2. V. ISTVÁN KIRÁLY 1270-BEN KELT OKLEVELÉNEK ELSŐ SORAI.
V. István halála (1272. aug. 1.). – Lázadás az özvegy királyné és pártja ellen. A levert lázadók Ottokár cseh királyhoz menekülnek, a menekült Egyed pozsonyi ispán Pozsony várát Ottokárnak adja át. – A 10 éves László koronáztatása (1272 szept. elején). – Az V. István trónraléptekor Ottokárhoz szökött Németujvári Henrik visszatér, IV. Béla unokáját, Béla macsói herczeget, a Nyúlak szigetén összevagdalja. – Ottokár az ország széleit dulatja. – X. Gergely pápa közbenjárása a béke érdekében sikeretlen. – A magyarok betörnek Morvába és Stiriába (1273 febr.). – Ottokár Győrt elfoglalja, Nyitrát földúlja. – Győr visszafoglalása a gyermek király szeme láttára. Németujvári Henrik győzedelme Laa vára alatt. – Ottokár újabb betörése, Pozsony, Nagy-Szombat, Mozsony, Óvár, Szombathely, Sopron elfoglalása, Detrekő vívása. – A magyar hadak győzedelmei Sopron vármegyében. – Habsburgi Rudolf római királylyá választatása 1273 szept. 30.). – Ottokár hadait Magyarországról visszavonja. – Belzavarok és kormányváltozások. – A gyermek király és anyja párthívei meghasonlása, a kúnok fölkelése a király ellen, Erzsébet anyakirályné fogsága Turócz várában. – A pártok kibékülése (1273 végén). – IV. László súlyos betegen fekszik a Nyúlak szigetén, Gellért orvos meggyógyítja (1274 jun.). – A király Zólyomban vadászik (1274 aug.). – Joakhim tárnokmester s Németujvári Henrik lázadása a király öcscse Endre érdekében. – A fövenyi és bökén-somlyai ütközet, melyben Henrik bán elesik (1274 szept. végén): – A király hadjárata a hűtlenek ellen, Szalonak ostroma (1274 decz.). – Hadjárat Veszprémben, Zalában (1275). – II. Károly siciliai király beavatkozása a dalmát zavarokba. – Ottokár törekvése IV. Lászlóval szövetkezni; ideiglenes békekötés (1275). – Mois mester, Ugrin s társaik lázadása Fövenynél (1275 aug.). – IV. László hadjárata a Dunántúl a hűtlenek ellen (1276 jan. – mart.). – A veszprémi székesegyházat Péter nádor földulja. – Az egyezkedés Ottokár és IV. László közt meghiusúl. – Habsburgi Rudolf egyessége IV. Lászlóval, leányának eljegyeztetése a király öcscsével Endrével (1276). – A szászok a gyulafehérvári egyházat fölégetik (1277 febr.). – Trau viszálya Spalatóval és Sebenigóval. – Habsburgi Rudolf és IV. László egyessége (1277 jul.). – Személyes összejövetelök Haimburgban (1277 nov.). – IV. László Németujvári Henrik hűtlen fiai ellen táborozik; ezeket kegyelmébe fogadja (1277 decz.). – Miklós választott esztergomi érsek választását a pápa megsemmisíti (1278). – Endre tótországi herczeg halála után a tótországi herczegséget rövid ideig Velenczei Endre bírja (1278 máj.). – Az ország belzavarai. – A horvátok lázadása, Joakhim bán halála (1278). – Rudolf IV. László segélyével Ottokárt a Morva mezején legyőzi és elejti (1278 aug, 26,)
MAGYARORSZÁG trónja V. ISTVÁN 1270 augusztus 1-én történt kora halálával elsőszülött fiára a tíz éves Lászlóra szállott. A rögtön kitört forradalom azonban a gyermekkirály trónfoglalását egy ideig kétségessé tette. Az a párt ugyanis, mely IV. Béla halála után V. István által háttérbe szorítva ennek halálos ellenségéhez II. Ottokár cseh királyhoz szított, élén a hatalmas Aba nemzetség tagjával Fintával, Dávid fiával, IV. Béla egykori nádorával, s rokonaival Egyed tárnokmesterrel és pozsonyi főispánnal s Gergely vasi főispánnal, mindjárt V. István halála után kisérletet tett özvegyének a kún Erzsébetnek s kiskorú fiának megbuktatására. A lázadók, miután sikerült Székes-Fehérvártt a koronázás előtt a gyermek Lászlót hatalmukba keríteni , fegyverrel törtek be az anyakirályné lakába is, hol Domokos, Csák Péter fia, az özvegy királyné hű udvarbírája, ennek védelme közben leveretve csaknem halálos sebeket kapott. A királyné hívei azonban, Miklós erdélyi vajda, Móricz fia, vezérlete alatt, ki IV. Béla leányának Sabinának Mois nádortól született leányát Erzsébetet tartotta nőül, ezen palotaforradalmat leküzdötték s a fogoly Lászlót megszabadították, mely alkalommal a királyné párthívei Filep esztergomi érseknek is tetemes kárt okoztak.
3. V. ISTVÁN KIRÁLY KETTŐS PECSÉTJÉNEK ELŐLAPJA EGY 1272. MÁRCZIUS 31-ÉN KELT OKLEVELÉRŐL.
4. V. ISTVÁN KIRÁLY KETTŐS PECSÉTJÉNEK HÁTLAPJA EGY 1272. MÁRCZIUS 31-ÉN KELT OKLEVELÉRŐL.
5. V. ISTVÁN KIRÁLY 1265-DIKI OKLEVELÉNEK ELSŐ SORAI.
A forrásokban semmi nyomát sem találjuk, kinek érdekében történt ez a forradalom; abból a körülményből azonban, hogy a megbukott pártütők közzül Egyed tárnokmester testvérével Gergelylyel II. Ottokár cseh király udvarába menekült s ott szives fogadtatásra talált, bizvást következtethetjük, hogy a lázadók a kún Erzsébet és fia háttérbe szorításával az ifjú Béla macsói herczeget, Rasztiszláv macsói herczeg és IV. Béla leánya Anna fiát, Ottokár neje Kunigunda testvérét, törekedtek volna a trónra emelni, ki László megbuktatása után mint legközelebbi rokon igényt tarthatott a koronához, sőt egy osztrák krónika szerint szándékozott is ezen igényét érvényre juttatni.
Ily baljóslatú előzmények után történt a gyermek László megkoronáztatása Székes-Fehérvártt, atyja halála után több mint négy héttel, szeptember legelső napjaiban.
A kormányt a gyermekkirály nevében az özvegy anyakirályné, a kún Erzsébet, s kegyencze Joakhim tótországi bán, Habsburgi Rudolf buzgó párthíve, ugyanaz a Joakhim vezette, kí az által, hogy V. István kissebbik fiát Endrét elrabolva Németországba vitte, a fia megmentéseért a szerb földről a legforróbb nyárban sebes nyargalvást Budára sietett V. István hirtelen halálának okozója volt. Joakhim úr jellemét és kormányzási elveit pedig nagyon is élénk világításban mutatja föl az a parancsa, melyet a gyermekkirály nevében, mindjárt annak koronáztatása után, szeptember 3-dikán Trau városához intézett. A gyermekkirály e levelében, tudatva hogy koronáztatása megtörtént, keményen megparancsolja a város tanácsának, hogy hozzá s kedvelt bánjához Joakhimhoz hű legyen, «mert tudjátok meg, hogy bár most gyermekkorban vagyunk is, mindazáltal Isten segedelmével van hatalmunk, hogy az ellenünk fölkelőket hatalmasan megzabolázzuk. Azért, ha valami hűtlenség támadna szíveitekben, kezünktől sem vízen sem szárazon nem fogtok megmenekülni».
6. V. ISTVÁN KIRÁLY 1270-DIKI OKLEVELÉNEK ELSŐ SORAI.
Ha Joakhim bán ellenséges érzelemmel viseltetett II. Ottokár cseh király ellen, abban bizonyosan osztozott vele a büszke anyakirályné Erzsébet is, ki nem felejthette, hogy őt és ifjú férjét V. Istvánt 1260-ban Ottokár fosztotta meg a stiriai herczegség birtokától. Ennek következtében V. István halála után feszült viszonynak kellett keletkezni a magyar és cseh királyi udvar közt. Ezen feszültség pedig csak növekedett az által, hogy Ottokár a hozzá menekült Egyed mestert és öcscsét Gergelyt, az V. Istvánnal 1271-ben kötött békeszerződés világos megsértésével, nem csak szívesen fogadta, hanem Laa, Neuenburg, Stockerau és Kreuzenstein 2000 ezüst márkát jövedelmező birtokával is megadományozta, az áruló főúr által kezére játszott pozsonyi végvárat pedig néhány szomszédos erősséggel együtt birtokába vette és fölszerelte.
Az a kitüntető kegy, melylyel a cseh király a menekült Egyed mestert elhalmozta, Németujvári Henriket, IV. Béla egykori nádorát, V. István és párthívei s különösen Egyed halálos ellenségét, irigységgel és bosszúsággal töltötte el. A hiuságában és büszkeségében magát mélyen sértve érző Henrik, Ottokár udvarát s a Leuchtenberg családból való nejét is oda hagyva, azonnal Magyarországra sietett, hogy szolgálatát a cseh király ellen a magyar királyi udvarnak fölajánlja. A hatalmas főurat az anyakirályné és udvara kitüntető szivességgel fogadta s az ország zászlósurai közé emelte.
A királyi udvar a koronázás után egy ideig Székes-Fehérvártt tartózkodott, azután Budára vonult, s az őszi hónapokban gyakran mulatott a Nyúlak szigetén, hol a IV. Béla által alapított s egyik leánya a szent hírben állott Margit által nevezetessé lett zárdában az ország legelőkelőbb családjainak tagjai közt mint apáczákat találjuk a király nénjét Erzsébetet, s IV. Béla egyik unokáját, Béla macsói herczeg testvérét, Margitot.
Ily alkalommal történt, hogy a királyi udvar kegyében álló Németujvári Henrik az ifjú macsói herczeget Bélát a király ellen forralt árulás vádjával illette, s az erre következett heves szóvita közben kardot rántva úgy összevagdalta, hogy teste darabjait testvére Margit s unokahúga Erzsébet apáczák alig birták összeszedni, kit is aztán nagy siralom közt temettek el az ottani monostorban.
Sógorának megöletése a legkedvezőbb ürügyűl szolgált Ottokárnak, hogy a gyermekkirály kormánya alatt gyengének vélt Magyarországot, mely ellen a háborút már akkor elhatározta, midőn a szökevény Egyed kezéből Pozsony várát és vidékét kezébe vette, haddal támadja meg. Ottokár az V. Istvánnal kötött békét e gyilkosság által fölbontottnak hirdette, a magyar udvartól a béke érdekében hozzá küldött követséget üres kézzel utasította vissza, parancsot adott a magvar határszélek dúlására, s nagy készületeket tett a Magyarország ellen saját vezérlete alatt indítandó támadó háborúra.
A Magyarországot fenyegető veszély elhárítására a szent szék megtette a közbenjárási kisérletet. X. Gergely pápa, hivatkozva az V. István és Ottokár közt kötött s a szent szék által megerősített békeszerződés érvényességére, mely ellen a kiskorú magyar király mit sem vétett, szívére kötötte a cseh királynak, hogy tekintse rokona László király és neje Izabella kiskorúságát, s követve a szent szék tanácsát tartózkodjék Magyarország megtámadásától, mert «nem volna dicsőséges dolog egy fönséges királynak az árva ellen támadni s ily gyengekorú gyermek ellen hadakozni. Ottokár azonban, ki még ekkor abban a reményben ringatta magát, hogy a német birodalom választó fejedelmeinek többsége őt fogja a császári trónra emelni, hallani sem akart a tervezett bosszuló hadjárat abba hagyásáról.
A magyar kormány az ország határszéleinek háborgatására azzal felelt, hogy Ottokár hadjáratát megelőzve, télvíz idején 1273 februárius első napjaiban, Csák Máté tótországi bán vezérlete alatt magyar és kún csapatokat küldött egyfelől Stiria és Karinthia, másfelől Ausztria és Morvaország dulására, melyek ezen tartományok egy részét tűzzel vassal pusztították s nagy zsákmánynyal és 20,000 fogolylyal tértek vissza az országba.
Ezen pusztítás megtorlására mintegy 1000 főnyi osztrák nemes tavasz nyiltával az országba törvén Győrt váratlanúl megrohanta és megvivta, a vár kapitányát a Száh nemzetségbeli Jób pécsi püspököt több nemessel együtt vasba verve Ausztriába hurczoltatta. Győr várából aztán a németetek a szomszéd Veszprém és Vas vármegyére törtek s Körmend városát is bevették és fölégették.
Alig hogy a magyar és kún hadak Stiriába és Morvába betörtek, Egyed mester, ki árulását megbánva hazája ellen harczolni nem akart, midőn még mint menekült fél évet sem töltött Ottokár birodalmában, ottani urodalmait oda hagyva 1273 tavaszán visszatért az országba, a pozsonyi végvárat ismét kezére keritette s magyar és kún fegyveresekkel rakta meg. A megtért főurat a magyar kormány szívesen fogadta s a macsói és boszniai bánsággal jutalmazta.
Győr visszafoglalására a magyar kormány először Joakhim tárnokmestert küldte, Gergely mester vasi, Németujvári Iván soproni s Dedalus zalai főispánokkal, azután pedig az ország derék hadával, mely előtt a királyi zászlót Polyán, Rikolf fia, a Berzevicziek őse lobogtatta, a gyermekkirály személyesen ment a vár vívására, melynek bevétele szeme láttára junius vége felé már megtörtént.
Nem sokára azután, hogy Győr az osztrákok kezére került, némely osztrák és morva urak 1273 május havában mintegy 2000 főnyi sereggel a Morva folyón áttörve Nyitráig hatottak, a várost bevették és fölégették, a várat, honnan a püspök és kanonokok elmenekültek, megvivták, a székes-egyházba menekült férfiakat és nőket legyilkolták, s még a csecsszopóknak sem kegyelmeztek, kiket az emberi érzésből kivetkezett csehek lábaiknál fogva csapkodtak az egyház kőoszlopaihoz; a fölgyújtott városban és egyházban rabolt gazdag zsákmánynyal és foglyaikkal osztán bántatlanúl vonultak vissza hazájokba.
A magyar kormány a béke érdekében követséget küldött ugyan Ottokárhoz, de a kölcsönös támadások s az ezek által fölidézett bosszúvágy miatt ezen kisérlet eredményre nem vezethetett. Ottokár az általa személyesen megnyitandó magyarországi hadjáratra Sz. Jakab napjára (julius 25-re) Laa vára alá parancsolta táborba szállani birodalma hadait; Erzsébet anyakirályné azonban az ország tanácsával korán megtette az intézkedést a cseh király támadásának megelőzésére. S Németujvári Henrik bán 30000 magyar és kún lovassal a Morva folyón átkelvén, Ottokárt, mielőtt hadait teljes számmal összegyűjthette volna, meglepte, seregét egy ütközetben, melyben Ottokár veje Dürrenholtz Ulrik is elesett, megverte, s Laa környékét, melynek várában keresett a cseh király menedéket, két napig kiméletlenűl dúlta és rabolta; harmadnap azonban, minthogy e közben Ottokár serege 60000 emberre szaporodott, a túlnyomó erő elől a gyermekkirálylyal együtt, ki az ország hadaival ezen táborozásban is részt vett, sietve visszahuzódott.
Ottokár a visszavonuló magyar sereg nyomában a Morva vizén átkelvén, a háborút magyar területre tette át s hódítva nyomult elő a Vág vonaláig. Egész augusztus havában Pozsony vármegyében táborozva Pozsony várát, melyet Egyed mester bírt, és Szentgyörgyöt a bécsi és bécsujhelyi polgárok ostromgépeivel megvívatta, Nagyszombatot, Stomfát, néhány más erősséggel együtt bevette, a meghódított várakat és városokat mint hűbéreket osztrák nemeseknek adományozgatta. Azután a Dunán Rottensteinnál Dévénynyel szemben veretett hídon hadait átszállítván, Magyar-Óvárt ostrommal megvette s a Rábáig nyomult, hol természetes fiát Miklóst ötven vitézzel együtt lovaggá ütötte. Innen Sopron vármegyének fordulva a Fertő mellett több erősséget elfoglalt, Sopront pedig ostromgépekkel vívatva mind addig szorongatta, míg a polgárok, fiaikat kezesekül adva, a várost föl nem adták, melyet aztán az osztrák városok kiváltságaival adományozott meg. Ezen kilencz hétig tartott táborozás után Ottokár, a mint azt a megdöbbentő tudósítást vette, hogy a német birodalom választó fejedelmei versenytársát Habsburgi Rudolfot Frankfurtban szeptember 30-dikán római királylyá választották, és igy tisztán állott előtte, hogy a német birodalomtól elfoglalt tartományaiért élethalálharczra kell készülnie, a hadjáratot azonnal félbe szakította, s néhány határszéli vár: Dévény, Pordány, Feketeváros és Szent-Margaréta leromboltatása után october havában hadait az országból kivezette.
A cseh király táborozásáról hazai okleveleinkben több érdekes adatot találunk, melyekről az Ottokárt dicsőítő egykorú osztrák krónikák szóval sem emlékeznek. Oklevelekből tudjuk, hogy Mihály, Budmér fia, ujvári várnagy, Ujvárt (a mai Holicsot) a cseh király hadai ellen, melyek az ország más határszéli várait elfoglalták, bámulatos vitézséggel megvédte s a király számára megtartotta, s hogy hasonlóan megvédték Gimes várát János mester nyitrai esperest és rokonai, a Forgácsok ősei, Csejte várát birtokosai Pongrácz és Péter, Kázmér fiai, Kabold várát Sopronban Jakab és László szergényi nemesek, kiknek testvére Csenke a vár alatt vívott ütközetben esett el. Okleveles bizonyságunk van továbbá arról, hogy a gyermek László személyesen jelen volt Nagy-Szombat megvívásánál, melynek visszafoglalására Rolánd nádort, Joakhim tárnokmestert és Egyed mestert küldötte. Igy tudjuk azt is, hogy Szombathely várát a királyi hadak visszafoglalták. De értesítést nyerünk egyes ütközetekről is, melyekben a magyar hadak a cseh király seregével diadalmasan küzdöttek. Igy például Ottokár Sopronban dúló serege fölött Belöd, Belöd fia, az Osl nemzetségből, a Bád vizénél fényes győzedelmet nyert; Németujvári Iván, Henrik bán fia, akkor soproni főispán, kit a király a soproni határszél védelmére küldött, a cseh király seregét megverte s megszalasztotta, mely alkalommal Benedek, a Pécz nemzetség tagja, több csehet elejtett s egy előkelő vitézt elfogott; ugyancsak Iván szerencsésen harczolt Ottokár hadainak egy részével Peresztegnél, azután Lósnál is, hol a csehek főseregét legyőzte.
Ottokár magyarországi hadjáratának utolsó jelenete gyanánt tünik föl okleveleinkben Detrekő vár ostroma, mely alatt az ország hadai Dénes bán, Joakhim tárnokmester, Egyed mester és más zászlós urak vezérlete alatt az ostromló cseh sereget legyőzték, több cseh főurat elejtettek s Ottokár nyolcz országnagyját ejtették fogságba.
Magyarország a cseh király visszavonulása után megszabadult a külső ellenség háborgatásától és pusztításától, de annál keservesebben érezte a meghasonlás és féktelenkedés átkát, mely a gyermekkirály erőtlen kormánya alatt az önérdekeiket hajhászó, egymás megbuktatására törekvő főurak folytonos versengése következtében az országra nehezedett. A koronázás előtt kitört lázongást a királyi udvar hívei az ország szívében szerencsésen elfojtották ugyan: de a zavargás hullámai a határszéleken annál magosabbra emelkedtek. Rolánd, Márk fia, rokonaival Miklóssal és Gergővel, a Borsa nemzetségből való Pál fiaival, kezet fogva féktelenkedett a Szepességen és a tiszántúli vármegyékben. A király Batizt, Márk fiát, a Mariási család ősét, küldötte a Rolánd által bitorolt szepesi királyi vár visszafoglalására, ki is azt addig szorongatta, míg Kunigundának, IV. Béla leányának, Boleszláv krakkai herczeg nejének közbenjárásával a lázadó főurat a vár föladására bírhatta. A tengerparton a koronához hű Trau ellen Sebenigo, mely Trau sérelmére magának Pál mester esztergomi kanonok személyében külön püspököt választott, és Spalato, mely Traunak némely IV. Béla által adományozott birtokait fegyverrel törekedett elfoglalni, Brebiri Pál tengermelléki bán által is támogatva nyilt háborút folytatott, s a király kormánya hasztalan intette a bánt és a két várost, hogy a hű Traut ne háborgassák, a város polgárait pedig csak szép szavakkal biztathatta, hogy a király, bár eddig a háború miatt nem mehetett hozzájok, nem sokára küld olyan embert, a ki őket Pál bán és a szomszéd városok ellen meg fogja oltalmazni. Lithon havaselföldi vajda, a király trónra léptével kitört zavarokat fölhasználva, testvéreivel a szörényi bánság egy részét elfoglalta s a királyi kincstárt illető jövedelmek beszolgáltatását megtagadta; miért aztán a király megbizásából György, Simon fia, haddal vonult ellene, legyőzte és elejtette, testvérét Barbátot pedig foglyúl vitte a király elébe.
7. ERDÉLY VÁRA.
A királyi udvarban ezen zavargásokkal egy időben az ország nagyjainak a hatalomért és befolyásért váló folytonos versengését, az egymást rég gyülölő családok elkeseredett küzdelmét szemlélhetjük; minek következtében a nádor László koronáztatása után egy év alatt hatszor változott. Joakhim tótországi bán már 1272. deczember 2-án Ernye helyébe a tárnokmesteri hivatalra emelkedett, honnan az ellenpártnak 1273. május havában sikerült őt, de csak rövid időre, leszorítni. Németujvári Henrik uzorai és sói bán Joakhim buktával nyeri el a tótországi bánságot; az ország többi főméltóságaiban is a változások feltűnően gyakoriak.
A kormány vezetésére ez időben az özvegy anyakirályné a kún Erzsébet gyakorolt legnagyobb befolyást, mint kitetszik László király uralkodása első évében kelt adományleveleiből, melyek nagy részét édes anyja akaratjából és tetszéséből s az ország nagyjai tanácsából állította ki. Még 1273. szept. 29-dikén is fönállott a jó viszony a királyi gyermek és anyja, illetőleg ezek párthívei között. De csakhamar az után, hogy Ottokár hadai az országból kitakarodtak, 1273. october havában az ország főurainak egymás elleni torzsalkodása nyilt lázadássá fajult a gyermekkirály uralkodása ellen, miután a versengő főurak botrányos meghasonlást és nehéz belharczokat idéztek elő a király és anyja s ezek párthívei közt. Ezen belháborúban a kúnok, kik kevéssel azelőtt az Ottokár elleni hadjáratban a király zászlaja alatt híven szolgáltak, Hédervári Lőrincz egykori nádorral és kúnok birájával az anyakirályné pártjához csatlakozva harczoltak a király és hívei elleni. A pártharczok dühöngése közben történt az a hallatlan botrány, hogy András, Jákó fia, a Kaplyon nemzetség tagja, a gróf Sztárayak őse, a korona tekintélyének porba tiprásával a kiskorú királyt buzogányával megverte; miért aztán az ország nagyjai őt mint hűtlent számkivetésre s jószágai elkoboztatására itélték; más felől pedig a király hívei az anyakirálynét fogságba vetvén Túrócz várában András, Ivánka fia, a Forgácsok őse őrizete alatt tartották. E fogság azonban nem lehetett tartós, mert a királyné már 1273. deczember 3-dikán, a pártok közt már ekkor létre jött kiegyezés következtében visszanyerte szabadságát. A pártos főurak ugyanis, különösen Hédervári Lőrincz egykori nádor közbenjárására, ki ellenségei által legyőzetve kénytelen volt a királyné pártjához csatlakozni, kibékültek egymással, s bizonyos föltételek alatt, melyekre mind két fél hívei esküt tettek, a királyt és anyját is kibékítették, kik kölcsönösen kötelezték magokat a belháború alatt elfoglalt jószágok visszaadására.
Hogy e korban a pártoskodó főurakkal a féktelenkedésben némely egyháznagyok is versenyeztek, adatokkal lehet igazolni. Az egyházi fegyelem annyira meglazult s a vallásos élet annyira hanyatlott, hogy X. Gergely pápa szükségesnek látta meghagyni Jób pécsi és Timotheus zágrábi püspököknek, hogy az általa hirdetett zsinat előtt tartsanak a papság és nép erkölcsei fölött szoros vizsgálatot s annak eredményét még a zsinat előtt hat hónappal terjeszszék föl hozzá, figyelmeztetvén azonban biztosait, ugy járjanak el tisztökben, hogy a nyomozás által senkit meg ne becstelenítsenek vagy botrányt ne idézzenek elő. Lampert egri püspök a hatvani apátság egyik egyházát hatalmasúl elfoglalta s annak birtokaiban dézmát szedetett, és midőn az apát IV. Kelemen pápa kiváltságlevelét, melyre jogai védelme végett hivatkozott, előtte másolatban fölmutatta, azzal meg nem elégedve az eredetit követelte, s midőn a király az eredetit egyik káplánja által előtte bemutatta, azt erőszakosan elvette és visszaadását megtagadta. Hasonló botrányos eljárás történt az esztergomi érseki szék betöltésénél. Midőn ugyanis az érsekség Filep halálával 1272. végén megürült, Erzsébet anyakirályné a kanonokokat ijesztgetéssel, fenyegetéssel kényszerítette, hogy kegyenczét Miklós gyulafehérvári prépostot, László erdélyi vajda fiát, válaszszák meg. Sikerült is Miklósnak, ki a székesegyházba választásra összegyűlt kanonokokat ott egy egész nap étlen szomjan zárva tartotta, annyit kivinni, hogy azok egy része szavazatát rá adta, de a másik rész a kényszerítéssel is daczolva V. István alcancellárja Benedek aradi prépost választásához ragaszkodott. A versengő feleket aztán a szent szék a maga törvényszéke elé idézte, de sem egyik sem másik megválasztatását nem erősítette meg.
Könnyen elgondolhatjuk, hogy a királyi udvarban a hatalomra vágyó özvegy királyné és környezete örökös cselszövényei, az egymás megbuktatására törekvő főurak elkeseredett viszálkodása s ennek következtében az országban eláradt pártharczok és féktelenkedések nem gyakorolhattak üdvös hatást a csak névvel uralkodó kiskorú László jellemének fejlesztésére, s nem csudálhatjuk, ha az a nevelés, melyet a királyi gyermek az udvar romlott légkörében kaphatott, őt nem az uralkodói erények, hanem a könnyelműség ingoványaiba vezette, s utóbb mint felnőtt ifjút a szilaj szenvedélyek örvényébe taszította.
Az özvegy királyné és fia közt 1273. vége felé létre jött kiegyezés után félesztendőnél tovább szünetelni látjuk a pártok harczait, melyekről az előbb kelt oklevelek oly gyakran emlékeznek. A pártok, mintegy kimerülve a hoszszas küzdelemben, pihenőt tartottak, hogy nem sokára annál nagyobb erővel és elkeseredéssel vívjanak meg a kormányra gyakorlandó befolyásért és hatalomért.
A szinlelt nyugalom ezen napjaiban történt, hogy a 12 éves László, ki 1274. tavaszán Esztergomban megfordulván, Benedek választott érsek kérelmére érseksége és káptalana, valamint a budai káptalan és a nyúlszigeti apáczazárda részére több rendbeli adománylevelet állított ki, olyan súlyos betegségbe esett, hogy alig lehetett remény életben maradásához.
«Mikoron Szent Margit asszon halála után és Béla királ halála után megholt volna Béla királ fia István királ, – mond Szent Margit magyar legendája, – és országlana István királ fia, ifjú László királ, ez névvel nevezett másod Szent László királ után, mikoron ez ifjú László királ volna tizenhárom esztendős, esék nagy és nehéz kórságokban sok napokban, és ez után esék oly nagy főfájdalomban, hogy lőn önnen magának és okosságának kivűle, ugy hogy nagy jeles orvos doctorok, kik ez királlal bánnak vala, kétségben esének ez királnak életiről. Ott állnak vala Magyarországnak fő jobbágyi és nemesi, ott vala Anna asszon, német herczegnek felesége, mely Anna asszon vala ifjú László királ atyjának István királnak huga, ott vala Erzsébet aszszon, Moises nádor ispán felesége, és Mátyus bán, ki vala erdélyi herczeg és vala László királnak mestere és őrizője, ott vala az ő dajkája es Margit asszon, Pedikai Medus urnak leánya. Ezek mind siratják vala nagy keserű siralommal ez ifjú László királt, és némikoron ragadják veszik vala László királnak ujját és megszorétják vala, hogy ha érzenéje, de semmit nem érez vala benne. Tahát látván, hogy ez királ közelétene halálra, kezdének könyergeni ez feljűl megmondott urak és asszonyok Szent Margit asszonnak, hogy ne hadnája meghalni az ő atyjafiának fiát, magyeri királt, és elköldénlek Erzsébet asszonhoz István királ leányához az klastromban, hol fekszik Szent Margit asszonnak teste, hogy ő nekik küldenéje Szent Margit asszonnak vélomát, féketőjét, kit viselt ez Szent szűz éltében és kinek alatta kibocsáttá az ő bódog lelkét. Ez ifjú László királ fekszik vala az időben a klastromnak mellette » A legenda szerint aztán Erzsébet «László királnak nénje» elküldé két dominicanus baráttól Szűz Margit fátyolfejkötőjét, melylyel Anna aszszony a beteg király fejét betakará, ki is azonnal verejtékezni, eszmélni és érezni kezde, miután pedig teljesen fölgyógyúlt, gyalog zarándok módjára járula szűz Margit koporsójához, «és elmene nagy örömmel mind ő teljes udvarával».
A legenda, mint látjuk, a király fölgyógyúlását egyedűl Sz. Margit csudatevő érdemének tulajdonítja, de maga László, ki föllábadozása után julius 19-én Esztergomban időzött, egész augusztus havát pedig Zólyomban vadászaton töltötte, gyógyúlását Isten segélye mellett orvosa Gellért mester fáradozásának köszöni, kit ez érdeméért adományozott meg a Zágráb mellett fekvő Tornova nevű várfölddel.
Szokásban voltak e korban az arany bulla értelmében évenként Sz. István király napján Székes-Fehérvártt a király vagy nádor elnöklete alatt tartott tömeges országgyűlések, illetőleg országos törvényszékek. Ily gyűlésen állította ki Dénes nádor 1274. augusztus 19-én a tihanyi apátság részére kelt levelét, melylyel ezen apátságot a régi magyar királyoktól nyert összes jószágai birtokába visszahelyezi, megemlítvén, hogy László király a pannonhalmi, pécsváradi, szekszárdi, tihanyi s a többi apáturak kérelmére a monostoroknak a tatárjárás óta akar a király akar bárki más által elfoglalt összes jószágait, a maga és szüléi lelki üdvéért, visszaadatni parancsolta, ő pedig e parancs értelmében a tihanyi monostor jószágait András apáttal vármegyénként följárta, s a birtokjog iránt tett törvényes vizsgálat után a király nevében s birói hatalmánál fogva az apátságnak visszaadta. Aligha csalódom, ha a király ez intézkedésében, mely az egyházi javakat bitorló hatalmas urak önző érdekeivel a legélesebb ellentétben állt, keresem a főurak ezután rögtön kitört lázadásának kulcsát, melynek czélja volt Lászlót megbuktatni s helyébe öcscsét Endrét emelni, kinek nevében a bitorlók kicsapongásaikat tovább is szabadon üzhetni reménylették.
A lázadás élén Joakhim tárnokmester s Németujvári Henrik tótországi bán állott fiaival, kik a forradalom zászlaját a hatalmukba kerített s a Drávántúlra hurczolt Endre herczeg nevében lobogtatták. A király és udvara a lázadás hirére Budára sietett, hol őt anyjával együtt Henrik bán és lázadó társai elfogták s rövid ideig fogságban tartottá. Az udvar hívei azonban, kiknek élén a Németujváriak régi halálos ellensége, V. István rendíthetetlen híve s több döntő ütközetben diadalmas vezére Csák Péter állt, a fogoly királyt csakhamar megszabadították, ki is már szeptember 30-án a lázadókkal vívott ütközetben személyesen jelen volt. A döntő ütközet Székes-Fehérvártól délre Föveny falu körül, a mai fövenyi pusztán, hol a Fehérvárra gyűlt rendek fegyveres tömege szabad ég alatt szokott táborozni, és az attól nyugotra alig egy óra távolra eső Bökén-Somló nevű hegy aljában, a mai somlai pusztán, a pártháborúk szokott dühével folyt, s Csák Péter győzedelmével, ki a viadal közben maga is arczán sebet kapott, és a pártütők teljes leveretésével végződött. Németujvári Henrik, Csák Péter által elejtve, gyalázatosán végezte árúlással teljes életét, szerepe folytatását vele együtt harczolt fiaira, Ivánra, Miklósra és Henrikre hagyva, kik hirhedt atyjok nyomdokait híven követve nevöket évtizedeken át rettegetté s átkos emlékezetűvé tették. Joakhim az ütközetből szerencsésen menekülvén, egy ideig mint kegyvesztett félre vonultan élt az udvartól, hol a tárnokmesteri hivatalban őt Egyed mester váltotta föl, de esztendő sem telt bele, hogy előbbi hivatalába magát ujra föl bírta küzdeni.
8. SZALONAK VÁRA.
A fövenyi győzedelem után a király a megvert lázadók, nevezetesen az elesett Henrik bán fiai üldözésére indult hadaival, melyek a veszprémi püspökség jószágain átvonulva azokban rablással, dúlással és égetéssel tömérdek kárt okoztak. A hadjárat hónapokon át huzódott; december 1-én a király a Németujváriak szalonaki vára alatt táborozott; itt kelt másnap az a levele, melylyel a fölségsértésbe esett Vas vármegyei királyi ijászok földjét, kik néhai Henrik bánnal és fiaival ellene fegyvert fogtak, hívének Herránd barsi és semptei főispánnak, neje étekfogó mesterének adományozta. E hadjárat alatt, de még a fövenyi ütközet előtt adományozta a Kádár hűtlen fiaitól elkobzott Csehit Vas vármegyében hívének Jakabnak, Osl bán fiának, az Ostfiak ősének, a Tótországban Ottokár cseh király által építtetett Szamobor várát pedig Iván ispánnak, Iriszló fiának, hi ezen várat nagy fáradsággal, költséggel és emberei vére omlásával visszafoglalta. Az uj év első napjait László király a zsiliz-szentjakabi monostor mellett táborozva töltötte, s csak 1275. február elején tért vissza Buda várába. Mily eredménye lett ezen hadjáratnak, arról az egykorú források nem adnak értesítést, de hogy az ország fegyelmezetlen hadai, – melyek fizetésére a király, kincstára szorultsága miatt, Pál veszprémi püspök halála után, 1275. elején, kénytelen volt a veszprémi egyház kincstárából 15 márka arany port és egy 500 márkára becsült, drágakövekkel kirakott királyi övet elvenni s katonái zsoldjára fordítani, – a hatalmas Németujváriakat nem birták megalázni, biztosan következtethetjük abból, hogy a hadjárat után egy pár hónap múlva Miklóst és Ivánt néhai atyjok méltóságában, a tótországi bánságban, 1275. junius – szeptember havában pedig Miklóst már a nádori széken találjuk; míg hozzájok méltó testvérök Péter, mint az 1275. elején elhalt Pál püspök utódja, a veszprémi püspökségre emelkedett.
Az ország ezen belháborgásai közben mennyire lehanyatlott a korona tekintélye a dalmát tengerparton, bizonyítja az a szövetségi szerződés, melyet I. Károly siciliai király, László ipa, Spalatóval és Sebenicóval az almissai kalózok és pártfogóik a brebiri grófok ellen közösen folytatandó háború ügyében 1274. szept. 4-én kötött, oly kikötéssel azonban, hogy a városokra nézve ezen szerződés ne legyen kötelező, ha az a magyar királynak nem tetszenék; s ez esetben Károly király se legyen a városok iránt semmire sem kötelezve; a városok pedig, mihelyt őt értesítendik, hogy ezen szövetséget a magyar király nem helyeselte, azonnal tartozzanak neki visszaadni a szerződés szerint részökre kölcsön adott hadi hajókat. Bár a magyar korona alattvalóival egy külföldi hatalom által a magyar kormány tudta és megegyezése nélkül kötött ezen szövetkezés több pontja a korona felségi jogainak világos sérelmére szolgált, még sem találjuk nyomát, hogy az ország belviszályai miatt tehetetlenségre kárhoztatott királyi udvar, saját tekintélye és jogköre föntartásával, dalmát alattvalóit ezen külföldi szövetkezéstől eltiltotta volna.
Ottokár cseh király állása e közben Habsburgi Rudolf római királylyal szemben, kit a választó fejedelmek oly czélzattal emeltek a trónra, hogy a cseh király által bitorolt tartományokat Ausztriát, Stiriát, Karinthiát a birodalomhoz visszafoglalja, mind feszültebbé vált. Ottokárt az 1274-ben Nürnbergben tartott birodalmi gyűlés a Würzburgba 1275. január 23-ra hirdetett birodalmi törvényszék elé idézte, hogy adjon számot, mily jogon foglalta el a német birodalom tartományait, s miért mulasztotta el magát hübéri joggal bírt saját országában, a cseh korona tartományaiban, az új német király által törvényesen megerősíttetni. S minthogy Ottokár a birodalmi törvényszék előtt nem jelent meg, az Augsburgban 1275. május havában összeült birodalmi gyűlés őt a birodalom ellenségének nyilatkoztatta, s minden méltóságától és birtokától, a cseh koronától is megfosztottnak kiáltotta ki.
Ily körülmények közt Ottokár, miután az egy ideig Rudolfot római királynak elismerni nem akaró de később az által megnyert pápa pártfogására sem számíthatott, a magyar királyi udvarral való szövetkezésben igyekezett magának támaszt keresni. Kérésére, hihetőleg már 1274-ben, járt is nála magyar követség, melylyel szándékait és föltételeit közölte. Utóbb a szövetkezés ügyében Dénes győri püspök is megfordult udvarában, ki ugy nyilatkozott, hogy a magyar király kész őt atyjának fogadni és kivánságait teljesiteni, s ez által Ottokár az egyesség föltételeit a magyar királylyal ujra közölte. Az alkudozás eredménye 1275-ben csakugyan ideiglenes békeszerződés lett, melyet a magyar követek Ottokár udvarában, azután pedig László király és országa nagyjai Budán ünnepélyes esküvel erősítettek meg. Ezen alkudozás folyama alatt a cseh király érdekében párthíve Henrik bajor herczeg, IV. Béla leánya az ekkor már elhalt Erzsébet férje s így az egyezkedő felek rokona, működött mint közbenjáró; kit azonban Rudolf a legkomolyabban letiltott, hogy többé ez ügybe ne avatkozzék, mert különben a maga és birodalma nyilt ellenségének fogja tekinteni. S minthogy a magyar államügyekre a döntő befolyást az 1275. közepén a tárnokmesteri székre vissza került Joakhim, Rudolf érdekeinek buzgó pártolója, gyakorolta, ennek segélyével csakugyan sikerült Rudolfnak, mint alább látni fogjuk, az Ottokárral kötött ideiglenes egyességet fölbontatni, s László királyt és országát a cseh király ellen tervezett háborúra szövetséges társúl megnyerni.
1275-ben a Szent István napján Székes-Fehérvártt tartott országgyűlés alkalmával megújulni látjuk azt a jelenetet, melyet egy évvel azelőtt a fövenyi mezőn a pártütő Joakhim s Németujvári Henrik és fiai idéztek elő. Most a lázadás zászlaját a király kormánya ellen Mois mester, Mois egykori nádor fia, anyjáról a király vérrokona, és a Csák nemzetség egyik tagja, Ugrin, Pós fia, az Ujlaki család őse, tűzte ki, kik hihetőleg a királyi hatalmat bitorló Joakhim tárnokmester és a Németujvári testvérek, Miklós nádor és Iván tótországi bán, megbuktatására törekedtek. Hogy ezen lázadás nagy mérvet öltött, s az országban ekkor a pártoskodó urak és nemesek sok rablást és öldöklést követtek el, igazolja az osztrák évkönyvek klosterneuburgi egykorú folytatója, de bizonyítja az ország zászlós urainak ezen év utolsó hónapjaiban feltünő gyakran történt változása is.
Különösen a dunántúli vármegyékben áradt el a féktelenség, melynek zabolázására a 13 éves király az ország hadaival hónapokon át táborozott, a hűtlen lázadókkal ütközeteket is vívott, melyek eredményéről azonban részletes adatok nem maradtak fönn. Csak azt tudjuk, hogy a király 1276. január 8. Istvándon Zalában, január 20 és febr. 3. Lábodon Somogyban, febr. 9-én Örsön, febr. 26. Vaskán a Dráva mellett, márcz. 21. Szent-Keresztnél a Vértesben, márcz 22. Táton Esztergom vármegyében táborozott, azon hó 26-dikán Buda várában volt, a husvét innepét pedig, mely ez évben április 5-dikére esett, a váradi székes-egyházban Szent László sírjánál ájtatoskodva ülte meg.
Az ország megzavart nyugalmát helyreállítani, a kölcsönös dúlásokat, melyekben a hatalmas urak családi érdeke és magán bosszúja vitte a főszerepet, megszüntetni, a kiskorú király gyenge kormányának nem lehetett elég ereje; minek legnagyobb bizonysága, hogy alig néhány hónap mulva a király dunántuli hadjárata után, 1276. nyarán történt a veszprémi dúsgazdag egyháznak és a mellette Sz. István korában alapított s utóbb virágzó egyetemmé fejlődött főiskolának oly vad kegyetlenséggel végrehajtott kirablása és porrá égetése, melyhez fogható az oligarchia II. Endrétől Róbert Károly koráig száz esztendőnél tovább tartott garázdálkodásának legviharosabb éveiben is csak ritkán fordult elő. E Kún László korában is hallatlan botrányt pedig éppen az ország legfőbb birája, Csák Péter nádor követte el, ki a Németujváriak iránti családi bosszúból Péter püspök fényes egyházát teljesen kiraboltatta, a prépostokat, esperesteket, kanonokokat és papokat ruháikból kifosztva barbár módra meztelenül lovakhoz köttetve meghurczoltatta, az egyházban az oltár mögött a kanonokok, papok és szolgáik közzül 68 személyt legyilkoltatott, az egyház levéltárában a kiváltságleveleket széttépette, a káptalan pecsétjét összetörette, és az igy kirabolt egy házat és egyetemet porrá égettette; minek következtében az egyházban egy egész esztendőn át szünetelt az isteni tisztelet, a mi még a tatárjárás idejében sem történt.
Ezen rabló hadjárat alátt tömérdek kárt vallott a veszprémvölgyi apáczazárda is, mely a király és országnagyok táborozásai miatt végképen elszegényedett, valamint a hántai monostor is, mely a belháborukban, a németek berohanásai miatt, de különösen a veszprémi egyház földúlásakor iszonyú kárt vallott. A belháború által leginkább sujtott Dunántúl nyomorát még az is növelte, hogy az osztrákok ezen zavarokat fölhasználva, az országba betörtek és a határszéleket pusztították. Bizonyosnak tarthatjuk, hogy a veszprémi rablásért fosztotta meg a király Csák Pétert az általa ekkor majdnem egy évig viselt nádorságtól, midőn egyszersmid intézkedéseket is tett az országban elhatalmasodott rablók és gonosztévők megbüntetésére.
Habsburgi Rudolf és Ottokár közt, kiknek párthívei Stiriában és Karinthiában már 1275-ben harczokat folytattak egymással, a háború, mely a cseh király és birodalma sorsa fölött döntendő volt, csak idő kérdése lehetett. Éppen ezért Ottokár érezve helyzete nehéz voltát mindent elkövetett, hogy a Lászlóval 1275-ben megkötött ideiglenes egyességet állandó szövetséggé alakítsa át; és igy Magyarország hadseregét is latba vethesse a német birodalommal vívandó döntő háborúban. Egy ideig kecsegtethette is magát e reménységgel. Ki volt ugyanis tűzve a nap és hely, melyen a magyar és cseh királynak személyesen kellett volna találkozni, hogy a végleges szövetségi szerződést megkössék, s Ottokár László ipát Károly siciliai királyt is fölkérte, hogy az egyezkedésben személyesen vagy követei által vegyen részt.
De másfelől Rudolf római király sem volt tétlen, hogy a magyar királyi udvar szövetségét megnyerje, s e törekvésében buzgó támogatóra talált a királyi udvar legbefolyásosabb tanácsadójában Joakhim bánban, ki mint régebben, úgy most is a német és magyar király kölcsönös szövetségének legbiztosabb zálogáúl tekintette a László király öcscse, Endre tótországi herczeg eljegyeztetését Rudolf leányával Clementiával, mely családi összeköttetés az Ottokárt szívből gyűlölő s emellett nagyravágyó anyakirálynénak, Erzsébetnek már régebben is titkos ohajtását képezte. Ilyen befolyások bírták rá Lászlót, hogy Meinhard tiroli grófot, leányági rokonát, fölkérje, hogy mivel országának az ő kiskorúságában megsértett jogait most már serdűltebb korában az ország belzavarainak lecsillapodtával vissza akarja vívni, legyen közbenjáró, hogy Rudolf leánya, ha van, jegyeztessék el öcscsének, Endrének. Írt magának Rudolfnak is ez ügyben, tudatva, hogy rokoni összeköttetésbe kíván vele lépni, s öcscsének a még nyolczadik évében járó Endre tótországi herczegnek főként Rudolf leányával, vagy pedig fia, leánya vagy leánytestvérei leányával leendő eljegyeztetését forrón óhajtja, s kérte, hogy hallgassa meg szivesen ez ügyben megbizottját Meinhard tiroli grófot és András pécsi olvasó kanonokot, kit az ország nagyjai tanácsából az eljegyzési szerződés megkötésére teljesen meghatalmazott követéül küld hozzá.
Rudolf szivesen fogadta a magyar udvar ezen föllépését, s az özvegy királynénak adott válaszában köszönetét fejezte ki a hozzá intézett üdvözletért, biztosította őt; hogy néhai férje iránt táplált őszinte barátsága annak halálával nem enyészett el, s hogy szivén fekszik a szóba hozott rokoni összeköttetés: mivel azonban e fontos dologban országnagyjai tanácsát meg kell hallgatnia, igérte, hogy azokkal minél elébb értekezni fog, hogy ezen ügy mindkét fél óhajtása szerint közös tisztességökre és javokra intéztessék el. Nem sokára ezután Lászlóhoz intézett levelében, melyben az eljegyzésről mint már megtörténtről szól, biztosítja a magyar királyt, kit öcscsével mint húsából való húst, csontjából való csontot atyai szeretettel ölel keblére, hogy legforróbb vágya őt üldözője dühös zsarnokságától megmenteni és ősi öröksége határait gyarapítni. Mert neki annyira szivén fekszik a fönséges és híres Magyarország régi dicsőségének helyreállítása és üldözőjének megalázása, hogy sem személyét, sem vagyonát nem kíméli, csakhogy annak büszke dölyfét diadalmas sasaival megtörje. «Im Isten kegyelmével, – így végzi levelét, – indulunk ellene hadainkkal, hogy fönhéjázását letéve, tanulja meg, milyen nehéz az ösztön ellen rugódozni. Nosza tehát fejedelem, övezd föl magadat az őseidtől örökölt vitézség erejével, mert bízunk Isten segélyében, hogy minden szerencsésen fog sikerülni, midőn ez igaz ügyben az igazságért lángoló fejedelem alatt fogsz harczolni. Ugyanakkor Magyarország rendeihez küldött levelében magasztaló szavakkal emelve ki a hű ragaszkodást, melylyel legkedvesebb fiaihoz László királyhoz és öcscséhez Endréhez viseltetnek, igéri, hogy ezen hűségöket nem annyira szavakkal, mint tettekkel kívánja meghálálni, s mint különös ajándékot kéri tőlök, hogy ha a római birodalomban vagy udvarában vannak oly kitüntetések, melyekben lelkök gyönyörködik, azok elnyeréséért bizodalommal folyamodjanak hozzá, ki Magyarország régi dicsőségének helyreállítását s üldözőjének megalázását szivén hordozza.
Rudolf ezen eszélyes, tapintatos eljárása nem tévesztette el hatását a magyar királyi udvarra, mely az Ottokárral kötött ideiglenes egyesség fölbontásait elhatározva, készséggel hajlandó lett a Rudolf által ajánlott véd- és daczszövetség elfogadására. A magyar udvar, hogy az Ottokárral tervezett összejövetelt meghiusítsa, az eddigi megállapodás megváltoztatásával azt követelte, hogy az összejövetel kitűzött napján és helyén mindkét fél fegyveres erővel jelenjék meg a békeszerződés tárgyalására, s minthogy e föltételt Ottokár határozottan visszautasította, czélját el is érte, a mennyiben az összejövetelről és így a kibékülésről többé szó sem lehetett. Világos ez Ottokárnak László egyik leánytestvéréhez, valószínűleg Katalinhoz, Dragutin szerb fejedelem nejéhez intézett leveléből, melyben a békeszerződés megakadályozását egyenesen a gyermek László fölött uralkodó Joakhim fondorkodásának tulajdonítja. Ő, mint írja, a László magyar királylyal kötött egyességet lelkiismeretesen meg kivánja tartani, az összejövetelre vonatkozó határozatot is a béke végleges megkötése végett készséggel óhajtotta volna végrehajtani: de mivel már az intézkedés egész terve megváltozott, az öszszejövetelre többé nem akar megjelenni. Azon ugyanis a megállapodás szerint fegyver nélkűl kellett volna megjelenniök, a magyar király pedig Joakhim hitszegő sugalmazására fegyveres összejövetelt követel. Kikelvén azután Joakhim ellen, ki sem a királyhoz, sem az országhoz soha hű nem volt, a kinek hűtlensége miatt veszett el egykor atyátok István király, midőn lóhalálában nyargalt Joakhim által elrabolt fia visszaszerzésére, ki V. István halála után fiai László és Endre közt vérengző belháborút idézett elő, most pedig annyira uralkodik László király fölött, hogy az az ő akaratja ellen semmit sem mer tenni, kinyilatkoztatja, hogy a magyar követek által előtte s utóbb Budán az országnagyok által tett eskü megszegésével sürgetett fegyveres összejövetelben részt nem fog venni. Nem vádolja állhatatlanságáért a királyt, ki mint kiskorú nem önálló, hanem azon gazok akaratjához kénytelen alkalmaztatni magát, kik őt kezökben tartják s kiknek gonosz tanácsát balgatagúl követi. Sérelműl hozza föl, hogy a magyar király az ő pártütő alattvalóit országába befogadta, míg ő az ily hűtleneket, kik pártfogásáért könyörögtek, hogy az egyesség ellen ne vétsen, visszautasította. Ajánlja ennélfogva rokonának, hogy se maga, se testvérei ne menjenek el az összejövetelre, hova ő sem küldi el sem nejét, sem kiskorú fiát, kit a fegyverek zaja közt könnyen veszély érhetne: mert a magyar király Joakhim kormánya alatt áll, ki neki halálos ellensége s a királyt alattomosan az ő megrontására ösztönzi. Joakhim volt az, ki tudva, hogy Rudolf gróf, ki magát választott római királynak nevezi, az ő legnagyobb ellensége, Endrét az ifjabb magyar királyt áruló módon elrabolván, Rudolf leányával akarta egybeházasítani, s ezért magának egy oly tartományt kért, melyet törvényesen és jogosan ő bír. Ha a magyar király, – így végzi levelét, – a ti kezetekben, vagy más rokona, vagy valamely Magyarországhoz hű férfiú kezében volna, nem vonakodnék vele összejönni, de míg a hitetlen Joakhim hatalmában van, nem akar vele értekezni; hanem igenis megjelenik a kitűzött hely szinén hatalmas sereggel, de nem egyezkedni, hanem hogy tartományait minden támadás ellen férfiasan megvédelmezze. Ha azonban a magyar királynak tetszenék az összejövetelt elhalasztani, úgy, hogy azon Károly siciliai király, vagy fia Károly, vagy legalább tanácsosai jelen lehessenek, vagy pedig azt kivánná, hogy a határidőre tanácsosaik jőjenek össze értekezni és végezni, úgy, hogy mind ő mind a magyar király országaikban maradjanak, szivesen beleegyeznék, de fegyveres összejövetelt semmi esetre sem fogad el.
A tervezett összejövetel e szerint, melytől Ottokár a béke végleges megkötését reménylette, örökre elmaradt; bár a cseh király által megnyert I. Károly siciliai király, kinek közbenjárására Ottokár, mint látjuk, nagy súlyt fektetett, úgy 1276. április 22-én Rómában, mint öt hónappal később szept. 24-én Viterboban kelt leveleiben igéretet tett Ottokárnak, hogy az összejövetelre teljes hatalommal ellátandó követeit el fogja küldeni s azok részére a magyar országnagyokhoz intézett megbízó levelét szept. 25-én csakugyan ki is állította.
A magyar szövetségre e szerint Rudolf biztosan számíthatva 1276. nyarán megtámadta s hódolatra kényszerítette Ottokár párthívét, Henrik bajor herczeget, azután hadaival Passaun át Ausztriába nyomúlt, hol Ensburg, Tuln és több kisebb város hódolva tárt kaput előtte, majd Klosterneuburgot ostrommal megvette, október 18-án pedig Bécs alá szállott s a várost öt hétig a legszorosabb ostromzár alatt tartotta; mialatt László király magyar és kún hadaival segítségére készen állva, az osztrák határszélen táborozott. Ottokár, ki a Dunától éjszakra Laa és Klosterneuburg közt foglalt hadaival állást, miután Ausztriából, Stiriából, Karinthiából párthíveitől segélyt nem kaphatott, s Csehországban is fenyegetve érezte magát a pártütő főurak lázongásai által, kénytelen volt belátni, hogy a német birodalom és Magyarország egyesűlt erejével megküzdeni nem bírhat, s ha ütközetre kerűl a dolog, ügye menthetetlenűl elveszett. Azért biztosait, Brunó olmüczi püspököt és Ottó brandenburgi őrgrófot, alkudozás végett Rudolf táborába küldte, kik is Rudolf biztosaival, Berchthold würzburgi püspökkel és Lajos bajor herczeggel, a békét nov. 21-én rá nézve igen súlyos föltételek alatt megkötötték. A Rudolf által bécsi táborában november 26-án megerősített szerződés értelmében Ottokár lemondott a birodalom általa 26 esztendő óta bírt összes tartományairól, Ausztriáról, Stiriáról, Karinthiáról, a vend őrgrófságról, Egerről és Portenauról, Rudolf pedig megerősítette őt Csehország, Morva és tartozandóságaik birtokában, melyeket maga és elődei a birodalomtól hűbéres joggal bírtak, az ellene hozott itéleteket, átkokat s egyházi tilalmakat pedig visszavonta. A béke nagyobb biztosítására Ottokár leánya Kunigunda, Rudolf fiának Hartmannak, Rudolf leánya, Juta pedig Ottokár fiának Venczelnek, kölcsönösen 40,000 márka jegyajándékkal, eljegyeztetett. A békébe a magyar király és alattvalói is befoglaltattak, oly föltétellel, hogy Ottokár és emberei mindazokat a várakat, városokat és helységeket, melyeket Magyarországtól elfoglaltak, valamint a magyar király és emberei is, a mit a cseh koronától foglaltak, azonnal adják vissza, állítsák helyre a két ország között a régi határokat, s ha valamelyik fél ezen egyesség ellen vétne, az ellen, mint békebontó ellen Rudolf köteles legyen a megsértett félnek segítségére kelni. Bár a békeszerződésben nincs megemlítve, Ottokár azt is megigérte, hogy visszaadja Lászlónak mindazokat a roppant értékű ősi családi kincseket, melyeket egykor IV. Béla halála után leánya Anna, a macsói herczeg özvegye, Csehországba vitt és neki mint vejének átadott.
A dalmát tengerparton e közben a korona tekintélyének semmibe vételével évek óta tartó zavargás szakadatlanúl folyt. A magyar kormány, a helyett, hogy erővel vagy eszélylyel a tengerparti városok viszályát lecsendesiteni törekedett volna, még olajat öntött a tűzre, midőn a Spalatót és Sebenigót pártoló brebiri grófok ösztönzésére a gyermekkirálylyal visszavonatta és érvénytelennek hirdettette IV. Béla kiváltságlevelét, melylyel a Spalató által jogos birtokának vitatott Ostrach nevű földet Traunak adományozta. A koronához hű Trau tanácsa ez intézkedésben nem nyugodott meg, hanem 1276. január 13-án Romanus barsi esperest és Fulcus mester által, kiket Benedek választott esztergomi érsek saját ügyében küldött a szent székhez, s kik az ellenök intézett cselvetéseket Segnában és Zárában nagy bajjal kikerűlve Trauba tértek s ott várakoztak hajóra, folyamodást intézett Benedek érsekhez, hogy Istent és igazságát s a maga tisztességét tekintve, védje a város igaz ügyét az országnagyok és a király előtt, ki, mint legújabban a spalatóiak hiresztelik, de a mit hinni nem lehet, a nagyatyja, atyja és maga által Trau részére kiadott kiváltságleveleket az ügy megvizsgálása nélkűl hazug sugalmazásra visszavonta. De maga a város tanácsa is fölküldte ez ügyben a királyi udvarba püspökét Columbanust, ki már a múlt évben is járt a királynál, s általa ügyét Benedek választott esztergomi érsek pártfogásába ajánlotta. Ezen küldetésnek azonban nem lett sikere, mint kitetszik Miklós dalmát és horvát bánnak a királyhoz intézett jelentéséből. E szerint ugyanis a bán, ki Trau állandó hűségét kiemelve e várost a király védelmére méltónak elismeri, a hely szinén megjelenve, megkisértette az egyfelől Trau, másfelől Spalato és Sebenigo közt évek óta elkeseredéssel folyt viszályt békésen elintézni: de mivel a két utóbbi város, az összes horvát főurakkal kezet fogva, Traut megtámadni és lerombolni készűlt, ha csak az bele nem egyezik, hogy Sebenigónak, mely emberi emlékezet óta mindig a traui püspök hatósága alatt állott, külön püspöke legyen, s vissza nem adja a IV. Béla és V. István által egykor Spalato megegyezésével Traunak adományozott birtokokat, s mivel továbbá a támadók az általa a király nevében kiadott parancsokat és tilalmakat semmibe vették, ő pedig csekély kiséretével a város végromlására törőknek ellenszegűlni nem merészkedhetett, kénytelen volt Traunak megparancsolni, hogy ellenségei minden kivánatát teljesítse. Minthogy azonban a trauiak készebbeknek nyilatkoztak városuk leromboltatására, mint kiváltságleveleik megsemmisítésére, végre sem tehetett egyebet, mint hogy nem az igazságot, hanem az ellenség hatalmát tekintve Traut akaratja ellen is engedelmességre kényszerítette. S miután mindezt, a mint mentegetőzve írja, nem jószántából, hanem kénytelenségből tette, fölkéri a királyt, hogy ezen ügyben tetszése szerint intézkedjék. Bizonyosan az országban éppen akkor dühöngött belháború volt az oka, hogy a kormány a hű Trau védelmére nem gondolhatott, mely végre is magára hagyatva kénytelen volt 1277. junius vége felé Spalatóval, a közbenjáró Károly siciliai király iránti tekintetből, 2000 ezüst márka büntetés terhe alatt, melynek fele László királyt, másik fele a szerződést megtartó félt illesse, a következő julius havára fegyverszünetre lépni és a Spalato által követelt birtokokat, azokról szóló kiváltságleveleit érvénytelennek nyilatkoztatva, átengedni.
Az egykor hatalmas büszke Ottokár mélyen érezte megaláztatása szégyenét, melyet a bécsi béke súlyos föltételei elfogadásával magára vont, s mihelyt a fenyegető veszélyt feje fölül elvonúlva látta, teljességgel nem gondolt a szerződés föltételeinek lelkiismeretes megtartására, melyeket csak kénytelenségből fogadott el, hogy nehéz helyzetéből menekülhessen, hanem neje, a büszke magyar királyleány, Kunigunda szemrehányásai által is bosszúra ingereltetve, minden alkalmat megragadt, hogy Rudolf ellen háborút idézzen föl s így bosszúszomját kielégíthesse; a német birodalomban titkos alkudozásokat folytatott Rudolf ellenségeivel, László királynak az elfoglalt várakat s városokat, a családi kincseket nem adta vissza, az osztrákok nála lévő kezeseit és foglyait nem bocsátotta szabadon; miért viszont Rudolf is megtagadta tőle azokat az osztrák urodalmakat, melyeket leánya menyasszonyi ajándéka fejében neki kötelezett volt. A feszültség és surlódás a két király és párthívei közt minden nap erősebb lett, annyira, hogy mindjárt a következett egész télen át az osztrákok Morvába s a csehek Ausztriába csapkodva folyvást dúlták és égették egymás jószágait. A kitört viszálynak a két király biztosai Brunó olmüczi püspök és Fridrik nürnbergi várnagy, mint békebirák újabb békeszerződéssel igyekeztek véget vetni, melyet Rudolf is, Ottokár is Bécsben 1277. május 6-dikán szentesített, s melybe László király és öcscse is újra be volt foglalva.
Nagyon jól tudta azonban Rudolf, hogy Ottokárral szemben a szerződések erejébe mennyire nem bízhatik, s hogy uralmát a tőle visszaszerzett tartományokban csak fegyvere túlsúlyával tarthatja fön. Azért legfőbb törekvését arra fordította, hogy a magyar udvarral fönálló jó viszonyát minél szorosabbra fűzze, és így magának a kétségtelenül kitörendő háborúban Magyarország döntő segélyét előre biztositsa; s hogy czélját annál biztosabban elérje, most már maga sürgette az újabb szorosabb szövetkezést és leányának Endre herczeggel való eljegyeztetését. László királynak ez ügyben Bécsbe küldött követei: Lodomér váradi s Timotheus zágrábi püspökök, Rolánd bán, Aladár, a királyné tárnokmestere s nógrádi főispán, Demeter székesfehérvári prépost s alcancellár és János budai prépost, azt a szövetségi szerződést, melyet Rudolf Bécsben 1277. julius 5-én állított ki, készséggel elfogadták s esküvel erősítették, hogy László király ezen szerződés lényegben teljesen egyező példányát, a mint Rudolf is tette, maga és országnagyjai pecsétjeivel ki fogja állítani, s annak megtartására magát országa nagyjaival együtt esküvel fogja kötelezni. Ezen szerződés szerint Rudolf László királylyal egyességet, barátságot, rokonságot kötött, oly föltétellel, hogy egymást tanácscsal és tettel kölcsönösen segítsék; kötelezte magát, s erre a magyar követek kivánsága szerint elsőszülött fiával Alberttel, rokonaival és országa nagyjaival, a maga és jelenlévő neje lelki üdvére ünnepélyes esküt is tétetett, hogy eljegyzett leányát Clementiát a kitűzendő határidőre Endre herczeghez nőül fogja adni, mire viszont László és országa nagyjai is kötelesek legyenek esküt tenni, kikötvén azonban, hogy az ő követei Endre herczeget megtekinthessék, és az eljegyzés csak úgy maradjon érvényes, ha benne föltűnő fogyatkozás nem találtatik; ígérte; hogy megtartja Ottokár ellen Lászlóval eddig kötött minden szerződését, és a magyar követekkel együtt ünnepélyes követséget fog Ottokárhoz küldeni s őt meginti, hogy magyarországi foglalásait adja vissza s az okozott károkat térítse meg; ígérte továbbá, hogy a cseh király és emberei által elfoglalt várakat és városokat, valamint azokat is, melyeket az ő uralkodása idejében az osztrákok, stájerek és karantánok foglaltak el, ő pedig még vissza nem adott, saját fáradságával és költségével vissza fogja szerezni, úgy azonban, hogy ha szükség leend, őt ebben a magyar király is köteles legyén segíteni, és a régi magyar határokat ezen tartományok felé a két birodalom által kiküldendő biztosok állítsák helyre; ígérte azt is, hogy a magyar király hűtlen alattvalóit nem fogja befogadni, mire viszont a magyar király is kötelezve legyen, s hogy a határszéleken a gonosztevőket meg fogja zabolázni, miben a két uralkodó egymást kölcsönösen tartozzék segítni; végre ismételten ígérte, hogy a magyar alattvalók kereskedelmi szabadságát tartományaiban a rendes vám lefizetése mellett biztosítja.
Ezen szerződés értelmében Rudolf csakugyan végrehajtotta leánya Clementia eljegyeztetését Endre herczeggel, még pedig a pápa megegyezésével, s László panaszára, hogy országa némely várait Rudolf hívei még folyvást elfoglalva tartják, Istenre hivatkozva, hogy ő az egyesség és rokoni összeköttetés értelmében mindig szívesen kész kívánatait teljesítni, tudatta, hogy ő Ottokárt is, másokat is, kik ezen várakat kezökben tartják, már rég fölszólította, s azok készeknek is nyilatkoztak a biztosokúl kiküldendő magyar országnagyokkal ez ügyben jog és igazság szerint járni el; ajánlotta ennélfogva Lászlónak, hogy a határszélekre küldjön alkalmas biztosokat, kik az ő biztosaival egyetértve intézhessék el a várak letartóztatóival a vitás kérdéseket. Rudolf egy Lászlóhoz ekkortájban intézett másik levelében örömét nyilatkoztatva ki a fölött, hogy az iszonyú vihar, mely közte és öcscse, az ő leánya jegyese közt kitört, lecsendesedett s a megtörtént kibékülés után országa békének örvend, csudálkozását fejezi ki, hogy követei, kiket leánya házasságának végrehajtása ügyében udvarába küldött, ott oly hosszasan időznek s kéri, hogy azokat minél elébb végválaszszal bocsássa vissza. Tudatja egyszersmind, hogy Ottokár az ő híveit Ausztriában iszonyúan üldözi, s fölkéri Lászlót, hogy míg ő birodalma hatalmával egyik oldalról támad, más oldalról üssön ellenségeire, hogy így azok üllő és pöröly közzé szorúljanak; mert így nem csak országa ősi határait fogja visszaszerezhetni, hanem birodalmát is terjesztheti; kéri végre, hogy szándékát erre nézve vele azonnal tudassa.
A római és cseh király megújult viszályát egy újabb egyesség lett volna hivatva megszüntetni, melyet Ottokár Prágában 1277. szept. 12-én írt alá, belefoglalva más rokonaival együtt Lászlót, Magyarország fönséges királyát is: de Ottokár most sem gondolt komolyan a szerződés föltételei teljesítésére, nevezetesen folyvást vonakodott a napa által Prágába vitt magyar királyi családi kincseket visszaadni, azt vitatva, hogy azokat a gyermek László teljeskorúságáig senki méltóbban és hívebben nem őrizheti, mint ő, kit a magyar királyi családhoz közel rokonság köt.
Rudolfnak lehetetlen volt meg nem győződni, hogy a közte és Ottokár közt fönforgó hatalmi kérdést csak fegyverrel lehet megoldani; azért fölszólította Lászlót, hivatkozva a köztök fönnálló atyai s fiúi viszonyra és egyességre, hogy, miután elérkezett az idő, hogy az ellenök egyiránt incselkedő cseh királyon bosszújokat tölthessék, azonnal siessen országa határszélére, hogy a közös ellenségök ellen intézendő közös eljárás ügyében értekezzenek. A Haimburg alatt november 11-én megtartott összejövetelen Rudolf Lászlót ünnepélyesen fiává fogadta, vele Ottokár ellen véd- és daczszövetséget kötött, s midőn visszatért, Bruckig kisérte és ott fényesen megvendégelte.
Hogy Rudolf már ekkor megnyerte a cseh király ellen László ipát, Károly siciliai királyt is, ki még a múlt évben kész volt volna követeit az Ottokár és László közt tervezett összejövetelre elküldeni, kitetszik Károly intézkedéseiből, melyeket a veje segélyére Bursano Jakab vezérlete alatt Magyarországba küldendő zsoldosai elszállítása és ellátása ügyében 1277. augusztus és szeptember havában tett.
A belzavarok, melyek a múlt évben Veszprém földúlásakor tetőpontra hágtak s melyek László korában csaknem szakadatlanúl tartottak, ez évben sem szűntek meg, sőt Erdélyben a gyulafehérvári egyház kirablása és fölégetése alkalmával a féktelen bosszú vad dühe oly vérlázító jelenetekben tombolta ki magát, melyek Péter nádor Veszprémben elkövetett kegyetlenségén is túlcsapongtak. A szászok ugyanis; kik valamint politikai tekintetben az erdélyi vajdák hatóságától függetlenűl, saját törvényeikkel élve, külön területet alkottak, úgy egyházi tekintetben is a szebeni prépostság alatt az erdélyi püspöktől teljes függetlenséget törekedtek magok számára kivívni, az erélyes Péter püspökkel, ki egyházi hatóságát rájok is ki akarta terjeszteni, összeütközésbe jöttek. A viszály folyvást mérgesedett, s midőn Péter püspök kanonokjaival egyetértve a vizaknai gerébet Alárdot kivégeztette, lázadássá fajúlt. A szászok ekkor a megölt Alárd fia, Gyán (János) vezérlete alatt fegyvert ragadva Gyula-Fehérvárt 1277. Reminiscere vasárnapján, február a 21-én, megrohanták és elfoglalták, a székesegyházat a többi egyházakkal együtt fölgyújtották s az azokba menekült népet mintegy 2000 férfit és nőt, négy kanonokkal s számos pappal együtt oda égették, a város magyar lakosait, a kiket csak kézre keríthettek, leöldökölték, az egyházi kincseket, ereklyéket, kereszteket, kelyheket, papi öltözeteket és ékszereket elrabolták s megszentségtelenítették, az egyház könyveit és levéltárát földúlták, kiváltságleveleit szétszaggatták.
László király ezen iszonyú rombolás után, mely a város környékét is pusztává tette, mintegy három hónap mulva a Rákos mezején az ország főpapjaival, főuraival, nemeseivel és kúnjaival országgyűlést tartván; a rendekkel egyetértve elhatározta, hogy a királyi, egyházi és nemesi jószágokat senki elfoglalni ne merje, a kik az ország békéjét megzavarni, királyi vagy egyházi jószágokat elfoglalni merészkednének, és az okozott károkért kellő elégtételt nem adnának, átok alá vettessenek, s ellenök mint az ország dögleletes ellenségei ellen úgy a király, mint az ország összes főrendei, nemesei és kúnjai fölkelni kötelesek legyenek; mely végzés megtartására mind a király, mind a rendek ünnepélyes esküvel kötélezték magokat. Ezen végzés értelmében hirdette ki aztán Budán május 30-dikán a magyar főpapság Vizaknai Gyán és bűntársai az erdélyi szászok ellen a kiátkozási ítéletet, melynek szoros végrehajtását az erdélyi papságnak mindaddig kötelességévé tette, míg a kiátkozottak teljes elégtételt nem adnak s így a föloldozás kegyelmében nem részesűlnek.
9. IV. LÁSZLÓ KIRÁLY OKLEVELE ELŐSORAI.
A rákosi végzés értelmében intézett aztán László király a kiátkozott lázadó szászok ellen hadjáratot, melynek vezérletét Miklós választott esztergomi érsekre, a csatatéren inkább otthonos, mint egyházias szellemű főpapra bízta, s melyben maga a serdülő korban álló király is személyesen részt vett. A táborozás eredményéről nem maradtak ránk részletes adatok, s csak annyit tudunk bizonyosan, hogy a kiátkozott szászok a püspökség és káptalan tömérdek kárát soha meg nem térítették. A földúlt gyulafehérvári székesegyház tiz esztendőnél tovább hevert romjaiban, s csak azután tett intézkedéseket Péter püspök, hogy azt saját költségén helyre állíttassa.
Az országban eláradt zavargásokat nem kis mértékben elősegítette az esztergomi érsekség elárvult állapotja. Benedek választott érseknek 1276 vége felé történt elhalálozása után ugyanis a káptalan Péter veszprémi püspököt, a Németujváriak testvérét, választotta meg; ezzel szemben azonban Miklós gyulafehérvári prépost is föntartotta igényét, ki jóllehet 1273-ban erőszakosan kicsikart választatását a szentszék soha helybe nem hagyta, már Benedek életében is megkisértette az érsekség kormányát erőszakosan kezéhez ragadni, annak halála után pedig, bízva a király és udvara kegyébe, melybe magát be tudta hizelegni, ismét választott érseknek czímezte és czímeztette magát. Az érsekség vita alatt álló kérdését, mely a szentszék törvényszéke előtt már X. Gergely pápa és utódai, az 1276-ban elhalt V. Incze és V. Adorján idejében is tárgyalás alatt állt, az új pápa, XXI. János, ismét vizsgálat tárgyává tette, 1277. márczius 13-án kelt levelével meghagyván Lodomér váradi püspöknek, hogy Miklós gyulafehérvári prépostot idézze meg, hogy az idézés napjától számítandó két hónap alatt személyesen jelenjék meg a szentszék előtt; mely ügyét vizsgálat alá vévén, ha meg nem jelennék is, döntő ítéletet fog hozni. A tárgyalás azonban XXI. János pápa nem sokára ezután május 25-én történt halála miatt, kinek utódjává III. Miklós csak 1277. november 25-én választatott meg, ismét haladékot szenvedett. Miklós prépost, ezen kedvező körülményt fölhasználva, rábirta a királyt, hogy őt az érsekségbe visszahelyezte s egyszersmind esztergomi örökös főispánná és cancellárjává kinevezte. Miklóst azonban versenytársa, Péter veszprémi püspök sürgetésére III. Miklós pápa, ügye végítélettel leendő ellátása végett, 1278. április 25-dikére személyes megjelenésre újra maga elébe idézte. S miután az alatt az ürügy alatt, hogy a magyar és cseh király kibékítése ügyében kell fáradoznia, és az ország belháborúi miatt a rámai utat élete veszélyeztetése nélkül meg nem tehetné, maga nem jelent meg, hanem csak két ügyvivőjét küldte a szentszékhez, azok előterjesztéseit pedig a szentszék nyomatékosoknak s elfogadhatóknak nem találta, a pápa 1278. junius 1-én meghozta a végítéletet, melylyel a versenytársa által nyilvános rablással, gyújtogatással és emberöléssel vádolt, tudomány dolgában pedig tűrhetetlenül gyenge Miklós prépost választatását, ki midőn a törvényesen választott Benedek érsekkel versengett, magát az egyház kormányára vakmerően föltolta, a neki engedelmeskedni nem akaró s nem is tartozó kanonokokat házaikból erőszakkal kihányatta, vagyonukat elraboltatta, a káptalan pecsétjét erőhatalommal elvette és az egyház jószágait tetszése szerint elvesztegette, megsemmisítette s neki ez ügyben örökös hallgatást parancsolt. Azonban a pápa Péter veszprémi püspök választatását sem ítélte helybenhagyhatónak, hanem az érseki szék betöltése iránt az intézkedést magának tartotta fönn, előre semmisnek nyilatkoztatva mindent, a mit ez ítélete ellen bárki bármily tekintélynél fogva tenni merészelne. Miklós prépost ezen végítélet által az érsekséget jog szerint elvesztette, s ezt László király sem vonta többé kétségbe; a mennyiben ezután kedvelt hívét, Miklós mestert csak választott fehérvári prépostnak és alcancellárjának czímezte, az esztergomi érsekséget pedig üresedésben lévőnek írta.
A haimburgi összejövetel után a 15 éves László, a Rudolffal kötött rokoni szövetkezésbe bízva, az országa belviszonyainak átalakítása iránt tett megállapodások értelmében, magát törvényes korra jutottnak hirdette s a kormányt saját kezébe vette. Visszatérő utjában Sopronban megállapodván, a várost szabadságaiban megerősítette, s a polgárokat, hogy romladozott várukat kijavíthassák, különféle kedvezményekben és adományokban részesítette. November 27-én seregével Kedhelynél Sopron vármegyében táborozott s onnan hadait a Németujváriak kőszegi vára alá vezette, kik mint Ottokár párthívei annak érdekében zavargásokat támasztottak és így hűtlenség bűnébe estek. Kőszeg alól Vas vármegyébe nyomúlt előre s deczember 20-dikán Karakónál állott, hol Henrik bán hűtlen fiait ismételten kegyelmébe fogadta, és szolgájoknak Doroszló mesternek, a Rumy család ősének, egy tornyot adományozott. Innen visszafordulván, átvonúlt Veszprémen, hol a székesegyház iszonyú romlását megtekintette, a karácsonyt a zirczi apátságban ünnepelte s csak az új év első napjaiban érkezett vissza Budára.
Bár a hűségökben megbizhatatlan Németujvári testvérek 1277. végéi a királynak színleg újra hódoltak, maradt még az országban elég hatalmaskodó főúr, kik a korona tekintélyével mit sem gondolva, megszokott garázdálkodásaikat folyvást űzték, kiknek megzabolázása a fiatal királynak elég gondot adhatott s híveinek nem kis fáradságába kerűlt. Loránd, Márk fia, szepesi ispán, ugyanaz, a ki a koronázás előtt kitört lázadásban is részes volt, nem csak a Szepességet és Gölniczbányát, hanem a Tiszán túl a Nyírséget is egész Erdélyig hatalmába kerítvén, dúlta és rabolta. Ellene a király parancsára György mester, Simon fia, a sóvá i Sós család őse, vezérlete alatt, Finta mester és az ország több zászlós urai keltek föl dandáraikkal s egy ütközetben el is ejtették. Halála után szerepét rokona Gergő folytatta, kitől az adorjáni királyi várat László parancsára Miklós választott érsek ostrommal foglalta vissza s kit később ugyancsak György mester győzött le és vitt foglyúl a király elébe. A rabló főurat aztán László, ki bizonyosan azért tartózkodott 1278. május és junius havában Temesvártt és Csanádon, hogy ezen lázadás leverésére kedvelt hívei a kúnok segítségét is igénybe vegye, a Váradon Bihar; Békés, Zaránd, Szabolcs, Szathmár, Kraszna és Közép-Szolnok vármegyék rendeivel tartott közgyűlésen némely czinkos társaival együtt halállra ítélte és lefejeztette. Ezen tiszántúli zavarok alatt a hatalmas urak milyen kicsapongásokra vetemedtek, kitetszik Lodomér váradi püspöknek a királyhoz intézett jelentéséből, mely szerint Péter, Dorog fia, a dúsgazdag Guthkeled nemzetség tagja, saját nemzetsége ősi egyedi monostorát, melynek pártfogósága fölött rokonaival viszályba keveredett, földig romboltatta s köveiből magának a közel Diószegen erősített tornyot építtetett
10. ADORJÁN VÁRA.
11. ADORJÁN VÁRA.
A koronára nézve még veszedelmesebb lázadás ütött ki ez év elején a drávántúli részekben, hol a horvátok éppen Joakhim bán testvérei Radiszló és István vezérlete alatt föllázadtak s a drávántúli vármegyék dúlására sok német zsoldost is fogadtak. A király ezen lázadás leverésére Joakhim bánt küldte, ki rokonaival a Guthkeled nemzetségbeli Hodos, Bereczk, György és Benedek testvérekkel, a Szakolyiak, Várdaiak és Báthoriak őseivel, valamint Péter bánnal, Benedek fiával együtt a lázadók fölött véres ütközetben győzedelmeskedett ugyan, de maga is a csatatéren vesztette életét. Gyaníthatjuk, bár erre nézve adataink nincsenek, hogy ezen horvát lázadás a tótországi herczegség kérdésével, illetőleg Velenczei Endrének, László férfiágon egyetlenegy élő rokonának, bejövetelével volt összeköttetésben. Az ugyanis bizonyos, hogy a király kiskorú öcscsének, Endre herczegnek elhalálozása után Velenczei Endre, mint a király legközelebbi férfirokona és trónörököse, a tótországi herczegséget a törvényes erejűvé vált ősi szokás szerint magának követelte s azt 1278. első felében rövid ideig bírta is; de az is éppen oly kétségtelen, hogy ez új állásában, aligha nem László és udvara féltékenysége miatt, nagyon is rövid ideig tarthatta fönn magát. Tótországi herczegségének egyedüli emléke az az egyetlen egy oklevél, melyet ezen czímmel magyarországi területen állított ki; ebből pedig bizvást következtethetjük, hogy a drávántúli fölkelés leveretésével az ő ügye is hajótörést szenvedett, s így kénytelen lett visszavonúlni velenczei magánéletébe. Van nyoma, hogy ezen horvátországi lázadás elfojtásában a király ipa Károly siciliai király is közreműködött, ki a lázadás egyik vezérének Istvánnak, István bán fiának, István nevű kiskorú fiát, egy másik főúr, Farkas, Miklós nevű fiával, kiket Magyarországról visszatért zsoldosai kapitánya Bursano Jakab vitt hozzá túszokúl, Trani várában őriztette, s a tengermelléki Bielográd vára megvívására 200 lovast 400 lóval és 120 kézijas gyalogot küldött.
Alig csilapultak le ezen belzavarok, midőn a Rudólffal kötött véd- és daczszövetség értelmében az ország haderejét a cseh király elleni háború vette igénybe. Ottokár ugyanis megaláztatását nem szívelhetve, s szövetségesei a lengyel és sziléziai fejedelmek; a pénzzel megvesztegetett Henrik bajor herczeg s más vele tartó német fejedelmek, valamint a titkon hozzá szító bécsi polgárság támogatásába bizakodva, komolyan el volt határozva, hogy fölidézze és megharczolja a döntő harczot, s már 1278. pünkösdkor támadólag lépett föl, Ausztriába berontván több várat és várost megvívott; mialatt az Ottokár titkos párthíve Paltram bécsi polgár által fölizgatott Németujvári Iván az ausztriai és stiriai határszéléket tűzzel vassal pusztította.
A megtámadott Rudolf, kit a német birodalmi rendek nagyon is gyengén támogattak, nehéz helyzetében Bécsből László királyhoz folyamodott, s őt a köztök fönnálló rokoni és baráti összeköttetésre hivatkozva fölszólította, hogy köteleztetése szerint siessen segedelmére, addig is, hozzá küldött követei által, kiktől az ügy állásáról bővebb értesítést nyerhet, tudassa vele minél hamarabb elhatározását. A fiatal László készséggel ragadta meg az alkalmat, hogy a sérelmekért, melyeket atyja, anyja s ő maga mint gyermek a cseh királytól szenvedett, méltó bosszút állhasson. Fölhívására az ország derék hada tömegesen gyűlt a népszerű hadjáratra a Székes-Fehérvártt kitűzött zászlók alá. László Székes-Fehérvárról megindulván, már julius 17-én Győr alatt állott, augusztus 6-dikán Pozsonynál táborozott, Rudolfhoz, ki seregét a Dunán Haimburgnál átszállítva augusztus 14-én Marcheggnél ütötte föl táborát s ott a magyarok jövetelét és László segélyét; mint az Istenét oly epedve várja vala, még az nap csatlakozott 40,000 magyar és 16,000 kún lovasból álló seregével.
AZ IGLAUI CODEX (CHRONICON AULAE REGIAE) ELSŐ LAPJA.
László azonnal előre indított György mester, Simon fia, vezérlete alatt 8,000 magyar és kún lovast Ottokár tábora kikémlelésére, ki ekkor Laa ostromával vesztegette idejét. György úr emberűl megfelelt föladatának, 2000 előszáguldozó kún lovassal Ottokár táborát kikémleltetvén, azt hadaival két napig folyvást zaklatta, melyek a csatározásokban több cseh vitézt levágtak és számos foglyot ejtettek. Harmadnap Ottokár a támadást visszavervén, augusztus 19-én megindult Rudolf tábora felé; másnap a Morva mezejére szállt és Stillfried vára táján a Weidenbach mellett ütötte föl táborát, hol hat napig pihenve seregét összpontosította. Augusztus 25-én a Marcheggtől előnyomuló német és magyar sereg Ottokár táborától alig fél német mértföldre szállott táborba, honnan a cseh király sátrait be lehetett látni. Az előcsatározás azonnal megkezdődött, melyben a száguldozó kúnok mintegy 200 lengyelt és szászt fogtak el, s estvére a táborba visszatérve Rudolfnak 100 levágott lengyel fővel kedveskedtek.
Másnap péntek napon folyt le a döntő ütközet, melyben a csehek és szövetségeseik Prága! Prága! a németek és magyarok, sőt még a pogány kúnok is Christus Christus! jelszót hangoztatva, egyenlő hévvel és bosszúvágygyal törtek egymásra. A német-magyar sereg jobb szárnyát, mely az aránylag csekély számú birodalmi hadakból, az ausztriai, stiriai s karinthiai dandárokból állott, maga Rudolf, a két erős magyar hadosztályból alakított balszárnyat pedig, mely előtt a királyi zászlót Rajnáld, a Bastech nemzetség tagja, a Rozgonyiak őse lobogtatta, Csák Máté nádor vezette; a kúnok, míg az ütközet folyt, mindkét oldalon előre nyargalva, az ellenség táborát bekeríteni törekedtek. Az elkeseredett viadal közben maga Rudolf is agyonszúrt lovával együtt földre terűlt, de hívei segélyére sietve megmentették; életveszélyben forgott a magyarok vezére Máté nádor is, kit midőn az ellenség nyergéből kivetett, Dénes, Péter fia, az Osl nemzetségből vére omlásával védett meg a haláltól, Omodé, a későbbi nádor pedig jobb keze mutató újját vesztette el.
Hosszasan tartott makacs küzdelem után, a mint a túlnyomó számú magyar lovasság támadása az ellenséget hátrálásra kényszerítette, a cseh tartaléksereg pedig a kétes hűségű Milota vezérlete alatt a csatatért körülszárnyalt könnyű kún lovasság nyílzáporát ki nem állhatva megfutamodott s magával ragadta a Morvából a csatatérre vonuló pihent zászlóaljakat is, a győzedelem estve felé Rudolf részére dőlt, ki a visszavonuló ellenség ellen, a tartalék hadat is harczba vive, erős oldaltámadást intézett. Ottokár a csatarend fölbomlása s az utóhad megszaladása után ügyét veszve látván, most már nem a győzedelemért, nem élete s koronája megmentéséért, hanem csak a dicső halálért küzdött, mindaddig, mig tizenhét sebbel borítva földre nem rogyott, hol a haldoklónak két osztrák nemes, Emmerbergi Schenck Berthold és Mährenbergi Siegfried adta meg a kegyelemdöfést. A magyar és kún lovasság a szétvert ellenséget oly hévvel üldözte, hogy a Weidenbachtól Dürnkrutig és Jedenspeigenig terjedő csatatért 14,000 halottal borította, a menekülni akarók egy részét pedig a Morva folyóba szorította; miközben a száguldozó kúnok és magyarok Ottokár sátrát is kirabolták s a gazdag zsákmány mellett sok előkelő nemessel együtt a cseh király törvénytelen fiát Miklóst is foglyúl ejtették.
12. OTTOKÁR HALÁLA.
Még azon éjjel ólálkodó kún csapatok riasztották föl Rudolf pihenő táborát, ki nem csekély aggodalomban lehetett a miatt, hogy a zsákmány fölött kitört egyenetlenség veszedelmes meghasonlást fog támasztani az eddig közösen működött német hadak és a többszörte számosabb magyarok közt. Ennek lehet tulajdonítni, hogy a német és magyar hadak külön irányban nyomultak előre s már másnap Rudolf Feldsberghez, László Laa alá szállott táborával. A magyarok és kúnok ekkor Morvába is beütve a Thaja mellékét dúlták és zsákmányolták s Csehországon keresztűl szándékoztak volná haza vonúlni: Rudolf azonban, hogy Morvát és Csehországot a pusztító hadjárattól megkimélje, rábirta Lászlót, hogy a részére átengedett gazdag zsákmánynyal és foglyokkal haza vonúljon.
A morvamezei diadalt magyar és kún fegyverek döntötték el, ez biztosította Rudolfot az Ottokár által folyvást fenyegetett Ausztria, Stiria, Karinthia fölötti uralomban, ez vetette meg a Habsburg ház fényes jövendőjének alapját. Rudolf nem is volt fukar a hatalmas segélyért a hálálkodásban, melyet, mint irja, szóval vagy tollal méltóan kifejezni nem bírhat; biztosította Lászlót, kinek ügyét úgy tekinti mint sajátját, fölbonthatatlan szövetségéről s fölkérte, hogy hozzá küldött követével értekezve küldjön hozzá viszont követséget, tudassa vele óhajtásait, melyekhez ő kész szívvel fogja magát alkalmaztatni. Magyarországnak azonban a fiatal király oldala mellett nem voltak államférfiai, kik az ország érdekét szívökön viselve annak javára a kedvező alkalmat fölhasználni akarták volna is, bírták volna is, és a legválságosabb helyzetban Rudolfnak nyújtott döntő segélyért tőle a régtől fogva vitás határok szabályozásánál úgy Ausztria, mint különösen Stiria felé olyan engedményeket követeltek volna, melyeket Rudolf, a nélkül, hogy a legkomolyabb perczekben ünnepélyesen tett fogadásait meg ne szegje s így a rá nézve tovább is előnyös szövetség fölbomlására okot ne adjon, meg nem tagadhatott volna.
RUDOLF KIRÁLY ARCZKÉPE.
Magyarország a diadal dicsőségén s azon az örömön kívül, hogy a IV. Béla idejében 1260-ban ugyancsak a Morva vize mellett vallott vereséget s azóta szenvedett sérelmeit véresen megtorolta, megelégedett a csatatéren szerzett gazdag zsákmánynyal, a rabszíjra fűzött sok ezer hadi fogolylyal, az ellenségtől nyert zászlókkal és czímeres paizsokkal, melyeket László, mint a magyar fegyverek dicsőségének örök időkre szánt emlékeit, a székesfehérvári egyház falaira függesztetett. Az osztrák évkönyvek egykorú bécsi folytatója emlékezetre méltónak tartotta följegyezni, hogy a fiatal magyar király, a mint diadalmas hadaival haza vonult, parancsot adott, hogy Ottokár halálának napját évenként egész országban mindenütt örömünneppel, zenével és tánczczal üljék meg. A nemzeti ünnep örömujongásai közt azonban úgy a királynak mint udvarának eszébe sem jutott a jövőre gondolni; mint ha senki sem sejtette volna, hogy a magyar vérrel kivívott győzedelem hasznát csak a Bécsbe diadallal bevonult Rudolf és utódai fogják aratni.
13. SÁNDOR ORSZÁGBIRÓ PECSÉTJE 1272-IKI OKIRATÁRÓL.