II. A GVADAGNIAK.
II. A GVADAGNIAK.
12. AREZZO. A MÁRIA-EGYHÁZ ELŐCSARNOKA.
A Guadagniak Arezzóban és Firenzében. Elágazások spanyol, franczia és magyar földön. De Guadagnis Sándor, szendrei főkapitány és vendége, Sobiesky János, lengyel király. De Guadagnis Sándor és felesége, Forgách Dorottya grófnő. Legidősebb fiuk, Sándor, a kurucz vitéz. A magyar és olasz Guadagni-ág.
OLASZ földön, a kies Poggio San-Donato nyugoti oldalán, virúl a szép Arezzo, a hol a Gvadányiak bölcsője ringott. Már fekvésénél fogva megkap, mert a hegy sorozatos lapályain, – melyek mint valami természetes terraszok fonódnak egymásba, – összhangzatos tagolattal helyezkedik el, messzire tekintve, mintha a természet maga is arra hívta volna, hogy uralkodjék a vidéken, a meddig belátja; aztán lefelé húzódik s leereszkedik a kis Castróig, mely alig félórányira tőle a Chianába ömöl, hogy egyesűlten az Arnóba szakadjon.
A kis Castro ez útja, mintha csak Arezzo történetének jelképe lenne! Eleinte, Toscanai Matild halála után, a XII. század válságai közt önállóságra jut, szabadon tör előre, az Arno büszke hatalmasságával, Firenzével mérkőzik össze, erős és virágzó, hogy később élete Firenze sorsával olvadjon egybe: de mindig költők, művészek, vitézek hazája. Van valami levegőjében, melyet Michel-Angelo is magasztalva emleget,* a mi ihlet, a mi az emberi szellem legszebb virágainak kifejtésére készt. Ez a város, a hol Petrarca született, a hol Dante járt, a honnan Guittone és Pietro Aretino eredtek, a hol a Spinellik és Vasarik működtek, a fényes nevek hosszú sorával dicsekszik, melyek dicsősége rája ragyog vissza! Minden új emberöltő, századok folyamában, belső villongások és külső küzdelmek viharai közt, az ősök hagyományaiból és emlékeiből magába szívja és tovább ápolja a fogékonyságot a nagy törekvések és nemes érzések iránt, melyek reája örökűl szállanak. Igen, ez a város maga ihlet és sugall, termékenyít és lelkesít. Mintha múltjának előkelő szellemével, levegőjének fínom áramával fiainak még testi alakúlására is befolyna: Arezzo népe mindig föltünő szépségéről volt ismeretes. Csodálkozhatunk-e, ha benne a Gvadányiak sem maradtak érintetlenűl eme hatások alatt, ha az olasz földnek a lengyel király elismerése szerint sok halhatatlan férfiút adtak, a kik békében és háborúban tündököltek, addig is, a míg a család több századon át Arezzoban virágzott. Köztük Angelo, Emilio és Antonio, hazájok három igazi dísze, egyiránt kiváltak fegyverökkel és tudományukkal; a közjó előmozdításában való érdemökkel. Angelo, mint gonfaloniere, az állam első tiszte lett s ügyességével a hona és Firenze közt támadt mozgalmakat korlátozta, fáradozásával a békét létrehozta, tekintélyével állandósította; Emilio és Antonio többször jártak követekül a pápák és Mediciek udvarában, s annyi tapintattal és hűséggel, annyi tehetséggel és szerencsével végezték megbízatásukat, hogy nemcsak megelégedést, de kitüntetést is nyertek, a mennyiben egész családjokkal a római és firenzei patriciusok közé emelkedtek,* s ettől fogva a család tagjai történetöket beleszőtték Firenze, majd a nyugot-európai államok történetébe, ama nyugtalan és sokoldalú tevékenység egyik példányaként, mely a firenzeieket otthon és távol kitüntette, s alapját képezte amaz óriási befolyásnak, melyet az új világ fejlődésére minden téren gyakoroltak.* Mert a Gvadányiak, kiknek szaggatott arany keresztje és jelszava: «Exaltabitur» ma is Firenzének nem egy templomán és palotáján ragyog, nem szorítkozott csak az Arno mellékére: hanem új hazájok határainak terjedésével, még inkább új polgártársaik hatásának egyre szélesedő körével növekedik vágyok, szaporodik szerepök, ágazik el családjok. De bárhová kerűljenek, spanyol, franczia és magyar földre, bármi pályára lépjenek, katonai, papi vagy polgári hivatásba, nagyratörő lelkök szárnya mindig magasan csattog, mintha az arezzói emlékek és hagyományok ihlető erejéből, a költői, művészi és vitézi hajlamok szent örökségéből, a finom levegő könnyű fuvallatából nyerne sugalmat s mindig újabb lendületet.
GIORGIO VASARI, Le vite dei piu eccellenti pittori, scultori e architetti. Volume unico. Napoli, 1876. 582. l.
B. HORECZKY FERENCZ közli az eredeti latin oklevelet: Gvadányi József magyar lovas generalis emlékezete. Pozsony, 1887. 15. l.
BEÖTHY ZSOLT: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Budapest, 1888. 15. l.
AREZZO.
(Eredeti fényképfelvétel után.)
13. AREZZO. A DÓM.
A negyedik ős, a kiről a magyar ág oklevele beszél, ALESSANDRO, ki megúnva a honi nyugalmat, külföldre ment, és a spanyol király szolgálatába állt, kinek lobogóját mindaddig követte, míg Flandriában dicső halállal elesett. Küzdelmeinek elismerése és érdemeinek méltatása gyanánt családja 1606-ban a máltai lovagrend tagja lett, a szabályzat szigora szerint, alapos vizsgálat után.* Négy fia közül csak a legöregebbiknek, Alessandrónak neve ismeretes. Benne lobog az apa szenvedélye: kalandvágya, dicsőségszomja, melynek sem Firenze, sem maga Olaszország nem nyit elegendő mezőt. Még otthon a katonai életre lép s generálisságig emelkedik: de 1646-ban, III. Ferdinand alatt, egyetlen fiával, Alessandróval Magyarországba jő, hogy itt folytassák hadi pályájukat.* Szegény hazánk akkor, a török háborúk és nemzeti szabadságharczok emez eseményes századában, gyűlő és találkozó helye volt az idegeneknek. Számító szerencsefiak, kóbor kalandorok, valódi vitézek, mint a Gvadányiak és mint annyi más, ide sereglenek, hogy állást, nevet, dicsőséget és vagyont szerezzenek. Mintha ez az egész ország nem volna egyéb, mint egy nagy piacz, a hol a szerencse kereke forog, a hol németek, spanyolok, francziák, olaszok, reménykedve leshetik sorsukat. Még jó, ha nemcsak meghonosodtak, de el is magyarosodtak, ha nemcsak boldogulásukat, de boldogságukat is itt keresték.
B. HORECZKY FERENCZ: Gvadányi József magyar lovas generalis emlékezete. Pozsony, 1887. 9. l.
MINDSZENTI SÁMUEL: Ladvocat Historiai Dictionariuma. Komárom, 1795. III. k. 426. l.
Az idősbb marchio Alessandro de Guadagnis vérével pecsételte meg ehhez a földhöz való ragaszkodását, mert abban a csatában, melyet Montecuccoli gróf, a methodismus legkiválóbb képviselője, rendszere ellenére elfogadott és akarata ellenére megnyert a török ellen Szent-Gotthárd mellett, melyre megkötötte a szerencsétlen vasvári békét, ő, a győzelmes hadvezér aláírva mindazokat a föltételeket, melyeket a megvert nagyvezír eléje szabott, – hősi halállal veszett el.* Hősi halála, kiomló vére, megszerezte fiának a jogot, hogy magyarrá váljék, hogy a nemzet nagyjainak koszorújába iktassa nevét; annyival inkább, mert maga is vitézi erényekkel jeleskedett. Még ugyan nem annyira a nemzet, mint a király híve: de a közjót a maga javának mindig elébe tette, s az ország és keresztyénség érdekeiért meghalni mindig kész volt. A szentgotthardi csata idején már őrnagyi rangot viselt, aztán fokozatosan emelkedett, míg Lipót Szendrő, e fontos végház, parancsnokának nevezte ki.
MINDSZENTI SÁMUEL: Ladvocat Historiai Dictionariuma. Komárom, 1795. III. k. 426. 1.
A szendrei vár Borsod vármegye felső részében, a Bódva vize mellett feküdt. Híres erősség, mely a Bódva és Sajó közén le egészen Miskolczig a vidék őrszeme volt. Kettős hivatást teljesített: egyfelől a magyarság javait oltalmazta a törökök támadásai ellen, másfelől a királyi ház érdekeit védte a fölkelők támadásaitól. Az utolsó évtized alatt, a nemzet szerencsétlenségére magyar a magyarral állott szemben, mert az Ampringen idegen uralma, a Szelepcsényi gyűlöletes vér-törvényszéke, a német katonaság ádáz dúlása, az ősi alkotmány eltapodása, a lelkiismereti szabadság üldözése megtermette a bujdosókat, kiknek a nyomorú jelennél drágább volt a bizonytalan jövő reménye; a kétségbeesett megadásnál férfiasabb az elszánt fölkelés, a mostoha életnél nemesebb a dicső halál az istenért, a honért, a becsületért: s ép e vidéken, a Sajó, Hernád, Bodrogh és Tisza mellékein, hol mindég oly erős volt a magyar köznemesség, már villogva vivódott az idő méhében a Thököly és Rákóczy szabadságharczok kitörendő viharja. A szendrei vár uralkodott Borsod felett; főkapitányai: Serényi Pál, Knöring János, Bakos Gábor, Schöningk György egymás után adtak rendszerint oltalom-levelet, hogy a király hűségebeli lakosok ő felsége minden renden levő tábori tisztei, mezei és végbeli vitézei, kivált a füleki és putnoki kapitányok előtt szabadon élhessenek és járhassanak; a miskolczi levéltár teli efféle oltalom-levéllel.* De a nyomás sokkal nehezebb volt, semhogy a kedélyek keserűsége eloszolhatott volna: ennél fogva Borsod földjén is egyre szaporodott – a kurucz; s ép e vidéken, a megye felső részében, a hol a Szepessyek és Zákányok birtak, növekedett a bujdosó; Szepessy Pál, a megye híres alispánja, maga is bujdosó lett, egyik legszóvivőbb vezérök, tevékeny és serény, kit a diplomaczia terén senki, a hadi pályán is csak az egy kemény kurucz, a vén Szuhay Mátyás, előzött meg; aztán bujdosó lett Zákány István, előbb ónodi kapitány, ki a végbeli viadalokban vitézi nevet szerzett, különösen a nép között.* Az ő hírök és tekintélyök messzi elhatott, nemcsak Felső-Borsodban, de egész megye-szerte élénk pártolásra talált ügyök; úgy hogy Cobb, a kegyetlen kassai főkapitány, a miskolczi bírákat karóba húzással fenyegette 1677-ben, ha a kuruczokkal érintkeznek, vendégeskednek, nekik fegyvert, golyóbist, puskaport szolgáltatnak.* Ám hiában őrködött a szendrei vár, körűlötte ingott a föld; hiában fenyegetőzött a kassai főkapitány, foganatja fogyott: Thököly pártja nőtt, s alig egy év múlva Szendrő is kezére kerűlt, hogy csakhamar újra a király bírja azt. Gvadányi Sándor e forrongások és küzdelmek közepette lett a visszavett szendrei végház főkapitánya. Már előbb Kassánál is harczolt a bujdosók és fölkelők ellen, a miben annyi igazi jó magyarral osztozott.* A király vitéze volt, a király híve maradt. Úgy látszik, őseinek hazája, annak hagyományos eljárása, mely nem egyszer a császári politikával szövetkezett, lebeg előtte: felséges urának, belé helyezett bizalmának becsülettel megfelel.
Dr. SZENDREI JÁNOS: Miskolcz város története és egyetemes helyirata. III. k. Oklevéltár. Miskolcz, 1890. 293, 295, 302, 325, 332. ll.
THALY KÁLMÁN: Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez. I. k. Pest, 1872. 39, 41, 42. ll.
Dr. SZENDREI JÁNOS: Miskolcz város története és egyetemes helyirata. III. k. Oklevéltár. Miskolcz, 1890. 344, 345. l.
B. HORECZKY FERENCZ: Gvadányi József magyar lovas generális emlékezete. Pozsony, 1887. 10. l.
14. SOBIESKI JÁNOS LENGYEL KIRÁLY ARCZKÉPE.
Itt éri a kitüntetés, hogy a hős lengyel király, Sobiesky János, a bécsi és esztergomi szerencsés hadjáratok után hazájába térendő meg, hozzája Szendrőbe száll, 1683 őszén* s Gvadányi a királyt és fiát, Jakab fejedelmet, igen sok tanácsosát és tábornokát megtisztelő vendégbarátsággal, asztallal s minden egyéb kedveskedéssel fölötte fényesen fogadja.*
THALY KÁLMÁN: Történelmi Naplók 1663–1719. Budapest, 1875. 20–21. ll.
B. HORECZKY FERENCZ: Gvadányi József magyar lovas generális emlékezete. Pozsony, 1887. 10. l.
Nyolcz egész nap látja dúsan,
Becsűlettel, emberséggel;
Nem felejti, ki a gazda
S nem felejti, kit vendégel.
Becsűlettel, emberséggel;
Nem felejti, ki a gazda
S nem felejti, kit vendégel.
Majd vigasság, zene, táncz, bor,
Tartja ébren a fölházat,
Majd új-udvar, öklelés áll, –
Hangos erdőn nagy vadászat:
Száz tülök szól, hajt az eb s pór
Nyomja össze a vad berket,
Szorul a rés, a lovag lés,
Íja pendűl, ménje kerget.
Tartja ébren a fölházat,
Majd új-udvar, öklelés áll, –
Hangos erdőn nagy vadászat:
Száz tülök szól, hajt az eb s pór
Nyomja össze a vad berket,
Szorul a rés, a lovag lés,
Íja pendűl, ménje kerget.
A király pedig hálás a szép napokért a nemes szív érzésénél fogva s De Guadagnis Sándort és mindkét nemen való törvényes örököseit három esztendő múlva 1686 tavaszán a grófi méltóságra emeli, királyi tekintélyével meghagyva, a mint a hivatalos oklevél írja, hogy a föld kerekségén mindenütt, a törvényhatóságok előtt és azokon kívűl, az összes és egyes kiváltságokat, jogokat, kedvezményeket, szabadalmakat, mentességeket, tisztségeket – annak rendi és módja szerint élvezhessék és használhassák; hogy a régi családi czímert, mely ezüst mezőben jobbra néző szerecsenfőt szájában rózsával ábrázolt, Lengyelország fehér sasával megnagyobbíthassák és ékesíthessék, hogy azt a béke és háború bármely szakában, komoly és közömbös, szóval minden cselekedeteikben és tisztes foglalkozásaikban, különösen pedig nemesi versenyekben, lándzsajátékokban s más lovagi gyakorlatokban, paizsaikon, lobogóikon, sátraikon, szőnyegeiken, minden bútoraikon, gyűrűiken, pecsétjeiken, ingóságaikon, drágaságaikon s épűleteiken tetszésökre, a többi grófok joga és szokása szerint, szabadon és minden ellenmondás nélkűl viseljék és alkalmazzák. A királyi levél tudtára adja ezt a kitüntetést mindenkinek, az összesnek és egyeseknek, kivált pedig az egyházi és világi fejedelmeknek, főuraknak és polgároknak, bármi renden és rangon legyenek az idegen népek között s a nemzetközi jogra támaszkodva, megköveteli tőlök, hogy De Guadagnis Sándort és mindkét nemen való törvényes maradékait grófokúl ismerjék és fogadják el. Hadd lássa meg úgy a jelen, mint az utókor, hogy a polgárok és külföldi hősök dicső tettei, különösen azok, melyeket a trónon ülő hatalmasságok helyeselnek, oly jelesek és érdemesek, hogy csak örök bizonyítványokkal lehet viszonozni, melyek azokat a jótékonyság és bőkezűség el nem múló sugaraival világítják és örökítik meg.*
B. HORECZKY FERENCZ: Gvadányi József magyar lovas generális emlékezete. Pozsony, 1887. 8–12. ll.
15. GRÓF GUADAGNI SÁNDOR NYUGTÁJA.
A mikor a szendrei várparancsnok ebben az elismerésben részesűl, már házas, sőt úgy látszik, már magyar ember. Legalább érzésére nézve. Szinte négy évtized óta él Magyarországon. Küzdött és barátkozott a magyarral egyiránt. Megtanúlta becsülni a csatamezőn, szeretni a fehér asztal mellett. Sokkal lovagiasabb, semhogy be ne ismerje, mikép a bujdosók bánatában, a felkelők panaszában, a kuruczok keservében sok, a mi égre kiált, a mi egy nemes és szerencsétlen nemzet méltatlan zaklatásainak megkapó és méltó hangja; sokkal emberiesebb, hogy mindez meg ne hassa, hogy az igazság ereje, a részvét érzete, a szeretet vonzalma, a torló hatalom túlzásának visszahatásaként föl ne ébredjen kebelében. Előbb csak rokonszenvével, aztán minden szent érdekével a magyarhoz csatlakozik. Úgy látszik, hogy szívesen köt ismeretségeket a nemesi főbb házakkal, gyakran érintkezik a néhai borsodi főispán, Forgách Ádám gróf családjával. E fényes ősi család nagy emlékei, melyek nemzeti királyaink korába nyúlnak vissza, hiszen még az Árpádok látták fejledezni a Forgáchok:
– – – – – – erős törzsét,
Melyet annyi század vihara nem tör szét,
Inkább lombosítja minden újabb tavasz:
Melyet annyi század vihara nem tör szét,
Inkább lombosítja minden újabb tavasz:
valamint a néhai főispán jeles érdemei, melyek révén nevezetes hadi vezér, gróf és országbíró lőn, kétségtelenűl egyiránt tisztelettel töltötték el, mint olyant, ki maga is büszke nagyzással hivatkozott arezzói és firenzei eleire. Szerette a régi hagyományokat, a százados vitézi nevet, a főúri fényt; de még inkább a család bimbóba fakadó lányát, Dorottyát, ki 1667-ben született s a nyolczvanas évek elején a fiatalság összes bájával virult. S a csataviselt katona, ki már a hatvan felé közeledett, ifjonti lángra lobbant és meghódolt a fiatal leánynak, ki még a 17 évet sem töltötte be: 1684-ben feleségűl vette.* Alig csalódunk, ha azt hisszük, hogy ez a házasság az a mi a nemzet iránt való rokonszenvét szeretetté érleli, mert felesége szívén keresztűl, mint a pharaó Ádám vallja vala Évának, a nemzet baja mélyebben szívéhez talál. Felesége, szerelme, magyar rokonai és birtokai mind megannyi szent kapcsok, melyek e szép és áldott ország földéhez kötik, melyet apja vére áztatott és előtte drágábbá tett. Az a család, melyet alapít, még fentartja ugyan kegyeletes összeköttetéseit az olasz Guadagniakkal: de már minden ízében magyar. Ime, így lesz Guadagnis Sándor, a szendrei főkapitány, a magyar Gvadányiak törzsévé. Felesége első mosolya, első csókja, gyermekei első gyügyögése, első játéka, a szerető férj és boldog apa minden édes emléke itt ragyogja be szívét, lelkét, szemét, arczát. Hogyne törekednék e honnak igaz hív fia lenni? Már három esztendő múlva, 1687-ben, azzal a kéréssel fordúl Borsod megyéhez: «miután néhai ghymesi Forgách Ádám gróf leányát elvevén, vele bizonyos javait és örökös jogait megszerezte, elhatározta magában a megnyitandó országgyűlés alkalmából ő felsége kegyéhez és a rendek jóindulatához folyamodni, mikép az ország többi tagjainak sorába fölvegyék s ezzel magát e nemes ország hűségére és örökös szolgálataira őszinte becsületességgel elkötelezze, hogy a megye követei által támogassa törekvésében,»* a mit az teljes készséggel teljesített.
NAGY IVÁN: Magyarország családai IV. k. Pest, 1858. 453. l.
PODHRADCZKY JÓZSEF: Magyar Akadémiai Értesítő. Pest. 1853. 110–111. ll.
Már ekkor a pörös atyafiságot, a magyar rokonság eme messzi kiterjedő faját is megismerte. Felesége az atyai javakból megillető leánynegyed, az anyai kelengye és menyasszonyi ajándék, valamint némely rámaradt kötelezvények és más törvényes követelések fejében testvéreivel, Simon és Ádám grófokkal 10,000 forintban kiegyezett, kik kötelezték magukat szóval és írással, hogy 1686 husvétjára az egész összeget pontosan lefizetik. De talán az országnak és fővárosának a török alól való fölszabadítására czélozó harczok, talán a tekintélyes és protestáns hazafiak ellen folyó izgalmas üldözések, melyekkel Caraffa az összes Felvidéket behálózta, vagy még inkább a nyomukon járó zavarok, nyugtalanságok és zaklatások miatt oly tetemes összeghez abban az időben nem juthattak; ennélfogva igéretüket be nem váltották, sőt beváltani sem akarták. Hiában volt a kérés és sürgetés, a testvérek tehetetlensége a háború következtében, vagy számítása a háború esélyeire, mindazt figyelembe se vette. Gvadányinénak nem maradt egyéb hátra, mint hogy apja Forgách Ádám és anyja Rechberg Katalin grófnő hagyományaira és testvérei kötelezvényére hivatkozva, egyenesen a királyhoz fordúljon, öröksége megítélése, a 10,000 forint összegnek és kamatainak biztosítása végett. Minthogy a jogos sérelmet hazai törvényeink értelmében elutasítani nem lehet: a király meghagyta 1687-ben Kálmáncsay István itélőmesternek, hogy tegyen igazságot, hogy bizonyos napra, Forgách Simon és Ádám bármely birtokára, a mint a panaszos kívánja, idézze meg és hallgassa ki a pörös feleket és szomszédaikat, s aztán az igazság, isten és jog szerint hozzon végzést: a 10,000 forint és kamatai fejében megítélt javakat pedig az említett grófok birtokaiból minden ellenmondás mellőzésével bocsássa a panaszos kezére.*
Országos Levéltár: 1687. 20. sz.
A pör tehát ép oly szerencsésen dőlt el Gvadányiné részére, mint a mily foganatosnak bizonyúlt az ura kérése és a borsodi követek közbenjárása az indigenatus ügyében. A nemzet és uralkodója Buda visszavételének hatása alatt és a török végleges kiűzésének reményében bizalomra nyilt egymás irányában és lelkesedve jutalmazott minden érdemet. Az országgyűlés mindenek előtt a királyi háznak fejezte ki háláját azzal, hogy az arany bulla záradékát eltörölte és a Habsburgok örökösödési jogát elismerte. Aztán nemes nagylelkűséggel honfiúsította, kebelébe fogadta mindazokat, kik az ország érdekében küzdöttek, véröket és életöket koczkára vetették. Németek, olaszok, francziák, spanyolok százan fölül emelkedtek egyszerre családjaikkal a magyar nemesség sorába; négy törvényczikkely egyébről se szól, mint az idegenek honfiúsításáról.* Köztük Guadagni Sándor is, marchio és kamarás, kinek Lipót király oklevele magasztalva ismeri el a maga és háza iránt való hűségét és szolgálatait: de még inkább méltányolja Magyarországhoz és a magyar nemzethez való ragaszkodását és kiváló vonzalmát, melylyel a hazának és szent koronájának híven, állandóan és hasznosan szolgálni akar: miért az összes karok és rendek helyeslésével, beleegyezésével mind két nemen levő maradékaival együtt a magyar indigénák sorába iktatja. Guadagni Sándor aztán a szokásos módon a nádor és kanczellár előtt leteszi a hitet, hogy Lipótnak és utódainak, mint Magyarország törvényes és koronás királyainak, valamint az egész országnak és szent koronájának hűséget esküszik, hogy a Magyarországban élő jogokat, törvényeket, szokásokat sem egyenes, sem görbe úton, nyiltan vagy titokban, szándékkal, tettel vagy bármikép meg nem sérti vagy zavarja, sőt tehetsége szerint, élete koczkáztatásával is védeni és őrizni fogja.* A lengyel király oklevelében még a hódoló hűbéres méltatása érvényesűl, mert nemcsak a Guadagni vendégszeretetét, de a saját uralkodójához való odaadását is különösen kiemeli: míg ebben a Lipót-féle diplomában és ennek hűségi esküjében már a magyar érdek, vagy igazabban: magyar nemesi érdek nyer nyomatékos kifejezést. A magyarság szeretete, mely a szendrei főkapitányban felébred és megerősödik, előbb magán, majd ünnepies módon megnyilatkozik: ezzel kapja meg a hivatalos keresztséget, az elismerést és szentesítést a nemzet és király, a törvény és oklevél által. Ha eleddig ez a szeretete csak hajlandóság: ezentúl kötelesség, melyet családja örököl és fényesen igazol.
1687: 26, 27, 28, 29. törvényczikkek.
B. HORECZKY FERENCZ közli az eredeti latin okleveleket: Gvadányi József magyar lovas generális emlékezete. Pozsony, 1887. 13, 16. ll.
Guadagni Sándor 1700-ban hal el, mint ezredes.* A szendrei főkapitányságot élete végeig viseli ugyan: de váltakozva, a szomszédos Rudabányán, felesége családi jószágán is sokat tartózkodik. Itt születnek gyermekei, fiuk és leányok egész sorral, kik közűl azonban csak Sándor, valamennyi közt a legöregebb, aztán Ádám és János maradnak meg.* Az özvegy, ki osztályos pöre után, mint valami muló felhő elvonulásával, megint hamar összebékélt testvéreivel, most Forgách Simon gróf segítségére és gyámságára. támaszkodik. E szenvedélyes és büszke hős, nagy hírű eleinek, I. Andrásnak, ki a tatárok elől menekülő Béla király megmentője és I. Balázsnak, ki a Nagy Lajos leányának, a szerencsétlen Mária királyasszonynak lovagja volt, fényes hagyománya szerint eleinte törvényes és koronás uralkodójának seregében szolgált: de már 1704-ben a szabadságharcz bajnoka lesz, mivel magyar hazafiságában és jogos önérzetében Lipót bécsi emberei, kicsinyes és gyűlöletes kormányának tagjai ép oly érzékenyen megsértik, mint Károlyi Sándort. Ettől fogva mindenütt a Rákóczy zászlai alatt küzd istenért, hazáért, szabadságért: karddal és szóval a fejedelem egyik leghevesebb követője, tanácsosa és vezére, ragyogó korának egyik tüneményes alakja. Vére lobog, indulata zavarog, szilaj és rakonczátlan, mint fia olyan honnak, a hol száz esztendő óta pegazusok helyett csatamének termettek, ábrándok csalogányai helyett ágyú-golyók röpködtek; mint fia olyan kornak, mely a magasztos eszméket és féktelen érzéseket egyesítette magában. Örömest forog a kelyhek között, nem egyszer ott is feledkezik; úgy hogy Bercsényi, a ki rokona, aggódik és szégyenkezik miatta, de a harczi tűzben ép oly bírós és állhatatos, ki fényes fegyverén a koronczói csorbát a kéthelyi völgyben rögtön kiköszörüli; aztán diadalmasán hordozza meg a Lajtháig és Dráváig. Később gyanú árnyalja és Szepes várába kerűl: de a hazából kibujdosása, nagy jószágainak föláldozása, lengyel földön való halála meggyőző és megható bizonysága, hogy mily szívósan ragaszkodik vala felséges fejedelméhez és a szabadság eszméjéhez.
A cs. és kir. hadi levéltárban. 1700, 6. sz.
MINDSZENTI SÁMUEL: Ladvocat Historiai Dictionariuma. Komárom, 1795. III. k. 427. l.
Mi természetesebb, minthogy Guadagniné az ily testvér befolyása alatt maga is Rákóczyhoz csatlakozik? A mikor a fejedelem Kassán, 1707 decz. 6-án szent Miklós poharára Bercsényinél egész udvarával megjelenik: a háziasszony öreg Csáky Istvánné, Guadagni Sándorné és Barkóczy Ferenczné társaságában fogadja a lépcsők alján.* S Guadagniné a nemzeti mozgalomnak nemcsak honleányi érzelmével adózik: de bányájának, mibe az isten nagy áldást temetett,* gazdag termésével is szolgálatára áll; sőt legöregebb fia, Sándor, már ott harczol a fejedelem lobogója alatt!
THALY KÁLMÁN: Rákóczi-Tár. I. k. Pest, 1860. 70. l.
THALY KÁLMÁN: Archivum Rákóczianum. II. k. Budapest, 1873. 189. l.
Ime a magyar föld csodás hatásának, a nemzet beolvasztó erejének érdekes és csattanós példája. A nagyapa idegen, az apa indigena: a fiú már kurucz. Az olasz és magyar vér egyesűl benne: fegyverrel kivánja kivívni jövőjét, mint a Guadagniak, de a haza szolgálatában, mint a Forgáchok. Sőt mint Forgách Simon igazi öcscse, ép oly szilaj és szenvedélyes, mulatozó és káromkodó katona, ki e miatt 1708-ban fogságot is szenved, úgy hogy a fejedelem csak anyja kérésére s Bercsényi pártolására ereszti szabadon: hátha már jó válik belőle? Különben bátor, ügyes, megbízható, ki ebben az időben szárnysegéd s két esztendő múlva, 1710. tavaszán, a Szent-Iványi János ezredében már alezredes. A fejedelemnek nincs egyéb panasza ellene, minthogy sokat egrez, minélfogva megparancsolta Szent-Iványinak, hogy ha kéredzenék is Egerbe, ne mindenkor bocsássa el. Ennek a sok egri sétálásnak oka pedig, hogy hevesen beleszeret a vak Bottyán ifjú és dúsgazdag özvegyébe, Bercsényi mostoha húgába, ki ura halála után ide húzódott. Ketten forgolódnak körűlötte: Gvadagni és b. Palocsay György, azt nem szerette, ezt utálta, azért nehéz volt a választása. Bercsényi nem avatkozott elhatározásába: de úgy látszik, hogy az ő véleménye Gvadagnihoz hajlott, mert junius havában, mikor ez kérőbe elindúlt, a fejedelemhez fordúlt érdekében az ő tudta és sejtelme nélkűl, hogy adományozza meg Bottyán némely pörös javaival, melyekért első felesége rokonai mozognak. Annál nagyobb megütközése, mikor meghallja, hogy húga a kérőt kikosarazta; annál élénkebb fölháborodása, mikor értesűl, hogy Guadagni elkeseredésében nagyot botlott. Fiatal ember, ki a forró vér mámorában ittas a szerelemtől, teli reménynyel és bizalommal; egyszerre csalódva és elutasítva, teli meghasonlással és szégyennel, ittas lesz a haragtól: elborúl előtte a világ, azt se tudja hova legyen, merre indúljon? Csak ezredébe vissza nem, a hol szerelmét ismerik, elutasítását nevethetik. Talán a kétely és gyanú is megvillant lelkében. Emlékszik, hogy egri útja nem egyszer ellenzésre talált: Ki ellenezte? Talán Bercsényi? Talán más? Eleve megmondotta: ha ezen házassága nem sikerűl, soha meg nem marad az országban! Megmaradt ugyan: de Rozsnyóra ment, a labanczokhoz állt. Nem hittem volna – írja Bercsényi – hogy így ebbé legyen!*
THALY KÁLMÁN: Archivum Rákóczianum. II. k. Budapest, 1873. 323, 330, 562. ll. – III. k. Budapest, 1874. 140, 386, 460 ll. – VI. k. Budapest, 1878. 80, 538, 590, 592. ll.
RÁKÓCZY FERENCZ.
(Mányoki Ádám festménye után, mely a szász király tulajdona.)
A nagy feledésben, mely a szabadságharczra következett, feledésbe merűlt az ő vétke is, az ő szerelme is. Megházasodott. Barkóczy Máriát vette el, kivel nem sokáig élt. Egyszer, mikor felesége jószágán vadászott volna, hirtelen megbetegűlt: meghalt maradék nélkűl.*
MINDSZENTI SÁMUEL: Ladvocat Historiai Dictionariuma. Komárom, 1795. III. k. 427. l.
A Guadagni Sándorné két ifjabb fia szintén a katonai pályán szerepelt. Vagy inkább szolgált és nem szerepelt. Mert abban a nyomasztó csendben, mikor a nemzeti törekvés kimerült, a nemzeti élet elalélt, nem jutott szerepök. Ádám a Cusani, János a Caraffa vasas ezredében kapitányságig vitte föl; akkor mindkettő kilépett és megházasodott. Annak felesége gróf Bedeker Mária, ennek b. Pongrácz Eszter, ki a nemzetet a költővel ajándékozta meg.* Magának a két testvérnek pályája a közéletben nyomot nem hagyott. Más két Guadagni az, ki ebben az időben nevet szerzett. Az olasz családból, de ugyanabból az ágból szakadnak; még nagyapjok volt egy testvér a szentgotthardi hőssel:* de a rokoni hajlamot megőrzik s épen költőnkkel melegen éreztetik.
MINDSZENTI SÁMUEL: Ladvocat Historiai Dictionariuma. Komárom, 1795. 427, 428. ll. S THALY K. alaposan téved (Archivum Rákóczianum, Budapest, 1878. 80, 589. ll.), mikor a kurucz Sándort teszi meg a költő apjának.
Gróf GVADÁNYI JÓZSEF ugyan azt állítja (István bácsi naptára 1869. 80. l.), hogy az Ascanio atyja az ő nagyatyja testvére, ki soha Florenczből ki nem jött, nem is volt magyar indigena; Antonio Giovanne pedig a nagyatyja öcscsei közt a legfiatalabb: de ez szembeszökő hiba. Mert az ő nagyatyja a szendrei főkapitány. kinek apja a szentgotthardi hős: ennél fogva ezek csak a szépapja testvérétől származhatnak s minthogy száz esztendő van köztük, csak a harmadik nemzetség tagjai lehetnek.
Az egyik Antonio Giovanne, az egyszerű karmelita barát, ki jóságos szívével és áldásos adakozásával annyira kivált, hogy társai tartományfőnökűl választják; anyja testvére pedig, XII. Kelemen, 1731-ben bíborral diszíti föl;* de ő tovább is rendje szegényes öltözetében jár, s a mikor egy rongyos papot talál, azt is leveti és annak adja. Bár három pápa XII. Kelemen, XIV. Benedek és XIII. Kelemen bizalmasa, egyetemes apostoli helynöke,* a legfontosabb congregatiók tagja, tusculumi és arezzói püspök, ki rendjének Pisában kolostort emel, a szükölködőket százával segíti: 1759-ben, 85-ik esztendejében mégis oly szegényen hal meg, hogy a bíboros-testület temetteti el. Még életében szentűl tisztelik.* Költőnk büszke reája, levelez véle, a míg csak az agg főpap él; képét megfesteti és elhozatja. S mindig kegyelettel beszél emlékéről.
MINDSZENTI SÁMUEL: Ladvocat Historiai Dictionariuma. Komárom, 1795. III. k. 426. l.
MOLNÁR JÁNOS: Magyar könyvesház. IX. k. Pest, 1797. 83. ll.
Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: István bácsi naptára. 1869. 80. l.
A másik Ascanio, az előkelő főtiszt, ki Habsburg királyaink szolgálatába áll. 1735-ben már tábornok s Debreczenben szállásol. A Peró-féle lázadás elfojtásában s a részesek üldözésében jelentékeny szerepet játszik.* Vitéz katona, a ki a Rajnánál, Moldvában és az olasz földön harczol: de kedélyes ember is, a ki a debreczeni urakkal szivesen elpoharaz. A negyvenes évek végén eszéki parancsnok és magyar ezred-tulajdonos; aztán felső-ausztriai parancsnok s katonai igazgató, tábornagy, ki Insbruckban, 1759-ben húnyt el, 75-ik évében.* Költőnk alatta is szolgált, általa is emelkedett s még négy évtized múlva is hálásán emlegeti.*
MÁRKI SÁNDOR közlése szerint.
A cs. és kir. hadi levéltárban a hadi tanács iratai közt. 1759. 126–656. ll.
Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: István bácsi naptára. 1869. 80. l.
A Guadagni-család magyar ága, a mint rajta végig tekintünk, minden ízen át közös és jellemzetes vonásokat mutat. Az atavismus örök törvényénél fogva az ősök arezzói és firenzei fészkéből magával hozza a szellemi előkelőséget, a testi derekasságot, a vitézi hajlamot. Öt nemzedéken keresztűl, a költő fiával együtt, nincs egyetlen egy, ki ne a hadi dicsőséget keresné, habár nem mindenik találja is meg. Nemes faj, nem a szó köznapi értelmében, hanem erkölcsi jelentésében. Fogékony a magasabb eszmék és törekvések, a nemzeti szükségletek és áramlatok iránt. Arezzóban, Firenzében, Magyarországon, mindenütt a közérdeket uralja: a mily jó olasz előbb, ép oly jó magyarrá válik később. A harmadik nemzedék, ha korára beválik, már kurucz; a negyedik a magyarság apostola!
Igen, a magyarság apostola, a kiről könyvünk beszél, gróf GVADÁNYI JÓZSEF.
16. A GVADÁNYI CZÍMER.
