XI. A svéd szövetség
XI. A svéd szövetség
Drábik intette, fenyegette Rákóczyt, hogy az Isten őt is meg fogja büntetni, mint atyját s testvérét, ha nem támadja meg és nem rombolja szét Babilont. Rákóczy azt hitte, hogy a protestans államok unioja rá fogja őt erre segítni, s első csalódása után sem tudott lemondani ez álmáról. Pedig a protestans államok unioja soha sem állott távolabb a megvalósulástól, mint e perczben. Ez unionak útját a «dominium maris Baltici» állotta. Igaz, hogy Brandenburg már szövetkezett Svédországgal – de azzal az utógondolattal, hogy egy alkalmas perczben meg fog tőle szabadúlni. Igaz, hogy Brandenburg még előbb kötött védszövetséget Hollandiával,* de annak éle Svédország ellen volt intézve. Az a kérdés, hogy kit uraljanak a Keleti és Balti tengerek, útját állotta Svédország és Dánia szövetkezésének, s mint Dánia: szomszédsága, Hollandia kereskedelme által volt érdekelve ebben a kérdésben. Cromwell, bár tetszett neki ez eszme, az ellentétes érdekek közt tétlenségre volt kárhoztatva.
Nyolcz évre. 1655 jul. 27.
Ez a «dominium maris Baltici» tette a hódító svéd király ellenségévé az ő protestáns szomszédait, s segítette megmenteni Lengyelorságot, mely pedig már akkor csak geografiai fogalom volt. De a respublica sorsa iránt más módon is érdekelve voltak a catholicus államok, különösen a császár, kinek az a harmincz éves háború tartama alatt hű szövetségese volt. Azonban a császár nem akart a svéd királylyal egyenesen összetűzni, legalább adig nem, míg Erdély ki nem lép a semlegességből, s ezért elhatározta, hogy Lengyelországot Lengyelországon kívűl fogja megsegíteni: a két ellenség közűl, mely az országot elfoglalta, az egyiket, az oroszt, ki fogja Lengyelországgal békítni s egyenesen a másik hódító megtámadására bírni – mi azért sem látszott nehéz feladatnak, mert a Keleti tenger feletti uralom kérdése különben is versenytársakká tette őket. Erre vonatkozó megbízással 1655 nyarán elindítá követét (Allegrettit, egy jezsuitát) a czárhoz Moszkvába, de ez csak hónapok múlva érkezett oda, s a szegény ország egyelőre a közvetítésnek semmi hasznát sem vette.
Pedig a respublicának gyors segélyre lett volna szüksége, s ezt sem a császártól, kinek hasonlóan felajánlották a koronát, sem Rákóczytól nem kapta meg. Önmagára hagyatva, önmagából kelle fölemelkedésének segédeszközeit merítni, s erre kedvező alkalmat nyújtott Károlynak gyors felvonulása Poroszországba a brandenburgi választó ellen. A mily jól felhasználta ezt az időt a nagyválasztó megalázására, oly jól felhasználta azt Potoczki is a respublica megmentésére.
János Kázmér nem volt népszerű uralkodó, nemcsak a dissidensek, hanem a catholicusok sem szerették s nem egy starosta, örűlve a svéd király beütésének, örömmel csatlakozott hozzá. De alig hogy Károly bejárta az országot egyik szélétől a másikig, sokkal népszerűtlenebbé lett, mint János Kázmér volt. A dissidenseket az idegenítette el tőle, hogy hadai kiszivattyúzták az országot, kifosztották a nemességet és köznépet egyaránt; a catholicusokat pedig az, hogy a protestantismust diadalra juttatta. A száműzött király szeretetök, rokonszenvök tárgyává lett, s a koldusbotra juttatott kisnemesség és pórnép csak a vezért kereste, ki őket a svéd iga lerázására vezesse. Potocki felismerte a mozgalom horderejét s annak szervezéséhez fogott. Tíz nappal azután, hogy Mikes visszatért Lublinból (1655 dec. 29.) megalakult a tyszowczei confoederatio s azt néhány nap múlva magának a királynak jelenlétében követte a landshuti (1656 jan. 2.). A papok mindenfelé keresztes hadat hirdettek, a nép lelkesedéssel gyűlt zászlaik alá, a kifosztott kisnemesek, a földönfutók hozzájok csatlakoztak s a király visszahívására a mozgalom csakhamar átalánossá leett. Két nap múlva (jan. 4.) már lengyel földön volt János Kázmér, hol a nép rendkívűli lelkesedéssel fogadta. Útja Lembergig diadalút volt, innen kellett volna a háborút szervezni s coalitiót hozni létre a svédek ellen Erdélylyel, Moldvával és a kozákokkal. A Mikessel kezdett tárgyalásoknak alapjában ez volt a czélja, s hogy mi legyen ennek a segélynek az ára, azt a későbbi alkudozásoknak kellett volna megszabni a Mikessel folytatott megbeszélések alapján. A megállapodások értelmében a királynak mennél előbb követet kellett volna Rákóczyhoz küldeni.
A két confoederatio által elért váratlan sikerek, az a lelkesedés, melylyel a bujdosásból visszatérő király ügyét felkarolták, feltárta a mozgalom indítói előtt azt a nagy erkölcsi erőt, mely a lengyel nemzet lelkesedésében rejlik, s a veszély többé nem levén olyan imminens, nem akarták elhamarkodni, ígéretekkel hosszú jövőre lekötni magukat. De szakítani sem akartak Rákóczyval, tudva, hogy jóakaratú semlegességének is nagy hasznát veszik, míg csatlakozása a svédekhez veszélyessé válhatnék a köztársaságra nézve. Folytatták a bizalmas és szívélyes correspondentiát vele, sürgették a segélyhadak megindítását, de a követküldést napról napra, hétről hétre halaszták.*
Közölve vannak e levelek az Okmánytárban s Erdély és az Északkeleti Háború II. kötetében.
Rákóczynak ez a halasztás nem volt ellenére, ő úgy sem akart dönteni ez ügyben addig, míg a svéd koronával, «az ő régi szövetségesével», nem tisztázódik a helyzet, s míg ő a kozák, esetleg a tatár szövetség létrehozásával nem emeli saját csatlakozása érdekét. Különös súlyt helyhezett a kozák szövetségre, mert tudta, hogy ezek végleges csatlakozása Oroszországhoz végzetes lehet Moldvára nézve s egy lengyel háborúban nagy értéke lehet támogatásuknak. De hogy ez mekkora nehézséggel jár, azzal aligha volt tisztában. Nem is sejtette, hogy Timus haláláért őt okolja Chmielniczki,* s ezért boszúval van eltelve iránta. Semmi fontosságot nem tulajdonított annak, hogy a moldvai expeditiot követő években csak száraz, udvarias leveleket kapott a hetmantól, mert nem történt semmi olyan dolog, mely szorosabb összeköttetést tett volna szükségesé. De most, midőn a lengyel koronával megkínálták, eljöttnek látta az időt az erdélyi kozák szövetkezés létrehozására kísérletet tenni. Egy más dolog, a tatár khán magatartása is sarkalta őt erre, ki mint a lengyelek szövetségese neheztelt Rákóczyra, hogy 1655 végén sergét nem csatolta az övéhez, midőn ő a svéd király ellen ment, s Erdélyt támadással fenyegette, ha kezét a két Oláhországról le nem veszi, és neki csak úgy, mint a portának évi adót nem fizet.*
Saját maga nyilatkozott erről: Erdély és az Északkeleti Háború. I. k. 482. l.
Századok, 1891. I. és II. f. Hodinka czikke KOSZTOMOROV munkájáról.
Jól tudta Rákóczy, hogy ez nem egyéb vak lármánál, meg is mondta: «mi bizony nem adunk», de azért nem hanyagolta el a vigyázást, s míg egyfelől portai követeit utasította, hogy résen legyenek, figyelmeztette más felől barátait, hogy «bárkik magyarok vagyunk, egyetértsünk, vigyázzunk».* A kozák frigy ez ellen is fegyverűl szolgált volna. Lucz Istvánt – ki már több ízben megfordúlt Czeherinben, azzal a felhatalmazással küldte a hetmanhoz, hogy tegyen ajánlatot véd- és dacszövetség megkötésére.* A hetman fontolóra akarta venni ez ajánlatot, mert bár gyűlölte is Rákóczyt, de kész volt személyes ellenszenvét áldozatul hozni az eszmének, melynek megvalósításáért fegyvert fogott, s (febr. 9) kitérő válaszszal küldte vissza Luczot: a tárgyalások folytatására főkövet fog Erdélybe menni. De kéz alatt, a moldvai vajda által, tudatta Rákóczyval, hogy Lucznak mint alacsony rendű embernek, személyét kevesli.* Ezzel tényleg megkezdődött az alkudozás.
Családi Levelezés. 498. l.
Erdély és az Északkeleti Háború. II. k. 68. l.
Okmánytár. 348. l.
Rákóczy várt és készűlt. Erdély a nyugalom napjait élte, azét a nyugalomét, mely a nagy viharokat meg szokta előzni. Ez időt akarta a fejedelem felhasználni arra, hogy a mikor a beavatkozások várva-várt percze megérkezik, készen találja őket. A diplomacziának és közigazgatásnak, törvényhozásnak és törvénykezésnek minden szála az ő kezébe folyt össze. Bámulatos gyorsasággal rendkívűl sokat dolgozott maga, de dolgoztatott azokkal is, kiket az ügyek élére állított. Mert ha szeretett is mulatni, de kötelességérző volt, s ha államférfiai közt voltak is jó borozó czimborák, de megkívánta, hogy megbízásuknak megfeleljenek.
Mindenekelőtt otthon akarta ügyeit rendezni. A szászokkal fenforgó viszály még mindig nyílt kérdés volt. Az Approbata két sérelmes czikke: a házvásárlás s a közvetlenűl táblára idézés megváltoztatásáért már az 1654-iki országgyűlésen folyamodtak a szászok, de eredménytelenűl, a küzdelem ezek tiltakozásával végződött. Az 1655-iki országgyűlésen már szóba sem hozták, hanem az 1656-iki országgyűlésen még is jött kiegyezés létre. A két sérelmes czikk közűl az egyik, a felebbezés kérdése a szászokra nézve kedvező módon oldatott meg, a három nemzet közmegegyezésével törvényt hozatott, hogy a szász magán emberek, bűnvádi eljárás eseteit kivéve, közvetlenűl a táblára ne idéztethessenek. S ezzel a béke is helyreállt a három nemzet között.
68. MEDGYESI PÁL ALÁIRÁSA.*
1649 aug. 20.
De gondoskodni akart ezen az országgyűlésen arról is, hogy hadait szükség esetére gyorsan felültethesse. E czélra három törvényt szavaztatott meg a rendekkel. Egyik elrendelte, hogy a ki az évenként megtartandó mustrán valamelyik vármegyében megmustrál, azon esztendőben ott tartozik a sereghez csatlakozni. A második meghagyta a tiszteknek, hogy a táborba szállásra vonatkozó törvényeket megtartsák. A harmadik elrendelte, hogy a kik a Részekben laknak, Erdélyben alkalmas katonákat állítsanak maguk helyett s a katonaszökevények megbüntettessenek.
69. CSULAY ALÁIRÁSA.*
Csulay György Gyulafehérvár 1654. márcz. 19.
Ugyanez országgyűlésnek egy egyházkormányzati kérdésben is kellett döntenie. A presbíterianusok s consistoriálisok közt a viszály folyton tartott. Amaz a Részekben, ez Erdélyben volt elterjedve. A presbyterianismust «mely puritanismusra vezethet» elitélte a fejedelem és püspöke, pártolta az özvegy fejedelemasszony és papja, mint czélszerű egyházkormányzati formát. Sokszor felmerűlt különböző egyházakban egy-egy olyan vitás pont, melynek eldöntése a fejedelem elé kerűlt, s ez nem egyszer hozta összeütközésbe az uralkodó anyjával. Így volt 1656-ban, midőn az özvegy fejedelemasszony jószágigazgatóját, Szentpály Istvánt küldte be Erdélybe. Az országgyűlés szigorúan ragaszkodott a törvényekhez s ezek a fejedelemasszony ellen döntöttek; a válasz alázatos és udvarias, de tagadó volt.* «Ha Isten engem azzal is próbál és szenvedtet, hogy az én fiamtól kell szenvednem, nem szolgáltat igazságot ebben sem: legyen abban is az én istenem tetszése, csak tegyen békességes tűrővé».* De a papok nem úgy gondolkodtak, mint a fejedelemasszony – egyikök sem folyamodott istenhez, hogy tegye őtet türelmessé. Minden egyes eset nevelte elkeseredésüket, s versenygésök híre még a törökök közé is elhatott. «Vannak-e kálvinista barátok Erdélyben – kérdé Budán a vezér tihája Tordaytól, a fejedelem követétől – mert az a híre: Magyarországban támadtak».*
Erdélyi Országgy. Eml. XI. k. 239. l.
Csal. Lev. 409. l. Rákóczy válaszát rá, 505. l.
Ugyanott 506. l.
Épen az időben – marc. elején – értesűltek a fejedelmi udvarban a diadalról, melyet Károly, ki a königsbergi kiegyezés után hihetetlen gyorsasággal nyomúlt a lengyel had ellen, Golumbo mellett Czarneczkin aratott. A csatavesztés nagy zavart okozott, de midőn az első meglepetéstől magukhoz tértek a lengyelek, újra felvették a Rákóczyval kezdett alkudozások fonalát: marc. derekán már kinevezték a követet is, Prazmowszki apátot, a király főtitkárát, de elküldésével nem siettek. Mindenekelőtt a további ellenállásra s támadó fellépésre tették meg az előkészületeket s oly sikerrel, hogy Warkánál (apr. 7) visszaadták a kölcsönt. Károly Varsóba vonúlt, fényes katonai művelettel ugyan, de untalan fenyegetve a lengyel fölkelők által, s mi még rosszabb volt, fenyegetve az oroszok által is, kikkel a kezdett béketárgyalások (maj. 17) megszakadtak.
Minden arra mutatott, hogy a dolgok fordulópontra jutottak. A feszűltség Károly és az oroszok közt korábbi keletű volt, s ennek ellensúlyozására Károly kezdett tárgyalásokat: a kozákokkal, hogy ezeket elszakaszsza a czártól, a brandenburgi választóval, hogy ezt szorosabban magához csatolja, s végre arra is elhatározta magát, hogy Rákóczyhoz követet küld.
Rákóczy csatlakozásának értéke e bonyolúlt viszonyok közt emelkedőben volt s nem valószinűtlen, hogy a téli küldetéséből hazajövő Sebessi elfogatása a lengyel király által s hazabocsátása, bírták rá a királyt és tanácsosait, hogy Prazmowszkit s követtársát, Silmiczkit, útnak indították Erdélybe, még mindig remélve, hogy a svéd királyt megelőzik. Hanem Sebessi megelőzte a lengyel követeket, s ha ő nem is hozott magával egészen a fejedelem ínye szerinti választ, de olyant sem hozott, mely a későbbi tárgyalások útját elzárta volna. S megelőzték őket azok a diplomaták is, kik a svédek és kozákok közti szövetség létrehozásán fáradoztak: Andreas Graecos és Dániel archimandrita s együtt ez utóbbival Grondszki Sámuel lengyel nemes és történetíró,* mindnyájan, kik a lengyelekkel való szövetkezésről le akarták beszélni a fejedelmet.
Munkáját «Historia Belli Cosacco-Polonici» KOPPI KÁROLY adta ki.
Mert ekkor, maj. elején, még csak erről lehetett szó: a Károlylyal való szövetség még mindig csak óhajtáskép élt Rákóczy szivében. De csoda-e, ha lelke egész melegével a svéd királyhoz hajlott? Valóban, János Kázmér és Károly közt nem volt nehéz a választás: amaz egy gyönge báb, erőtlen, önállóság nélkűli uralkodó, emez egy meteor, ki feltüntével már ámulatba ejté a világot s diadalaival megdöbbenté ellenségeit. De a rokonszenv mellett nem voltak-e más okok is, melyeket Rákóczynak meg kelle gondolnia, mielőtt ily fontos ügyben döntene? Ha ő Lengyelországgal csatlakozik, nem jelentene-e ez annyit, hogy a protestansimussal szemben a catholicismust segíti diadalra juttatni? Levelezéséből látjuk, hogy még ekkor nem volt elhatározva a beavatkozásra: de igen arra, hogy Lengyelországgal nem szövetkezik.
A dolgok eddigi fejleménye, a követküldés folytonos halasztása nem sarkalhatták őt erre. S az sem elégíthette ki Rákóczyt, a mivel Prazmowszkiék megérkeztek: az adandó pénz és had fejében a lengyel király fiát fiává fogadja; s ha azzal nem érné be, fiát a rendek királyukká választják, de oly kikötéssel, hogy catholizáljon s a király mellett lakjék. Arról már, hogy maga Rákóczy legyen lengyel királylyá: hallani sem akartak a lengyelek, legalább Prazmowszki azzal volt megbízva, hogy erről minden áron beszélje le őt.* A fejedelem már tudta, hogy nemcsak neki, hanem a császárnak és a czárnak is felajánlották a koronát – s ha gondolhatta is, hogy legkomolyabban neki ajánlották fel: ebben a korona-árverésben annyival kevésbbé akart részt venni, mert a Mikes által hozott pontoktól erősen eltértek az újabb feltételek.
Erdély és az Északkeleti Háború. II. k. 84. s köv. ll. GRONDSZKI (285) ettől eltérő pontokat számlál fel.
A követeknek, kik maj. 15-én érkeztek meg Gyula-Fejérvárra, mindebből semmit sem árúlt el Rákóczy: szívélyesen, előzékenyen fogadta őket s a tárgyalást azonnal megkezdte velök. De mindjárt a praeliminarék megállapításánál a vallásváltoztatás kérdése nagy nehézségeket okozott. Egy ízben Rákóczy a nagy előcsarnokban találkozott Prazmowszkival. Hideg májusi reggel volt, s Rákóczy észrevette, hogy a követ didereg. «Mit fázlódol, mondá a követnek, add át felső ruhád, adatok én helyette jó béllelt meleg mentét, ha felveszed az én vallásomat». – A papnak nem tetszett a tréfa, de elnyomta neheztelését. «Köszönöm a kegyelmet, de nem kérek rókatorkos mentét s nincs olyan kincs, melyért vallásomat változtatnám». – «És ha te – mondá Rákóczy – semmi kincsért sem változtatod meg hitedet, miért teszed fel, hogy én megváltoztatnám az enyémet»?* Ez ultimatum-formán hangzott, s minthogy Prazmowszki nem akarta megszakasztani a tárgyalásokat, visszaküldte Silniczkit a királyhoz, újabb utasításokért.
KOCHOWSZKI: Annalium Climact. II. k. 175. l.
Prazmowszki Fejérvárt maradt, honnan a fejedelem Radnótra utazott. Ezalatt hírt vett, hogy a kozák hetman a Lucz által kezdett tárgyalások folytatására Bruchowieczkit útnak indítá hozzá. Chmielniczki tudta, hogy a lengyelek tárgyalnak a fejedelemmel s e két fél szövetkezését magára nézve veszélyesebbnek tartotta, hogysem annak meghiusítására mindent el ne követett volna. Ez magyarázza meg Bruchowieczki követségét, ki május végén Erdélybe érkezett. Rákóczy úgy intézte a dolgokat, hogy a két követség, lengyel és kozák, ne találkozzék s Bruchowieczkit Radnóthra kísértette. A mint Silniczki elutazott, maga is Radnóthra ment, hol jun. 3-án hallgatta ki őtet. Elég volt neki arról értesűlni, hogy a hetman hajlandó szövetkezni vele s közbenjárni, hogy ehez a szövetséghez az orosz czárt is megnyerjék s néhány nap múlva már közölte Bruchowieczkivel elhatározását, hogy mind a hetmanhoz, mind az orosz czárhoz főköveteket fog küldeni.
A czárhoz Tövisyt és Ráczot (jun. 12), a hetmanhoz Sebessi Ferenczet (jun. 20) nevezte ki főkövetekűl. Mindkét követségnek az volt a feladata, hogy szövetség létrehozásán munkáljon: de Sebessinek azzal a megszorítással, hogy ő a hetmantól s főembereitől esküt és hitlevelet kívánjon, az ő részéről azonban csak hitlevelet ígérjen eskü nélkűl – mi által kifejezést nyerne az, hogy a szövetségben a vezérszerep a Rákóczyé. Elébb az orosz követek indúltak el, azután Sebessi és Bruchowieczki együtt – mindenik Moldván át, hogy a vajdától is vegyenek át leveleket.
Prazmowszki előtt nem maradt titokban a kozák követnek fogadtatása Radnóthon. Szeretett volna valami biztosat tudni a tárgyalásokról s a mint Silniczkitől híreket kapott Lengyelországból, közölte azokat Rákóczyval, s egyúttal arra kérte ezt, hogy a nála levő követ útján igyekezzék rábírni a hetmant Lengyelország fenhatóságának elismerésére, neki pedig e czélból adjon engedélyt, hogy Radnóthra mehessen. Rákóczy tagadólag válaszolt: a közvetítésre őtet hivatalosan nem kérték fel: a kozák különben is már elutazott.* Nemsokára Silniczki is visszaérkezett a király rendeletével, hogy Prazmowszki haladéktalanul térjen vissza. S csakugyan jul. végén a fejedelemmel Kolosvárra s onnan haza utazott: de Silniczki betegség ürügye alatt, tényleg azonban oly czéllal, hogy a történendőket figyelemmel kísérje, Erdélyben maradt.
Erdély és az Északkeleti Háború. II. k. 89–93. ll.
70. ALEXAI MICHAILOVICS OROSZ CZÁR ARCZKÉPE.*
Alexei czárt Szonczow akad. festő készítette a téli palotában őrzött egykorú kép után. Megjelent az Orosz Birodalom lipcsei IV. k. 6-ik tábláján. Forgács Ádámot Wiedemann metszette.
Ekkor már a svéd király követei is közeledtek Erdély felé. Most már nem volt közömbös dolog rá nézve a szövetkezés Erdélylyel. Az ő egész múlt évi hadjárata támadó volt, az 1656-iki már védelmivé alakúlt át, s míg a múlt évben a legtöbb állam várakozó állást foglalt el, most már támadásoktól tarthatott. A hollandok Danzig megvédésére a Keleti tengerre hadi hajókat küldöttek, az oroszok már nyílt ellenségeivé lettek s a háború ezekkel is megkezdődött, s mi még rosszabb volt rá nézve, a czár és Kázmér meghatalmazottjai tárgyalásokat kezdtek Wilnában lengyel-orosz szövetség létrehozására, a dán felbujtatva a császár által, ismét fenyegette Károlyt, ki szorosabb szövetséget kötött ugyan a brandenburgival (Marienburg jun. 25), de csak nagy engedmények árán. Semmi sem jellemzi jobban Károly helyzetét, mint azon körűlmény, hogy míg május hó 17-én Erdélybe küldött követei, Sternbach Czelesztin és Welling Gothárd által igen jelentéktelen kedvezményeket volt hajlandó adni a fejedelemnek, már jul. 6-án sokkal nagyobb engedményekre mutatkozott hajlandónak.* S daczára a fényes varsói diadalnak, melyet a három napos (jul. 28–30) csatában, a brandenburgival szövetkezve, vívott ki, ügyei még rosszabbra fordúltak; mert e nagy ütközet csak szétverte, de nem semmisítette meg a lengyel hadakat, most ezek újra szervezkedtek, míg a brandenburgi készűlt Lengyelországgal kibékülni. Már kezdte belátni, hogy nincs más választása, mint vagy felhagyni a lengyel háborúval, vagy új elemeket vonni abba belé: Rákóczyt és a kozák hetmant. S valóban, mikor erdélyi követeit kinevezte, még nem nagy súlyt fektetett a dologra, most annyival jobban sürgette őket, hogy Rákóczytól mennél elébb segélyhadakat eszközöljenek.*
Ugyanott. 142. l.
Ugyanott. 145. l.
71. STERNBACH ALÁIRÁSA.*
Sternbach Henrik Celestin 1656 okt. 25.
Pedig a követek még akkor, midőn e sürgetést írta, meg sem érkeztek Erdélybe. A határszélen feltartóztatta őket Illésházy, s csak lassan haladhattak. Maga Rákóczy aggodalommal nézett jövetelek elé:* most, midőn hihette, hogy régi vágya, a svéd szövetség, közel áll a megvalósuláshoz, fontolgatni kezdte annak következményeit, a bizonytalan kimenetelű háborút, melybe az sodorni fogja. Hogy mi készűl, az hitelesen egy-két bizalmas emberén kívűl alig tudta valaki, de hogy készűl valami, az közhírré lett. Anyja, bár a «papok miatt» neheztelt rá, aggodalmait közölte vele a nélkűl, hogy le akarta volna beszélni. Neki csak «rettegései» voltak, s csak egytől óvta, attól, hogy a lengyelt ne segélje a svéd ellen, mert az vallásunknak ellensége. «Bezzeg kellene most is Bisterfeldus, ki mind istenéhez és hozzád is hű volt».* Neje, félig maga is lengyel asszony, csak sírni tudott a gondolatra, hogy a lengyel ellen fordulhat, s kérve kérte, hogy semlegességéből ne lépjen ki. Papjai ellene voltak az interventiónak, s nem sokára eljött az idő, midőn nyiltan kikeltek az ellen. De magyarországi barátai, az «igaz magyarok», azaz azok, kik nem voltak aulicusok, már is eljöttnek látták a diadal napját: «az isten engedje, hogy Erdély által virradjon meg szegény magyarra», írta neki Zrínyi,* s bizonynyal sok magyar volt, ki benne látta a «tündöklő csillagot, ki által meg fog virradatni».* Hogy mit fog tenni e válságos pillanatban, ő már tisztában volt vele, de ha kérdte is mások tanácsát, a maga akaratját elhallgatta.
«De mi bezzeg számos követ jövetelit nem kívánjuk vala» írja anyjának aug. 15.
Családi Levelezés 510. l.
Zrínyi Miklós ez érdekes levelét közzétette Thaly az 1868-iki évi Századokban.
Nádasdy levele Rákóczyhoz. U. o. 461. l.
72. ZRÍNYI MIKLÓS LEVELÉNEK TÖREDÉKE.
A követek aug. 17-én értek Kolosvárra. Gyakorlott és eszes diplomaták voltak, beavatva a viszonyokba, kik buzgalommal és hévvel védték az ügyet, melynek keresztül vitelével megbízattak. Másnap már fogadta őket a fejedelem s felhívta, hogy szóval tett előterjesztéseiket írásban adják be. Ezen az alapon aztán meg is indúltak a tágyalások, de lassan haladtak. A fejedelemnek különböző aggodalmai voltak, különösen az átengedendő terűletre nézve kívánta, hogy azokat névszerint sorolják fel. Pár nap mulva tudtokra adta, hogy a tárgyalások folytatásával Kemény bízta meg. Épen ebben az időben értesűlt, hogy Sebessi megérkezett a kozák követekkel, Kowalowskival és Hrasával. A moldvai vajda előre figyelmeztette Rákóczyt, hogy Kowalowski «álnok ravasz» ember, kire jó lesz vigyázni,* s a fejedelem csakugyan, mielőtt vele beszélhetett volna, magához rendelte Sebessit, s ezt aug. 27-én fogadta. Itt tudta meg, hogy Sebessi nem tudott Chmielniczkivel végleges megállapodásra jutni a szövetség pontjai felett s a hetman ezeket bízta meg a pontok végleges megállapításával, a szövetség megkötésével, melynek megtörténtével, ha visszatérnek hazájokba, az egész sereg meg fog a frigyre esküdni. De a kozák követeket a fejedelem Fejérvárt, fővárosában akarta fogadni, s e czélból maga haladéktalanúl oda útazott, meghagyván a svéd követeknek is, hogy utána jőjjenek.
Erdély és az Északkeleti Háború. II. k. 109. l.
73. ZRÍNYI MIKLÓS ARCZKÉPE.
Most, ezekben a napokban akarta ő elvileg eldönteni azt a kérdést, hogy beavatkozzék-e a háborúba vagy sem? S ha igen, mint a lengyelek vagy svédek szövetségese? Mert ezzel a kérdéssel összefüggött a kozák szövetség is, melyről tudta, hogy az esetben nem fog létrejőni, ha ő a lengyelek megsegéllésére határozná el magát, mert a hetman utasításba adta követeinek, hogy a megkötendő szövetségbe Károlyra nézve hátrányos pont ne igtattasék be. A tanácskozások megkezdése előtt kikérte tanácsurai «votumát». Rhédey Ferencz, Barcsay Ákos, Haller Gábor, Basa Tamás, Petki István kimerítő, okadatolt jelentést küldtek be, míg a fejedelem mellett levők élőszóval adták elő szavazatukat. Bizonynyal tisztában voltak azzal, hogy mire czéloz e votum-kérés, s ha tartózkodtak is egyenes ellentétbe jőni a vasakaratú, erős elhatározású fejedelemmel, s ha egyiknek-másiknak volt is valami aggodalma, de lényegileg egyetértettek abban, hogy «a lengyelek mellé menetelt lelkiismeret ellen való dolognak» s a svéd megsegéllését istenes vállalatnak tartják: sőt Barcsay Ákos még a neutralitást is elítélte.* Magában az országban, a hadakozó rendnél nem volt népszerűtlen az, s Rákóczy megnyugvással bocsátkozhatott az alkudozásokba.
Ezek a votumok megjelentek az Erd. Orsz. Emlékek XII. k. s az Okmánytárban.
Mialatt a kozák követekkel tárgyalt, de mielőtt ezekkel végzett volna, tisztába akart jőni azzal, ha vajjon hajlandó lesz-e a svéd király azon alapon kötni meg vele a szövetséget, hogy őtet fegyveres erővel is támogassa a lengyel trón elnyerésében? Ezt kitudni, Keménynek volt a feladata. Mert Sternbachék eleinte a Rákóczynak átengedendő terűletekre nézve azzal a kikötéssel állottak elő, hogy ezekre nézve a fejedelem Károlyt ismerte el protectornak. Ezzel szemben Kemény kijelenté, hogy ő neki, mielőtt nyilatkoznék, tudnia kell, ha vajjon Károly meg akarja-e a lengyel királyi czímet tartani?
Károly nem akarta azt megtartani, eredetileg ő szét akarta Lengyelországot darabolni annyira, hogy annak egyik része se képezhessen önálló királyságot, s csak a legvégső esetben volt hajlandó engedményekre. Ez az eset már is beállott s a követeknek ki kellett jelenteni, hogy a király nem fogja ellenezni, hogy ő a lengyel királyi czímet felvegye. De hiszen, felelé Kemény, akkora terűlettel, mekkorát ti helyeztek kilátásba, uram nem volna képes megvédeni koronáját. Több terűlet átengedésére azonban a követek nem voltak fölhatalmazva, s újabb utasítást kelle sürgetniök. De ezt a nyilatkozatot már elegendőnek tartotta Rákóczy arra, hogy a svéd szövetségre határozza el magát, s azonnal meg is kezdte a tárgyalást a kozák követekkel, kiket ő sept. 2-án fogadott, s kikkel sept. 6-ig be is fejezte a tárgyalásokat. Megkötötték a véd- és daczszövetségeket a két ország közt s a részleteket is megállapították. A fejedelem abból indúlva ki, hogy ő absolutus uralkodó, a pontokat általános nyilatkozatban foglalta össze, míg a hetmánra s a záporovi hadra vonatkozólag azok külön felsorolását kívánta. Sept. 7-én a követek ily alakban tették le az esküt, míg a fejedelem s tanácsurak az assecuratoriát ünnepélyes alakban kiállították. A követek visszaindúltak, s velök Ujlaky László ment, hogy a zaporovi had esküjét meghallgassa.
74. LUBOMIRSZKY ALÁIRÁSA.*
Lubomirski György 1656 aug. 6.
A fejedelem lengyelországi barátai s rokonai aggódva értesűltek a svéd és kozák tárgyalásokról. Igaz, hogy az oroszok s lengyelek alkudozása Wilnában már előhaladt, s annak is az képezte alapját, hogy a czárt lengyel királylyá fogják választani, de azt csak a végső szükség esetére akarták fentartani, s Lubomirszki a marsal Wojakowszki Jánost azzal a megbízással küldé Rákóczyhoz, hogy igyekezzék őt a svédektől elnyomni s a megkezdett tárgyalások folytatására bírni. Wojakowszki messzemenő ígéreteket hozott: mindazok felett, kik a lengyel korona után járnak, a császár, a czár s a bajor választó felett, a lengyelek neki adnak előnyt a vallás kérdésében is készek engedményekre. Ekkorra Rácz is visszaérkezett. A czár őtet táborában (aug. 6-án) fogadta azzal a kijelentéssel, hogy kész őt is, mint elébb Chmielniczkit oltalmába fogadni, hogy együtt harczoljanak a svéd ellen. S bár ily módon tudomására jutott, hogy a czár is a svédek ellenségeivel szövetkezett, nem volt hajlandó az útról, melyre lépett, visszatérni. De a tárgyalás a svéd követekkel még nem haladt annyira, hogy végleg szakítson a lengyel királylyal, aztán összeköttetését lengyelországi barátaival a svéd szövetség mellett is fenn akarta tartani, s ezért (sept. 26.) bár meglehetősen rideg, de nem elutasító választ adott Wojakowszkinak: «miért hozott ő csak szóbeli izeneteket, s nem hivatalos, írásbeli ajánlatokat? ő még nem szerződött a svéddel, tegyenek tehát komoly ajánlatokat s szívesen fog veletek tárgyalásba bocsátkozni».* Öt héttel azután, hogy Wojakowszki hazament (nov. 3.) megköttetett a lengyelek és oroszok közt a wilnai fegyverszünet, mely az orosz nagyherczegnek biztosítá lengyel királylyá választatását s a trónkövetkezést.
Erdély és az Északkeleti Háború. II. k. 115. l.
75. LUBOMIRSZKY SZANISZLÓ LENGYEL MARSAL ARCZKÉPE.
Ezalatt Károly mind válságosabb helyzetbe jött. A lengyel hadsereget, mely a varsói vereség után gyorsan szervezkedett, nem tudva feltartóztatni, eltávozott Nagy-Lengyelországból Nyugat-Poroszországba, s János Kázmér bevonúlt Danzigba (nov. 15.), Rákóczy folyton készítette elő érdekében a fegyveres interventiót. Száva Mihályt a tatárohoz küldé, hogy tegyen próbát elvonni őket a lengyeltől s a svéddel való szövetkezésre bírni (sept. 30.) Egyúttal tett a portán is lépéseket: de attól tartva, hogy az interventiótól eltiltják, nem egyenesen, hanem a külföldi, angol, franczia követek útján. Kapithiáit csak azzal bízta meg: élőszóval adják elő, hogy a svéd is, a lengyel is segélyt kér tőle, s igyekezzenek kipuhatolni, hogy melyik fél megsegéllését nem ellenezné a porta? Atyja idejéből emlékezett rá, hogy ilyen esetben fermán kinyerése sok költséggel jár, s ő pénzét mostan egyébre akarta tartani. Még nagykövetét, Bánffyt, ki az évi adót s ajándékokat vitte a portára, sem utasította arra, hogy az interventió kérdését hivatalosan hozza szóba, ellenben megbízta, hogy párducz- és tigrisbőröket, sátrakat, selymeket, ékszereket vásároljon.
Pedig mennél messzebb távozott a lengyel király Erdélytől, annál nehezebb volt a tárgyalás vele. Károly már a brandenburgi választót is csak úgy tudta a szövetségben megtartani, hogy a labiaui (nov. 10.) egyezkedésben elismerte teljes souverainitását, s bár mennyire érdekében állott is Rákóczyval megkötni a szövetséget, amiatt, hogy a jelentéseket követeitől hat hét alatt kapta meg, nem állott módjában annak megkötését siettetni.
Szerencséjére Rákóczy elhatározását semmi sem ingatta meg. Sem Károly eltávozása Lengyelországból, sem dolgainak rosszabbra fordulása – épen oly kevéssé, mint nejének s anyósának könnyei, anyja figyelmeztetései, papjainak ellenséges magatartása, kik szószékeikről nyilvánosan kárhoztatták a fejedelem háborús szándékait, bizalmasan figyemleztették, hogy álljon el attól, a catholikus főurak előterjesztései, hogy ne tegye országa békéjét koczkára,* a porta kétértelmű magatartása s az sem, hogy a svéd követek kívánataival szemben kétértelmű magatartást tanusítottak.
Szerencséjére Rákóczy elhatározását semmi sem ingatta meg. Sem Károly eltávozása Lengyelországból, sem dolgainak rosszabbra fordulása – épen oly kevéssé, mint nejének s anyósának könnyei, anyja figyelmeztetései, papjainak ellenséges magatartása, kik szószékeikről nyilvánosan kárhoztatták a fejedelem háborús szándékait, bizalmasan figyemleztették, hogy álljon el attól, a catholikus főurak előterjesztései, hogy ne tegye országa békéjét koczkára,* a porta kétértelmű magatartása s az sem, hogy a svéd követek kívánataival szemben kétértelmű magatartást tanusítottak.
A svéd követek dec. 10-iki jelentése. Erdély és az Északkeleti Háború. II. k. 203. l.
Rákóczy e zaklatások közt várakozó állást foglalt el. Épen e napokban, nov. 17-én érkezett a szász választó követe udvarába, gazdag ajándékokkal s ezzel újra megkezdődtek a lakomák. «Akkora kupát ürített a fejedelem a választó egészségére – írja Werdermann – s ellenségei bukására, hogy alig tudtam kézben tatani.»* Dévára utazott, honnan csak akkor tért vissza, midőn Ujlaky megjött a kozákoktól, azzal a hírrel, hogy a hetman és pulkownikjai, nem mint megállapodtak a pontokra, hanem a diplomára tették le az esküt (nov. közepén). Ez kevesebb volt, mint a mit ő kívánt, de belé kellett nyugodnia s erre újra felvette a svéd követekkel a tárgyalások fonalát. Bár még messze volt attól, hogy kiegyezzék velök, még is intézkedett, hogy ha a szövetség meg lesz kötve, azonnal táborba szállhasson. Követeket küldött a kozákokhoz, hogy ezekkel a hadba indulás idejére a módozataira nézve megállapodásra jusson. Sürgette Lubomirszkit, hogy válaszoljon a Wojakowszki által küldött levélre s megizente, hogy kétszeri meghívásuknak engedni fog s méltóságának megfelelő kísérettel megy hozzájuk.* Azt hitte, hogy neki még azon esetre is, ha mint a svéd király szövetségese menend Lengyelországba, sikerülend háza barátainak s a dissidenseknek támogatását megnyernie egy olyan vállalathoz, melynek czélja Lengyelorság felosztása.
Marczali: Regesták, 198. l.
Grondszki. 357. l.
76. JÁNOS GYÖRGY SZÁSZ VÁLASZTÓ ALÁIRÁSA.*
János György választó fejedelem Moritzburg 1654 okt. 13.
Ekkor már a svéd követek is a fejedelem követeléseivel szemben engedékenyebbeknek mutatták magukat. Rossz hireket hallottak: hogy a királyi sergek megverettek, az oroszok győznek, a portáról pedig az angol s franczia követek közölték velök, hogy a nagyvezér nem akarja tűrni Rákóczy támadó fellépését s parancsot adott a tatároknak, hogy csatlakozzanak a lengyelekhez. Azt is meg kelle gondolniok, hogy a fejedelem szövetkezve a kozákokkal s segítve a két oláh vajdától, nagy szolgálatokat tehet királyuknak. Nem tartották lehetetlennek, hogy mind e készülődés ellenök is fordúlhat, mert a lengyelek is mindent elkövetnek, hogy részökre nyerjék. S a mint a főbb elvekre nézve létrejött a megállapodás, Rákóczy is kinevezte megbizottait: Kemény Jánost és Mikes Mihályt, hogy a svéd követekkel együtt szövegezzék a frigylevelet.
Arról, a mi Erdélyben készült, a bécsi udvar is, a lengyelek is értesűltek. Rákóczy szövetsége Károlylyal már nem volt közönyös a császárra nézve, s ez elhatározta, hogy ki fog lépni a semlegességből. De elébb még egy kísérletet akart tenni, lebeszélni Rákóczyt a szövetkezésről s e czélból Szelepcsényivel bizalmasan iratott Rákóczynak s megköttetett a lengyel-osztrák szövetség, mely a császárt kötelezte, hogy négyezer embert bocsát a lengyelek segélyére. Ez alatt Horváth elindult, s az edélyi udvarnál pedig megkezdődött a frigylevél szövegezése. De a munkával lassan haladtak, mert a svéd követek csak általánosságok mellett akartak maradni, míg a fejedelem s megbizottjai a részletek megállapodását sürgették. A svédeknek ügyelnie kellett, nehogy a különben is bizalmatlankodó fejedelem gyanúját felköltsék. Tisztázni kell a dolgot, mondá nekik, midőn e kérdésben hosszabb ellenállásra talált a fejedelem, nehogy azután ha ő már mindent koczkára tett, támadjanak közte és a király közt félrerétések. Erős kérdés volt Krakkó ügye, melyet ez időben Würtz svéd tábornok tartott megszállva, s melynek átengedését kívánta a fejedelem. A vieliczkai sóbányák jövedelmének kérdése is sok vitára adott alkalmat, melyről a svédek nem akartak lemondani. «Tartsátok meg az egészet, mondá Rákóczy, s mi itthon maradunk biztosságban.» Máskor pedig, mikor a területi átengedésekről volt szó, oda nyilatkozott, hogy «legyen a tiétek; mi is megkaphattuk volna az egészet. Sem mi, sem a kozákok nem fognak hozzátok csatlakozni.» «Bizony pedig, vágták vissza a követek, nagyon kemény csontra fog Nagyságod találni, ah ő felségét választja ellenségének.» S már-már daczára hogy fel volt készűlve, azon a ponton állott Rákóczy, hogy vissza lépjen.
De arra, hogy vissza ne lépjen Rákóczy, gondja volt a követeknek. Az utolsó perczben engedtek. Különben is az ő merev magaviseletük dipomácziai fogás volt, mert jól tudták, hogy Károly Erdély beavatkozása nélkül nem lesz képes a háborút folytatni. Ők minden áron azt akarták kivinni, hogy a mint a biztosok aláírták a frigylevelet, azonnal a ratificálás bevárása előtt, tehát még ezen a télen, induljon meg Rákóczy, ki abban a meggyőződésben, hogy a szerződés végérvénye már az aláirással veszi kezdetét, ehez mérten tette meg az előkészületeket. Valójában pedig a követek, mint irák, «ezzel a királynak nem praejudicáltak, ki elfogadhatja vagy elvetheti azt».* S amint Horváth megérkezett, Rákóczy értésére adta a követeknek, hogy fejezzék be a tárgyalásokat, mert ő válaszát a császárnak ahoz fogja szabni. Most már belátták a követek, hogy vége minden további ellenállásnak a szerződés szövegét úgy készítették el, a mint Rákóczy kívánta.
Dec. 10-iki rendkívül fontos jelentés. Erdély és az Északkeleti Háború. II. k. 202. s köv. ll.
77. WÜRTZ ALÁIRÁSA.*
Würtz Pál Krakó 1656.
Az udvar ez időben Radnán tartózkodott. Ide érkezett Horváth dec. 3-án délelőtt, s pár óra mulva már fogadta a fejedelem. A választ már harmadnapra (dec. 5.) kiadta: az kitérő volt. Felsorolta a lengyelek által okozott sérelmeket: ám ítéljen ő felsége: csoda volna-e, ha ő ezeket meg akarná torolni? Különben, tette hozzá, készülődései elővigyázati rendszabályok s nincsenek ő felsége ellen intézve.
Még akkor azok voltak a készülődések, másnap (dec. 6.) már nem: mindkét fél biztosai aláirták a szerződést, melynek tizennyolcz pontja körűlirja a szövetkezés czélját. Lengyelország felosztását a szövetséges hatalmak s közreműködők – a brandenburgi választó, a kozákok s Radzivil – közt, részletesen megszabva, a mi a fejedelemnek jut; intézkedve Krakó átadásáról, a sóbányákról, a kereskedelmi összeköttetésekről, a jövendő foglalásokról, közös hadi műveletekről s a királyi czímről: de azt, ami kárpótlásúl Károlynak jutand, külön tárgyalásra tartva fenn.
Ily módon Rákóczy egyik fővágya, a svéd szövetség már létrejött: a másik, a lengyel korona után, úgy hivé, csak ki kell nyújtania kezét. Tudta, hogy az ár is nagy, melyen azt meg kellend szereznie, egy téli hadjárat, minden veszélyeivel, bizonytalanságaival, koczkázataival. De ő mindebből csak egyet látott: a sikert a koczkázatok végén. Elkényeztetve a szerencse által, minden vállalkozásával eredményeket víva ki, a jövőnek csak verőfényes oldalát nézte: a protestantismus diadalát ő által, nem úgy mint Drábik jövendölte, hanem a mint ő elképzelte magának. A kettős szövetség, melylyel a kivitelhez fogott, általa előkészítve, erős akarat, kitartó munka eredménye: azt a hadat is, mely most vele támadára készül, ő hozta mozgásba, ő indította meg: diadalában perczig sem kétkedett. Pedig a schytha földön előtte, utána, nálánál nagyobb tehetségek is kudarczot vallottak.
Radnótról a fejedelem Kolosvárra ment, hogy a mi még a készülődésekből hátra van, befejezhesse. Az oláh vajdáknál már korábbna megtette az intézkedéseket, hogy hadaikkal indulásra készen álljanak. Most megállapítva az operatio tervét, hogy hol és mekkora erővel csatlakozzanak hozzá. Chmielniczki is fel volt készülve sergeivel: ez csak a hírt várta a fejedelem elindulásáról, hogy maga is táborba szálljon. Kolosvárra kísérte őtet a két svéd követ is: kik közűl az egyik, Sternbach továbbra is oldala mellett maradt, míg a másik, Welling, úti költséggel általa ellátva, Czeherinbe utazott a kozák hetmanhoz, hogy ennek táborba szállását siettesse. Ide, Kolosvárra érkezett a tatár khántól is fényes követség, színleg, hogy tárgyaljon vele, valóban pedig, hogy Rákóczy törekvéseiről megbízható adatokat szerezhessen. De a kozák hetmantól is jöttek követek: Bohdanowits Sámuel és Kowalowszki János – ezeket ő Szamosújvárt fogadta. Az utolsó még függőben maradt kérdést, a lengyel királyság kérdését, tisztázta velök, s kiállította a hitlevelet, melylyel kötelezte magát, hogy lengyel királylyá választatása esetére megtartja őket kiváltságaikban s akkor szerződni fog velök. A követek azonnal letették az esküt, míg a hetmán és a többi főnökök esküvése akkorra tartatott fenn, mikor a két sereg egyesül.*
Grondszky, 329. l. Erdély és az Északkeleti Háború. II. k. 131. l.
78. STANISLAWSZKI MIHÁLY ALÁIRÁSA.*
Stanislavski de Stanislavietz Mihály 1657 jan. 16.
Az utolsó perczben érkezett Lubomirski marsaltól követ, Stanislawszki Mihály, azzal a megbízással, hogy a lengyel korona ismételt felajánlásával tegyen kísérletet a fejedelmet lebeszélni a vállalatról, vagy legalább rávenni, hogy azt tavaszig halaszsza el. Anélkűl, hogy tárgyalásba bocsátkozott volna vele, letartóztatta, hogy hírt ne írhasson haza. S azután, mikor már magyarországi s erdélyi hadainak kiadta a rendeletet, hogy indúljanak el s jan. 14-ére a lengyel határra siessenek, elkészítette manifestumait a lengyel főurakhoz és néphez, hogy meghívásukra s mint felszabadító megy közéjök, Károlylyal pedig tudatta elindulását (dec. 28.); végre az utolsó napon, mit elindulása előtt még Erdélyben töltött, jan. 5-én meghívta Mednyánszky Jónást, hogy adja elé a császárnak az okokat, melyek arra bírták, hogy Lengyelország ellen hadat vezessen.
Jan. 6-án elindúlt Szamosújvárról, másnap Désen volt, honnan Werdemannt a szász követet, visszabocsátá, s gyorsan folytatta útját Máramarosra.
