XII. A lengyel hadjárat s bukása.
XII. A lengyel hadjárat s bukása.
Rákóczy átkelt a Rubiconon. De nem úgy, mint a Caesaré, ez átkelés rettenetes bukással végződött. Nyolcz év óta várt erre a pillanatra, készítette elő annak útját, egyengette a tért, vett számításba minden tényezőt, fontolta meg minden lépését. S volt oka, hogy keble tele legyen hittel és bizalommal. Az a Jehova, ki atyjának huszonegy év előtt a rettenetes török ellen diadalt adott, megsegíti őt is, az ő hű és áldozó szolgáját. Hiszen annak tudnia kell, hogy ő csak egy úton, vallása diadalra juttatása árán, akarja emelkedését eszközölni – minden más eszközt, lett légyen az bármily előnyös, melyet ezzel nem tudott kiegyeztetni, útjából félretolt. S ebben állott sorsának tragikuma: mert Jehova nem annak adta meg a diadal babérját, ki minden habozás nélkül egyenesen haladt a választott úton, hanem annak, ki az események fordulatait fel tudta használni kitűzött czélja elérésére.
Nagy tévedések votlak feltevéseiben. Túlbecsülte Károly erejét: nem vette számításba, hogy ennek két lengyel hadjárata mennyi pénz- és ember-áldozatába kerűlt s emiatt ereje mennyire megfogyott. Eszébe sem jutott kételkedni a szerződések erejében s maga mindig ura lévén adott szavának, kizártnak tartotta annak lehetőségét, hogy a kozák hetmán ellene fordúlhasson. Bízott lengyelországi barátaiban s nem látta be, hogy vállalkozása Lengyelország felosztására ezeket elkeseredett ellenségeivé fogja tenni. S a mi legnagyobb tévedése volt, nem gondolt rá, hogy fellépése az ő bármily nagy, de túlbecsűlt erejével az eddig semleges hatalmakat is beavatkozásra bírandja.
Pedig a legfőbb e hatalmak közt, a római császár, mindent elkövetett, hogy vagy visszalépésre, vagy legalább benyomulásának elhalasztására bírja: mert már tudva volt előtte, hogy a nagyvezér Rákóczyt, Lengyelország megtámadásától el fogja tiltani, s mert remélte, hogy ha a svédek kezében levő s a lengyelek által ostromolt Krakó egy pár hónap alatt nem kap segélyt, Würtz kénytelen lesz kapitulálni. De Rákóczy egyedűl azért szánta magát erre a téli hadjáratra, hogy Krakót megszerezze: mert hitte, hogy ha a főváros egyszer kezében lesz, a lengyelek meghódolását keresztűl fogja vihetni, s a portát a bevégzett tény elismerésére bírandja. Ezért sietett és siettetett mindenkit, ezért készíttetett el mindent előre, mi egy ünnepélyes királyi bevonuláshoz kívántatik, ezért hítta meg a lengyeleket manifestumában, hogy az ország határán csatlakozzanak hozzá,* ezért adott kitérő választ Semseynek, a nádor követének, kit útközben fogadott, hogy ő a szükséges felvilágosításokat Mednyánszky által megadta a császárnak, s ezért intézkedett úgy, hogy ha érkeznék is a portáról csausz, ezt nem elébb, csak Krakó kézhezvétele után vezessék elibe.
Bellem Cos. Pol. II. 129. Sternbach ezt az intézkedést zokon vette, mert abban egyoldalú intézkedést látott. U. o. 260. A bevonuláshoz szükséges bevásárlásokat érdekesen írja le egy egykorú históriás ének, melyet (Századok 1871. 413. l.) THALY KÁLMÁN közlött.
Visket Máramarosban jelölte ki találkozási helyűl mindenkinek, kivel még elindulása előtt tárgyalni akart s magának a hadseregnek is. Magával vitte nejét s anyósát is, hogy itt búcsúzzék el tőlük, s ezek abból, minek itt tanúi lesznek, erőt és bátorságot merítsenek. Oda rendelte a svéd és kozák követeket, a zborói iroda tagjait, Lubomirszki követét Stanislawszkit, ki letette neki a hűségesküt s a bujdosó lengyelek közűl azokat, kiket magával akart, mint tolmácsokat s közvetítőket vinni. Bizonynyal könnyebben nyomulhatott volna Lengyelországba Zboróról, az ő saját uradalmából: de itt ő csak földesúr volt, a terület közjogilag a magyar királyé, míg Máramaros vármegye erdélyi terűlet s itt a császár nem vádolhatta határsértéssel. Különben is előre megvizsgáltatta Földváry Ferencz által az ottani havasokat, ha járható állapotban vannak-e? s a válasz elég kedvezően hangzott: a felmenetel nem nehéz, csak a leszállás fog bajba kerülni.
Ha sokan aggodalommal tekintettek is e végzetes napok elé, de Rákóczy bizalmából erőt merítettek s hittel és lelkesedéssel eltelve gyülekeztek Viskre, mely annyi idegent s annyi hatalmas embert soha sem látott falai közt, mint e zordon téli időben. De mindjárt itt az első összejövetelnél kezdődtek a megpróbáltatások. Egy régi prognosticon írá:
Ezerhatszáz ötvenhétben
Mikor ember jútsz ennyiben,
Rezzen világ minden részben
Mert a nagy év perczen ebben.*
Mikor ember jútsz ennyiben,
Rezzen világ minden részben
Mert a nagy év perczen ebben.*
Mint Szalárdy írja 1598-ban prognosticona Ujfalvi Imre debreczeni scholamester közönséges kalendariumában. (296. l.)
S valóban az a világ, mit Magyarországnak hínak, megrezzent. A tél roppant erővel köszöntött be, erős hideg, átalános fagy volt, mikor a Lengyelországba készülő nagy népvándorlás a Nyírtől Hargitáig útra kelt, de a mint elindúlt, egy meleg déli eső felolvasztá a rengeteg sok havat s erős fagyot, az útakat árvizek boríták el, s a hadak nehezen haladhattak. Aztán nehány nap mulva ismét fagyni, havazni kezdett, s ez újabb haladékot vont maga után. De ha nem is a kitűzött időre, lassanként gyülekeztek a hadak. Rákóczy folyton tárgyalt vezéreivel s midőn az orosz cártól követség érkezett hozzá, ezt azonnal fogadta. Bemutatta a követ az ajándékul hozott egy pár szán nyusztbőrt s tolmácsolta a czár kívánságát, hogy álljon el a svéd barátságtól s csatlakozzék a lengyelhez. Nem lehet: volt a válasz, mert a svédekkel régi szövetségem van s azt épen most újította meg. Aztán portai kapithiáját, Tisza Istvánt, (jan. 15.) értesítette elindulásáról, s jan. 17-én országgyűlést tartott, ezzel megszavaztatta az adót, jóvá hagyatta a lengyel hadjáratot, s távollétére kinevezte helytartóit, Rhédey Ferenczet, Barcsay Ákost és Serédy Istvánt. De közelgett a válás ideje s a búcsúlakomán mindenkinek feltűnt a fejedelemasszony szomorúsága. Ne búsúljon Nagyságod, köszönté fel az egyik kozák követ, úgy fogjuk kísérni a fejedelmet, hogy rövid idő alatt mint királynét fogjuk Nagyságodat a fővárosban üdvözölhetni.
79. RHÉDEY FERENCZ ALÁIRÁSA.*
Rédey Ferencz 1657 nov. 22.
Amennyire csak lehetett, siettette Rákóczy az elindulást. Intézkedett, hogy a meg nem érkezett hadak hol csatlakozzanak a főtáborhoz, hogy a kormányzók közűl Rhédey Máramarosban maradjon, a más kettő visszatérjen Erdélybe, s a hadak Kemény vezérlete alatt Priszlop-havasnak vegyék útjokat. Maga is oda ment: de a fő nehézség csak itt kezdődött. Meredek, sziklás s nehezen járható volt útja még rendes körűlmények közt is, s most azt övig érő hó borítá. Egész havi zsoldot fizetett gyalogjainak, hogy a havat az útról eltisztítsák s mikor az megtörtént, akkor tűnt ki, hogy Földváry jelentése nem felelt meg a valónak. Járhatatlan út volt ez a síkos jég miatt, s a lövő szerszámokat, társzekereket csigákon, köteleken lehetett felvonni. Maga a fejedelem ott volt mindenütt, részt vett minden intézkedésben, övig járt a hóban, lelkesítette, bátorította hadait: jó pénzzel, példával, szép szóval sok lehetetlennek látszót lehetővé tett: mint egy lengyel történetíró, Grondski, megjegyzi, bírt azzal a tulajdonnal, hogy lekötelezze magának az embereket. A nagy munka: az átvonulás a Priszlopon végrehajtatott. A téli hadjárat kezdete fényesen sikerűlt. Bakos Gábort az előőrsökkel, Kemény Jánost ezer emberrel előre bocsátva, a hó utolsó napján Skolán, lengyel földön tartott egy napi pihenőt.
Utolsó perczig abban bíztak a lengyelek, hogy az idő zordonsága lehetetlenné teszi Rákóczynak az átkelést e havason, mert nem hitték, hogy ily fegyelmezett, az idő viszontagságaival daczolni tudó serge legyen,
* s épen ezért nem is tettek semmi előkészűletet, úgy hogy az ellenséges had teljesen védtelen állapotban találta a földet: főerejük, mintegy harminczezer ember, fenn északon Danczka mellett táborozott, Lubomirszkinak Krakó alatt alig volt hatezer embere, s a várakat is csekély számú őrség védte.
GRONDSKI 369. l. Lásd Szinevér jan. 21-iki levelét anyjához.
E körűlményt arra akarta Rákóczy felhasználni, hogy alsó Lengyelországot meghódolásra bírja: Stryből, hova febr. 2-án ért, a várakba, a városokba, a nemesekhez szétküldte kiáltványait, hogy ő nem mint ellenség jön, hanem szabadságaikat akarja helyreállítni. De a lengyeleknek sikerűlt a Károlylyal kötött szerződés egy példányát megkerítni, s ebből megtudták, hogy ő a koronát az ország szétdarabolása árán akarja megszerezni. Még azok a lengyelek is, kik rokonszenveztek vele, neje útján rokonai voltak, még azok is hazaárulásnak tekintették volna e czélja elérésében segítni őtet: de e perczben ellenállásra nem gondolhattak. Egyelőre egyébről nem lehetett szó, mint arról, hogy olyan modus vivendit találjanak, mely ne legyen meghódolás s Rákóczyt megnyugtassa. Lemberg megtalálta ezt a formát: az egy hadoszloppal alája küldött Keménynek semlegességet fogadott. Követte ezt Prsemisl, mely ellen hasonlat Keményt küldte.*
Prsemisl megszegte fogadását: nemsokára rá egy borszállítmányt felvert. Erre ismét ostrom alá fogatott s csak nagy sarczczal tudta megváltani magát. A népmonda szerint azonban (s erről egy, az ottani kolostorban levő kép is készűlt) egy égi jelenet. Szt. Vincze megjelenése, vad szaladásra bírta az ostromlókat. L. Prsemisl monographiáját Hauser Lipót-tól. 130 s köv. ll.
Ez egymagában édes-kevés volt, de Rákóczynak, hacsak a főczélt, Krakó felszabadítását, nem akarta elhalasztani, ezzel is be kellett érnie. Febr. 13-án elindult Sambor alá, hova öt nap alatt megérkezett. Itt volt első csatározása a lengyelekkel s egy főembere, Kemény Boldizsár, áldozatúl is esett: ennek holttestét visszaszállíttatta Erdélybe. Itt csatlakozott hozzá a kozákok 20,000 emberből álló serege, úgy hogy az összes had, 18,000 lovas 5,000 gyalog erdélyivel s 6,000 oláhval, 49,000 emberből állott. E nagy erővel maga csak lassabban haladtatván, Ispán Ferenczet válogatott ezer emberrel Krakó alá küldte, hogy a szorongatott Würtzet megsegélje. A marsal Krakó alól Schoemberget előreküldte egy kis csapattal, melylyel Ispán (febr. 20. éjjelén) útközben Jaroslawnál találkozott, s az átmenetelt a Sanon ki akarta erőszakolni: de visszanyomatott Schoemberg egy kis csete-paté után visszahúzódott, s Lubomirszki Potoczkival és Czarneczkivel Krakkó alól Lancut alá vonúlt. Az volt a híre, hogy ezek a fejedelemmel meg akarnak ütközni, s erre a hadi tanács elhatározta, hogy nem várják be az ellenséget. El is indúlt a had: a jobb szárnyat a lovassággal a fejedelem, a bal szárnyat a kozákság, a centrumot a gyalogság az ágyúkkal s az utócsapatot az oláhság képezte. Átkelt a Sanon s Torki mellett a császár követét, Szelepcsényit, fogadta.
80. PRSEMISL FELSZABADÍTÁSA.*
Hauser Lipót monographiájában közlött kép után.
Prsemisl fölmentésén levő föliratok: Hic est fratrum amator, qui multum orat pro populo. Machab. 5. c. 15. és Nisi custodierit civitatem, frustra vigilat qui custodit eam Psal. 126. A baloldali fölirat lengyel nyelvű: Roku 1657. Midőn Rákóczy György erdélyi fejedelem vad népek azaz tatárok s más népekből összeszedett sereg vezére súlyosan ostoromolná a várost és környékét, a legnagyobb veszély pillanatában Sz. Vincze vértanu, a város különös patronusának teteme ünnepélyes menetben hozatott a vízi kapuhoz, melynek megpillantására az ellenség mintegy villám által sujtva, félelmében menekülni volt kénytelen, mint ezt András Miksa pleszoviczi nemes úr, lembergi várnagy s más jelenlevők hit alatti bizonyítványai igazolják. A kép a XVIII. század elejéről való, művészi és történeti érték nélkül.
Prsemisl fölmentésén levő föliratok: Hic est fratrum amator, qui multum orat pro populo. Machab. 5. c. 15. és Nisi custodierit civitatem, frustra vigilat qui custodit eam Psal. 126. A baloldali fölirat lengyel nyelvű: Roku 1657. Midőn Rákóczy György erdélyi fejedelem vad népek azaz tatárok s más népekből összeszedett sereg vezére súlyosan ostoromolná a várost és környékét, a legnagyobb veszély pillanatában Sz. Vincze vértanu, a város különös patronusának teteme ünnepélyes menetben hozatott a vízi kapuhoz, melynek megpillantására az ellenség mintegy villám által sujtva, félelmében menekülni volt kénytelen, mint ezt András Miksa pleszoviczi nemes úr, lembergi várnagy s más jelenlevők hit alatti bizonyítványai igazolják. A kép a XVIII. század elejéről való, művészi és történeti érték nélkül.
Szelepcsényi jó viszonyban volt a Rákóczyakkal, bizalmas levelezést folytatott a fejedelemmel s anyjával, tett nekik az udvarnál apró szolgálatokat. Ez a barátság tette őt leginkább alkalmassá, hogy ily válságos időben, egy igen kényes természetű diplomacziai missiót megoldjon. Előkelő főurak, Homonnay, Barkóczy s Rákóczy László voltak követtársai: őnekiek kellett megadni a választ Mednyánszky előterjesztéseire s rábeszélni a svéd szövetség felbontására. Szelepcsényi ezenkívűl egy más, a fejedelemre nézve sokkal végzetesebb feladattal is meg volt bízva: azokat, kiket régi barátság vagy rokoni kötelék fűzött hozzá, s kik talán még most is vonzalommal viseltetnek iránta, legfőként Lubomirszkit, végkép elidegenítni tőle.* A lengyel tábort Lancut alatt érték. Szelepcsényi bizalmasan tárgyalt a marsallal s mint maga jelenti, Morstyntól segítve sikerűlt is neki ennek rokonszenvét Rákóczy iránt kioltani. Akkor aztán átment Rákóczyhoz Torkiba (febr. 23.) s reggeltől estig tárgyalt vele. A püspök sokat kívánt a fejedelemtől, hogy ez azonnal hagyjon fel a háborúval, s ezt azért tette, mert időt akart nyerni, hogy kipuhatoljon mindent s a megkezdett aknamunkát folytathassa. Rákóczy egész gyanútlanúl értekezett vele, s alkudozott a válasz formája felett, mert nem akart olyant adni, mely a császárt ellene ingerelje. Ezalatt folyton tovább húzódott a had s vele együtt a követség, bár a fejedelem már febr. 28-án Prinocsko alatt kijelenté, hogy ő kész tárgyalásba bocsátkozni a lengyelekkel, ha ők őt erre felszólítják.* A püspök most megragadta a közvetítő szerepet, írt Lubomirszkinak és a császárnak, ajánlva a tárgyalásba bocsátkozást: s e levelekről Rákóczynak is hírt adott. De ugyanakkor titokban másik levelet küldött Lubomirszkinak, figyelmeztetve őt, hogy Rákóczynak egyátalában ne írjon; egyúttal azt is meghagyta a követnek: bizalmasan közölje Lubomirszkival, hogy a fejedelem régi vonzalma iránta vad gyűlöletté fajult.* Ez alatt folyton együtt haladtak, egész marc. közepéig, a cancellár talált módot a fejededelemtől a szolgálatában levő lengyel quartianok, s a szövetséges kozákok vezéreit elidegenítni, benne pedig a bizalmat Stanislawszki és Würtz iránt megingatni.* E «jól végzett munka után» a búcsú-ebéden «váltig esküdözék, hajdú sem esküdözhetnék többet» s aztán elvált a tábortól.
L. jelentését és utasítását Erdélyi és az északkeleti háború II. 340.
Erd. Orsz. Eml. XI. 250.
Idézett jelentése 343. l. «in summum esse conversum».
Holmi elfogott leveleket mutatott meg neki. Lettres de Pierre de Noyers Berlin 1859. 357. l.
Rákóczy Krakó felé sietett, ellenséggel sehol sem találkozva. A marsal Czenstochauba ment a királynéhoz, hol e kitünő asszony férfias erélylyel és bámulatos lélekjelenléttel szervezte a védelem eszközeit s tartá kezében a diplomaczia szálait, mialatt Potoczki folytatta a svédekkel szemben is sikeresnek bizonyúlt harczfolytatási rendszert: kerűlte a megütközést, s a mint nagyobb erő közeledéséről értesűlt, szétbocsátá hadait. A közlekedés Würtzczel helyre volt állítva, már Károly és a brandenburgi választó is értesűltek a fejedelem közeledéséről a fővároshoz, s bár örültek az eredménynek, de nem minden aggodalom nélkűl fogadták azt; még mindig attól tartottak, hogy a fejedelem csak a saját hasznát nézi s az alkudozást a cancellárral komolyan folytatja.* De e gyanúból mit sem árulva el, üdvözölték őt s Károly meg is tette az előkészületeket, hogy csatlakozzék vele. Ezért sietett Rákóczy is, s bár az áradások pár napig feltartóztatták, s mint azoknak vége volt, hídat csináltatott a Vislokán (marc. 21.) s átköltözött rajta, marc. 22-én Tarnowon, két nap mulva «Otfinowon, a marsal házánál» volt, Krakó közelében.
Neumann mart. 10-iki jelentése: «stehen nicht wenig in der Sorge es möchte der Fürst wann er sein avantage würde allein machen können solcher nicht unterlassen». Marczali Regesták 199. l. A választó a királyhoz mart. 24-én. u. o.
Marc. 28-án érkezett hadaival a főváros alá.
Erős fáradalmak árán jutott el idáig a hódító sereg – sehol sem találva ellenállásra, de meghódolásra sem. S a fejedelem királyi pompát akart kifejteni bevonulásánál a fővárosba, melyet ettől fogva szeretett magáénak tekinteni, melyet pedig nem fegyver, csak szerződés árán nyert el. Borongós, ködös idő volt, midőn Strzelniczán a város előtt megállapodott, hogy bevárja Würtzet. De e perczben erős vihar keletkezett s a villámcsapástól megijedt lovak Rákóczy kocsiját felboríták. A lengyelek ezt bukása előjelének tekintették – de a vihar csillapulta után a fejedelem átvette Würztől a város kulcsait s megkezdődött a bevonulás. Elől ment nyolczszáz svéd, utánok kétezer hajdú, ugyanannyi kozák, ezer moldvai lovas, hatszáz svéd lovas, most jött Rákóczy pompás török lován űlve s vegyesen svéd, erdélyi, kozák, oláh főuraktól kísérve, s végűl egy hatezernyi magyar, kozák, lengyel, oláh vegyes had. A mint a városba értek, a tanács letette az esküt, s most a fejedelem beszállott a királyi palotába: Wawelbe, Báthory István király régi fényes termeibe.
Csak két napot töltött a fényes «metropolis»-ban. Azután Würtzet előre küldve, de a régi svéd őrséget a városban visszahagyva, megindúlt a hadsereggel Crzistopora felé, hogy ott Károlylyal egyesűljön. Anélkűl, hogy ez útjában is találkozott volna ellenséggel, ápr. 11-én megérkezett s a két had egyesűlése megtörtént. Károly dob, síp, trombita zene hangjaival s minden kitelhető szívességgel halmozta el az érkezőt; a csatarendben felállított svédek üdvlövésekkel fogadták, s a mint a sorok előtt ellovagolt, a zászlókat meghajtották előtte: de egy a lövések közűl az anhalti herczeget találta, ki halva rogyott le lováról: s a szerencsétlen előjelek számát e baleset egy újjal szaporította. A nap örömét ha ez megzavarta is, de nem akasztotta meg s az éj víg lakomák közt telt el.
A két sereg egyesűlése befejeztetett. Károly főhadiszállása Moidlbosziében, a Rákóczyé Chmielovon volt. A fővezér ez utóbbiban maga a fejedelem volt s utána Kemény következett. A táborkar Mikes Mihály cancellárból, Nagy Tamásból, Ébeni Istvánból és Pap Andrásból állott; az oláh had élén Sebessi, a németén Gaudy András állottak; s a hajdúkat és székelyeket Bakos Gábor, a kozákokat Zdanovics Antoni, Szolimán török nemzetiségű s vallású, s a hasonlag mohamedán Rácz Ferencz s mint élelmi biztos Kriski vezették.* Fejedelem és király hosszabb ideig maradtak együtt s megkezdődtek a tanácskozások a további hadműveletekre nézve: de bármily szívélyesek is voltak egymás irányában, kitűnt, hogy mindkét fél csalódott várakozásában. Károly a kozákokat fegyelmezetleneknek s a magyarokat be nem gyakoroltaknak, Rákóczy pedig a király hadát a vártnál kisebbnek találta. Ez azonban, ha szóba kerűlt is, az egyetértés nem zavarta meg: hosszabb együttlét, svéd fegyelem és vezénylet olyan kitűnő anyagból, mint az erdélyi s a kozák derék serget formált volna.
PUFENDORF: De rebus a Carolo Gustavo gestis Lib. II. 257. l.
)
A négy kettős csatakép E. Dahlbergnek a helyszínén készített felvételei után készűlt. Dahlberg a svéd király táborkari főnöke volt. E metszvények Puffendorf munkájában De Rebus a Carolo Gustavo gestis tétettek közzé.
81. KOZÁK HADAK.
Mi történjék Krakóval? Rákóczy a végleges átvételt még szerette volna halasztani, hogy hadait ne kelljen megosztani, de erre Károly nem állott rá: «őrizze maga a városait, ha király akar lenni», izente neki, s csakugyan az átvételre megtették az intézkedéseket. Krakó parancsnokává Rákóczy Bethlen Jánost nevezte ki, a svéd király Fersen Fábiánt rendelte mellé, kik azonnal visszatértek Würtzczel és a magyar őrséggel együtt. Ez már tényleges elismerése volt jövendő lengyel királyságának a svéd király részéről s összefüggött a tárgyalásokkal, melyeket a fejedelem Waldeckkel, a brandenburgi segélyhadak parancsnokával folytatott.* Warmiának és a négy palatinusnak souverain joggal leendő átengedése ügyében, mint ez a dec. 6-iki szerződésbe ki volt kötve.
A brandenburgi választó mart. 4-én adta ki a megbízót. MARCZALI Regesták 202. l.
Egy másik ügy, mely Rákóczyt épen oly közelről érdekelte, volt a porta értesítése az eddig elért eredményekről, mert hogy a porta visszahívását elrendelte, attól tudomása nem volt,* s a svéd király követévé Wellinget nevezte ki, meghagyván neki, hogy Lilienkronnal együtt Erdélyen át menjen Konstantinápolyba. A tatárokhoz a fejedelem Sebessi Ferenczet küldte, de oly megbízással, hogy Czeherinnek vegye útját, s figyelmeztesse Chmielniczkit a törökök és tatárok szemmel tartására. A hadjárat folytatására nézve abban állapodtak meg, hogy Zamoisc és Brzest ostromára fognak menni, s e czélból csapatokat küldtek előre, melyek a Visztulán át hidat verjenek.
A nagyvezér leveleit Bethlen János elfogta s nem engedte hozzá jutni. Basire Vindiciae Honoris 19. l.
Mielőtt az operatiót megkezdték volna, a király visszaadta Rákóczynak látogatását ennek chmielowi táborában. A fejedelem félmérföldnyire ment elejébe, fedetlen fővel fogadta s kísérte őt két sorban felállított táborán át, jobbra az erdélyiek s oláhok, balra a kozákok közt. Rákóczy vállalkozásának ez volt koronája. Ugy látszott, magyar és kozák közt e perczben megszűnt minden rivalitás, mikor ott maguk közt, mint szövetségesöket ünnepelhették a hőst, ki diadalaival bámulatba ejté a világot. Ez nem csinált, igazi lelkesedés volt s az ágyú dörgését, a zene, dob, trombita, tárogató, hegedű, lengyel duda sajátságos összhangját túlharsogta a roppant tábor üdvkiáltása. S a mint a király Rákóczy, Kemény és Antoni kíséretében elő haladt, az erdélyi és kozák tisztek hozzá csatlakoztak, úgy hogy a főhadiszállásra nehány ezer emberrel ért. A napot seregszemlével s lakomával töltötték el. (apr. 17.)
)
)
A mint a híd Zavichostnál elkészűlt, megkezdődött a három napig (apr. 19–21) tartó átvonulás. A lengyel sereg az ország felső részében táborozott s az volt tervök, hogy ezt döntő ütközetre kényszerítsék. Fejedelem és király a szekerek hátrahagyásával lovas haddal indúltak meg üldözésére (apr. 24.) s tíz napon át éjjel nappal szakadatlanúl siettek, már csak három mérföldre voltak tőlük, az ő előcsapatuk bele kapott azok utócsapatába s mikor azt hitték, hogy rajta vannak a főseregen, az kisiklott előlük: még azt sem tudhatták, hogy merre mentek. Ők azt hitték, hogy Brzest alá mentek, valóban pedig Sapieha tizenhétezer emberrel Kamenick alá s a főerő Sandomirra vonúlt Potocki alatt. A király Krzeminnél, a fejedelem Grudeknél pihenőt tartottak, hogy bevárják az utánuk nyomuló derék hadat. Itt vették a hírt III. Ferdinánd haláláról s Rákóczy azonnal emlékíratot küldött a német választókhoz (maj. 7.), melyben magyarázta, igazolta beavatkozását a lengyel ügyekbe.
Ez alatt megérkezett a fősereg. S most belátva annak lehetetlenségét, hogy a lengyel erővel találkozhassanak,* elhatározták, hogy Brzest ellen mennek. Az erős vár ostroma több napot vett igénybe, s ez alatt Károly ismételve sürgette, hogy a fejedelem ratificálja a dec. 6-iki szerződést: ő maga a nála levő példányt (maj. 19-én) aláírta. A fejedelem azonban, bár maj. 20-án aláírta a lemondási okiratot Warmiáról s a négy palatinátusságról, a brandenburgi választó részére azzal a kötelezettséggel, hogy ezekhez sem maga, sem utódai nem fognak igényt tartani s ezt Waldecknek kézbesítette is: de a Károlylyal kötött szerződés aláírását elhalasztotta. Szerencsétlenségére, mert ezáltal elmulasztotta Károly sorsát véglegesen a magáéhoz csatolni. S hogy e mulasztással mekkora hibát követett el, azt csakhamar belátta.
«Doleo quod factis jam tot itineribus frustra laboremus hostisque sua fugaci velocitate pugnae nobis copiam eripiat.» A fejedelem maj. 6-iki levele Edély és az Északi Háború. II. 289.
)
Brzest alatt vette Károly, kinek főhadiszállása Ostrozániában volt, III. Fridrik, dán király hadizenetét s a hírt, hogy ennek hadserege már beütött országába ez volt a második segély, melyet Lengyelországnak Lengyelországon kívűl adott a császár: mert ő bírta Fridriket hadizenetre. Károlyt ez nem lepte meg, el volt rá készűlve. S épen ezért folytonosan erősítette seregét Rákóczy rovására. Sternbach közvetítésével csapatokat fogadott az oláh hadakból s Rácz Ferencz kozák generálist is átállásra bírta.* Másfelől a netalán bekövetkező elválást is igazolni akarván, figyelemmel kísérte Rákóczy érintkezéseit a lengyelekkel, melyeket Stanislawszki közvetített, melyeknek pedig nem volt más czélja, mint egyes lengyel főurakat csatlakozásra bírni: s időn maga a királyné ajánlkozott, hogy a békét férje és a fejedelem közt közvetíti és Rákóczy még eddig sem ratificálta a dec. 6-iki szerződést, a gyanú – pedig valójában alaptalan gyanú – megfogamzott a király lelkében, hogy Rákóczy csakugyan háta mögött békélni akar. De nem ez, hanem saját érdeke bírta rá, hogy megtegye az előkészületeket, hogy hadait a fejedelemétől elválaszsza.
L. Károly és Sternbach leveleit, erre vonatkozólag Erdély és az Északkeleti Háború II. 288, 290 s több helyen. Rákóczy panaszkodott is eljárása miatt.
Utasította Sternbachot, tudatni Rákóczyval, hogy ő hadaival közelebb vonuland Poroszországhoz, s közölni vele, hogy őt erre III. Frigyes beütése kényszeríti. Rákóczy szemébe könnyek tolultak: a legrosszabbkor lenne ez, mondá, mert Kázmér Lublin felé tart hadaival, hogy Potockival s utóbb a tatárokkal egyesűljon. Hiában vigasztalta Sternbach, hogy a mint szükség lesz rá, a király megint csatlakozik hozzá, Steenbock tábornagy pedig utasítva van, hogy csatlakozzék vele. Ez, felelé Rákóczy, meg fogja ingatni a sereg bizalmát s sürgette, hogy a követ Károlylyal egy találkozást eszközöljön ki.* Ez alatt Brzest capitulált, s most derekasan hozzáláttak a vár jobb karba tételéhez (maj. 23.). Rákóczy sürgette, hogy e vár is, mint Krakó, vegyesen svéd és magyar őrséggel láttassék el, hogy hadaiból mennél többet maga mellett tarthasson: de Károly nem egyezett bele. Csak magyar haddal rakták meg, melynek parancsnokává Rákóczy Gaudyt nevezte ki. Károly azt adván okúl, hogy Kázmérnak s Czarneczkinek megszaporodott hadaival akar megmérkőzni, táborával Krzemin alá vonúlt, de intézkedett, hogy Steenbock hadaival s a badeni őrgróf nehány lovas ezreddel Rákóczyhoz csatlakozzanak.
Sternbach maj. 22-iki jelentése. U. o. 287. l.
83. III. FRIDRIK DÁN KIRÁLY ARCZKÉPE.
Az oparatiót még egy ideig közös egyetértéssel folytatták: annak legközelebbi czélja Varsó elfoglalása volt. de a király távozásának rossz következményei mindjárt mutatkoztak: a kozák had, hogy azt a rengeteg zsákmányt, mit összegyűjtött, megmenthesse, el akart válni a főtábortól s haza menni. Csak azzal volt maradásra bírható, hogy a fejedelem megengedte a zsákmány hazaszállítását* Király és fejedelem naponként váltottak leveleket, de ezek tartalma mutatta, hogy a dolgok új alakulása van küszöbön. Rákóczy szeretett volna a tatárok által fenyegetett Erdély védelmére Zavichost felé fordúlni, de a király kijelenté az ennek kieszközlésére hozzá küldött Keménynek, hogy svéd hadak nem mehetnek Rákóczyval, mert a szövetség csak a lengyelek s szövetségeseik ellen köttetett. Kénytelen volt bele nyugodni, hogy ő és Steenbock a Bug és Visztula mellett folytatják az operatiót. Jun. 6. volt az utolsó találkozás Károly és a fejedelem közt: amaz elhatározva, hogy a lengyelországi csatatért feladja, Poroszország felé sietett, mert a már elszakadni készülő brandenburgi választó lassanként elvonta tőle hadait, a fejedelem pedig Steenbockkal Varsó felé tartott. Sacrozinnál megállapodtak, mert a hídverés a Visztulán több napig tartott. Végre elkészűlt a híd: elől Rákóczy hadai s utánok a svédek mentek át. Az ostrom csak pár napig tartott. Varsó capitulált, megsarczoltatott s parancsnokává Sebessi neveztetett ki. De nem sokáig bírta.
Blonje maj. 27-iki s a király Teladia majus 30-iki levele Erdély és az Északkeleti Háború II. 299. 301.
Varsó elfoglalása volt a két sereg utolsó együttes operatiója. A mint ez megtörtént, Steenbock kijelenté, elébb Keménynek s utóbb magának a fejedelemnek, hogy megkapta királya parancsát, hogy seregeivel siessen hozzá. S ezzel Rákóczy minden fényes álma össze volt törve. Mit ér az, hogy a két főváros övé, hát meg fogja-e ő ezeket egymaga védeni tudni, mikor már három hatalmas ellenség, a magyar király, a szultán, a khán elindították sergeiket megtámadásra, a lengyelek, kik eddigelé kerűlték a csatát, döntő ütközetre gyűlekeznek. Ha gondolt is Rákóczy erre az eshetőségre, sokkal vérmesebb természetű volt, hogy attól komolyan tartott volna – s épen ezért a jelentés egészen megrendíté. Könnyekben, szemrehányásokban tört ki: «békés birodalmam volt, visszautasítottam a lengyelek fényes ajánlatait, nem hallgattam a császárra, a muszka s a tatárok fenyegetéseire, egy téli hadjárat nehézségeivel igazoltam barátságomat királyod iránt. Még Erdélyben megjövendölték ezt nekem, nőm is mások is: megmondta ezt a magyar cancellár is, hogy a legnagyobb veszélyben fogtok elhagyni, sine navi et remis in mari!» Kemény csendesen, de eredménytelenűl, Sternbach pedig meg akarta nyugtatni, hogy a király nem fogja elhagyni. «Arra – viszonzá Rákóczy – hogy ez nem történend, még Erdélyben megesküdtél.« – «Igen, válaszolá Sternbach, de benne van a frigylevélben: secundum rerum exigentiam et possibilitatem.» Éjjel folytatták a tárgyalásokat: a fejedelem azt kívánta, hogy a svéd segély maradjon nála, s minthogy a követ ezt nem ígérhette meg, másnap Steenbockkal s de la Guardieval értekeztek. Legalább annyit szeretett volna Rákóczy megnyerni, hogy még négy-öt napig maradjanak együtt. Erre sem voltak felhatalmazva. Jun. 22-én megtörtént az elválás. A két tábor együtt indúlt el, elől ment Rákóczy, utána a kozákok, s hátul a svédek, mintegy utócsapatot képezve. De csak másfél mérföldnyi úton haladtak együtt, s midőn az erdélyi sergek – melyek az elválásról semmit sem tudtak – annyira haladtak, hogy a svédeket nem láthatták, ezek megfordúltak s Thornnak vették útjokat.
)
84. STENBOCK GUSZTÁV OTTÓ ARCZKÉPE.
Merre forduljon seregével Rákóczy? Ez volt az elválás után az első s legfontosabb kérdés. Krakónak vegye-e útját, hogy haza menjen, vagy Lembergnek, folytatva a hadjáratot, abban a reményben, hogy ez úton a lengyelekkel egyezkedést kezdhet? Sternbach és a svéd király is az elsőt ajánlották neki, de a kozákok a másodikat. Még meg volt serege, de a hazamenetel annyit jelentett volna, hogy megveretett, mielőtt megütközött.
Az utóbbira határozta el magát. Sürgette Chmielniczkit, hogy mennél előbb küldjön segélyt: a lengyel királynak királynénak békét ajánlott, s ily érdemű ajánlatot tétetett cancellárja Mikes és Stanislawski által egyes lengyel főuraknak. Ezektől tagadó válaszok jöttek, de Chmielniczki, ki pedig gyűlölte Rákóczyt s attól is tartott, hogy az az osztozkodással meg fogja csalni, megnyugtatta az erdélyi követet, hogy a segélyhadakat már útnak indította, csakhogy elhallgatta a vezérnek adott utasítást: hogy lassan haladjon előre s úgy érkezzék meg, hogy a győzőhöz csatlakozhassék. S mialatt ő erőltetett menetben mind bennebb, országától távolabb nyomult a scytha földön, egykori barátja, Lubomirski vezérlete alatt egy lengyel had Munkács alatt termett, felprédálta a várost és onnan egész Szathmárig dúlta, rabolta Magyarországot, égetett egész az Avasságig: így «adva vissza a kölcsönt a jó szomszédnak».*
Rákóczy Lubomirskinak Landshut körüli jószágait felprédálta, s erre czélzottak a lengyelek azzal, hogy a felégetett helységek falvaira e szavakat írták: «vicem pro vice reddo tibi bone vicine!»
És mégis daczára, hogy junius 27-én egy oláh csapat, jun. 29-én Stanislawski szöktek át az ellenséghez, Rákóczy jun. 30-án Sawichost és Sandomir közt átkelt a Visztulán, pihenés nélkül nyomúlt előre Pultavatól Gliniánig, Sborowtól Tarnopolig, hogy a Chmielniczkitől megigért segélylyel találkozzék, s békére kényszerítse a lengyel királyt. Az elkényszeredett, kiéhezett magyar had folytonosan követelte a haza menetelt «hátra, hátra» kiáltásokkal. De ő nem akart hátra menni s öntudatlanúl kíséretét képezte a kozák hadnak,* mígnem egy háromezer főből álló csapat elvált tőle. A többivel ő Zbarasson s Orzechovcen át julius 21-én Miedziboshoz ért. Itt, Ukrajna közelében tűnt ki a kozák barátság értéke – a hírre, hogy Potocki, a Magyarországról vsiszarendelt Lubomirski, Wisniowiecki, Sapieha négy hadoszloppal közelednek, elvált tőle az egész kozák had s a moldvai és havasalföldi segély sereg. Bukásának tragicumát maga írá meg anyjának: «svéd, kozák barátság megcsala a kozák birodalmilag elkísérteté magát velünk, kötelességünknek hogy mi megfeleljünk, lengyelséggel mi harczoltunk, ő takarodott».
Maga mondja anyjához írt levelében. Csal. Lev. 522. l.
Most már be kellett látnia, hogy ez a scytha hadfolytatás tönkre tette őtet. Egyedűl maradt erdélyi hadával, melyet apróbb csatározások megdézsmáltak, az erőltetett menetek «akadályos lápos útakon» kifárasztottak, meggyöngítettek, s melynek jelentékeny része Krakóban és Brzestben van elhelyezve. A pihent, friss had, négy hadoszlopban egészen körűl vette őket. Hogyan koczkáztasson ő ezekkel csatát ellenséges földön, oly messze hazájától? Keménynyel és Mikessel tanácskozott s ezek a békét ajánlották neki. Egy trombitát küldött a lengyel táborba, de a lengyelek ezt nagyon megalázó föltételek mellett voltak hajlandók megadni, s bár egyetmást azokból elengedtek, julius 22-én Czarny-Ostrowban még is igen súlyos föltételek alatt nyerte azt meg: a királyt követséggel kérleli meg, felbontja az ország ellenségeivel kötött szövetségeit s a lengyel királynak, ha kéri, segélyt ad; Krakót, Brzestet visszaadja, megengeszteli a krimi khánt, egy millió kétszázezer forintot fizet s a lengyel vezérek által megjelölendő úton vezeti országába hadait. A szerződést a fejedelem Sternbach ellenzése daczára ratificálta, bizosai letették az esküt s ő maga is kiállította hitelvelét a pontok megtartására.
85. LUDOVICA MÁRIA LENGYEL KIRÁLYNÉ ARCZKÉPE.
Megaláztatása, szerencsétlensége ezzel nem ért véget. Maga a királyné írt érdekében a tábornokoknak, többször is sürgetőleg kérte őket, hogy enyhítsék nyomorúságát, bánjanak vele kiméletesen: de hasztalan. Mind azt a mit három ellenségtől: muszkáktól, kozáktól, svédtől szenvedtek, rajta akarták megboszulni, gyöngeségeinek, jóhiszeműségének porig sújtott áldozatán! A szerződés értelmében lengyel csapatokat kellett az erdélyi sereghez csatolni, mely hogy ennek visszavonulását biztossá tegye, az erdélyi határig kíséri. Az e czélból kirendelt had julius 24-én csatlakozott az erdélyi sereghez. Együtt indúltak el másnap, de a lengyelek útközben fölverték a fejedelem táborát, elvették ékszereit, készületeit s elváltak tőle. Csak Sapieha maradt vele, mint biztos, s ez egyenes úton azon tatár horda torkába vitte, mely a khánnal a lengyelek megsegítésére közeledett, hogy ily módon lerójja tartozását. Egész Skalatig sejtelme sem volt a fejedelemnek, hogy merre vezeti Sapieha (jul. 26.). Utolsó perczben értesűlt a veszedelem egész nagyságáról. Összehívta a hadi tanácsot, közös megállapodás értelmében elvált a főtábortól s nehány híve és a svéd követ kíséretében haza menekűlt azon az úton, melyen félév előtt fényes sereggel tört be. Betegen, leverve utazott.
86. A LENGYEL KIRÁLYNÉ ALÁIRÁSA.*
Ludovica Mária lengyel királyné 1651 szept. 21.
Ez alatt a tábor Stry felé haladt, az előnyomulást fegyverrel víva ki. Így sem kerülhette ki sorsát: szembe találta magát az egész tatár táborral. A szeménység átállott ezekhez, Keményt, a vezért, Sapieha újabb árulása következtében letartóztatta a szultán öcscse, a tatárok benyomultak a magyarok sánczaiba. Ezek egy darabig vitték magokat, de be voltak kerítve s hiába tettek kísérletet, hogy keresztűl vágják magukat. Az napon, melyen Rákóczy magyar földre ért (jul. 31.), rabul estek s Keménynyel együtt Krimbe hurczoltattak.
Rákóczy megbuktatására otthon is minden el volt készítve: ott tényleg Barcsay uralkodott, mert kormányzótársai közűl Serédy meghalt, az öreg Rhédey keveset volt Erdélyben – s Barcsay tényleg kétszínű szerepet játszott. Neki és Bethlen Jánosnak lehet tulajdonítani, hogy a török haragja az engesztelhetetlenségig fokozódott: talán nem is egészen öntudatlanúl kezére játsztak Reninger Simonnak, Leopold portai követének, ki ez időben a legbefolyásosabb ember volt Stambulban, s ki egy svéd-kozák-orosz szövetséggel rémítgette s Velencze ellen Ausztria szövetségével biztatta a nagyvezért. Bethlen ez alatt gondoskodott arról, hogy a szultán fermánjai ne jussanak Rákóczyhoz. Barcsay pedig kétértelmű levelezést folytatott a határszéli basákkal, kik közől egy mint fejedelmi jelöltet üdvözölte őtet. Mint Machbethet a boszorkány jóslata, őt is untalan izgatta Hubiár aga ajánlata.* Elégületlen elem Erdélyben is volt, féltékeny a magyarországiak befolyására s megbocsátani nem tudó, hogy az öreg György Patakon, az ifjú pedig Ecseden halmozta fel kincseit.
«Ha az fejedelemségre szándékod vagyon, az ország parancsolatod szolgálatjára elegendő lévén mind oltalmazására, zabolázására…» meghívja, hogy jöjjön közelebb hozzá Hubiár jul. 5-i levele. Erdély és az Északkeleti Háború II. k. 417. l.
87. BARCSAY ÁKOS ALÁIRÁSA.*
Gyulafehérvár 1657 febr. 14.
Így várták otthon Rákóczyt elkeseredve, boszúval eltelten azok, kiknek reményeit letarolta a háború, s azok kik tatár rabságban sínlő rokont sirattak. Minő fájdalmas volt a lesoványodott, láztól gyötört ember találkozása nejével Ecseden, ki mindent megjósolt, s anyjával Patakon, ki mindig óva intette. Betegsége daczára egész erővel fogott a munkához, hogy megvédje fejedelmi székét. Boszúval eltelve a hirtelen lengyelek iránt, meg akarta újítni szövetségét Károlylyal s visszaküldte hozzá Sternbachot ajánlataival. De csakhamar belátta, hogy égetőbb dolgokról van szó: Erdélybe, Szamosujvárra utazott (aug. 21.) s sept. 2-án összehívta a rendeket. Itt már kitört a vihar: Bethlen is megérkezett s teljes erővel szította a tüzet. A régi engedelmes ország egészen átváltozott: már nem kért, hanem követelt, s az a kisebbség, mely eddig félrevonulva duzzogott, urává lett a helyzetnek. Első tette törvényszegés volt, maga szabta meg a helyet, hol gyűléseit tartani fogja (a gerlafalvi csűrben) s a fejedelmi előterjesztések beérkezése előtt hozzá fogott a tanácskozáshoz. Legégetőbb kérdés a tatár rabok kiváltása volt, de ők elsőbbnek tartották a recriminatiót: elhatározták, hogy azok a tanácsurak, kik a lengyel hadjáratra szavaztak, vonassanak felelősségre. Csak mikor látták, hogy ezzel semmire sem mennek, hozták szóba a rabok kiváltását. De a követelés élét itt is a fejedelem ellen fordították: híjában mondta ez, «ha egy ingben maradok is, midnent kiadok», a hozott törvényeket az ő személye ellen fordították, s hogy a hatás nagyobb legyen, egy sereg gyászba öltözött asszony nagy sírás közt petitionalt a gyűlésen. Ennek nem tudtak ellentállani, mint követet Balogh Mátét a tatár khánhoz és Sebessi Ferenczet a portára küldték, s a váltságpénz előteremtésére nagy liberalitással roppant adót vetettek ki. Az igaz, ebből egy fillért sem fizettek be, de legalább meg volt a hatás: «a fösvény» Rákóczy semmit sem akar tenni. Pedig, hogyan kívánhatták, hogy Rákóczy oda dobja nekik minden vagyonát s így még a védelem lehetőségétől is megfoszsza magát, mikor minden, a mit tettek, az ő megbuktatására irányúlt? Hogy ő ezt nem fogja megtenni, abban nem habozott: de ingadozott minden egyébben. Ezzel a lármázó kisebbséggel szemben semmire sem tudta magát elhatározni: későn vette észre, hogy megszűnt «absulutus fejedelem» lenni.
88. BALOGH MÁTÉ (JÓT REMÉL.) ALÁIRÁSA.*
1657.dec.4,Bakcsi Szeráj.
Mint határozott ez a gyűlés? Lényegileg semmit. De miről adott tanúságot? arról, hogy a fejedelem nem ura a helyzetnek, hogy közte s az ország közt szakadás van. Ezt kívánta a török tudni. Egymást érték a vezérek, pasák küldöttei, kik az ország hangulatának kikémlelésével voltak megbízva, s mikor már eleget tudtak, megjött Budáról a szultáni fermán, mely Rákóczy letételét elrendeli. A fermant hozó követség azzal volt megbízva, hogy Rákóczy kikerűlésével, a három nemzettel érintkezzék. Ez elől nem lehetett kitérni s Rákóczy oct. 27-ére Fejérvárra országgyűlést hirdetett.
S ezen a csonka gyűlésen, melyen a Részek nem voltak képviselve, s melyen valójában neki még mindig hatalmas pártja volt, győzött a kisebbség. Kétségtelenűl jóhiszeműleg járt el az ellenzék, melynek élén Bethlen János és Haller Gábor állottak, ők a régi hagyományos török párt nyomdokain haladtak. De nem volt erejük, hogy a helyzet uraivá legyenek s csak complicálták a zavarokat. Rákóczy makacsságával, szívósságával nem számoltak, annál jobban kiaknázták gyarlóságait – ezzel pedig a keletkező vihart eloszlatni nem lehetett. Sürgették a szultáni fermán végrehajtását, mint az ország megmaradásának egyetlen eszközét, s ez ellenében Rákóczy pártja azt követelte, hogy ragaszkodjék az ország esküjéhez a megpróbáltatás napjaiban. A fejedelem a haza megmentésének csak egyetlen útját látta: ha az egyetértést helyreállíthatja a pártok közt s alkudozni kezdett az ellenzékkel. Szerencsétlenségére: mert lépésről-lépésre haladt az engedékenység útján, s ez bukására vezetett. Zajos és elkeseredett viták után egy compromissumban állapodtak meg: színleg lemond Rákóczy s ha sikerűl neki megengesztelnie a törököt, visszaültetik székébe. A kiegyezés feltételeit pontokba foglalták s miután az ország és Rákóczy aláírták, egész csendben, búcsúzatlanúl, kíséret nélkűl, gyalog hagyta el a palotát. A rendek pedig nov. 2-án fejedelemmé választották, de nem eskették fel, annak jeléül, hogy választása nem végleges, az öreg Rhédey Ferenczet, s melléje állandó kormányzókká Bethlen Jánost, Haller Gábort, Barcsay Ákost, az ellenzék vezéreit nevezték ki.
89. KORNIS FERENCZ ALÁIRÁSA.*
Bakcsi Szeráj, Kornis Ferencz Sidóvár 1657 szept. 12.
A nagyvezér hallani sem akart Rákóczyról: ha százezer erszény pénzt fizet is, nem veszi vissza kegyelmébe, mert a Korán két bűnt megbocsát (értették a két oláh hadjáratot), de a harmadikat nem (értették a lengyel expeditiót)! A tatár pedig a rabok kiváltásának kérdését húzta-halasztotta, Balogh Mátét a khán biztatásokkal tartotta, kémeket küldött Erdélybe, hogy kitudja, hogy melyik főúron mennyit vehet. Híjában esedeztek a rabok, Kemény János, Kornis Ferencz s a többiek: a meghasonlott pártoknak nem volt ideje az ő sorsukkal foglalkozni, mert a kormánytanács minden igyekezetét arra irányozta, hogy Rákóczyt véglegesen megbuktassa, mi ellen aztán ez teljes erővel védekezzen. S a helyzet ura valójában ő volt. Nem is számítva, hogy magában az országban erős párttal rendelkezett, kezén voltak a Részek s az ő két szárnyának – a két oláh vajdának – támogatására számíthatott.
90. KEMÉNY JÁNOS TATÁR RABSÁGRÓL ÍRT LEVELÉNEK UTOLSÓ LAPJA.*
Az én dolgom is még csak azon | ban van. Kornis uramat 50 ezer tallérban, Nagy | Tamás uram 25. reménlem megalkudhatom, | engem töttek mediatornak, de azon kivűl vezér | nek, hasznedarnak is sok kévántatik. Ispán | Ferencz felől is izentek, alkudtassam meg; nem | hiszem, alább legyen tízezer tallérnál | de ezek mind akadályunkra ne legyen, de csak Isten | adja boldog előmenetelit hazánk megmara | dásával, ám senyvedjünk mi, melynél bizony | keservesb az, hogy ily állapotiban Nsgdnak s hazám | nak nem szolgálhatok, vajha, vajha etc. | Nsgodnak nem irhattak, alázatosan köszönik az rab | atyafiak Nsgod kegyelmességét. Nsgod 1658 7. Februarii. | Az én hozzám tartzókat is ne hagyja Nsgod. Az Istenért | csináljon concordiát Rédey uramnál, complacálja | ellenkezőit is, ki ha semmiképen nem lehet, | viseljen gondot magára. | Nsgod rab szolgája | Kemény János m. pr.
Jegyzet. A dűlt betűkkel szedettek titkos irással.
Jegyzet. A dűlt betűkkel szedettek titkos irással.
A kormánytanács ennek a kétértelmű helyzetnek, hogy az országnak egy névleges és egy visszavonúlt fejedelme van, véget akart vetni. 1658 jan. 9-ére országgyűlést hirdetett, melyen Haller és Bethlen keresztűl akarták vinni Rhédey felesketését. Már ki is tűzték az eskütétel napját, s Rákóczyval ezt egy érdes hangú levélben tudatták, ki sereg élén közeledett. A levélre ez bölcs mérsékletel azzal felelt, hogy bocsánatot ajánlott a megtérőknek. Az eredmény megfelelt várakozásának: «Pál fordulásának reggele – mondja egy évkönyv-író – a rendek fordulásának reggele volt.» Visszaültették székébe.
Tényleg azonban ez a kiegyezés későn jött. Híjában tett Rákóczy kísérletet Leopold megnyerésére, a török megengesztelésére. Olyan hatalmas versenytársat, milyenné ő akart lenni, egyik sem tűri. Hijában próbálta meg régi frigyét kozákkal, svéddel megújítni, ezek bukott embernek tekintették. Hijában adta ki a jelszót az ország integritása megvédésére, igazi lelkesedést nem tudott kelteni. Amit ezentúl végzett, bámulatos erőfeszítés, sysiphusi munka volt. Egymásután vágta el a török két szárnyát: elébb az oláh, aztán a moldvai vajdát űzte el, végre az erdélyi rendeknek megizente, hogy tegyék le Rákóczyt, mert ha ez kopját szúrna is a földbe, s azt aranynyal borítná, még sem tűrné a fejedelmi székben, mert neve be van írva a defterben. S minthogy a török ténleg készűlt támadásra, neki is gondoskodnia kellett az ellenállásról. Két országgyűlést tartott, aprilisban és majusban, de komolyan egyik sem tette ügyét magáévá: magára, saját hadaira volt utalva, s ezzel a kis erővel is képes volt (jun. 25. és jul. 5.) két fényes diadalt artni a budai basán. Még ezzel sem tudta felvillanyozni a csüggedt kedélyeket.
Daczára ennek, folytatva a küzdelmet, mert nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy a Rákóczy-dynastia visszatérjen oda, a honnan kiemelkedett, s ne legyen több, mint egy gazdag nemesi család. De nagy tévedése volt azt hinni, hogy ha ő a Részekben rendezi az ellenállást, azzal meg fogja Erdélyt védeni, mert Erdély ellenállásra nem is gondolt, s még nagyobb hiba volt, hogy akkor sem sietett Erdélybe, mikor a török tatár elindúlt, hogy elborítsa az oszágot: e helyett propositiokat küldött a helytartók által aug. 3-ára hirdetett országgyűlésre. Ez az országgyűlés követelte lemondását, de ő nem mondott le, s az országba sem jött – úgy, hogy a török, tatár hadak, anélkül, hogy valahol ellenállásra találtak volna, Erdély háromnegyed részét feldúlták: a nagyvezér pedig az országgyűlés által meghódolás végett hozzá küldött Barcsay Ákost fejedelemmé nevezte ki, az országra roppant sarczot vetett s a végekből jókora terűletet elfoglalt. Mindez nagy rémületet keltett mindenfelé, de ellenállásra már nem gondolhattak. Hogy valamit megmentsenek a viharból, a szabad választásnak legalább látszatát akarták megőrizni: két országgyűlést tartottak, octoberben, novemberben s a gyűlésen megjelent török bég és kísérete fenyegetései közt Barcsayt fejedelemmé választották, de oly feltétellel, mint Rhédeyt, hogy ha Rákóczynak sikerűl a törököt megengesztelni, a fejedelemséget visszaadják neki.
Hátulsó gondolat nélkül ez a feltétel sem volt téve: de Rákóczy azzal, hogy a legválságosabb perczben kiadta kezéből a dolgok vezetését, oly nagy hibát követett el, hogy annak következményei elől nem térhetett ki. A tulajdonképeni Erdély elveszett rá nézve, s midőn Barcsay egyességgel kínálta meg, elfogadta. Szerződést kötött vele (1659 jan. 30), melyet (marcz. elején) ratificalt az országgyűlés s ő Váradot és a Részeket tényleg kiadta kezéből. S amint ez megtörtént, ellenségei félretettek minden kíméletet. A múlt évi novemberi gyűlésen azt ajánlotta a bég, hogy a Rákóczy-pártiak javaival jutalmazzák a porta híveit, s az 1659 majusi országgyűlés, alig hetekkel a kiegyezés után, megfogadta ezt a tanácsot. Egyengették a jószág-elkobzások útját s mi még sértőbb volt, gúnyiratokkal, manifestumokkal becsületében is megtámadták Rákóczyt, a császárt pedig a még kezén maradt két vármegye, Szabolcs, Szathmár visszafoglalására ingerelték – mire aztán Rákóczy azzal felelt, hogy ebből a két vármegyéből visszafoglalta Erdélyt. A tatár-rabságból imént hazakerült Kemény hijában kísértette meg közte és Barcsay közt helyreállítni a békét – ez utóbbi a törökök közé Temesvárra menekült, Rákóczyt pedig a septemberi marosvásárhelyi országgyűlés újra fejedelemmé választá.
Rákóczyra nézve a választás elfogadása az élet-halál küzdelem megkezdése volt. Tisztességes békére, «szultán Szulimán athnaméjának» megtartására kényszerítni a törököt nem tartotta lehetetlennek, anélkül, hogy mint a nagyvezér kívánta, Konstantinápolyba menjen. Attól függött minden, hogy sikerűl-e neki Erdélyt s a Részeket megtisztítnia a töröktől? Szövetséget kötött Mihnével, a havasalföldi vajdával, elűzte a moldvai vajdát, Ghikát s helyébe Konstantint ültette, kardcsapás nélkül visszaszerezte a Részeket, megerősítette a szorosokat, melyek felől támadást várhatott s sergeit a Vaskapu felé a szerdár ellen vezette. De a szerencse nem kedvezett neki. Mihnét a szilisztriai basa (nov. 17.), Konstantint a tatár (nov. 22.) űzte ki országából. Ő sem volt szerencsésebb: Zágonnál ütközött személyesen több törököt levágott, ez megverte őtet. Benyomúlt ugyan Erdélybe, de belátva, hogy Rákóczyt semmivé nem teheti, Barcsayt Szebenbe küldte, maga pedig kivonult Erdélyből.
Most Rákóczy Szeben ellen fordúlt. Meghódolni sem a város, sem Barcsay nem akarván, (1660 január 7.) megkezdte az ostromot. De nem bírt a jól megerősített s jól védelmezett erősséggel. S e küzdelem zajában kapta a hírt, hogy anyja, ki bár aggultan, de meg nem törve igyekezett fiáról elfordítni a csapásokat, (apr. 18-án) elhúnyt. A nagy fájdalom e veszteség felett még egyszer összehozta a két ellenfélt. «Adjon isten minden jót – írá Rákóczy régi kegyenczének – megtéréssel. Nagy szomorúságom érkezék: Kegyelmedet nevelte s emberré tette édes anyánk 18 praesentis megholt… jobb volna most kegyelmed hozzánk térűlne!» De nem térűlt hozzá, mert már tudomása volt, hogy Szeidi Achmed a végbeli hadakkal Kolosvár felé tart. Csakhamar Rákóczy is értesűlt erről, ki már megtette az intézkedéseket, hogy rohammal vegye be Szebent, de a szerdár benyomulásának hírére felhagyott az ostrommal. Szamosújvárra ment, újabb csapatokat gyűjtött hadai mellé, s a török had közeledésének hírére, május 15-én aláírta utolsó hadi parancsát. Azonnal megindúlt s másnap Szamosfalva alá érkezve, elkészítette végrendeletét. E két lapnyi irat tüköre akkori lelki állapotának. Nyugodt, biztos kézzel, imádva istenének bölcs elhatározását, vetette a betűket, pedig már sejtette, hogy ez utolsó útjában nyomni fogja a «bűnnek zsoldját a halált». Pár nappal később, máj. 22-én, a szerdár is megérkezett s az ő táborával szemben foglalt állást.
91. RÁKÓCZY UTOLSÓ HADI PARANCSÁNAK ALÁIRÁSA.*
Rákóczy György 1649 nov. 1., Rákóczy utasítása az ottani tárlatban.
Küzdelmei, szenvedései végéhez közeledtek. Mindent úgy intézett, mintha diadalra menne, pedig érezé, hogy utolsó útján halad. S amint a csata megkezdődött, az ő istene még egyszer felé mosolygott. Szép verőfényes nap virradt a Fenes és Gyalu közt felállított táborra s «a szél nagy jól, hátulról, arczczal az ellenségre szolgálni kezdett vala». A sűrű trombita és dobszó jelt adott a támadásra, felhangzott a Jézus és Allah kiáltás, összecsapott a két tábor, «rettenetes kopja-törés és erős harcz tartaték mindkét részről». E válságos perczben fordúlt el Jehova szolgájától. Nagy erős forgószél jött szemközt a magyarokkal, útját állva ezek előnyomúlásának. Az egymásra érkező újabb török csapatok megnyomták a magyar jobb szárnyát. A fejedelem gyorsan odasietett, hogy személyesen vezesse azt támadásra. De amint a fenesi patakon átugrott, sisakja leesett fejéről: e perczben vette körűl egy török csapat. Eleinte egymaga védte magát s bár nehány törököt megsebesített, de mire ónodi katonái odaértek, meztelen fején maga is kapott nehány sebet. Épen jókor jöttek: vértől borítva megszédűlt, mire kiragadhatták a törökök közűl. Ez döntött. A csata elveszett: de a sereg hősies önfeláldozása megvédte a fejedelmet s ezt nyugodtan lehetett Várad felé útnak indítani, honnan két borbélyt küldtek elejébe, hogy sebeit bekötözzék. Súlyos sebek voltak, egy az agyát szakasztá be. Sokat szenvedett s a kötözés alatt el is ájult. Nejét, ki épen akkor ért Munkácsra, Lorántffy Zsuzsánna temetéséről, értesíték férje megsebesüléséről, de a mint állapota rosszabbra fordult, megírták, hogy siessen, mert «a hold megfordúltáig» talán még életben találja.
A szegény asszony lélekszakadva sietett Váradra s jun. 6-án délután 4 óra felé megérkezett. Minő viszontlátás volt ez! Hijában akarta könnyeit elfojtani, nem volt ura érzelmeinek. Ez volt utolsó találkozása férjével, kinek éjjelre kelve elállott a szava. Reggel egy órakor neje karjai közt meghalt. Tetemeit azonnal koporsóba zárták, a váradi pap halotti beszédet tartott, s a fejér koporsót szőnyeggel letakarva, magyar és német gyalog had fedezete mellett Ecsedre indították, hova junius 9-én megérkeztek. Innen Sáros-Patakra szállították s a következő év szent György napján anyja mellé temették s koporsója mellé feltűzték a halotti zászlót.
Monumentumot nem emeltek sírja fölé, s a zászlóra írt czímert, síriratot, emlékverset nem vésték márványba, mely hirdesse, hogy a gyalai csatatéren
Magnanimo cecidit cum Samsone plurimus hostis,
Principe sic magno Turca cadente cadit.
Principe sic magno Turca cadente cadit.
Fényes álmaival, nagyratörő reményeivel ez a jeltelen sír takarta el mind azt, a miért ő küzdött: Erdély jövőjét, a linczi béke vívmányait. Híjában kérte nejét a csatatéren tett végrendeletében: «az isten dicsőségére vigyázz, az igazi vallásban, kiben velünk éltél, állhatatos légy változhatatlanúl, Ferkót abban neveld, semmi világi dicsőség, semmi félelem attól el ne szakaszszon».
Nem félelem, nem világi dicsőség, szakasztotta el a megtört özvegyet ettől, hanem a gyűlölet! Ó hogy tudott volna abban a vallásban vigaszt, enyhületet találni, mely imdátot férjét a halál karjaiba kergeté! Alig várta, hogy a gyászév elteltével visszatérhessen régi istenéhez s ennek oltáránál vezekelhessen! S hogy istene bocsánatát kinyerhesse, mindent lerombolt, mit a Rákóczyak két nemzedéke alkotott, hiszen ő nagyot vétkezett, megtagadta teremtőjét – s ezért ez nagy büntetést mért reá! Kéjjel itta a szenvedés poharát, s a vezeklés soha sem volt neki elég. Igazi árva özegy volt az óriási vagyonban. De hitte, hogy az erős bosszúálló isten meg fog neki bocsátani, ha azt a földet, melyet az ereknekség megszállva tartott, megtisztítja attól.
Megtisztította s a protestantismus régi hatalmának csak romjait sem tudta fentartani a földön, melyet még nem magáénak vallott. De e rombolás és megpróbáltatások daczára a Rákóczy név varázsa fenmaradt. S ha «az eretnek» nem nyerhetett monumentumot azon helyen, hol tetemei nyugodtak, a helyet, hol a török vasa halálos csapást mért reá, a kegyelet nem hagyta jeltelenűl.
92. RÁKÓCZY-EMLÉK A FENESI CSATATÉREN.
