
)
Roslin festménye után metsz. Bartolozzi.
Ha ez építkezések nem is tünnek ki művészeti nagy érték által, mégis imponálnak terjedelmökkel, előkelő egyszerűségökkel. Nem a palota a fő, hanem a kert, mely lassankint kibontakozik a franczia iskola rideg szabályosságából és érvényre engedi jutni a természet, a kilátás kiességét. E tekintetben is azok a paloták és kertek, melyekben Mária Terézia családjával és kevés bizalmasával legkellemesebb napjait töltötte, méltó keretéűl szolgáltak egyszerű, annyira természetes és mégis előkelő lényének. A városban aztán ezt az egyszerűséget alkalom adtán az a komoly, méltóságos, tiszta pompa váltja fel, mely csak századok alatt érlelődik és csak a legmagasabb polczokat környezheti.
De e polczról szívesen leereszkedik a császárné népéhez, különösen a bécsihez, mely szinte tágasabb udvara. Nem csak hogy mindenki bebocsátást nyert nála, eleinte bejelentés nélkűl, később egyszerű bejelentésre, hanem a császárné családja minden ünnepében némileg részt vesz a város is, és viszont az udvar is megnézi a népünnepélyeket, melyeket nem tartott másnak, mint «burlesk comédiák»-nak. A Pratert ekkor nyitották meg a népnek; az Augarten megnyitásánál, melyet József császár «az emberek becsülője, ajánl fel minden embernek», 1775 ápr. 30-án 48,000 ember vett részt. Ismeretes, hogy midőn Leopold főherczegnek első fia, a későbbi Ferencz császár, születetett, a császárné örömteljesen bement színházi páholyába, melyben férje halála óta nem látták, és lekiált a jelenléte által izgatott közönség közé bécsi dialectusban: «Leopoldnak fia lett».
***
Az ünnepélyek és szabályok, a császárné korlátlan uralma és szüntelen beavatkozása, nem akadályozták meg az udvarban pártok alakulását, azonban azokat az uralkodó tekintélye természetesen csak akna-munkára szorította.
E pártok közt nemcsak a különböző nemzetekét kell megkülönböztetni, hanem a különböző politikai irányokat is. Mi a nemzeteket illeti, a királynő eljárása a lehető legügyesebb volt. Egyformán kedvezett minden nemzetnek, midőn annak szolgálatai iránt hálát akart mutatni, vagy pedig annak hajlandóságát a jövőre nézve felkelteni, egyformán duzzogott, ha valamiben csalódott. Minthogy a nemzeteket nem látta és nem láthatta másban, mint azok udvarképes köreiben, természetes, hogy úgy haragját, mint szeretetreméltóságát első sorban ezekkel éreztette. Születése, családi, erkölcsi érzése németté tették, koronája és halála a nemzet iránt magyarrá. Úgy látszik, hogy a cseheknek soká nem bírta megbocsátani elpártolásukat a bajor választó bevonulásakor, és az olaszokat sem tartotta nagyon megbízhatóknak. A lengyelekről sem volt jó véleménye. Pénzt nem kölcsönzött senkinek, legkevésbé lengyelnek: mind eladósodott és rendetlen.* «Légy mindig szivedben német, egyenesség dolgában, de látszassál nápolyinak mindenben mi közönyös, és semmiben, mi rossz», írta Karolina leányának, midőn az Nápolyba ment férjhez. E pontban tehát a királynő fölötte áll a pártoknak és elfogulatlanúl hajlik mindegyik felé, a pillanat igényei szerint.
Baranyi G. levele atyjához 1764 aug. Nemz. Muzeum kézirattár.
Másként állott a dolog a szorosan vett politikai irányokból fejlődött udvari pártok körűl. Még nem volt feltalálva a liberális és conservativ szó, de a tények már meg voltak. Az irodalomból a politikai életbe is átment már az a tan, mely tisztán az államot, a világi hatalmat, annak erejét és fejlesztését tekintette a kormányok sajátos érdekeinek előmozdítását. Minthogy ez államinak nevezhető irány összeesett a felvilágosodás elméletével, Mária Teréziát nem csak a régi iránti, kedélyéből fakadó tisztelete, hanem valóban vallásos meggyőződése tette annak ellenesévé. Nem is képzelhetjük el, hogy valaha keresztül tör a liberális irány, legkevésbbé pedig monarchiánkban, ha két más elvvel nem áll szövetségben, mely elől oly lélek, minő Mária Terézia volt, nem zárkózhatott el: a fejedelmi hatalommal és a humanitással. Így az a meggyőződés, hogy csakis a kiváltságos osztályok akadályozzák állama hatalmának teljes kifejezését, tehát dynastiája rangjának érvényesítését kifelé és királyi praerogativájának gyakorlását országaiban: mind erősebben szembe száll a szinte vele született conservativ ideákkal. És nem csak mint államfő, hanem mint népeinek anyja is, a kiváltságosokban nemcsak saját hatalmának, hanem népei jólétének természetes ellenségeit is kénytelen látni.
E kétféle irány uralkodása elején még nem küzd, a mennyiben az újítót legfölebb Bartenstein képviseli, ki félig-meddig Eugén iskolájához tartozott. De midőn a békében a berendezésre kerűlt a sor, Haugwitzé és Kaunitzé lett az elsőség az Ulefeldek és Khevenhillernek fölött. Irodalmi és culturai tekintetben szintén oly férfiú volt a jezsuita-ellenes tábor vezére, ki teljes mértékben bírta a királynő bizalmát: udvari orvosa, Van Swieten. Nem szükség mondanunk, hogy a magyar urak a conservativ táborhoz tartoznak. És ez óta nem szűnik meg a meghasonlás Mária Terézia államában, családjában, keblében. Minden egyes elhatározásánál választania kell belső hajlamai és belátása közt. Nem csuda, ha soká ingadozik, és ha mindazoknak, kik környezetéhez tartoznak, bő alkalmuk látszik nyílni egyik vagy másik irányban befolyásolhatni az uralkodót. Csak az ő lelkiismeretessége birta ilyenkor megtalálni a döntést. Az pedig, annyi hatalmas tanácsos és bizalmas barát daczára, soha sem jött kétségbe sem, hogy végső instantiában maga az uralkodó dönt.
77. GRÓF MIGAZZI KRISTÓF ARCZKÉPE.*
«J. e. Mansfeld fe.» Orsz. képt. 5312. sz.
Úgy látszik, hogy Haugwitznak hivatalba lépése után több mint egy évtizedig nem volt komolyan koczkáztatva az általa képviselt reformirány. Az ellenpárton legfölebb Chotek Rudolf pénzügyminiszter érdemelt figyelmet. De midőn József felnövekedett, és túlzásai veszélyeztetni látszottak mindazt, mint anyja szíve csüngött, midőn már a fiához való ellentét is féltékenyebbé tette a királynőt hatalmára, midőn a közeledő aggkor, és különösen a férje hirtelen halála által szenvedett veszteség, ha lehet, még inkább a szigorúan vallásos irány felé hajlította kedélyét, mint azelőtt, a már-már legyőzöttnek vélt conservatív-clericalis irány ismét erősen fölvette a küzdelmet. Vezéreűl Migazzi bíbornok, a bécsi érsek és váczi püspök volt tekinthető. Az összecsapások elkeseredését nemcsak a császárné és fia közt folytatott levelezésből ismerjük, hanem abból is, hogy Kaunitz már 1766-ban benyújtotta lemondását és e szándékától csak a császárné és fia szíves marasztalására volt eltéríthető.
Egy szemes utazó következőkép rajzolja az udvari belső életet Mária Terézia utolsó éveiben. «Itt három, egymástól nagyon eltérő, pártot kell megkülönböztetni. Az első és legerősebb a császárnéé. Áll a főszemélyen kívül Migazziból, több barátból, különösen kapuczinusból, és néhány jámbor öreg hölgyből, kik még gyászruhái utánzása által is hízelegnek a császárnénak. E párt folyton «Keuschheits»-commissiókat, könyvtilalmakat, veszedelmes tanítók és főnökök eltávolítását, színlelők előmozdítását, a pápai monarchia fentartását, az ú. n. új philosophia üldözését hordja méhében. E párt támaszáúl szolgál a régi nemesség nagy része, melynek kiváltságai valóban összeköttetésben is állanak a papokéval.
)
Gróf Lacy Móricz. Orsz. képt. 428. sz.
A másik párt a császáré. Ez a másikkal szüntelen harczot folytat. Foglalkozik a törvények javításával, a földmívelés, kereskedés és ipar előmozdításával, az oktalanság és szolgái hatalmának aláásásával, a bölcselkedés és ízlés terjesztésével, a nemesség alaptalan szabadalmainak megnyirbálásával, az alattvalók védelmével a nagyok elnyomása ellen, egy szóval mindazzal, mit földi istenek tehetnek. E párt főtámasza Lacy tábornagy, ki a szerzetesek és haduk ellen ép oly módon folytatja a háborút, mint a porosz király ellen. A császár elé terjeszti elsánczolt táborainak, zeges-zugos hadmeneteinek és hasznos visszavonulásainak tervét és Migazzinak barna, fekete, fehér, félfekete és félbarna csapataival már sokszor téli szállásba kellett vonulnia, a nélkül, hogy megharczolhatott volna. E két párt, mely nyílt ellenség, szüntelen alkudozik egymással a harmadiknak közvetítésével.
Ennek viszont Kaunitz herczeg áll élén. Ő szivében tán jobban hajlik a császárnak, mint anyjának elveihez, de magának Józsefnek is érdekében van oly közvetítővel bírnia benne, kinek a fejedelemasszonynál van tekintélye, és a ki az előtt a philosophiai operatióknak meg bírja adni azt a vallásos színt, mely nélkül azok soha sem érhetnének czélt. Ő rejtegeti a császárnak és tábornagyának meneteit, és bármily elővigyázó is a kitünő kémekkel rendelkező bíbornok, mégis sokszor kellett már megadnia magát, mielőtt csak értesült volna ellenfelei mozdulatairól.
A klastromok megszorítása, az új iskolai berendezés, a sok könyv és különösen az egyházi és világi méltóságokra való kinevezések elég munkát adnak a három pártnak. Alig üresedik meg egy állomás, azonnal ajánlásokkal és kérvényekkel ostromolják a császárnét hölgyei és papjai, és a császár, ki embereit érdem szerint válogatja, rendesen későn érkezik.»*
Levele Mária Krisztinához 1766 april.
A mindennapi életben és az ünnepélyekben annyira szembetünő udvari alárendeltség ép oly kevéssé akadályozza meg tehát a politikai szakadást az udvar keblében, mint az egyéniség érvényre jutását táradalmi és erkölcsi tekintetben. A bécsi udvar Mária Terézia idejében megszűnik a régi világnézletnek az a rendíthetetlen vára lenni, a melyhez az ellenkező áramlatnak még fuvalma sem fért. A világmozgalmak a szertartásos uralom e szentelt helyét is bevonják örvényökbe, és maga az uralkodó is sokkal inkább követi őket, mintsem hogy irányt bírna adni. De még ingadozásaiban és azokat követő nem mindig consequens, de mindig lelkiismeretes elhatározásaiban is nyilatkozik a nagy királynőnek egyénisége. Csakis az ő személye tartotta még vissza az ellenkező elemeket attól az összecsapástól, mely elhúnyta után oly katastrophába döntötte a monarchiát.
Így az udvar az a mikrokosmos, mely az uralkodóval együtt nemcsak a monarchiát képviseli, hanem visszatükrözteti az Europa uralmáért vívó nagy szellemi áramlatokat is.
Mégis hiányzik benne egy momentum, mely nélkül udvari élet teljes nem lehet, és melynek hiánya miatt nem áll egy sorban Augustus, a Mediciek, XIV. Lajos udvarával, vagy a weimari kis udvarral, mely épen ez időben kezd központja lenni a német classicus irodalmi iránynak. A politikai és egyházi kérdések kizárólag uralkodnak benne: az emberi szellem szabad nyilatkozatai irodalomban és művészetben nem jutnak megfelelő kifejezésre. Hiányzik az a nemzeti erő, melyből azok egyedül fakadnak, hiányzik az a szabad világnézet, mely őket megbecsülni és ápolni bírja, tekintet nélkül hasznukra, a pillanatnyi kérdésekhez való viszonyukra. A művészet és irodalom e körben mindig csak eszköz és nem önczél, mindig csak ékítésnek, staffagenak szolgál, nem életszükségnek.
79. PRAY GYÖRGY ALÁIRÁSA.*
Nemz. Muz. 404. fol. lat.
Mária Terézia igen jól tudta méltányolni az irodalomnak, különösen a tudományosnak, hasznát az okulást tekintve. Élvezni bírta a költészetet, és különösen a legtárgytalanabb művészetet, a zenét. Hanem sokkal mélyebben gyökereztek lelkében a hagyományos vallás-erkölcsi nézetek, semhogy előmozdította, vagy csak megtűrte volna a gondolkodásnak szabad nyilatkozását. Mint családanya és államfő egyaránt bizonyos megvetéssel vegyes aggodalommal nézte az írói és művészi bohčmnépet. Volt híres udvari olasz poetája, Metastasio, maga a császári család is részt vett színadarabok műkedvelő előadásában, és az udvari zenekar már akkor is megérdemelt hírnek örvendett. Szó volt már akadémiáról is, és ha valaki akár egyházi, akár politikai, akár történeti művei által bizonyította loyalitását és helyes gondolkodását, biztos lehetett az uralkodó elismeréséről. Pray magyar királyi udv. historiographusnak neveztetett, Schwandtnernak mai napig felül nem múlt magyar történeti kútfő-kiadása a császári pár auspiciumai alatt jelent meg. De egyaránt idegen maradt az épen magasra szárnyaló német, és a felső bátorítás után epedő magyar irodalomtól. Szó volt Lessingnek Bécsbe hívásáról, de az elmaradt, és a bécsi udvari írók, Sonnenfeld és Denis, ugyancsak halvány példányai a felvilágosodásnak és a német irodalom aranykorának. Orczy, Bessenyey, Barcsay udvarában éltek és legnagyobb tisztelőihez tartoztak, de már a nyelv is megakadályozta az uralkodót abban, hogy törekvéseiket méltányolja és istápolja.
Nemcsak erkölcsi, hanem társadalmi tekintetben is alárendeltnek, tisztán csak mulattatásra valónak tartotta a művészt vagy írót, ha az nem volt nemes vagy pap. Igaz hogy Mozartot, mint csudagyermeket, udvarával együtt meghallgatta; de midőn fia, Ferdinánd, a még csak 15 éves, de már világhírű zenészt szolgálatába akarja fogadni, így ír felőle: «nem tudom miért, mert nem hiszem, hogy szükséged volna zeneszerzőre, vagy haszontalan emberekre. Ha örömöt okoz neked, nem akarlak megfosztani. Csak azért szólok, hogy ne terheld magadat haszontalan emberekkel, és az ilyenféléknek ne osztogass czímeket. Ez megrontja a szolgálatot, mert ezek az emberek bejárják a világot, mint a koldusok.» Természetes, hogy még nagyobb idegenkedéssel viseltetik a szinházi nép iránt. «Ne foglalkozzál velök, még csak nevöket sem kell kiejteni a színházon kívűl, még kevésbbé komolyan venni őket. Nem hiába mondom: ötven éves korában már tapasztalt az ember. Sokkal jobban szeretlek, semhogy tűrném, hogy oly hiábavalóságra add magadat, s be légy avatva a szinházi intrigákba. Ha jól játszanak ajándékozd meg őket, de nevöket ne ismerd, és még kevésbbé a róluk szóló adomákat.»* Igaz, hogy azután védelmébe fogadta a színésznők erkölcsét, midőn hallott valami főúri csábító kísérleteiről.
Levele Albert hghez 1766 apr. 27.
E vonások bár annyira ellenkeznek korunk szellemével és némileg a hagyománynyal is, jellemző kiegészítői a nagy királynő egyéniségének. Egységes, egész az, az általa egyedül helyesnek tartott meggyőződéshez még előítéleteiben is ragaszkodó. Legtisztábban ismerjük meg családi életében, azután udvarában, melyet szintén e szellemmel kívánna áthatni. Ott korlátlan, nem csak nyilatkozataiban, hanem tetteiben is. Csak az állami életben ismerjük meg lényének másik oldalát: mint bír módosulni e nagy lélek a szükségnek, az állami raisonnak kényszere alatt.
