III.
III.
A szultán kezdeményezése János Zsigmond hazahozatala érdekében. Az erdélyi rendek helyzete. Petrovics Péter működése. Vállalkozásának kudarcza. Ferdinánd újabb igéretei. Redern Frigyes és társa Izabellánál. Merész fellépésük, melylyel a királynétól a zarkii nyilatkozatokat kicsikarták. Ferdinánd főherczeg Izabellánál Krakóban, a lengyel király lakodalma alkalmából. Bona királyné, Izabella és testvére magatartása.
AZ özvegy királyné lelkét visszavonultságában is büszkeség tölté el, annak a hazafias mozgalomnak szerencsés, kecsegtető fejlődését tapasztalván, melynek nyílt czélja volt fiának visszavitele és Erdély fejedelmévé választása.
Ezt a mozgalmat nem is Izabella kezdeményezte a töröknél, a mi természetes lenne, hanem – igen jellemzően – a szultán egyenes parancsára indult az meg, a ki ezt a tervet rögtön felszínre vetette, a mint a nagy változásról értesült. És ez érthető is, mert a török, a ki Erdélyország átadása után bosszuló hadjáratára készült, nem nézhette nyugodtan, hogy Erdély telve legyen Ferdinánd katonáival, közvetlen szomszédságában a temesi bánságnak, melyet csak úgy tarthatott meg, ha ez a «szomszédság» független, illetőleg az ő fönhatósága alatt áll. Meg aztán személyi okok is izgatták a furfangos barát részéről, a ki az évi adó beküldésével akarta elhitetni a portán, hogy Erdély még mindíg hű iránta. Izabella királyné és Petrovics hűtlenek hozzá – írta ravaszúl – azért hagyták el az országot,* s a német katonákat is ők zudíták Erdélyre; de ő, a barát továbbra is híve a padisahnak, s azokat idejében kifogja űzni. A szultán erre árulóként (a milyennek az egész világ közvéleménye tartotta) maga elé idézte a barátot,* de a végzet neki is elégtételt adott!
György barát Rusztán basához írt levelét Petrovics Kassán kapta meg titokban konstantinápolyi hívei útján, s a dolgot Izabella Ferdinándnak is megírta, figyelmeztetvén őt, hogy ha a barátot nem hívja ki Erdélyből, megbánja, «perche lei l’ ha sempre conosciuto a’ tutti traditore». Badoer 1551 szeptember 26-iki bécsi jelentése; az id. velenczei k. 453v. l.
2 Ferdinánd követe, Malvezzi titkárának elbeszélése szerint; Badoer 1551 november 20-iki jelentése Gráczból, u. o. 478. l.
Így Szolimán mindjárt 1552 két első hónapjában meghagyta iszonyú fenyegetések közt a székelyeknek, «Balassa Menyhárt fiának»,* s másoknak, hogy verjék ki a németet Erdélyből, hogy Izabellának és fiának kára ne legyen, hanem az ország továbbra is a király fia szandsákja maradjon, mint volt régebben. S midőn Ahmed basa május elején megindult nagy seregével, szófiai táborából ismétli meg a padisah rendeletét. Nemcsak a főnemeseket és rendeket, hanem a szász városokat s az egész nemzetet szólítja fel külön levelekben, hogy a német hadakat kiűzzék, János király fiát királyul fogadják, sőt, ha nem akarna az országba jönni, más derék férfit válaszszanak vajda vagy erdélyi bán czímmel. Mikor aztán júliusban lejárt a Ferdinánddal kötött öt évi béke, Ahmed tényleg betört Magyarországba és elfoglalta Temesvárt s az egész Délvidéket. Csakhogy a basa egy szál embert sem küldhetett Erdélybe, hol a magyarok, a rendek magukra hagyatva semmit sem tehettek, mivel a kerített városok a Ferdinánd hűségére esketett szászokkal, Castaldo bosszújától félve, moczczanni sem mertek. Hiába inté e városokat Szolimán hűségre, eredménye csak annyi volt, hogy az év őszén az erdélyi három rend már hívatalosan is érintkezett a portával, s tárgyalt annak beküldött követével, Keiván csauszszal. Ennek jelentése következtében a szultán újévi meglepetésként sietett megküldeni a felhatalmazó fermánt, megparancsolván a rendeknek, hogy vajdát válaszszanak maguknak, régi szokásuk szerint, a magyar urak közül, és kergessék ki a nyakukon ülő németeket az országból, a kik – mint írja – nagy csalók, megtartván a jó barátságot a portával. A székelyek már készülődtek is. Kedvezett a felkelésnek a Castaldo zsoldosainak garázdálkodása következtében keletkezett általános ellenszenv Ferdinánd uralma iránt, mely akkora volt még a szászoknál is, hogy midőn a halálán fekvő szebeni polgármester helyébe mást akartak választani, nem birtak olyat találni, a ki ne János Zsigmond pártján lett volna. Egyet kaptak nagy nehezen, «de az jobban gyűlöli a Felséged szolgálatát, mint az ördög az Istenét» – írta őszintén Castaldo. Pedig a szászoknak lehetett legkevesebb panaszuk a római király ellen, a ki mindjárt az új kormányzás elején megerősíté összes kiváltságaikat, melyek őket az erdélyi vajdák hatásköre alól kiemelik.*
Ez Boldizsár lehetett, habár egy másik fia is volt, István.
Ferdinánd levele a szászokhoz, 1552 márczius 20–22-ikéről; Kemény: Notitia I. k. 215. l.
Támogatta Izabellát a Habsburgok iránti gyűlöletben felnövekedett franczia király is, a ki meghallgatván hazatért követe jelentését, újra biztosítá a királynét, hogy pártfogására nemcsak a jó barátság folytán, hanem már azért is számíthat, mivel elődjei mindíg támogatói voltak a sértett és üldözött fejedelmeknek. Fia, a kis herczeg ügyét pedig oly igazságosnak, szentnek és mindenki pártfogására méltónak tartja, hogy elődei példáját is követve, mindent megtesz támogatására.* De, hogy e támogatást megakadályozza, Ferdinánd bátyjához, V. Károly császárhoz fordult, kérve: írjon mielőbb Izabellának, hogy ne nyugtalankodjék, és tartsa magát a vele kötött szerződéshez; úgy szintén az «öreg lengyel királyné»-nak és fiának, a királynak, hogy «fogják meg Izabella kezét» s ne engedjék, hogy a franczia fondorlatokra hallgasson és lépre menjen. A császár teljesíté öcscse kívánságát, de mivel az erdélyi ügyben mindíg tisztábban látott nálánál (úgy, hogy a maga részéről ellenzé Erdély elfoglalását) figyelmezteté, hogy «csekélységekért ne szerezzen magának újabb zavarokat Izabellával, melyek annyival inkább kerülendők, mivel a francziák véghez viszik, a mihez fogtak, s ha most Izabellával levelezést folytatnak, bizonyosan nem hagyják félbe a tárgyalást a törökkel, a míg czélt nem érnek.»
Henrik franczia király Izabellához Compiegneből, 1552 deczember 25-ikén; Brüsszeli okmánytár, II. k. 361. l.
A mindenfelől érkező sok bíztatásra az erdélyi rendek kimondták az általános fölkelést, hirdetve buzdításul, hogy Petrovics vízkereszt napjára Munkácsra ér a magyar királyfival, január közepére meg már Kolozsvártt lesz. Olyan általános volt a forrongás, hogy Castaldonak már életét is féltenie kellett. Nem engedelmeskedtek még különben magyar várnagyainak sem, kiket kénytelen volt felmenteni,* midőn – nem tudván ellentállni a készülő támadásnak – 1553 február közepén kivonult az országból.
Gyalu várnagyától, Kálnási Ferencztől Eperjesen 1553 márczius 21-ikén veszi át a tavaly reábízott várat; Wagner Károly, Diplomatarium comitatus Sarosiensis, (Pozsony, 1780.) 405. l.
Ez kétségkívül megnyugtatóan hatott a kedélyekre, de a nagy arányokat öltött mozgalom árját már nem volt képes feltartóztatni Ferdinánd rendelete, s még az sem, hogy a beteges Báthory András helyébe a király egyik vajdává (hosszas habozás után) Kendy Ferenczet, éppen a nemzeti párt fejét, János Zsigmond ügyének leglelkesebb intézőjét nevezte ki. A király e nehéz időkben Nádasdy Tamásra, e kipróbált hívére kívánta bízni e kényes tisztet, de ő nem fogadta el. Elég volt neki az a sok tapasztalat, melyet kétszeri követségében szerzett ez országban, melyről azt mondogatta, «hogy ha az félszemit ittbenn hagyta volna is, be nem jőne az állhatatlan országban, mert mint az órát, örökké kell igazgatni».* Hanem maga helyett Kendyt ajánlá. Lefegyverezni akarták, mert ismeretes volt, hogy nemcsak a nemeseket és székelyeket, de még a szász Brassó, Besztercze és Segesvár tanácsát is a királyfi pártjára vonta. S mikor a vajda e miatt korholta, emilyen szókkal biztatta: Csak tégedet szánlak, csak ne lennél köztönk, mikor a királyt eláruljuk.* Ezért Ferdinánd kegye nem tudta őt lekenyerezni, legfeljebb a nyílt izgatástól vonta el, hogy annál tevékenyebbek lehessenek öcscse, Antal, Pathócsy Ferencz, a Bornemiszák, Bethlenek és mások.* A vezér, s a legbuzgóbb köztük Árthándy Kelemen volt, a ki Várad melletti, kereki várában tanácskozott «az elégedetlenség szítói»-val, kiterjesztvén a fölkelést Bihar, Zaránd, Békés, Szatmár, Szabolcs, Ugocsa és Borsod vármegyék területére is. És hogyne szaporodtak volna a hívek, mikor maga a szultán íly szavakkal igyekezett hazafiasságukra hatni : Nem szégyenlitek-e, hogy egy olyan czudar nép, mint a német, uralkodjék a becsületes magyarokon!
Szamosközy, id. m. IV. k. I. l.
Somlyai Báthory András Nádasdy Tamáshoz Újvárról, 1553 június 14-ikén; Károlyi-Szalay, Nádasdy családi levelezése, 232. l.
A még megnyerendő nemesek névsorát Árthándy Kelemen leveléhez mellékelten találjuk meg; Verancsics, Összes munkái, XII. k. 149–9. l.
112. Kendy Ferencz erdélyi vajda gyűrűpecsétje.*
Kendy Ferencz vajda pecsétje (363. l.) 1553-iki nyugtáin; a Magyar Nemz. Múzeum levéltára «Kendy» csomagjában.
Nagy-Kereki vára húsvét óta mind élénkebbé vált a belé gyülekező János-Zsigmond-párti nemesek zajától és a körülötte elhelyezett fegyveres jobbágyaik csendes múlatozásától. Olyik főúr 50–60 lovassal jött meg, mint p1. a békésmegyei Nadányi Gyárfás, a Majsay, a henczidai Horváth családok tagjai s az Ödönfiek. Kellett is, már csak a vezérlő Ártándy megvédésére is, kinek elfogatására a váradi piaczon nyilvánosan hirdették ki Ferdinánd parancsolatját. De hiába mesterkedett ebben Varkócs Tamás, a váradi kapitány, kémeit és őrszemeit mindíg elriasztották a vár alóli táborból. Az igaz, hogy az új váradi püspök, Zabergyei (Zaberdinus) Mátyás bevonúlását Váradra nem tudták megakadályozni, de reménykedtek Tujgon és Ali basa támogatásában, meg Petrovics közeli bejövetelében. Ennek híre is eljutott hozzájuk július harmadik hetében, Magdolna-napjára, mire Árthándy megindúlt a gyám segítségére Munkács vára felé. Alig volt több 300 lovasánál, s midőn észrevette, hogy emberei Báthory György kétszer nagyobb csapatja láttára megfutamodnak, ötven derék huszárjával úgy szétverte a királyi sereget, hogy még három zászlót is ejtett zsákmányúl. Ez a csatározás Váradtól hét mérföldnyire történt, s utána zavartalanná vált útja Petrovicsig, kivel a hónap utolsóelőtti napján örömmel vonúlt Debreczenbe, majd Kőrös-Ladányba.*
Dr. Karácsonyi János «Az utolsó Ártándy» cz. értekezésében, a váradi «Tiszántúl» 1901 június 12-iki számában.
Az öreg Petrovics vállalkozása azonban mégis kudarczot vallott. Ennek ugyan főleg az volt oka, hogy a gólya-basa – miként a magyarok a budai Tujgon basát nevezték – nem segíthette kellően és idejében; a mi miatt szinte két hónapot vesztegeltek tétlenül. Ám az is igaz, hogy Petrovics késedelmét maga Izabella is okozta. Őt ugyanis iktári Bethlen Gergelylyel meglátogatta a tavaszon krzepicei várában, s a királyné nehezen nélkülözhetvén tanácsát és személyes jelenlétét, nem bocsáthatta júliusnál előbb haza; éppen az időben, midőn a király biztosai addig nem tapasztalt merészséggel és tolakodással szorongatták folytonos alkuvásaikkal.
*
Castaldo és hadainak visszahívását Erdélyből Ferdinánd azzal is indokolta, hogy nem lát «más módot az összeesküvés lecsendesítésére, mint Izabella és fiának kielégítését»; de ki kellett volna egészítenie mondatát még e szóval, hogy ígéretekkel, mert bizony most sem tehette egyébbel. Ez ígéretek közvetítője a már ismert Redern Frigyes. Megbízatásának igazi czélja tulajdonképpen az volt, hogy kipuhatolja a királyné üzelmeinek állását. S midőn ez évben először (márczius 3-ikán) Izabellához ért Krzepicére, furcsa meglepetés várt reá, a mennyiben a királyné a szultán és Rusztán basa vörös selyem-atlaszba göngyölt leveleivel fogadta. Behívók voltak ezek, melyekben meghagyták, hogy mielőbb jöjjenek Magyarországba, hol János Zsigmond a szultán által küldendő koronával magyar királylyá fog koronáztatni. Ez ugyan kellemetlenül érinté a jó osztrák követet, de együgyűségében őszintének tekintette Izabellának azt a kijelentését, hogy nem ingattatja meg magát a fényes ígéretek által, s nem húz vissza Erdélybe, a mitől a követ két napon át óvta. Örömében elővette azt a tartalék-ígéretét is, hogy válaszszon fia számára feleséget Ferdinánd hozzá korra legközelebb álló leányai közül. Fogadná el p1. Ilonát, a zsengekorú Johanna helyett, a kivel még Kolozsvártt eljegyezték volt. S mivel a királyné erre nem felelt semmit, Ferdinánd levélben újítá meg ajánlatát, megküldvén leányai arczképeit is. Ezeket szintén Redern nyujtotta át neki (április 27-ikén) és Izabella ugyan a Johanna képét szebbnek találta, de azért mégis beleegyezett, hogy fia az idősebb Ilonát vegye nőül, hogy a házasság annál hamarább megtörténhessék.*
Redern Briegben kelt jelentése 1553 május 7-ikéről, a bécsi állami levéltárban, és Huber, id. m. 21. 1.
A sléziai biztos már útrakészen állott hazafelé, midőn gyorsfutár hozá utána Sopronból Ferdinánd újabb útasítását, hogy vegye reá Izabellát: tiltsa meg Petrovicsnak, hogy ellene fondorkodjék az erdélyiekkel, s többi elleneivel, mert különben kénytelen lesz úgy bánni vele, mint valami lázadóval. És adja neki (a portára küldhetés végett) írásban, hogy miután őt és fiát Ferdinánd teljesen megelégíté, sőt leányát is neki adja nőül, immár nem szándékozik vissza Erdélybe.
Izabella nem vala elkészülve e parancsoló hangú, merész követelésre. Lelke fellázadt, érezvén, hogy jóformán bizonyítványt kívánnak a király kegyességéről, holott tőle, mióta Erdélyt elhagyta, alig kapott valamit. Ezért kijelenté erélyesen, hogy Petrovics üzelmeihez nincs köze, a királynak pedig azt felelte, hogy ő ugyan kész ezt a levelet kiállítani, de nem látja be sehogy sem a czélját s nem tudja, hogy ezzel a király hűségét akarja-e próbára tenni, vagy saját ügyét a szultánnál előmozdítani.* Később gyöngélkedéssel mentette ki a sajátos nyilatkozat kiállításának késését, sőt az izgatottság fekvő beteggé tette. De csalódott, ha azt hitte, hogy így megszabadul e kísértéstől, mert Ferdinánd kitartó volt elhatározása keresztülvitelében, s egy-egy kis kudarcz nem kedvetleníté el. Udvariasan, hízelgően felelt neki, hogy hűsége és őszintesége felől meg van győződve, s a nyilatkozatot csakis Erdély és Magyarország érdekében kívánta, könnyebben remélvén békét kötni a szultánnal, ha majd Izabella saját leveléből győződik meg arról, hogy meg van elégedve és nem vágyik vissza fiával. Hanem egyúttal útnak indítá hozzá ez ügyben Redernt és Logau Mátyást, egyik sléziai uradalma kormányzóját, a kik július elsején értek Krzepicére. Másnap mise után fogadta őket a királyné. Hálásan köszönte a római király jóindulatú ígéreteit, s kijelenté, hogy nem is gondol arra, hogy Erdélybe visszatérjen. A kívánt íratot a szultánhoz, fivére, a lengyel király tanácsára nem állította ki eddig Ferdinánd érdekében, attól tartván, hogy a törökök a maguk számára foglalnák el Erdélyt, ha megtudnák, hogy ő és fia nem tér vissza; de, ha a király mégis kívánja kiállítását, szívesen megteszi. Menjenek hát előbb testvéréhez és állapítsák meg vele a szöveget, nehogy esetleg valami olyan rész jusson az íratba, a mi netalán Lengyelországnak árthatna.
Ferdinánd 1553 május 31-iki válasza szerint; fogalmazványa a bécsi állami levéltárban, Huber, id. m. 22. l.
113. Krakó a XVI-ik században.*
Krakó a XVI-ik században (367. l.) Bekes Gáspár életrajzából vétetett.
Az óvatosságra intett követek Izabella ez aggodalmát jogosnak találták, s másnap csakugyan útnak indultak a lengyel királyhoz. Azt tapasztalták a királyné ritka meggyőző hatású beszédének varázsa alatt, hogy őszinteségében nincs ok kételkedni, habár egy franczia követet is láttak megérkezésük napján, a kit előlük nagyon dugdostak a várban, s hamarosan el is küldtek. A fia hazavitelét czélzó üzelmekről azonban mindenfelé hallottak beszélni, s az ifjú herczeg hajlandó is visszatérni, sőt még szolgáinak is büszkén mesélgetett erről.* Hasonló benyomásokat szereztek a krakói udvarban is, hol a király símán, bíztatóan fogadta őket, de bízalmasan értésükre adatta, hogy neki János Zsigmond csak unokaöcscse, nem fia, s így semmi hatalma és joga nincs fölötte. Így gondolkoztak az udvari emberek is, a kik az ifjú herczeg ügyével rokonszenveztek, sőt nyíltan hirdették, hogy habár Magyarország Ferdinándé, nem tudja megvédelmezni, s jobb volna, ha Erdélyt János Zsigmondnak adná, sem hogy a török kezébe jusson. Eredménytelenül fordult vissza a két sléziai követ Izabellához, Krzepice felé.* A királyné azonban, hogy közelebb legyen a készülő erdélyi beütés színhelyéhez, de meg, hogy szabaduljon a biztosok alkalmatlan társaságától, e közben «csalfa magyarjai» tanácsára kimozdult anyja várából (hol a tél óta tartózkodott) s csendesen húzódott a krakói úton a magyar határ felé. Útjában pihenőül betért a czenstochowai híres pálos-kolostorba, hogy imádkozzék a Szűz-Anya Nagy-Lajos magyar és lengyel király korából ott őrzött csodatévő oltárképe előtt; a mit soha sem múlasztott el, valahányszor útja erre vezette. Perényi Gábor abaújvári főispánhoz * és több magyarországi hívéhez is innen küldött be üzeneteket. Ám sorsát el nem kerülhette, mert alig indult ki a zárdából, Elsztyn váránál összetalálkozott Redern uramékkal, kik jelentést téve a királynál tett látogatásukról, újból sürgették az óhajtott levelek kiadását. Izabella, hogy időt nyerjen, a legválogatottabb ellenvetésekkel késleltette az ügyet, de a bíztosok nem engedtek, s fűt-fát ígértek. Még menet, a kocsikban is tárgyalták ez ügyet. Másnap aztán (július 18-ikán) a királyné tanácsot tartott magyar és lengyel híveivel, s egy napi járóföldre visszatérve Zarki községig, végre kiállította jó meggyőződése ellenére a kívánt nyilatkozatot; a biztosok szerint gyanús szolgái és magyar hívei elbocsátását illető követelésüket azonban erélyesen visszautasítá.* De, hogy Izabella a furcsa tartalmú két levél élét elvegye, egyidejűleg titokban beküldé másolatukat Magyarországba Petrovicsnak, megüzenvén részletesen, mint erőszakolták ki tőle. Kérte, hogy sietve jelentse azt meg tájékozásul úgy a rendeknek, mint a szultánnak, s egyúttal megkezdett működése kitartó folytatására ösztönzé.*
A biztosok július 3-iki jelentése szerint; Huber, id. m. 24. l.
A biztosok július 3-iki, 13-iki és 14-iki jelentése szerint; Huber, id. m. 25. l.
Hozzáírt levele 1553-ból (hónap és nap nélkül) a bécsi államlevéltár «Oklevelek» osztályában.
A bíztosok jelentése 1553 július 18-ikán Zarkiból és 23-án már Bruckról, a bécsi állami levéltárban; Huber, id. m. 26. l.
Bornemisza Pál erdélyi püspök jelenti Ferdinándnak Tordáról, 1553 augusztus 9-ikén, hogy a királyné e levelét többen látták. (A püspök levele a Történeti Lapok I. évf. 711. l.)
Zsigmond Ágost lengyel király.
(Cromer Márton egykorú művéből.)*
Zsigmond Ágost fametszetű arczképe (369. l.) lithván sapkával 1554-ből, 35 éves korából, Cromer Márton «De rebus gestis Polonorum» 1555-iki bázeli kiadásából van véve. E szép arczkép metszetét a krakói gr. Hutten-Czapski-könyvtár szivességéből közölhetjük.
Csakhogy a király csalódott, mikor olyan nagy fontosságot tulajdonított Izabella nyilatkozatának, hogy kieszközlésével, illetve megerősítésével - udvara diplomácziájának újabb mesterfogásaként - fiát, Ferdinánd főherczeget is megbízta. Ez ugyanis Katalin nővérét, a három év óta özvegy mantuai herrczegnőt kísérte el Krakóba, a lengyel királylyal kötendő esküvőjére, kinek ez a nő harmadik felesége lett. S midőn már ott volt, vette atyja megbízását, hogy beszéljen az erdélyi ügyekről Izabellával, a ki fiával a lengyel udvar kíséretében szintén lejött Varsóból a lakodalmi ünnepségek idejére. A főherczeg érdekes jelentésben számolt be arról, hogy mit látott, s megbízatásához képest mit végzett a királylyal, Izabellával, fiával és Bona királynéval, a kik két ízben is fogadták.
Mivel ősi szokás szerint házasuló lengyel királynak a városon kívül kell találkoznia legelőször menyasszonyával, most is Krakó határában három sátor volt e végre felütve : egyik a királyi család, másik az érkező ara és kísérete s a harmadik a lengyel nemesség számára. Ily előkészületek mellett Ferdinánd főherczeg július 29-ikén érkezett a főváros elé Lobzów faluhoz, hol a lengyel királyok nyárilaka állott. Zsigmond Ágost ide jött le a várból anyja, Izabella és fia, valamint a nemesség kíséretében, s a királyi sátorban várták az érkezőket. Ezek helyet foglaltak saját sátrukban, aztán mindkét sátorból előrementek, s a két sátor közti távolság feleútján találkozván, hajlongva üdvözölték egymást. Katalint a lengyel alkanczellár köszöntötte királya nevében ékes latin szónoklattal. Erre megkezdődött a bevonulás a feldíszített városba, a mi olyan fényes volt, hogy az egykorú szemtanúknak Szolimán szultán budai bevonulását juttatta eszébe.
Érdekes, hogy a kis tizenhárom éves János Zsigmond magyar ruhás királyi nagybátyja baloldalán s a spanyol ruhás főherczeg mellett lovagolt az új királyné kocsija előtt. Körülöttük tiszta sárgába öltözött drabantok lépdeltek, míg János Zsigmond után egy nemes-apród vitte czímeres pajzsát. A király és főherczeg kísérete, s a nemesség és polgárság óriási tömege elől haladt. Majd feljutva (a Kleparz városrészen át) a királyi várba, hálaadó isteni tiszteletre mentek a székesegyházba, hol a királyné esküvője és koronáztatása* másnap történt meg. Izabella úgy itt, mint a lakomákon anyja és a király mellett állott fiával, kinek ez a lakodalom nyujtott alkalmat első nyilvános szerepléséhez.
Az egykorú nyomtatványok közül legtöbbet ér az OrichoviusSzaniszlóé: Panegyricus nuptiarum Sigismundi Augusti Poloniae regis (Krakó, 1553.), melynek néhány adatát felhasználtuk. Lengyelül lásd Niemcewicz: Zbiór pamiętników v. k. (Puława, 1830.) 333–6. l. Kolozsvári oratióját hasonmásban közöljük.
A napokig tartó ünnepélyességek után a főherczeg látogatásokat tett. Legtanuságosabb volt Izabellával való beszélgetése, habár jellemző, hogy (ügyes tettetéssel) sem fivére, sem anyja nem akartak tudni a magyar királyné és Petrovics üzelmeiről.
A főherczeg közvetlenül a királytól ment három tanácsosával Izabellához, a ki még fiát is kiküldte a szobából, udvarhölgyét pedig a szomszéd nagyterembe, a mi a főherczegnek nem igen tetszett, de mivel - úgymond - messze állott, s a tárgyalást nem hallhatta, nem szólt az asszony eltávolításáért. Az özvegy királyné már nem fogadta őket olyan símán, mint öcscse, mert Lang dr. előterjesztését meghallgatta ugyan, hanem Ferdinánd megbízó levelét csupán a főherczeg rábeszélésére vette át, de azzal a kijelentéssel, hogy felesleges lenne, felbontatlanul tette le. Ez udvariatlanságra az ingerelhette, hogy átnyujtották neki egyúttal Petrovics kiáltványa és «lázító» levele másolatát.
114. Kolozsvári Imre krakói oratiójának czímlapja.*
Kolozsvári Imre krakói oratiójának czímlapját (371. l.) a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtára példányáról közöljük.
Izabella ezek után ekként felelt olaszul: Isten tudja és ő Felsége is jól emlékezhetik, hogy ő csakis a keresztyénség javáért mondott le országáról és kötött szerződést ő Felsége kedvére, melyet – fia érdekeit is koczkáztatva – eddig olyan hűségesen megtartott, hogy viselkedése miatt nem lehet Ferdinándnak ellene panasza vagy neheztelése, valaminthogy ezentúl is gyermeki odaadással fog iránta viseltetni. Petrovicsot illetőleg nem mondhat egyebet, minthogy a míg őt szolgálta, hűséggel szolgálta; de, hogy miért jött Lengyelországba, s miért tünt el innen olyan hamar, azt nem tudja.* A mit tesz, azt tudtán kívül, sőt akarata ellenére teszi, mert tudja Isten – s ekkor kezeit mellére téve, ég felé tekintett – hogy ha a megkötött szerződés ellen akart volna cselekedni, azt megtehette volna egymaga, saját eszközeivel és nem Petrovics által. Ezért hajlandó is, ha ő Felsége kívánná, levelet írni Petrovicsnak s az erdélyieknek, hogy az egész világ lássa, hogy az üzelmek az ő tudtán kívül és akarata ellen folynak, s hogy az neki nagyon rosszul esik, ha mások az ő nevében ő Felsége ellen működnek. Alázattal kéri, ne is adjon hitelt az ilyes feljelentéseknek, mert boldogabb ő egy darab kenyéren keresztyének: testvérei és barátjai között, mintsem hogy gazdagságban törökök közt éljen. Ha pedig fiával szolgálhat valamiben ő Felségének, készséggel megteszi. A mi az udvarában élő magyarokat illeti, igazában nincs is egy sem köztük, a ki olyas praktikákban ludas, vagy éppen máskép is gyanús lenne. Nem is folytat egy sem közülök ilyes üzelmeket, mert nem engedné meg; de mivel azok ifjú kora óta hűséggel szolgálják, nem csaphatja el őket olyan könnyen, hanem rajta lesz, hogy a poco, a poco megszabaduljon tőlük. Ő Felségének, fia iránti atyai gondoskodását hálásan köszöni, de ifjú kora miatt és gyermeki szereteténél fogva (mivel neki senkije sincs, és mint özvegy, egyedül él) nem engedheti el maga mellől, a míg özvegységben lesz, mert egyedüli öröme fia, a ki még tanulásra amúgy is fiatal; hanem idővel rajta lesz, hogy fiát ő Felsége udvarába küldje, vagy talán személyesen is vigye.
Radziwiłł Miklós Olmützből 1553 július 20-ikán tudósítja Ferdinándot, hogy Petrovics – értesülése szerint – a Krakóhoz három mérföldnyire fekvő Skala nevű faluban tartózkodott, s éjfélkor átkelvén a Visztulán, Magyarországba szökött, s nem a királynéhoz tért vissza; Történeti Lapok, I. évf. 658. l.
Délután magához kéretvén Izabella a főherczeget, megismételte fenti kijelentéseit, megtoldván még azzal, hogy Petrovics működése fölött (a mint arról most kézbesített leveleiből értesült) nagyon csodálkozik, de tudja meg a főherczeg, hogy annak a működésnek sikere nem lesz, mert fia azt fogja tenni, a mit ő, az anyja akar. Végül, midőn a főherczeg búcsúlátogatást tett nála, elibe küldte kis fiát, a ki neki olaszul azt mondta, hogy ne aggódjék a király miatta, mert ő Felségének szófogadó, hűséges fia és szolgája akar lenni!
Ferdinánd főherczeg ezután az öreg Bona királynehoz is újra elment, de az úgy tettette magát, mintha semmit sem tudna a tárgyalt dolgokról, s még külön megkérdé, hogy mi is az tulajdonképpen, a mit leánya ő Felségétől kíván s a mit még ő nem teljesített volna? Izabella udvara magyarjai eltávolításának ügye is idegenül érintette és alakoskodásával annyira ment, hogy a főherczegtől jegyzéket kért Ferdinánd előterjesztéséről.*
Ferdinánd főherczeg német nyelvű (kelet nélküli) jelentése, sajátkezű betoldásaival, a bécsi államlevéltár Polonica osztálya 1553-iki sine die csomagjában; Przezdziecki: Jagiellonki Polskie, V. k. (Krakó, 1878.) 66–79. l.
A lakodalmi ünnepség különben arra is jó volt, hogy előkészítésének ürügye alatt az egész éven át ki s be járjanak és kémkedjenek az osztrák követek a krakói lengyel udvarban.
