III. A NEMZETI BECSÜLETÉRT ÉS SZABADSÁGÉRT.
III.
A NEMZETI BECSÜLETÉRT ÉS SZABADSÁGÉRT.
A NEMZETI BECSÜLETÉRT ÉS SZABADSÁGÉRT.
45. ÚJ-ZRÍNYIVÁR ROMJAI.
(Egykorú rajzról, XVIII. századi metszet után.)
Zrínyinek Kemény János föllépésébe vetett reményei. Készülődései a nagy háborúra. Portyázások a török területen. Szlavónia országos ügyei. A várépítés nagy vállalata. Uj-Zrínyivár helye. Kecskevár romjai. Helyszini szemle. Az építkezés megindul. A kanizsai basa. A várépítés híre a portán. A török haddal készül a várépítést megakadályozni. Zrínyi barátai védelemre készülnek. A bécsiek a béke felbontásától félnek. Wassennoven mérnök a bécsi haditanács előtt. Zrínyi levele a hadi tanácshoz. A vár építésének igazi czélja. A hely stratégiai fontossága. Válasz a hadi tanács aggodalmaira. Az épitési munkálatok haladása. A közvélemény Zrínyi művéről. Vitnyédy küldetése. A német tanácsosok aggodalmai. Rajkovics Péter. Montecuccoli hadi művelete. 8000 török az új erősség alatt. Zrínyi Bécsben. A király az építést félbehagyni rendeli. Zrínyi nem fogad szót. Portyázásai török földön. Holst ezredes véleménye az új várról. Ali basa Zrínyihez. Az épités tovább folyik. A vár leirása. Egykorú képei. Ortelius rajza. Montecuccoli vázlata. Hamis adatai. A Serinischer Denkmal metszete. A többi rajzok. Hogy feküdt a vár? Uj-Zrínyi vára és Csáktornya kölcsönös védelmi feladata. A vihar leszakad Erdélyre. A törökök benyomulnak. Kemény a Részek felé hátrál. Nagybánya veszedelme. Apaffy felemeltetése a fejedelemségre. Montecuccoli Keményt Kolozsvár alá hozza. A német segítő hadak váratlan meghátrálása. A visszavonulás útja. A németek garázdasága. Általános elkeseredés. Kemény betörése. A kisselyki országgyűlés. Apaffy beiktatása. Az utolsó erőfeszítés. A nagyszöllősi ütközet. Kemény elesik. Apaffy marad a helyzet ura. A hangulat Magyarországon Montecuccoli ellen. Forrongás a felvidéken. Rottal és Szelepcsényi Kassán. Wesselényi nyilt parancsa. Montecuccoli panaszai. Zrínyi és a német hadak behozatala. Igaztalan vádak ellene. A zágrábi tartománygyűlés. Zrínyi folytatja a vár építését. A stiriai rendektől segítséget kér. A varasdi gyűlés. A szlavon követek megválasztása a pozsonyi országgyűlésre. A sérelmek. A katholikus visszahatás. Az ellenzék gyarapodása. Követválasztások. Az országgyűlés küszöbén. A rendek külön levélben sürgetik Zrínyi megjelenését. Meghasonlás az alsó tábla és a főrendek között. Felekezeti harcz. I. Lipót Pozsonyban. Az országgyűlés megnyitása. A királyi előterjesztés. A sérelmi bizottság. A protestánsok magatartása. A vallási kérdés háttérbe szorítja a védekezés ügyét. Zrínyi megérkezik. Kisérlete az ellenzék kiegyenlítésére. A német katonaság garázdasága. Zrínyi és Wesselényi az orvoslás útját keresik. Az 1659 után elfoglalt templomok visszaadásának kérdése. Wesselényi és Zrínyi. A király makacssága lehetetlenné teszi a kiegyenlítést. A protestáns rendek elhagyják Pozsonyt. Zrínyi szintén haza megy. Az országgyűlés Montecuccoli ellen. A fővezér védekezése. Katonai talentumának jellemzése. Mivel menti Montecuccoli az erdélyi vállalat kudarczát? Vádjai a magyarság ellen. Az országos rendek felháborodása. Zrínyi válasza Montecuccoli emlékiratára. A magyar nemzet katonai talentumának védelme. Montecuccoli a Zrínyi világításában. A nemzeti és az idegen szellem harcza egymás ellen. Zrínyi írta-e a névtelen választ? Az országgyűlés befejezése. Az új törvények. A dubováczi vár ügye. Zrínyi győzelme a törökön Babocsánál. Őszi csatározása. Bécsben remegnek a békéért. A hangulat az országgyűlés után. A zempléni gyűlés. A forrongás terjed. Zrínyinek fia születik: Ádám.
NÖVEKVŐ részvéttel hallgatta Zrínyi a kerekedő viharnak, hazafias reménykedéssel a bécsi alkudozásnak híreit. Szóbeszéd, mende-monda, bizalmas levél hozzá is elhordta. Hiszen az erdélyi magyarság sorsa az egész magyar nemzet sorsával függött össze. Régtől fogva hitte és hirdette, hogy az erdélyi háborúból magyarországi háború lesz. Tudta, hogy minél szorosabban csatlakozik Kemény Lipóthoz, s minél hathatósabb támogatást nyer tőle, a dolgoknak ez a fordulata annál bizonyosabban, annál kikerülhetetlenebbül be fog következni. Senki jobban nálánál nem ismerte a világesemények logikáját és a török természetét. S a míg a koczka dűlőre jut vala, a maga körében, a nemzeti becsület jövendőbeli védelmére szervezkedett és épitkezett a török ellen, hogy ha az Afium nagy eszméje, az ország felszabadítása, egyszerre és egyelőre meg nem valósulhat is, legalább minden gondolatával és minden intézkedésével előkészítse, a magyar harczi erejét növelje, a török hadi helyzetét rontsa. Határai védelmére január végén, 1661-ben, a hadi tanácstól sok lőszert, kézi gránátokat, alabárdokat, kópjákat és puskákat kért;* de be sem várta, a míg azokat a belső ausztriai rendek és titkos tanácsosok egyetértésével megkaphatja,* – márcziusban Horvátországba ütött, s egy lesvető basát megelőzött és kilencz török helységet megrabolt,* Csáktornyánál pedig 1000 pogányt levágott vagy elfogott;* majd május elején Kanizsa alá csapott, hol hír szerint 10,000 fegyvertelen törököt vert szét és a külvárost feldúlta,* minek következtében a csauszok egyre jártak, panaszolkodtak és jajveszékeltek ellene Bécsben; s a miniszterek majd lecsöndesíteni igérték,* majd mentegették,* de általában kedvetlenséggel itélték meg. Mert sajnos mind e gondoskodását, úntalan fáradozását ép azok nézték idegen szemmel, a kiktől jutalmat várhatott volna. «Ez nem újság, vígasztalta Witnyédy, megtanulhatta régen Nagyságod azt, hogy az hűséges szolgálatnak gyakran hálaadatlanság az jutalma, de olyan az emberben a természet, s kiváltképen azokban, kikben az nagy jóságos cselekedetök másokét megelőzi, hogy az mit tőle tiltanak, az ellen mindenkor tusakodjék.»* S ő csakugyan tusakodott és diadalmaskodott, mert nagy jóságos cselekedetét nem hagyta félben. Nem hiában volt korának phönixe,* a mi minden században csak egy születik – a nehézség és akadály csak megújhította lelke szárnyainak erejét és biztos lebegését.
A császári és királyi hadi levéltárban, január 27-ikéről, 323. k.
Ugyanott, márczius 11-ikéről és aprilis közepéről, 323. k.
Történelmi Tár, 1880. évf. 750. l.
Ugyanott, 750. l.
Ugyanott, 752. l.
Ugyanott, 751. l.
Ugyanott, 752. l.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei. I. k. 162. l.
Ugyanott, 175. l.
A zavarok bonyolodtával, a beszterczei országgyűlés idején, 1661 április 30-ikán ülést tartott a rendekkel Varasdon folyó ügyek, védelmi készületek végett. Az ülés legelsőbben is meghallgatta Fodróczy Péter jelentését az oláhok, predauciusok és szlávok ügyében gréczi követségéről. A király szóval és írásban megigérte, hogy jelenleg ugyan a keringő török hirek miatt az egyetemes bizottságot kénytelen elhalasztani: de egy esztendő alatt a hírekre való tekintet nélkül összehivja. A magános oláhok visszacsatolására nézve pedig, a kiket a kiváltságos oláhok csábítással és erőszakkal hűségökben eltántorítottak és kötelességök alól elvontak, az 1659: XCI. törvény rendelkezése szerint már most intézkedett, a mennyiben a régi állapot helyreállítása végett parancsot küldött a gréczi titkos és hadi tanácshoz, a végbeli főkapitányokhoz és kiváltságos oláhokhoz. Az ülés a jelentést tudomásul vette és kimondotta, hogy a felség kegyelmes elhatározásában, nevezetesen az egyetemes bizottság elhalasztásában, a jövő összejövetelig megnyugszik, s intézkedése értelmében az ország részéről ajánló leveleket ad a földes uraknak az érdekeltekhez, hogy ügyvivőik által a parancs sikeresebb végrehajtását sürgessék és keresztül vigyék. Aztán gondoskodott az ország gyalogsága fizetésének, a követ költségének födözéséről; a szolgabirák számadásainak elkészítéséről és felülvizsgálatáról; s a kulpai végek és útak megtekintése végett kiküldette Zakmárdy János itélőmestert az illető végbeli kapitányokkal, hogy az egész vonalat járják végig és alaposan szemléljék meg; ha valahol javításra és erődítésre van szükség, az itélőmester azonnal rendeljen ki oda kellő ingyenmunkást; s a kik a megszabott napon ki nem szolgálnák, előbb távoznának vagy megkésve érkeznének, azokat a törvényes birsággal rójja meg és a pénzt a helyi kapitányok fegyveres segítségével rajtok szedje föl; Varasd városát azonban az ingyen munka terhétől a folyó évre mentse föl, hogy minden erejét egészen a saját falainak kijavítására és újraépítésére fordíthassa, a mi az országos tárházak, a termésbeli hadi segély biztossága érdekében fölöttébb kívánatos. S ezekre a tárházakra nézve a karok és rendek Varasd városának és idősb Erdődy Imre grófnak térítvényt állítottak ki, hogy ezek a beépített helyeket nem örökre, hanem csak tetszés szerint való időre engedték át; s ha a tárházakban vagy beléjök helyezett gabonában tűz vagy bármi más szerencsétlenség kárt okozna, sem Varasd, sem a gróf érte felelősséggel nem tartozik.*
Acta et Articuli dominorum Statuum et Ordinum Croatiae et Slavoniae, 185–188. ll.
Zrínyi ezzel a gyűlést befejezte és csakhamar várépítéshez fogott. Mintha ezekkel a katonai portyázásokkal és báni intézkedésekkel csak azt akarta volna biztosítani, hogy minél nyugodtabban és hosszasabban új alkotásának élhessen. Jóságos cselekedetei közt most ez volt a legjelentékenyebb vállalata, melyen a legtöbb szeretettel és legtöbb tusakodással csüngött.
A vár fölöttébb kedvező helyen, a Mura bal partján emelkedett, ott, a hol éjszakról a Kanizsa patak szakad a folyóba, lejebb pedig délről a Dráva vize kanyarog elő egyesülésre,* olyan jelentékeny magaslaton, a melyről az egész környéket le Légrádig és föl Kottoriig be lehetett látni. Romjaiban már előbb is megvolt, mert régebben, száz esztendővel ezelőtt ezen a magaslaton állt Kecskevára, melynek gazdája, a szigeti hős vitézlő szolgája, urával együtt esett el, míg öröke az általános pusztulásban romlásnak indult és elhagyatásra jutott: sem a Zrínyiek a Muraközön, sem a törökök Kanizsában nem vették számba.* Az erdélyi harczok élesedése, Kemény bécsi alkujának haladása nagyobb értéket adott a romoknak, mert az udvar bármi kevés kedvet érzett is a háborúra,* előbb-utóbb ki nem térhetett előle, hiszen a szüksége Várad eleste óta a levegőben volt, a magyar urak és fölvidéki megyék ép oly erélyesen követelték, mint a mily melegen ajánlta és sürgette a pápai nuncius:* Zrínyi jól tudta, hogy a király és miniszterei az erkölcsi nyomásnak, még inkább az események sodrának nem szegülhetnek végképen ellene, hiszen a hadi tanácsban a harczias hangulat már is jelentkezett. Tavaszszal, május havában, a helyet szemesebben megvizsgálta és hadi czélra annyira alkalmasnak találta, hogy mindjárt birtokába vette, fölmérette, rendeztette; az anyaghordással a munkákat megkezdette, június 14-ikén pedig, a mint Andler írja, a törökök dühére, vetélytársainak irigységére és mindenek csodálatára, a vár megújításához, illetve fölépítéséhez és erődítéséhez fogott;* a saját nevéről Uj-Zrínyivárnak nevezve el, emlékezetül őseinek hajdani sasnevelő fészkére.* Az építkezés és átalakítás munkálata, úgy látszik, Wassenhoven mérnök térve szerint, gyorsan és nagyban indult meg, állítólag ötezer főnyi tábor födözete alatt és segítsége mellett,* a minek hírét a törökök megdöbbenéssel, a német tanácsosok megütközéssel fogadták. A kanizsai új basa, Szeidi Ahmed, még májusban, a mikor a helyet Zrínyi már elfoglalta, 2000 emberével szintén megjelent ott, a területet megtekinteni, s bizonyosan megszállja, ha már megszállva nem találja;* így visszavonult; de a munkálatok közben követeket küldött hősünkhöz, hogy valjon a király parancsából vagy a maga kezdeményéből építteti-e az erősséget? Azt felelte, hogy nem érdemes akár az egyikről, akár a másikról beszélni, a maga földén és telkén emeltet aklot barmai számára, hogy ha a király barmai a kanizsaiakkal összekeverednek, az övéiben kár ne essék; s figyelmeztette a basát, hogy ezentúl a kanizsai mezőre ne ereszsze lábas jószágait, mert az akolban mindég nagy kutyák lesznek. S a mikor a követek kérdezték, hogy akolba miért helyeztet ágyút, azt válaszolta: vadászatra, hogy a farkasokat és medvéket lövöldözhesse.* Az elmés szavakkal, ha ugyan megestek, a basát meg nem nyugtatta, sőt még jobban megrémítette; az egymásután küldte gyors futárait a fényes kapura,* hogy gyors és sürgős segítséget kapjon. A dolog a szultánt annyira felbőszítette, hogy anyja, az özvegy szultána kérésére és a nagyvezír rábeszélésére 15,000 embert rendelt Mohammed basa vezérlete alatt az erősség lerombolására;* a hódoltság népe pedig hír szerint Kanizsánál és Pécsnél gyülekezett ellene, hogy az építkezést megakadályozza, mert Kanizsát «mintegy bloquirozza».* Zrínyi ez időben épen valami törvényszékre ment, sem evett, sem ivott, azonnal visszatért táborába, hogy a munkálatot folytassa, mindenfelé elírt segítségért, hogy mielőbb befejezhesse. Nemcsak őrködött felette, de maga is dolgozott rajta, naponként három órán át talicskázva a földet.* Vitézei meg lesen álltak, törököt fogdostak; csak az első pár hét alatt 50 rabnál többet ejtettek, kiket a táborban kótyavetyére hánytak. Witnyédy felbuzdulva lovat kér Keczer Menyhérttől, hogy Új-Zrínyivár alá mehessen, mert úgy látja, szükség lesz reá; Draskovich Jánost is biztatja, hogy bátyjával minél előbb és minél jobb készülettel oda siessen; oda készül Batthány Kristóf is hadával, s oda gyülekeznek mindenfelől, mert ha a kanizsaiak, pécsiek megjőnek, Zrínyi megmarakodik velök és körömsölés nélkül el nem válnak egymástól.*
ORTELIUS REDIVIVUS (Frankfurt, 1665.): II. k. 198. l.
VITYNYÉDI ISTVÁN levelei, I. k. 157. l.
Történelmi Tár, 1880. évf. 749. l.
Történelmi Tár, 749. l.
Történelmi Tár, 1888. évf. 606. l. ANDLER: Memoria belli Hungarico-Turcici, 86. l.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei. I. k. 157. l.
Történelmi Tár, 1888. évf. 606. l. VITNYÉDY ISTVÁN levelei. I. k. 157. l.
Történelmi Tár, 1888. évf. 606. l.
ORTELIUS REDIVIVUS: II. k. 198. l.
GALEAZZO GUALDO PRIORATO: Historia di Leopoldo II. (Bécs, 1670.) 31. l.
Ugyanott, 30. l.
Történelmi Tár, 1880. évf. 754. l.
ORTELIUS REDIVIVUS: II. k. 198. l.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei. I. k. 157., 159. ll.
A német tanácsosok gróf Leslie Walter jelentéséből értesültek mind a vállalat mibenlétéről, mind a hódoltságbeli törökség készülődéséről* és valóban megijedtek, hogy a békének egyszerre vége szakad; pedig elvileg már magok is megszakították, mert Kemény megsegítését elhatározták és a Montecuccoli hadát melléje rendelték;* hősünket tehát megintették, hagyjon abba tervével és térjen haza. Ő meg csak ásatott, fúratott, faragtatott tovább, még lázasabb sietséggel és fokozottabb erélylyel; Wassenhoven mérnököt felküldötte Bécsbe a hadi tanácshoz, hogy a hely földrajzi fekvéséről s az erősség építésbeli jelentőségéről fölvilágosítást adjon s az akadékoskodást elhallgattassa. De fent nagy volt az aggodalom és kedvetlenség, hogy hősünk a király tudta és engedélye nélkül fogott a munkába, melylyel koczkáztatja a békességet, fegyverre szólítja a törököt, a mikor egyenesen annak területén a szerződés ellenére új várat emeltet; a budai basa már is mozgolódik és megtámadására készül, hagyjon tehát abba, óva intette az üzenet, a véghely épitésével.* Zrínyi meg csak ásatott, fúratott, faragtatott, még lázasabb sietséggel és fokozottabb erélylyel, egyszersmind a hadi tanács tagjaihoz levelet intézett, melyben a maga elhatározásának czélját és okait részletesen kifejtette.
A császári és királyi hadi levéltárban július 1-jéről. Windica 68. k.
Történelmi Tár, 1880. évf. 750. l.
Ugyanott, 606–608. ll.
Ebből a leveléből nyilván kiviláglik, hogy az erősséget nem azért emelte, mikép a maga horvát vitézeinek, a mint Priorato írja,* visszavonulását födözze, mikor az ellenség földén fosztogatnak, mivel előbb nem csaphattak át a folyamon olyan gyorsan, hogy a törökök őket utól ne érték és zsákmányukat el ne vették volna, vagyis nem azért, a mint Monteccuccoli állítja,* hogy a béke-időben portyázó csapatok zsákmányukkal oda visszavonulhassanak, aztán a folyón kényelmesen átkelhessenek, mert bizony a kanizsaiak megrablása az írás adatai szerint eddig a nélkül is sikeresen folyt; de nem is azért, a mint Horváth Jenő hiszi,* hogy Váradért kárpótlást szerezzen. Építtette hazafiságból és érdekből Légrád helyett, Kanizsa ellensúlyozására, mert a Dráva Légrádot annyira megrongálta, hogy sok ház összedüledezett benne; már-már félesztendeig sem látszott biztosnak, hogy egészen alá nem mossa és vízbe nem omlasztja, mert alig kanyargott tőle húsz lépésnyire; s áradások alkalmával egyre csapkodta és szaggatta: hősünknek tehát gondoskodnia kellett, hogy az ország végvidékének s a maga szigetének eme pontja védtelenül ne maradjon. Előbb-utóbb Légrádból költözködnie kellett volna: inkább költözködött akkor, mikor még a végső szükség be nem állt és alkalmas helyet talált. Földrajzi fekvésének leírásával levelében nem vesződik, hiszen Wassenhoven úgyis megismertette; hanem katonai értékéről a hadi tanács tagjainak annál kimerítőbben szól. Elmondhatja, megokolása szerint, hogy katonailag az a hely paizsa vagy bástyája nemcsak az egész Muraköznek, de az összes végeknek is, melyek a Dráván túl Szlavóniában feküsznek, s a ki ennek a hegynek ura lesz, egyszersmind ura lesz eme két folyónak, a Murának és Drávának is. Légrádtól csak ágyúlövésnyire van, Csáktornyától valami másfél és Kanizsától két mérföldnyire; s úgy vet a hegy, hogy róla, mint valami kémlőhelyről, az egész környéket be lehet látni, le Légrádig és föl Kottoriig s a közelgő törököket büntetlenül elcsiphetni és rabul ejthetni, július 5-ikéig 200-nál többet fogtak el. Légrádtól Kottoriig eddigelé kilencz őrállomást tartott fenn, részint a maga költségén, részint királyi fizetésből, mely azonban oly késedelmes és csekély, hogy bízvást semminek vehető: a maga költségén pedig akkora vidéket nem oltalmazhat. Ez a hely fekvésénél fogva olyan, hogy hat őrállomással fölér; igaz, hogy bele több katona szükséges, mint ama hat őrségen, de ellátásuk mégis könnyebb lesz, mert szőlők, szántók s minden egyéb alkalmatosságok esnek körüle, míg Légrád már annyira sanyarú sorsra jutott, hogy sok katona elhagyásáról beszél. S új háború esetében vagy olyan békében, a milyen most van, ha a török bármely közeli várat megszállna, ő segítséget sem vihetne fölszabadítására, ha az ott ötszáz embert helyezne el, még ha erősséget nem emelne is: ellenben ha ő veti meg rajta lábát, bizton megakadályozhatja, hogy akár Stiriának, akár másfelé kiüssön, mert visszatérését elvághatja, minél fogva az nem mer Kanizsából kiindulni, nem meri Muraközt és Csáktornyát megtámadni. A mellett a hely háborúban csapatok gyülekezésére védett állásánál fogva kiválóan alkalmas, a honnan Kanizsa, Berzencze, Segesd és Sziget könnyen elérhető, s ha a kanizsai megszálláskor már szolgálatra állt volna, nem lenne Olasz- és Németországban oly siralmas emlékezete Kanizsának! Meg van róla győződve, hogy ha az erősséget kellően befejezheti és fölszerelheti, s a fölségtől valamelyes segítséget kaphat bele, Kanizsát csakhamar agyonnyomhatja, legalább biztosítja, hogy a pogány iga alól sok ezer keresztyén fölszabadúl. Stiria békében és nyugalomban él félelem nélkül, még ha Kanizsa a török kezében marad is.*
GALEAZZO GUALOO PRIORATO: Historia di Leopoldo II. 31. l.
RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Hadtörténelmi Közlemények, IV. k. 305. l.
RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Hadtörténelmi Közlemények, IV. k. 306. l.
Történelmi Tár, 1888. évf. 606. l.
)
47. GUALDO PRIORATO I. KÖTETÉNEK CZÍMLAPJA.
Íme, Új-Zrínyivár építésének czélja okaival együtt, melyek a hely katonai jelentőségét teljesen megvilágítják. De megfelel hősünk a hadi tanács aggodalmaira és nehézségeire is, a mikor kifejti, hogy a török a béke megszegéséről nem panaszkodhatik, a szerződésnek az új várak emelését ellenző kikötésével nem érvelhet, mert csak azon a vidéken három-négy erősséget készíttetett, most is Behigáthot, a melyet a magyarok a mult évben fölégettek, újra rakatja, Horvátországban pedig még többet építtetett; s a mi neki szabad, nekünk sem lehet tilalmas. Aztán ő nem a hódoltság területén, a török földén, hanem a saját telkén épít, mert az a hely őse, a szigeti hős szolgájának birtoka volt; s új vára az elhagyott Bajcsa fejében vehető, mely tőle negyedmérföldnyire van és Kanizsa elfoglalása után még véghelyül szolgált: tehát abba kell számítani. Különben tagadja, hogy a török erősebb volna, s olyan bátor lenne, hogy egy ilyen dologért, mint ez, minden szándékát megváltoztatná, Erdélyt kiürítené, a velenczéseket elhagyná, s egész seregét ide fordítaná, hogy az erősség emelését megakadályozza. Azt elismeri, hogy a felséget tervéről régen, még mielőtt kivitelébe bele kezdett, értesíteni kellett volna, de a basa kisérlete sietésre, kényszerítette, s a bejelentést jobb időre halasztotta, hisz végre is tudta, hogy minden jó szolgának kötelessége az ilyen gyűlölséges dolgokat nem urára hárítani, hanem magára venni, a mint ő is cselekszik hiténél s hűségénél fogva. S megnyugtathatja a hadi tanácsot, hogy a budai vezér nem mozog, legalább eddig, pedig a helyhez ő közelebb és a maga veszedelmére éberebben ügyel, semmit sem hallott felőle; de ha jőne is, annyit a legörömestebb megtesz ellene, a mennyit Isten tudnia és bírnia enged vére elhullásáig, bár senki ne segítse, a keresztyénség szolgálatjára áldozza magát. A ki pedig ebben a hasznos munkában hívságos félelemből elhagyja, sőt gátolja, Isten birói széke és rettenetes itélete elé szólítja! A mérnököt, ha kénytelen, visszaküldi, s a munkálatot maga folytatja, a mint Isten sugallja; de a hadi tanács tagjaira bízza eldönteni, valjon jobb-e ezt az erősséget jól, mint rosszul építeni, mely már félig kész; s csak ebből az okból is, sem abba nem hagyhatja, mert a török két hét alatt a megkezdett terv szerint bevégezné; sem le nem rombolhatja, mert már annyi fáradságba került.* Csakugyan a munka három hét alatt, június 14-ikétől július 5-ikéig, a levél keltéig annyira haladt, hogy a nehéz, tömött falak már készen álltak, három bástya már fölemelkedett, s bent a vár piacza negyven lakóházzal és a szükséges malmokkal elkészült, a sánczokon hat mezei ágyú meredezett; sőt a német hagyomány szerint hősünk már feleségét is oda hozatta és Kanizsába megüzentette, ha akad vitéz falai közt, jöjjön felesége üdvözletére: szép korállt és keszkenőt kap tőle.*
Történelmi Tár, id. h. 607–608. l.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 158. l. ORTELIUS REDIVIVUS, II. k. 198. l.
Természetes ennél fogva, hogy az építkezés folyt tovább hazafiságból és érdekből, a mint jeleztük; de a mikor hősünk szívében ez a két érzés találkozott, mindig a hazaszeretet volt a hatalmasabb és a uralkodóbb. Új-Zrínyivár kétségtelenül födözetül és biztosítékul szolgálhatott muraközi javainak: de még jelentékenyebb vállalkozásnak igérkezett a haza védelmének szempontjából, sőt a szomszédos Stiria békéjének és nyugalmának megőrzése tekintetéből. Azok után, a miket hősünk a hadi tanácsnak írt, minderről nem lehetünk kétségben; katonai lángesze és tudása kezességet nyújt, hogy helyesen itél; az erősség jelentőségéről és közhasznáról pedig a legékesebb bizonyság ama nemes becsüléstől izzó vallásos kijelentése, hogy a ki elhagyja, sőt gátolja ebben a vállalatában, isten birói széke és rettenetes itélete elé szólatja! De az idegen Andler is, ki az erősséget a török háború alatt személyesen megnézte és megjárta, támadásra kiválónak, védekezésre alkalmasnak találta, a szigetet a Mura és Dráva, s következéskép Stiria bástyájának nevezi;* Witnyédy pedig nem győzi magasztalni, mint olyan hasznos munkát, mely ura méltóságos cselekedetének dicsőséges fényeskedésére szolgál és igazolja a régi pogány bölcs mondását: quod non potest, posse vult, qui nimium potest. «Isten ő szent fölsége segélje Nagyságodat, írja Zrínyinek, ez cselekedetének szerencsés véghez vitelében és másokat is ébreszszen föl szegény utolsó veszedelemben levő hazánknak oltalmára, másokat is hasonló cselekedetre, hogy lássák az idegen nemzetek, vagyon még ember az országban, a ki segítheti szegény hazáját; de ez a kívánság, úgy tetszik, kevés reménység nélkül vagyon, mivel keveseknek vagyon tehetségük, hogy ily dicsőséges dologban foglalják el magokat, elfajulván régi dicsőséges cselekedetektül…»* S a várnak tovább építése és befejezése érdekében annyival lelkesebben buzog, mert félben hagyni vagy épen lerontani ép oly káros, mint veszedelmes lenne, «szegény hazánknak és az szomszéd országoknak»;* Inert akkor elveszne Muraköz, Stiriának egy része, a varasdi mező is, míg ha elkészülhet, Kanizsát állandó megszállás alatt tartja;* s ebben a meggyőződésében sorra keresi föl Nádasdy Ferenczet, ki a dolog támogatása végett a bécsi hatalmasoknál közben is jár, Zichy Istvánt, kitől örvendve hallja, hogy a vállalat az érseknek igen tetszik, s azt mondotta, hogy ura «egyedül az az jó magyar, az ki nemzetének s hazájának maga fogyásával kíván szolgálni és szolgál is;* aztán pater Millert, a király gyóntatóját, ki a Lipót kedvező hangulatáról beszélt és a bécsi udvar befolyásos embereit: Porciát, Martinitzot, Lobkovitzot, Gonzagát és Rottalt, kezében Potzauen Mihály stiriai mérnök rajzával, mely Uj-Zrínyivárt ábrázolta.* S azt a benyomást nyerte, különösen a Porcia herczeggel folytatott beszélgetésből, hogy a legnagyobb nehézség abból ered, hogy hősünk a felség tudta nélkül fogott az építésbe; de különben érzik, hogy ha el nem kezdte volna, most kellene kezdeni; s állítólag már parancsolatot küldtek Spieck generálisnak, a többi tiszteknek is, kik Stiriában és ott a többi országban vannak, e szerint Leslienek is: ha valami igyekezetit hallják a töröknek az erősség elrontására, mindnyájan siessenek oltalmára; ehhez képest Zrínyi szabadon folytathatja a munkálatot és bizton remélheti a megsegítést, mert Porcia jól tudja, hogy a török a békesség idején több várat, valami huszat emeltetett Horvátországban, s mielőbb kéri azok jegyzékét a végre, hogy a török ellen érvül és mentségül fölhasználhassa, ha fölöttébb sürgetné az új erősség ledöntését.* Valóban fölöttébb sürgette; az udvar pedig a hadi tanácscsal együtt, a miként a sürgetés erkölcsi nyomása nehezült vagy lazult, az erődítést a szerint majd tiltotta, majd tűrte, sőt, legalább magánbiztatással, bátorította; példás következetlenséggel, mintha a háború és béke koczkája napról napra fordult volna! Zrinyi ennélfogva nem sokat törődött a német tanácsosok magatartásával, hanem még lázasabb sietséggel és fokozottabb erélylyel folytatta a munkálatot, éber gonddal és előrelátással szervezte megrohanás eshetőségére a védekezést. Írt Rajkovics Péternek, a horvát ezredesnek, hogy jó volna a csapatokat mindenfelől összegyűjteni és a pogányt a saját területén megtámadni; jelezte egyszersmind, hogy a maga vára őrizetére állandó hadat szándékszik alakítani.* Tervéről az ezredes, úgy látszik, az engedély végett, azonnal jelentést tett Bécsbe, honnan az a válasz érkezett, hogy a törököt nem kell megtámadni, mert veszélyes lenne; nos, bizonyosan visszaütne, hanem tábort kell ellene vonni, jól megerősítve Dernis (a mai Szent-Mihály) és Rácz-Kanizsa közt.*
JOANNES HENRICUS ANDLER: Memoria belli Hungarico-Turcici inter Cćsares Leopoldum I. et Mahometem, IV. 91–92. ll.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 163. l.
Ugyanott, 163. l.
Ugyanott, 173. l.
Ugyanott, 165. l.
Ugyanott, 168–170. ll.
VITNYÉDI ISTVÁN levelei, I. k. 171. l.
A császári és királyi hadi levéltárban, szeptember haváról. Windica, 68. k.
Ugyanott.
48. CSÁKTORNYA ÉS ÚJ-ZRÍNYIVÁR LÁTKÉPE ORTELIUSNÁL.
Csodálatos rendelkezés és érthetetlen ellenmondás épen akkor, a mikor Montecuccoli Keményhez már közeledett, a Dunántúl meg, a Vértes alján, rendes csatározás indúlt. Nevezetesen Montecuccolinak eredetileg az volt a terve, hogy Erdélyt Erdélyen kivül kell megsegíteni, Budát vagy Esztergomot megszállani, ekként a törököt megosztani;* mert Szeidi Ahmed kanizsai és Izmael budai basa, kiket erejük javával Ali szerdár temesvári táborába rendelt, kétségtelenül kénytelenek lesznek vala visszatérni; s a hadi tanács elfogadott belőle legalább annyit, hogy a mikor Montecuccolit Keményhez küldötte, Souchest 20,000 emberrel a Dunavidék födözésére állította Komáromhoz.* De a generális augusztus végén vagy szeptember elején lejebb nyomult, Batthyány Kristóf magyar hadával egyesült és Zsámbék ellen vonult, mi közben a magyar huszárok egészen Buda külvárosáig száguldoztak. A hadak Zsámbékot fölégették, Vaált és Ercsit elfoglalták, Érdet és Adonyt bevették, szeptember 13-ikán már Buda és Esztergom között táboroztak; de Souches egyszerre, bár a török Izmael nélkül nem mert beléjök kapni, mégis meggondolkozott és Komáromba visszatért, míg Batthyány Veszprémnek fordult, hogy Zrinyihez siessen.*
SZALAY LÁSZLÓ: Magyarország története, V. k. 59. l.
Történelmi Tár, 1880. évf. 754. l.
Ugyanott, 755. l.
S a hadművelet ezzel megszakadt, mintha a hadi tanács lefútta volna, a hogy a Zrinyi vállalkozását le akarta fúvni. De hősünk a Souches mozgolódását, a kanizsai basa távollétét sokkal kedvezőbb fordulatnak tartotta, semhogy a megszorításhoz alkalmazkodott volna: a hódoltságba becsapott és 38 falut fölégetett,* sőt a mikor arról értesült, hogy Eszéknél egy török csapat nyomakodik előre, ezer ember hét ágyúval, melyet Kanizsa erősítésére szállít, újabb engedélyt kért a hadi tanácstól, hogy a csapatot megüthesse és az ágyúkat elvehesse.* A mire a csapat Új-Zrínyivárhoz közeledett, 8000 főre nőtt,* talán a lerombolására szánt haddal, talán a Pécsnél felgyűlt néppel, mert bizton megállapítani nem lehet, a mennyiben Leslie értesülése szerint Haram,* Priorato följegyzéseként a kirendelt Mohammed basa* volt a vezére; Új-Zrínyivártól két órányira megállt, habozni látszott: ne menjen-e reá; de aztán nagyot és merészet gondolt, – félre kanyarodott és csakugyan Kanizsa alá húzódott. Az erősséget már jobb karban, őrségét nagyobb számban találta, semhogy meg merte volna támadni; pedig a sors kedvében járt, mert közben az őrködő és építkező hős megbetegedett s vára falai közt hideglelésben feküdt; mind a mellett 400 lovast kiküldött a tovahúzódó törökök megcsapására.*
Ugyanott, 755. l.
A császári és királyi hadi levéltárban, szeptember elejéről. Windica, 68. k.
Ugyanott.
A császári és királyi hadi levéltárban, szeptember haváról. Windica, 68. k.
GALEAZZO GUALDO PRIORATO: Historia di Leopoldo. II. k. 32. l.
A császári és királyi hadi levéltárban, szeptember elejéről. Windica, 68. k.
Ime, az erősség, noha teljesen még készen se volt, a Zrínyi kezében, az ő félelmes nevének és erkölcsi erejének bűvös hatásával már is akkora hatalmat képezett, hogy 8000 török megjuhászodva kerüli el és még a kanizsai végbeli néppel sem mer bele kötni; sőt hősünk hívja ki 400 lovasával őket! Többet egyelőre nem tehetett, részint betegeskedése, részint akadályoztatása miatt, mert felhatalmazást kérő fölterjesztésére a király a hősködésben nem épen szenvedő hadi tanács javaslata szerint azt felelte, hogy ne támadjon, csak a védekezésre szorítkozzék.* A mint fölgyógyult, október elején Bécsbe sietett, hogy az ügyet végleg rendezze, az épület királyi jóváhagyását kieszközölje;* mert eddig munkájában hol lebeszélték, hol elnézéssel vagy magánbiztatással bátoritották; a hadi tanácshoz intézett két utolsó kérését meg elintézetlenül hagyták: de rosszkor érkezett. A szultán az építkezés sikere miatt annyira feldühödött, hogy Szeidi Ahmed kanizsai basát, a miért orrára kapuczánt hagyott vetni, a német krónikással szólva pápaszemet engedett tenni, júniusban megölette;* azóta ismételve és épen ez időben is Bécsben éles panaszt emelt és nagy lármát csapott, sőt egyenesen háborúval fenyegetőzött.* Az új erősség lebontását a béke megtartásának föltételeként követelte, s lebontása fejében hír szerint Váradot is visszaigérte:* a mi mind elég nyilván és hangosan bizonyítja, hogy a török, a maga szempontjából, a hódoltság területére nézve, micsoda jelentőséget, micsoda veszedelmet tulajdonított az erősségnek. A király ennél fogva a birodalmi politika félénk szószólóinak és hősünk irigyeinek, a kik személyében gyűlölték, törekvésében meg-megállitották, s épületét kezdettől fogva fitymálták, Montecuccolinak és társainak szavára, mivel «dombok környezik és uralkodnak rajta»,* raja voltakép pedig, mivel a gazda az ő szent methodizmusuk hivatalos gyávaságának és tehetetlenségének élő czáfolata s az igazi vitézség és dicsőség élő képmása, – kishitű rábeszélésére Új-Zrínyivár megerősítését nemcsak rosszalta, de Zrinyinek egyenesen elrendelte: hagyja abba, úgy a mint van;* vigasztalásúl mégis másfélszáz muskatérost, öt puskaművest, tetemes lőport és golyót bocsátott kezére;* ő pedig a vitézlő népet a munkásokkal, a lőport a golyókkal épen Új-Zrínyivár fölszerelésére fordította.* Nem ismerte sem a király, sem a hadi tanács, ha komolyan elhitte róla, hogy az ilyen egyszerű utasításra, annyi elnézés és bátoritás után, félrevonul, s a török nagy hasznára és a haza veszedelmére a szinte kész erődöt elhagyja. A mi dologba egyszer bele fogott, az a markába nem szakadt. Fölterjesztést intézett azonnal Lipóthoz, melyben mentegette magát, hogy engedélye nélkül kezdett építeni és példákra hivatkozva kimutatta, hogy a felség utólagosan az ily erődítéseket mindig helyben hagyta,* a munkálatot pedig még lázasabb sietséggel és fokozottabb erélylyel folytatta, abban a számításban, hogy minél előbb halad; annál inkább megmarad. «Meglátjuk az kikeletre,» írja Witnyédy november 23-ikán Keczer Menyhértnek, «mit fognak a szomszédok cselekedni, ő nekik valóban nagy kapuczán ám az orrukon, nem sétálhatnak már oly bátran, mint azelőtt, mert hamar másutt találják helyöket, ha messze távoztak a végházbul; hoztak májustól fogva, hogy épiteni kezdették, kétszáz rabot, ha megmaradhat, egész Landorfejérvárig fognak azon helybül parancsolhatni.»* A szomszédok nem cselekedtek semmit, annál többet cselekedett Zrínyi; karddal őrködött, ásóval dolgozott: január elején Péter öcscsével, Bosznia és Herczegovina rettegtetőjével és Batthyány Kristóffal, a Dunántúl fiatal főkapitányával beütött a török földre, a hol három várat megvett és tizenöt falut feldúlt. Leslie gróf nyugtalankodva jelentette a kalandot a hadi tanácsnak, s az a királynak, hogy hősünk támadó viselkedése «ingerli» az örök ellenséget, azért jó lenne a beütésekkel felhagyni. S Lipót csakugyan «nem jó szívvel» vett róla tudomást és a béke érdekében elrendelte, hogy Zrínyi maradjon csöndesen.* De a tilalom szava, az építés gondja csak a kinálkozó kedvező alkalomig kötötte le; miután még januárban salétromfőzőket, februárban tüzéreket szerzett a várba,* április elején Trautmannsdorf értesítése szerint már megint a hódoltságban járt, a hol egy török csapatot visszanyomott, valamely faluban istenitisztelet alatt egy templomot körülfogott s a legények javából harminczat elrabolt:* s a mikor a király ezért újra meginti, még ő panaszkodik az akadékoskodás miatt, holott a maga védelmére és a török feltartóztatására ütött be, nehogy Felső-Magyarországba vonuljon.* Aztán visszatért új vára alá, melynek érősítésére még februárban egész Varasd- és Kőrösmegyék ingyenes munkáját kirendeltette,* majd égész Muraköz jobbágyságát kiparancsolta s most épen kétezernél több ember a Mura folyótól a Kanizsa patakáig széles és mély árkot ásott, annak vizét ennek medrébe vezette, nagy darab erdőt kerítve mögé, hogy a hely ellenálló, védő és támadó ereje annál hathatósabb legyen:* mégis Holst ezredes, ki ez idétt a bécsi hadi tanács megbizásából lenn járt a várat megvizsgálni, azt a véleményt adta róla a királynak és Zrínyinek magának, hogy jobb lett volna, ha nem épül, mert fekvésénél fogva védhetetlen és javíthatatlan,* a miben hősünk természetesen nem osztozott; pedig valószínűleg értett annyit, ha nem többet, az erődítéshez, mint Holst uram; a tapasztalás legalább már eddig is mellette szólt. A vélemény nyilván megrendelésre készült, Montecuccoli és társai kívánsága szerint, kik a birodalmi politika érdekéből és személyes gyűlölségből a vállalat ellenzői voltak, s mint a török megbotránkozásának kövét a béke útjából el akarták pusztítani. Zrínyi védte szóval, okkal, kitartással, a mint később megoltalmazta fegyverrel.
Ugyanott, szeptember haváról.
Ugyanott.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 160. l. SZALAY LÁSZLÓ: Magyarország története, V. k. 58. l. ORTELIUS REDIVIVUS, II. k. 197. l.
Történelmi Tár, 1880. évf. 756. l. PRIORATO, II. 158., 161. ll.
Történelmi Tár, 1880. évf. 756. l.
Hadtörténelmi Közlemények. IV. k. 306. l.
A császári és királyi hadi levéltárban, november elejéről. Windica, 68. k.
Ugyanott.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 174., 175. ll.
A császári és királyi hadi levéltárban. Windica, 68. k.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 175. l.
A császári és királyi hadi levéltárban, 1662 január 16-ikáról. Windica, 68. k.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 191., 193. ll.
A császári és királyi hadi levéltárban, április elejéről. Windica, 68. k.
A császári és királyi hadi levéltárban, április elejéről. Windica, 68. k.
Acta et Articuli stb. 189. l.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei. I. k. 195. l.
PRIORATO, II. k. 106–107. l.
A fényes kapu pedig tovább követelte, csak követelte Bécsben a vár lerombolását. A mellett kiküldte ellene Ali basát, a megölt Szeidi Ahmed elődjét. A basa jól ismerte és becsülte hősünket az előbbi szomszédságból; tudta, hogy nem tanácsos megtámadni. Szép szóval szerette volna a dolgot eligazítani s május 24-ikén levelet intézett hozzája: «Miután a kanizsai generalátusságtól megváltam,» mondja, Egerben, Temesvárt, Jenőben voltam basa, s a tengerentúl oly fejedelemség volt a kezem alatt, melyet sem, a budai, sem más vezéri állással nem cseréltem volna el; de mivel az én leghatalmasabb császáromhoz annyi panasz és jajveszéklés érkezett Nagyságod ellen, Ő Felségének úgy tetszett, hogy ismét ide jőjjek szomszédságodba. Igen kedves testvér, Te bizonyára amaz ősi nemzetségből vagy, de nem tudom, kinek tanácsából építéd új váradat. Nem kell messzi menned példákért. Hol van Rákóczy, hol Kemény János? Jól tudod, igen kedves testvér, hogy a törökök császárával senki sem daczolhat, a mikor megindul. Elegendők volnának, a miket Te míveltél, ha Kanizsa és Szigetvár már tied volna és Budán német császár lenne. Féltelek, hogy az lesz véged, a mi Rákóczynak. Tudd meg, hogy Eszéknél német követekkel találkoztam, s azok azt mondjál, hogy a mit Zrínyi mivel, arról a német császár mit sem tud. A miről a leggyorsabban válaszodat várom.»*
SZALAY LÁSZLÓ: Magyarország története, V. k. 74. l.
49. GRÓF ZRÍNYI PÉTER.
(Eredetije Ő Felsége hitbizományi könyvtárában.)
Ime, minő más hangon beszél ez az Ali Zrínyivel, mint Ali szerdár Souchesval. A tiszteletteljes fenyegetésnek semmi eredménye nem lett. Mit felelt a levélre levéllel, nem tudjuk, de mit felelt tettel, azt ismerjük: erődített tovább. «A mi magyar Hannibálunk, Istennek szent neve dícsértessék,» írja Witnyédy Keczer Andrásnak, június 28-ikáról, «ellenségei és nagyságának irígyi között mint a pálmafa a nagy terhe alatt ugyan emelkedik, ha mással nem, szép hírrel és névvel, és mindenek csaknem akaratjuk ellen is dicsőítik cselekedetit, melyek úgy látszanak, mintha meggátolódnának, mivel nem oly üdőben vagyunk, hogy megmutathassuk bennünk levő tehetségünket, az mely helyett inkább maga megalázása kivánatos akárkiben is. Mi most is építünk, mások azt rontással fenyegetik, ha élünk, annak is meg köll végét látnunk.» Addig azonban, a míg erre jutna a dolog, Új-Zrínyivár elkészült.*
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k 209. l.
Hát milyen volt tulajdonképen ez az erősség, melynek építése annyi szóba és küzdelembe került? Lássuk immár közelebbről.
Nyolcz rajz keletkezett róla eddigi tudomásunk szerint. Kettőnek azonban, a Wassenhoven tervének és Potzauen vázlatának teljesen nyoma veszett; így csak hat ismeretes: egyik az Ortelius Redivivus metszetében, másik a Montecuccoli karczolatában, harmadik a Denkmal Serinischer Heldenthaten gyűjteményében, negyedik az Esterházy Pál Mars Hungaricusában,* ötödik a Névtelen Kanizsai Diariumában,* s végre a hatodik Puerkenstein Burckhard katonai feladványai közt.*
BUBICS ZSIGMOND: Esterházy Pál Mars Hungaricusa. Budapest, 1895.
Diarium, und kurtze warhaffte Erzehlung der Belagerung der Vestung Canischa. Gedruckt im Jahr 1664.
PUERKENSTEIN BURCKHARD: Auserlesener Anfang zu denen höchstnützlichen matematischen Wissenschaften. Augsburg. 1731.
Az Ortelius rajza a térképezők szokása szerint szabadon építi be a rendelkezésére álló lapot és minden üres helyet fölhasznál; így szorítja be a Mura folyó kanyarulatába Légrádot, mely a Dráva balpartján feküdt, így teszi a Dráva alá Kanizsát, mely magasan a két folyó egyesülése fölött esik; így illeszti bele a Mura hajlásába Zrinyi arczképét híres jelmondatának körírásával, s fejétől balra a világtájmutatót vagy iránytűt, melyet azonban. 90 fokkal jobbra kellene fordítani, hogy jelzésével a két folyó természetes vonalának megfeleljen; ily módon aztán a déli Légrád éjszaknak, s az éjszaki Kanizsa délnek állna, a mi megint világosan elárulja, hogy a rajzoló nem természetes fekvésüket, hanem csak az üres helyet veszi számba. A rajznak középpontjaként Új-Zrínyivártól nyugatra a régi Zrínyivára és városa terül el, pedig sem az, sem ez a Muraközön soha sem volt. A régi Zrínyivár, a mint tudjuk,* nem itt, hanem Zágráb megye déli részében, a Zriny-hegység alján emelkedett, s alatta a hegy lábánál nem város, hanem falu nyúlt el, folyók és mocsarak nélkül, erdőség tövében. Ezzel tehát a rajzot egyeztetni nem lehet. Kétségtelenül Csáktornya akar lenni, mely Új-Zrínyivárától csakugyan nyugatra, a két folyó közén feküdt, közelében körös-körül mocsarakkal, délre a kursaneczi, ma zrínyifalvi erdővel, a mint a képen is látszik; csakhogy a folyók távolabb estek tőle, a város nem nyugatra, hanem keletre terűlt előtte, vadas kertje nem délre, hanem éjszakra húzódott a Szent-Ilona kolostoráig; az 1638-iki osztálylevél szerint nyolcz bástyával, három kő- és öt fa-alkotással ékeskedett, a főépület déli szárnyán sugártoronynyal, éjszakon a régi lőporos toronynyal s a kapu fölött, középütt, a toronynak is beillő nagy kőbástyával. Ha azonban figyelembe veszszük, hogy a bástyák száma 1638-tól 1664-ig megváltozott, mert a mikor Zrínyi az öt fabástya helyett kőbástyákat emeltetett, számukat kevesbítette, mert a kőbeli erő bőven pótolta a mennyiségbeli apadást; ha figyelembe veszszük, hogy egy negyedszázad alatt a fölöttébb kedvező helyi viszonyoknál fogva vadas kert délre is fejlődhetett, s Tollius valóban 1664-ben már a «gróf kertjeiről» beszél, de a rajzoló a szerkezet párhuzamos tagolásában vadaskertet is csak egy oldalon vesz föl; végre ha figyelembe veszszük, hogy a városnak nevezett terület nem más, mint a vár hátsó udvara, melynek a Ternován keresztül ma is van nyilt bejárója: arra az eredményre jutunk, hogy az Ortelius Redivivus rajza a Zrínyi Csáktornyájának, mely igen fényes és tágas volt, pompás épülettel, meglehetősen megfelel, mert rajta is három torony látszik, a főépület és déli szárny két emeletes, mint az osztálylevél írja; de nem a régi állapotában, a mint az osztálylevél szerint a képzeletből újra építettük, hanem abban az alakjában, a mint 1664-ben állt. Még hívebb és pontosabb lehet az Uj-Zrínyivár metszete; csak az a sajnos, hogy az alaprajzon kivül egyebet nem ád, bár így is szemléletesebb és értékesebb, mint a Montecuccoli vázlata, mely egyszerűen semmiskedő karczolat, semmiházi czélból, hogy hősünket a hadi építésben avatatlannak, erősségét a támadásra és védelemre jelentéktelennek tüntesse föl. Vonalait annyira elkapkodja, hogy a leírásából kell kiolvasnunk, mit akar velük ábrázolni. «Az erőd tulajdonkép, mondja, semmi fontossággal nem bírt; nem volt ellátva árkokkal, nem bírt födött útakkal, nem volt sem erős arczvonala, sem oldala; a szögeket pásztázó lővonalak fölötte rövidek voltak, a lőtér csekély, az irányvonal meredek, a mellvéd magas és keskeny, s az egész fölött magaslatok uralkodtak. A mű belseje sem elég szélességgel, sem elég mélységgel nem bírt, s hátul mindkét oldalt nyitva volt, mert az oldalak nem vezettek a folyóig; az így maradt szabad tereken az ellenség az első rohamnál betódulhatott az erődbe. De nem volt alkalmas a kirohanásra sem, mert a magaslatok az egész környezet fölött uralkodtak. Az erőd belseje oly szűk volt, hogy benne sok embert nem lehetett elhelyezni a nélkül, hogy egymást ne akadályozzák, s mégis megvédésére sok ember volt szükséges. Ha az ember bent volt az erődben, nem volt vele tisztában, hol van s kivel van, úgy hogy a katonák közönségesen csak juhakol-nak szokták nevezni.»*
SZÉCHY KÁROLY: Gróf Zrínyi Miklós, I. k. 23. l.
Hadtörténelmi Közlemények, IV. k. 305–306. ll.
)
Czím: Geometrische Delineation und Abbildung der Zrinischen Schantz Zrinwahr an dem Muhrflusse, welche erobert worden Anno 1661. Von den Türcken, belagert anno 1664. den 3. Junii. Den 30. Dito erobert, letzlich gespränget, verbrant undt gäntzlich Demoliret. Von Ihnen verlassen worden den darauff gefolgten 7. Julii desselbig Jahrs.
Magyarázat:
Erklärung der Buchstaben.
A) Zrinwar auff ein Türkisches grund gebauet.
B) Redoute uf der Zrinischen insul.
a) tieffer brunen in Zrinwar.
c) höltzerne wachthauser.
d) Die erste schiffbrücke.
e) Die andere Newe schiffbrücke.
f) Dasz Türckische lager auf dem hohen gebürge und Lande.
g) Türckische Batterien.
h) Türckische Aprochen.
i) Der weg nach Canischa.
k) Türckische linien.
l) alter ordentlicher weg nach legrad, aber wegen desz feind ihr Canon gefährlich.
m) etliche flache schiffe, so von den durch die kayserlichen stücken zerschossenen schiffbrücken weg geschwomen.
n) Dasz gräntzhausz sampt dem flecken Legrad.
o) Kayserliche Linien.
p) Kayserliche Batterien.
q) Kayserlich munition hausz.
r) Kayserliche redouten.
s) Kayserlicher regimenter quartire.
t) műhl.
v) weg durch den morast und űber graben gemacht, damit man ein wenig ausser des feindesz Canon nach Zrinschantz reiten kant.
w) Die Insul, auf welche die Türcken wolten fusz setzen, wurden aber von graff Strotzi zuruckgeschlagen, welcher nach erhaltenen siege übersz wasser von des feindes feile erschossen wart.
x) Kayserlich Schiffbrücke gegen Caprairide.
z) brücken übersz wasser alle new gebauet.
aa) Canischa flusz.
bb) Der Allirten linien.
cc) Der Allirten Batterien.
dd) Der weg durch den wald und morast gemacht in der Allirten quartire.
ee) Alte überfahrt über die muer.
ff) Gräben, so der graff von Zrin machen lassen den wald vor die guarnison zu versichern und zu gebrauchen.
Ám ez a leírás a karczolattal sok részletében hamis. Montecuccoli egyetmást elhallgat vagy máskép állít, mint a hogy volt, szándékos ferdítésből, a gyűlölség és galádság elpalástolására, melyet hősünk iránt érzett és az erősség előtt tanusított; de jól mondja a példabeszéd: könnyebb a hazug embert utólérni, mint a sánta ebet: ő is könnyeN utolérhető, mert az igazsággal is, magával is ellenmondásba jut. Egy szó nem sok, de annyit sem szól Új-Zrínyivár bástyáiról, holott 1661 július 5-ikén már három bástyája állt;* ellenben azt beszéli, hogy nem volt árka, holott árok övezte; sőt ezen kivül a Mura folyót és Kanizsa patakot is széles és mély árok kötötte össze, mely annak vizét ennek medrébe vezette, bizonyosan nem az épület hátamögött;* s azt beszéli, hogy nem volt erős arczvonala, holott az árkokon kivül minden bástyaközt mellvédek oltalmaztak; s azt beszéli, hogy a szögeket pásztázó lővonalak fölötte rövidek voltak, mégis «sok ember» kellett védelmére; hogy a belseje sem elég szélességgel, sem elég mélységgel nem bírt, holott 40 házat foglalt magában a szükséges malmokkal, 30 ágyúval* és szinte 2000 emberrel;* s azt beszéli, hogy a két oldala nyitva volt, holott másutt maga elismeri, hogy az oldalakat árok és palánk szegte be.* Sőt Priorato szerint, ki honfitársa és Lipót történetírója volt, s ki a hivatalos szellem követésével szivesen kisebbíti az erődöt, mert fekvésénél, készítésénél és területénél fogva egyiránt gyöngének, 300 lépés kerületűnek és 300 ember befogadására valónak mondja, bástyáit kicsinyeknek, ollós védőműveit szűkeknek nevezi, a mi mind ellenkezik a ténybeli adatokkal és hiteles följegyzésekkel, – nemcsak az oldalak biztosításáról volt gondoskodva, de a folyó felől is palánk húzódott; s lejebb megint egy más palánk következett, a híd födözésére valami 50 ember számára való hídfővel, afféle kisebb redoute-tal.*
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 150., 159. ll.
Ugyanott, 195. l.
Molin Alajos velenczei követ jelentése a bécsi császári és királyi titkos levéltárban, 1664 július 6-ikáról.
ORTELIUS REDIVIVUS, II. k. 198. l. Hadtörténelmi Közlemények, IV. k. 308., 312., 330. ll.
Hadtörténelmi Közlemények, IV. k. 326., 328. ll.
PRIORATO, Historia di Leopoldo Cesare, I. k. 407. l.
)
Montecuccoli és Priorato megbizhatatlan állításai halmazából a megállható részleteket kiválasztani és Új-Zrínyivárat a maga igazi voltában megállapítani csak úgy tudjuk, ha a kétségtelen tények mellett az Ortelius Redivivus rajzára támaszkodunk, mert ez híven vonja meg az alapot, a mint a Denkmal Serinischer Heldenthaten metszete bizonyítja, mely véle egy időben készült, de más kéztől, egy esztendőben jelent meg, de más helyen; mind a mellett a két fölvétel teljesen megegyezik. A különbség főként abban mutatkozik, hogy a Denkmal rajzolója az új Zrínyivárat és a régit, vagyis Csáktornyát helytelenűl inkább délre fordítja, a lap széleit és sarkait be nem építi, a mocsarat és várost nem jelzi, e helyett csak a török fejeket tünteti föl, a hátsó udvar, bejáróját külön védőművel födözi, az új erődöt pedig elnagyoltabb vázlatban mutatja be: máskép a két alaprajz szorosan összevág. S hűségüket és helyességüket az Eszterházy Pál, Puerkenstein Burckhard és a Kanizsai Diarium Névtelenének fölvétele teljesen megerősíti és igazolja.
A kétségtelen tények szerint Új-Zrínyivár homlokzatával a hegyen, két oldalával a hegy ereszkedőjén nyúlt alá a folyóig; (Prioratónál is: «era situato sopra il pendente del monte verso il fiume»)* s ebben a természeti viszonyokhoz alkalmazkodó fekvésében volt a gyöngéje, a kifogásolható tulajdonsága; de némileg ez is csökkent azzal, hogy művészien épült, egyik oldalát a Mura karja ölelte be, a másikát valamivel lejjebb a Dráva kerítette.* Homlokzatával uralkodott a környéken, mert különben hősünk, ki könyvtára bizonysága szerint a hadi építésben és erődítésben is a korabeli katonai világirodalom ismereteivel rendelkezett, nem választja; s még kevésbé hangoztatja róla, hogy ez a hegy «paizsa és bástyája nemcsak az egész Muraköznek, de az összes végeknek is, a melyek Szlavoniában feküsznek s a ki ennek a hegynek ura lesz, egyszersmind ura lesz a Murának és Drávának is, mert innen az egész környéket, mint valami kémlőhelyről Légrádig és Kottoriig beláthatni, s a törököt Muraköz, Csáktornya, Szlavonia és Stiria felé féken tarthatni.»* Épen azért csak mesebeszéd Montecuccolinak és társainak az az állítása a maga föltétlen kijelentésében, hogy a körébe eső dombok a vár fölött uralkodtak. Dombok igenis voltak körülötte: előtte és két oldala felől, mert a bükkösdi hegység a Mura egész bal partján dombokban gazdag, de föltétlenül nem uralkodnak felette, mert elől a vár uralkodott a dombokon, háta mögül, a Muraközbül, nem támadhatták; oldalast is sikeresen csak akkor ronthatják, ha egészen a folyóig ereszkednek, a mivel már a támadók jutnak rosszabb helyzetbe. Különben hősünk nem itélne és nem beszélne az erősség fekvéséről úgy, a mint az imént hallottuk, mert az ő szakértelméhez és szavahihetőségéhez kétség nem férhet; míg ellenfeleiről már fentebb kitünt, hogy megbizhatóságuk komolyan számba nem jöhet. Csak a két oldal ereszkedvénye esett némileg a dombok hatalma alá; azonban nem szabad felednünk, hogy a dombok ellensúlyozására a várban Zrínyi volt, annak tudatával és biztosítékával, hogy azokat tőle az ellenség meg nem szállja és segélyükkel a várat meg nem veszi. A ki az erősség fekvését rosszalja, s ugyanakkor hídfői voltát hangoztatja, mint Montecuccoli:* az két olyan szempontot kever össze, mely egymással meg nem fér, mert a hídfő nem lehet hegyormon, hanem a folyónál, melynek hídját födözi, a folyó pedig alant folyik.
PRIORATO, Historia di Leopoldo Cesare, II. k. 407. l.
ORTELIUS REDIVIVUS: II. k. 198. l.
Történelmi Tár, 1888. évf. 606–607. ll.
Hadtörténelmi Közlemények, IV. k. 305., 306., 320. ll.
Új-Zrínyivár egyfelől födözte a Mura hídját, mely Kanizsa felé a közlekedést közvetítette, másfelől őrködött a vidéken, melyet Kanizsa fenyegetett: ennél fogva több volt egyszerű hídfőnél. Igazi szakértelemmel, az erődítés művészetének megfelelően épült, egy évnél tovább, oly erővel, hogy nem egyszer 2000 ember dolgozott rajta, mint a mikor a kanyarodó külső nagy árkot ásták, mely a Mura vizét a Kanizsa patak medrébe vezette.* A félkörű homlokzatot négy bástya oltalmazta, mert a Priorato említette ollós védőművek is nem azok, hanem bástyák voltak, még pedig a legszabályosabbak: minden bástyaköz vagy cortina előtt mellvéd meredezett, számra nézve három, köröskörül árok vonult, az árok mentében palánk, vagy czölöpös sáncz. Minden bástyán erődfok magaslott, a szemben levő partok és térségek felügyeletére; három bástyába bele is van rajzolva, s ezekről azt hiszszük, hogy a negyedik sem volt a nélkül. A bástyák és mellvédek földből készültek, vastag gerendákkal összekötve, mert ezt az építést abban az időben erősebbnek, s ágyúzás ellen biztosabbnak tartották a téglaalkotásnál. Különben a környező dombok a földet és az erdők a gerendát és czölöpöt bőven adták. A két sarok-bástya kifelé eső oldala nem vágott be szögbe, hanem egyenes vonalban lefutott a folyóig, s ennek mentében palánk zárta be. A Mura épen a vár mögött két ágra szakadt, szigetet képezve, melyet várszigetnek jelölnek; úgy tetszik, ez is megvolt erősítve, mert csak ekként érthetjük Priorato adatát, hogy a folyó mentén húzódó palánkon alól más palánk következett kisebb hídfővel; a várból a szigetre csakugyan híd vitt, melyet a szigeti oldalon kisebb hídfő fedezett, s lejjebb a szigetről a muraközi partra megint híd vezetett, melyet ott hasonlókép kisebb hídfő védett. Ez erődítéshez aztán távolabb az erdő-körítette, mocsár-övezte pompás és hatalmas Csáktornya csatlakozott: így támogatta Új-Zrínyivára Csáktornyát, Csáktornya meg az új várat, hogy közös erővel, egyesült népükkel a hazának ezen a részén annál hathatósabban őrködjenek. A miből az úgynevezett «juhakol»-nak értéke és jelentősége még jobban szembe ötlik.*
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 195. l.
A katonák nem kicsinylésből nevezték így, mint Montecuccoli értelmezi, hanem a török ellen való gúnyból, Zrínyi elmés szavát kapva föl, melyet az építés kezdetén a kanizsai basa követeinek kérdéseire feleletül adott. ORTELIUS REDIVIVUS, II. k. 198. l.
Mialatt Új-Zrínyivár építése foly vala, az alatt a vihar Erdélyre leszakadt, s a Kárpátok délkeleti lejtőitől föl az északkeleti bérczeiig végigsöpört iszonyú rombolással. Mert a medgyesi gyűlés napjaiban Ali szerdár temesvári táborába a török már összegyűlt: Izmael budai és Szeidi Ahmed kanizsai basával, ki azonban hősünk új erőssége miatt csakhamar Allahhoz költözött;* sőt már a búcsáki tatárság is felvonult a Duna mellékén.* Június 30-ikán az előcsapat Izmael basával a Vaskapun át bejött, s a derékhad is Ali szerdárral késedelem nélkül utána nyomakodott s egyesülve a Hátszeg vidékét megszállta és elborította, míg július 15-ikén a tatár hozzája csatlakozott. Pusztítva rajzott előtte; elől a tatár, hátul a török Déva elhagyásával, Szászváros, Szász-Sebes, s a küküllőmenti falvak elégetésével, Gyulafehérvárnak, mindenütt maga előtt kergetve Kapi és Bige uramékat, kik, «Istennek hála, vigyázva levén, békével eljüttek.»* Kemény pedig, ki a Lipót segítsége reményében Székelyhidba és Kővárba német őrséget eresztett, sőt állítólag megbizottai szerint még arra is késznek mutatkozott, hogy Bácsot, Szamosujvárt, Dévát, Hunyadot, Sebest, Ojtozt és Verestornyot s visszavívás esetében Boros-Jenőt, Szent-Jobbot és Nagyváradot a király seregére bízta,* a segítséget sovárgva és szorongva várta. A székely vitézlő népet Petki István, Lázár István és Mikes Mihály vezetése alatt Fogaras és Nagy-Szeben oltalmára küldte, maga meg többi hadával egyre hátrált a Lápos völgye felé, hogy felesszámú gyalog puskás nélkül, kedve ellenére az ellenséggel meg ne kelljen harczolnia,* mely a maga tömegével mindenütt utána özönlött. Nem volt egyéb vígasztalása, mint hogy a szegény országot legalább hadi szinné nem teszi;* s nem volt egyéb reménysége, mint hogy a segítség mégis csak meg fog érkezni, hiszen a felség szavát, írásait és pecsétjét adta igérete beváltására;* sőt Heister Gottfried szatmári kapitány július 16-ikán már jelezte, hogy a német gyalogság holnap-holnapután meg fog jőni, csak a fejedelem biztosokat rendeljen elhelyezésére; de ez a reménység nem volt minden félelem nélkül, mert attól tartott, hogy biztatását a szászság hibázni látván, addig eláll tőle* s a miatt nyugtalankodott, hátha a németség megint csak tavalyi módra fog táborozni és a Tiszát fogja őrizni, mint Souches cselekedte volt. A segítség csakugyan késett s a szászságon kivül már a magyar nemesség is ingadozott, a töröktől való félelem és növekvő kétség következtében sokan minden engedély nélkül Husztra, a Rhédey Ferencz biztos udvarába menekültek, hogy a haza közönséges szolgálatja alól kihúzhassák magokat.* Kemény méltatlankodva és fenyegetve panaszkodik reájuk s egy nap mulva már maga is a huszti mezőn táboroz és takarodik föllebb és bellebb Magyarországba; augusztus 2-ikán már a sárvári mezőn áll, hova éjjel ellátszik a Szamos mellékének, Medgyesnek és Váraljának égése, mert a török és tatár öldökölve, gyújtogatva mindenütt a nyomában csatangol.* S a mint az üldözött fejedelem kanyarog, Mikola, Bene, Kis-Lóna, Újlak, Becs és Boly mellett, a Tisza és Bodrog körül: a pogány egyfelől Domahidáig, másfelől Nyalábvárig beszáguldozta az egész környéket, Dévától kezdve Szászvároson és Szász-Sebesen, a Küküllő mentén végig Deés városát Szamosujvár vidékével, Kolozsvártól éjszakra az Almáson felül a Szamosig, Deésen fölül* a Besztercze városáig való termékeny földet, mely az előbbi rablásokban épen maradt, porrá és hamuvá tette; annál inkább pedig a Szamoson és Kőváron kívül Nagybánya és a Szamosköz gyönyörű vidékét, Szatmár, Ugocsa és Máramaros megyét, ezt az igen népes rakott földet, a melyet a lengyelek kiütése előtti időktől fogva ellenség lova lába nem nyomott.* Ennél fogva nem csoda, ha Csepregi Mihály, a szorongatott Nagybánya birája siralmasan szemlélve és fájó lélekkel szenvedve hazájának és nemzetének rettentő romlását, Ali késztésére, de a maga közvetlen érzésének megható hangján levéllel fölkérte mind a fejedelmet, hogy alázza meg magát és az ország javára mondjon le, mind Haller Gábor, Petki István, Bethlen János, Ébeni István, Kapi György uramékat a három nemzet többi becsületes és méltóságos rendeivel együtt, hogy mondassák le és mentsék meg ezzel Erdély államiságát, mert bizony ő nagysága a török elnézésére nem számíthat és az oda fel való segítségben is, mint eddig, ezután is csodálatosan megfogyatkozik;* nem csoda, ha Kemény János, bár a németség jöttéről Bolyban, Helmecz mellett, augusztus 17-ikén már csalhatatlan reménysége volt, hiszen Montecuccoli a hónap 3-ikán Lévánál járt s ha rákmódra is, de közeledett, fele a lovasából már elérkezett s 19-ikén mindenestül Tokajhoz ért,* «csaknem bolondult», mert az ország ez általános romlásával a népe ragaszkodása veszedelmesen bomladozott, a segítség pedig magával megnyugvás helyett iszonyatot hozott, mert a merre vonul vala, a Morva vizétől a Tiszáig puszta lett a föld, rablása és nyomorgatása elől szétfutott, erdőkbe bujdosott a lakosság.* A fejedelem ennyi bajnak közepette, a mikor a pénze fogyott s a dolga vége még messze volt,* csüggedten nézett a jövőbe, mert a mint a feleségének írja vala titkon, csak magának, a németek csupán az esetre segítik, ha a török magyarországi várakat vagy Erdélyben oly helyeket szállna meg, a hol az ő őrségük van; egyébiránt Erdély megsegítése kétséges, maga sem hiszi:* mindamellett visszafordult, a Szilágyságban Goroszló táján a Montecuccoli hadával egyesült és Kolozsvárnak nyomult.*
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 163. l. SZALAY LÁSZLÓ: Magyarország története, V. k. 58. l.
Hadtörténelmi Közlemények, V. k. 439. l.
TÓTH ERNŐ: Kemény János és Lónyay Anna levelezése. (Budapest, 1900.) 47. l. Történelmi Tár, 1880. évf. 752. l.
Történelmi Tár, id. h. 749. l.
Hadtörténelmi Közlemények, V. k. 444–445.
Ugyanott, 445. l.
Ugyanott, 442. l.
TÓTH ERNŐ: Kemény János és Lónyay Anna levelezése, 47. l.
Hadtörténelmi Közlemények, V. k. 446. l.
TÓTH ERNŐ, id. m. 50. l.
Siralmas krónika, 613. l. Hadtörténelmi Közlemények, V. k. 453. l.
Siralmas krónika, 613. l.
Török-magyarkori Történelmi Emlékek (Pest, 1870.), V. k. 496–497. ll.
TÓTH ERNŐ: Kemény János és Lónyay Anna levelezése, 53. l.
Történelmi Tár, 1880. évf. 753. l.
TÓTH ERNŐ: Kemény János és Lónyay Anna levelezése, 52. l.
TÓTH ERNŐ: Kemény János és Lónyay Anna levelezése, 54. l.
Siralmas krónika, 619. l.
51. ALI BASA.
(Egykorú metszet után.)
52. NAGYBÁNYA ERDÉLY FELŐL.
Ali ekkorra már megint Erdélybe kanyarodott, Beszterczétől Deésig és Kolozsvárig, majd Maros- és Udvarhelyszéken végig pusztitott, szeptember első napjaiban a marosvásárhelyi mezőn táborozott, a székelyek és szászok földe előtt szinte Kolozsvárig megrakta az útat s elvágta jó eleve Keményt a székelyektől, kik mellette hűségesen kitartottak, és Montecuccolit a szászoktól, kik szívükben a németekhez szítottak.* Ide, marosvásárhelyi táborába hivogatta a rendeket új választásra; ide hívta meg 10-ikén nevesebb vállalkozó hiányában a fiatal Apaffy Mihályt a fejedelemség elfogadására, ki négy esztendei tatár rabságából csak a mult őszszel szabadult meg s azóta ebesfalvi udvarházában elvonulva éldegélt.* Az Apaffy György tanácsúr fia, a Bethlenek rokona volt, régi jó nemzetségből, szép gazdasággal, tudomány-kedvteléssel, isteni kegyességgel és ékes termettel;* de az uralkodásról még álmában sem álmodozott; mindamellett Ali akaratát a maga kálvinista hitével «Isten hivásának» vette, 11-ikén megindúlt szavára, 12-ikén találkozott a vezérrel, 14-ikén az összeparancsolt rendek egyhangú szavazatával az ország fejedelme lett, két nap mulva, a kerelői réten, méltósága jelvényeiből megkapta a botot, kaftányt, tollas süveget, főlovat szerszámostul, a zászlót a deésfalvi, az aranynyal írott császári levelet és az eddig való szokáson kivül küldött fejedelmi széket a fogarasi mezőn valamivel később.* Felesége, a derék Bornemissza Anna, aggodalommal kisérte fölmagasztalását, nénje, az okos Apaffy Anna, tanácscsal támogatta székfoglalását, hogy ha már ez az állapot (a minek bizony semmit sem örül), rajta marad, kérje a tatárok gyors kirendelését, mert azok emésztik el az embereket, s a hadisarcz leszállítását, mert az országnak immár jobb része elpusztult.* Ali csakugyan a választás sikere fölött való örömében az 500,000 tallér felét elengedte, felét a szász székeken, kulcsos városokon, beléjük szorult nemeseken behajtotta, a fényes kapura nagy dicsekedve jelentette, hogy Erdélynek úri nemzetségből való és hűséget tudó fejedelme van ismét:* Keménynek pedig a marosvásárhelyi gyűléssel megiratta, hogy az országnak rendben a dolga, az ő segítségére semmi szüksége nincs.*
Erdélyi országgyűlési emlékek, XIII. kötet, 3. l.
TÓTH ERNŐ: Apaffy Mihály fejedelem naplója. (Kolozsvár, 1900.) 3. l.
Siralmas krónika, 623. l.
TÓTH ERNŐ: Apaffy Mihály fejedelem naplója, 4. l. Török-magyarkori történelmi emlékek, 511. l.
Ugyanott, 499. l.
SZALAY LÁSZLÓ: Magyarország története, V. k. 61. l.
Ugyanott, 62. l.
53. KOLOZSVÁR MEGSZÁLLÁSA.
(Egykorú metszet után.)
Kemény ezekben a fordulatos napokban már Kolozsvárnál, a korodi mezőben állt, mert Montecuccoli bármi szép lassan, szinte sétálva hozta is be a fejedelmet, fél hónap alatt, szeptember 15-ikére csak eljutott idáig. Kemény tovább, előre szeretett volna törni Ali ellen, Apaffy ellen, hogy a törököt leverje, a pártos mozgalmat elfojtsa, a szászokat csatlakozásra bírja, a székelyeket magához vonja, mindezzel uralmát az ország felett helyreállítsa, mert a sereget, mely Szalárdi följegyzéseként* 15,000 németet és 3000 magyart, Frank adata szerint* 36,000 németét és 10,000 magyart foglalt magában, 54 ágyúval, elégségesnek tartotta a küzdelem fölvételére és, a győzelem kivívására: de Montecuccoli hirtelen az ellenkezőre, hátrálásra határozta magát, hitvány ürügyek alatt, hogy eleség sehol sincs, az ország puszta, a kulcsos városok Kolozsváron kívül, sőt a beléjük szorult nemesi rendek is a pogánynak meghódolták s ő nem tudhatja, ha szövetségeséihez vagy ellenségeihez* megyen-e; az őszi esőzés miatt az előnyomulás nehéz, a sereg fele beteg;* voltakép pedig azért, mert a szent methodizmus tanítása szerint szégyen a futás, de hasznos; vagy azért, mivel oly titkos utasítása volt, hogy ha a török Erdélyben magyar fejedelmet választat, meg ne harczoljon, csak foglalás esetére húzzon kardot aperto Marte;* a király ugyanis, bár háborúba avatkozott, háború nélkül szerette volna végezni a dolgot, hogy katonáinak bőre, melyet annyira féltet, épen maradhasson. Montecuccoli csakugyan a sereget, «melyben az egész keresztyénségnek megmaradása helyeztetett volna és melynek hordozása életére, tisztességére, böcsületére bizatott volna», koczkára vetni semmiképen nem merészelte.*
Siralmas krónika, 619. l.
Erdélyi országgyűlési emlékek, XII. kötet, 533. l.
Siralmas krónika, 620. l. SZALAY LÁSZLÓ: id. m. V. k. 61. l.
Siralmas krónika, 621. l.
DEÁK FARKAS: Nagyvárad elvesztése, 20. l.
Siralmas krónika, 620. l.
Ime betelt, a mit a fejedelemnek Csepregi jósolt, hogy az oda fel való segítségben megfogyatkozik; betelt, a mit feleségének titkon írt, hogy Erdély megsegítése kétséges, bár egészen a Lipót és Montecuccoli karjaiba vetette magát; s fennen hangoztatta, hogy inkább akar meghalni szegénységben a császár oltalma, mint uralkodni a török igája alatt.* Most egyszerűen engedelmeskedni kellett, mert a sereg előtt az utolsó német káplárnak nagyobb tekintélye volt mint neki.* Még hűségére eskette és német őrséggel ellátta szeptember 17-ikén a kolozsváriakat, megbiztatta a szászokat és székelyeket,* hogy most a generálissal elmegy, mert a jó hadviselő nem mindenkor megharczolással, hanem gyakorta hol egy, hol más móddal veri meg az ellenséget; de majd eljő a császárnak több hadával.* Aztán fájdalommal, sirva* szedelőzködött. Montecuccoli másnap, megfordult, útjában Szamosújvárba, Bethlenbe, Kővárba több németet helyezett, s a Szilágyságon át kisétált Erdélyből, Felső-Magyarországba vonult, hogy téli állomásokba szálljon. Törököt se látott, hada mégis elromlott, fele fáradtan, fele betegen takarodott Szabolcs és Szatmár megyéknek; de itt a pogány pusztításai következtében eleség hiánya miatt nem maradhatott; Nagybányát,* Szatmárt, Nagy-Károlyt, Kállót némettel megrakva, föllebb, az északkeleti vidékre húzódott, Abaúj, Sáros, Ugocsa, Zemplén területére; november 1-jén már Tokajnál táborozott.* A németség távol a töröktől most bezzeg megbátorodott. A merre járt, a hova szállt, rémület előzte meg és siralom emlegette, mert soha Magyarországon Basta György idejétől fogvást, sőt még akkor is, a nép annyi istentelenséget, verést, üldözést, kárvallást nem szenvedett, mint a mióta «Montecuccoli úr ő Nagysága» és német katonasága Erdélyből visszatért.* Csak egyetlen megyének, Abaújnak fűzéri és kassai járásában eskü alatt való hites becslés szerint* a kár a 82,000 forintot meghaladta, a mi a nép vagyonában rengeteg összeg akkor, a mikor a tehén vagy ökör két-három, a ló négy-öt forintjával kelt,* a mai pénz értékében tizenötszörösen számítva 1.230,000 forintnak felel meg. Egyszerre ezzel a rettenetes elvonulással és megszállással a faluk egész sora jutott koldulásra vagy éhhalálra. A németek, a hol föltüntek, a házakat megrohanták, belőlük az embereket kikergették, a betegágyas asszonyokat az utczára kihurczolták és halva ott hagyták, a csecsemőket anyjuk kebeléről elszakították és tűzbe hányták, az aggastyánokat megfogva fára húzták és csúfolkodó gyalázattal megcsappantották; a menekülőket űzőbe vették, erdőben, hegyek között valóságos hajtó vadászattal cserkészték, az elfogottakat kínozták, öldösték, bajuszokat, szakállukat tépték, pörzsölték, fülöket, orrukat csonkították, újjaik közeit reszelővel, fűrészszel felhasogatták, az ép asszonyokat, leányokat összekeresték, paripáikon elragadták, napokig magokkal hurczolták, megfertőzve és megbecstelenítve anyaszült meztelen visszaeresztették, hogy aztán a testi fertelemtől agyongyötörve és lelki szégyentől elborulva vánszorogjanak tova, az út szélin hulljanak el, vagy a küszöbön roskadjanak össze holtan, mint a Gibelaiták nyomorult áldozata Gába városában; ha ugyan előbb erkölcsi merényletük alatt el nem vérzettek. S nincs a bibliának az az undok képe, mely a szomorú, vérfagyasztó tanúvallomások szerint föl ne újjult volna, a régi bűn a régi galádsággal megsokasodott általok. Szép asszony Dinának, a Jákob leányának, szép hajadon Támárnak, a Dávid leányának esete folyt naponta, csak azzal a különbséggel, hogy istentelen fejedelmek és őrjöngő testvérek helyett közönséges sehonnai vitézek féktelenkedtek, szilaj barmok módjára tapostak végig a faluk virágain! Nem, nem voltak ezek közönséges vitézek sem, mert hiszen loptak, raboltak, fosztogattak, gyújtogattak. A nőkről, a kiket meggyaláztak, a férfiakról, a kiket megkínoztak és leöldöstek, leszedték a ruhát és elvitték; a házakat, épületeket feldúlták, födeleit, kerítéseit, rovásfáit, ajtait leszedték és elhamvasztották; a vermeket, csűröket fölverték, a búzát, árpát, zabot s mindenféle élelmiszert elrabolták, az ekéket, székeket, kádakat, gyümölcsfákat összevagdosták és fölégették, a templomokat, iskolákat, papi lakokat feltörték és felgyújtották, a visszahatás vad gyűlöletével a protestantizmus iránt megszentségtelenítették, berondították, Istennek házaiból istállókat rögtönöztek, a hol a székeket, padokat felforgatták és tűzre rakták, az oltár edényeit elrabolták, a pap könyveit megsemmisítették, még az ajtók zárait is leszedték és ellopták; a jobbágyok telkein és nemesek udvarházaiban egyenlő szabadsággal garázdálkodtak, a pinczéket kifosztották, a vasas szekereket elvitték, az igavonó és tejelő barmokat az utolsóig elhajtották, a disznókat ölték, nyúzták, elszállították; még a legkisebb baromfi, az apró jószág sem menekülhetett előlük. S a tisztek sem voltak különbek a legénységnél, mert a Nádasdy Ferencz fűzéri és Zekey Ferencz radványi udvarába beszállva, mindennemű majorságában, boraiban szabadon, mint a sajátjukban gazdálkodtak; s Kékedyné asszonyom malmára, Montecuccoli uram Gönczre mentében, vele való tisztei reáütöttek; «onnat is minden búzát és élést elvittek, az molnárt is verték, taglották, mindenébül kifosztották, mezítelen hagyták. Különösen a szarvas marhákat csordánkint hurczolták el.* Táborukban majd annyi volt a barom, mint a katona; s ha valahol, erre a seregre talál a Petőfi mondása: egyébiránt az egyre megy, különböző csak a nevök. A szomorú, vérfagyasztó vallomások annyi keserűség, pusztulás, embertelenség és becstelenség útán más-más szóval, de egy értelemmel kétségbe esve és zokogva ismétlik, a mit a szegény felsőkemenczeiek az asszonyok meggyalázásának, férfiak elgyötrésének, kisdedek tűzbe dobásának, mindennemű marhájok elragadásának említése után mondanak: «csak Isten tudja, minemű kegyetlenséget cselekedtenek rajtunk, egyetlen egy tyúkunk, ludunk nem maradott, csak az testünk-lelkünk maradott, koldulásra s éhhel halásra jutottunk».* Természetes ennél fogva, ha Witnyédy már júliusban arra a keserű panaszra fakadt Zrínyinek: «az hol Montecuccoli elmegyen és az hova érkezik, nem kell azoknak több török ellenség, mert az szines oltalom alatt hadával megemészti és elfogyatja őket semmi haszon nélkül;* most egyenesen «Isten haragjának» veszi ezt a németjárást.* S természetes, hogy a szegény parasztok is, a hol a németeket megfoghatták, agyonverték, de az ily rögtönös bosszúval szenvedésükért csak pillanatnyi elégtételt vettek magoknak; Istenük, becsületük és családjuk megcsúfolása, hazájuk, házuk és minden földi javuk földúlása miatt szivüket az elkeseredés és gyűlölség sötét elborulása fogta el, mely faluról falura, járásról járásra és megyéről megyére terjedt, míg az egész Felvidéket ellepte, mint valami vészszel és villámmal teli vihar fenyegető fekete felhője!
Hadtörténelmi Közlemények, V. k. 453. l.
Ugyanott, 457. l.
Erdélyi országgyűlési emlékek, XIII. kötet, 69–71. ll.
Siralmas krónika, 621. l.
Budapesti Szemle, 1867. évf. IX. k. 71. l.
BÁRÓ HAGEN VILMOS négyszáz némettel Nagybányán termett, egyezség szerint a városba be nem ment, hanem éjszakról, a szőlőhegyek felől a «hóstát» házaiban szállt meg, azzal a föltétellel, hogy a lakosoknak semmi kárt nem okoznak; egyszerre tizenkettőnél többen a városban meg nem jelennek eledel, bor, kenyér, székhús és egyéb czikkek vásárlása végett, akkor is fegyver nélkül. De csakhamar a város kelet és nyugat felől eső sok, szép, jó és drága épületű faházait minden kertekkel és épületekkel a földdel egyenlővé tevék, gyümölcsös fáit, temetőkertjeit, s a mi csak a város kerítésén kívül esett, fölégették, sok ezer forint kárral. Deczember 28-ikán pedig, aprószentek napján, a míg a nép isteni tiszteleten volt, egy tiszt vezetése alatt kettenként, hármanként, palástjok alatt fegyverrel beszállingóztak, a kapuőröket megrohanták, lelövöldözték, a többiek is kinn a megvételre készen, a kisajtón betolultak, a kaput lebocsátották, dobbal csapatostul bejöttek, a házakra törtek, széltére raboltak, asszonyokat levágtak. Már a piaczig értek és nyomultak a piacz felől, pénzverő ház felől és nyugatról: de a nép a nagy sivalkodásra az egyházból kirohant, nekik támadt, ablakokból lőtte, utczákon vágta és nagy öldökléssel kiverte őket, de a kapun kívül nem üldözte. A tanácsosok közül elesett Kántor János és Szakmári Péter. Hagen békét igért, hogy ne menne tovább a dolog de a tanács azt üzente vissza: «A kinek egy hite nincs, száz sincs». Még a «hóstátból» is kénytelenek voltak csúfosan elvonulni. (Szalárdi Siralmas Krónikája; 640–644. l.) Így járta meg Nagybánya a némettel és a német Nagybányával!
Történelmi Tár, 1880. évf. 756–759. ll.
FABÓ ANDRÁS: Az 1662-iki országgyűlés. (Budapest, 1873.) 256. l.
Az összeírást a megye rendeletére Udvarhelyi György alispán megbízásából Olcsváry István szolgabiró, Nagy István és Bertók Márton esküdtekkel 1662 január 2-ikán végezte. (FABÓ ANDRÁS: Az 1662-iki országgyűlés, [Budapest, 1873.] 253–275. ll.)
Történelmi Tár, 1881. évf. 134. l.
FABÓ ANDRÁS: Az 1662-iki országgyűlés, 264., 268., 271. ll.
FABÓ ANDRÁS: Az 1662-iki országgyűlés, 257. l.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 163. l.
Ugyanott, I. k. 193. l.
)
54. SZATMÁR XVII. SZÁZADI KÉPE.
(Egykorú metszet után.)
Kemény a Montecuccoli hadától magyar csapataival elmaradt és Kővár körül Hosszúfalunál tábort ütött. Ott vette a szállongó híreket, hogy az ország Apaffy békülékeny, szívhez szóló, hazafias felhívásaira egészen melléje pártol; csak a székelyek állhatatosak hűségökben, kiket Ali megfenyíteni készül. Október 20-ikán fölkerekedett és magyar-német hadával segítségükre becsapott, Istenre bízván vállalatának kimenetelét;* de elkésett, csupán Fogarasba küldhetett Bethlen Gergely alatt négyszáz főnyi erősítést; Petki, Lázár és Mikes meg Görgénybe szállt.* A török Maros- és Udvarhelyszéket feldúlva, 21- és 22-ikén a csikieket rabolta, megfertőztette és ellenállásukat lángba, vérbe fojtotta; minek következtében Kemény «az Erdélyben való tekergésének sem bátorságos módját, sem hasznát nem látva»,* visszatért és a Túr völgyében, Bikszádnál foglalt téli szállást; Ali pedig vértől ittasan Nagy Szebenig és Szelistyéig száguldozott.* Immár Beszterczétől Maros-Vásárhelyig, a csiki havasoktól Szelistyéig sivatag volt a föld és engedelmes a nép, a német őrség-lakta várak és Kővár vidéke kivételével minden hely s a bujdosó urakon kivül minden ember Apaffynak hódolt, – ő tömérdek rabjával és zsákmányával nyugodtan Temesvárra takarodhatott. Az új fejedelem biztosítására, kit a kis-selyki országgyűlés Kemény minden óvása és tilalma ellenére ünnepélyesen székébe igtatott, csak négyezer főnyi dandára maradt: elég volt már az is!
Hadtörténelmi Közlemények, V. k. 456. l.
Siralmas krónika, 626. l.
Hadtörténelmi Közlemények, V. k. 456. l.
Erdélyi országgyűlési emlékek, XIII. k. 5. l.
ZSÁKMÁNYOLÓ NÉMET KATONÁK.
(Rugendas György Fülöp egykorú metszete után.)
A német szövetség keresésének, a Montecuccoli sétahadjáratának ez az eredménye Magyarországon általános részvétet, fölháborodást és megbotránkozást okozott; még a külföld is megütközéssel hallotta hírét. A bukott fejedelem, kinek szemeláttára veszett el országa és pártolt el népe, ott a Túr völgyében, Bikszádnál kiszorulva keserűen emésztődött: szivében szégyen, harag és szomorú eltökéllés forrt. Bécs felől azt a titkos tanácsot kapta: «ha a török egyik úton ki, ő a másakon bemenjen;* hivei ellenben, Bethlen János, Haller Gábor, Bánffy Dénes, Petki István, Bethlen Farkas, Szentpályi János, Teleki Mihály lebeszélni törekedett,* hisz magának és országának már csak a megadás használt. Rhédey Ferencz kitért az egyenes válasz elől, hisz az Isten ő kegyelmét mind szép értelemmel, mind jó lelkiismerettel magáldotta, dolgait bizonyosan úgy fogja rendelni, hogy Istennek dicsőségére, hazájának megmaradására legyenek.* Pedig Kemény már nem volt a maga ura, egyfelől a nagyravágyás és bosszú zaklatta fejedelemségének és javainak elfoglalása miatt;* másfelől ez a titkos tanács és az a végzetes meggyőződés ragadta, hogy akármint járjon, a miképen másunnan fújják, azt a tánczot kell nyomnia, ha nehéz ugrásával is;* szóval szenvedéseinek és képzelődéseinek hatalmában volt, a józan meggondolás ellenére a beütést elhatározta. Wallis báró szatmári kapitánytól segítséget nyerve, a maga fizetett hadát összeszedve, deczember 31-ikén megtette intézkedéseit az indulásra és találkozásra, január 1-én jelentette Rhédeynek, hogy a mint az erdélyi urak akarnak neki cselekedni, ő is hasonlókép cselekszik nekik:* azzal előnyomult. Hollómezőnél, Deés mellett, fogadta és elfogatta a megijedt Apaffy követeit, kik javait biztosították, ha visszafordul;* Kolozsvárnál magához vonta a német őrséget Ébeni és Szentpály csapataival, aztán tovább vonult, hogy vetélytársát Medgyesen megszorítsa, de katonái a mezőségen nagy búsúlására addig mulatozának és kóborlának, míg Apaffy a törökjével az erős Segesvárba menekült.* Kemény, bár bizott sikerében, akadálytalan előhaladásában, mert egyesek megmondták, hogy örömmel uralják, csak a hatalmas császárral végezzen; a gyulai Ali bég is nyilván megüzente tőlük: «Tudják jól magok is, alkalmasabb ember nem volna az fejedelemségre, de mit tehetnek, míglen hatalmas császár meg nem engesztelődik»: bizodalma azonban még sem volt minden aggodalom nélkül, mert attól félt, a mint «az ő kedves feleségének» utolsó levelében írta, hogy a nemesek, ha kicsinnyé nehezedik a dolog, elhagyják, mint a nyáron.* S a mit sejtett, pár nap múlva beteljesedett, Nagy-Szőllőshöz nyomúlt, Segesvár közelébe; de már ekkor odaérkezett a nyers, különben vitéz Kucsuk Mehemed jenei bég 2000 lovassal Apaffy segítségére, s az egyesült had január 22-ikén délben egyszerre reáütött. Kemény épen ebédelt, csapatainak egy része zsákmányolni járt, sem ideje, sem módja a szűk völgyben seregének felállítására nem volt: a támadás rendezkedés közben lepte meg. Az erdélyi urak: a két Haller, Gábor és Pál, a két Bethlen, János és Farkas, Bánffy Dénes, Rhédey Ferencz, Huszár Péter, Ugron András félreállva, magára hagyták. Készületlen lovassága megszaladt, a gyalogságot is magával rántva, s ő a huszárok elé vetette magát, hogy föltartsa őket: lova elbukott, Gyulai István, a volt váradi kapitány fia a magáéról azonnal leugrott, hogy átadja, de már keresztül törtek rajta, a fújó paripák patkói taposták agyon.* Ez lőn siralmas vége ez méltóságos jó egy magyar férfiú fejedelemnek.* Holt teste eltűnt, elveszett, a mi sorsa iránt még mélyebb részvétet keltett; mert végzetes politikájával ugyan maga rontotta el helyzetét, játszotta el népe szeretetét, de a kényszerű bajok ellenére a régi vonzalomnak melege irányában ki nem hűlt egészen, sőt a halál kiengesztelésével újra ébredt. A míg fejedelmi székén nem ült, sokáig vonakodott az uralomtól de a mint egyszer ivott a hatalom tüzes poharából, megrészegült tőle ő is, ragaszkodott ahhoz kegyetlenségek és nyomorúságok árán is. Bukásában ellenesei a Nemezis művét látták. «Barcsay uram bús haláláért áldozat kellett, Isten keze volt rajta.» «Visszaadá Isten igaz kölcsönnel a jámbor, kegyes Barcsay Ákos ártatlan halálát» – irogatták róla.*
Hadtörténelmi Közlemények, V. k. 462. l.
BETHLEN JÁNOS: Commentarii de rebus Transylvaniis, (Bécs, 1780.) 90. l.
Hadtörténelmi Közlemények, V. k. 463. l.
Ugyanott, 462. l.
Hadtörténelmi Közlemények, V. k. 493. l.
Ugyanott, 463. l.
Erdélyi országgyűlési emlékek, XIII. k. 5. l.
TÓTH ERNŐ: Kemény János és Lónyay Anna levelezése, 59. l.
TÓTH ERNŐ: Kemény János és Lónyay Anna levelezése, 59–60. ll.
HORVÁTH MIHÁLY: Magyarország történelme, V. k. 508. l. ACSÁDY IGNÁCZ: Magyarország története I. Lipót korában. (A magyar nemzet története, VII. k.) 118. l.
Siralmas krónika, 629. l.
ACSÁDY IGNÁCZ, id. m. 119. l.
)
55. KŐVÁR XVII. SZÁZADI ALAPRAJZA.
(Holst egykorú metszete után.)
A NAGYSZŐLLŐSI ÜTKÖZET.
(Meyssens egykorú metszete után.)
Apaffy maradt az úr. S ezzel Erdély a magyar politikában komolyan számítani megszűnt. A mi még eztán következik vala, Kemény fiának, Simonnak mozgolódása, csak a fölizgatott idegek utolsó kirezgése volt. Lassan, lassan minden elcsitult…
Magyarországon azonban a Kemény feláldozása, Erdély pusztulása, a Montecuccoli hadának garázdasága és kegyetlenkedése miatt az idegenség a német katonák iránt mélyen a szivekbe kapott és kiirthatatlanúl meggyökeresedett. Az általános részvét, felháborodás és megbotránkozás, mely a sétahadjárat hallatára támadt és veszedelmesen terjedt, általános haragba, elkeseredésbe és gyűlölségbe tört, – sehol őket szállásra befogadni sem a megyék, sem a városok nem akarták, sőt tőlük még az élést is megtagadták, a mit bejövetelükkor a Felvidék és Erdély megszabadítása reményében olyan készségesen ajánlottak fel.* De minél hiábavalóbb volt az áldozat, erőszakosabb a németség: annál szivósabb ellenállásra és fenyegetőbb magatartásra talált; már Borsod, Gömör, Torna, Szepes, Bereg és Ugocsa is forrongott.* A király Rottal grófot és Szelepcsényi püspököt a nyugtalan Felső-Magyarország székhelyére, Kassára küldötte, hogy a megyéket kisértsék meg lecsöndesíteni, a katonák elszállásolására rávenni: de bizony a rendekkel semmit sem végezhettek;* mert azok abban a gyanúban és félelemben éltek, hogy a békesség a törökkel már megvan, különben Montecuccoli kardot húzott volna; s a katonaság bennmaradásának nem az ország oltalma, hanem elnyomása a czélja és annyira ingerültek voltak, hogy se biztatás, se nyugtatás nem fogott rajtuk. Nemcsak a németek ellen háborogtak, de panaszszal, váddal és szemrehányással halmozták el a jelenlevő magyarokat is, kik a katonaság behozatalát javalták és befogadását a királynak az ország akarata nélkül megigérték;* mert ez a katonaság az esküdt ellenségnél is terhesebb veszedelmet és nagyobb keserűséget okozott a maga rettenetes oltalmával, a mitől sok szép lakóhelyek, melyek előbb «sűrű néppel, mindenféle terméssel és ezer csorda barmokkal» bővelkedtek, pusztákká, madarak és vadak barlangjaivá lőnek.* A mellett a királyi végházakból a fizetetlen népek és az elszaporodott szabad legények széltére csatangoltak: sok helyen már az utazás és közlekedés is megakadt, a bizonytalanság a Jászságon és Kúnságon végig az «egész Alföldségen» elterjedt. Az ijesztő állapotot élesen jellemzi, hogy az ország nádorának, Wesselényinek, nyilt parancsot kellett a felség végházainak kapitányaira és alkapitányaira küldeni, hogy senki hirük és tudtuk nélkül a végházakból feje vesztése alatt ki ne menjen; a ki kimegy és az engedély-levéllel visszaél, a szegénységet háborgatja, érte meghaljon; valaki a szegény embernek búzáját, árpáját, zabját és akárminemű élését a verméből, házából, kamarájából, csűrös kertéből elviszi vagy elviteti, a malmokba viendő gabonáját elveszi vagy elvéteti, a szegény embernek ökreit, teheneit, lovait és akárminemű lábas marháit a városokbul, falvakból, gulyákból, csordákból, szántóföldekről, mezőkről, legelőkről elhajtja vagy elhajtatja, a szegény embert úton-útfélen megrohanja, kifosztja, házát fölveri, kirabolja, orrát, fülét csonkítja, metszi, minden kegyelem nélkül megölendő. Valaki pedig a végházakba nem tartozik, szabadon kóborol, dúl és ragadoz, azt a szegénység fejenként reámenve elfogja, az alispánnak kezébe adja, ellenállás esetében agyonverje. Senki a kapitányok vagy alkapitányok közűl egyetlen bűnösnek meg ne kegyelmezzen, különben maga lakol helyette.* Sőt a nádor Montecuccolival személyesen találkozott és tanácskozott a bajok megszűntetése végett,* ki meg mindenért a nemzetet okolta, melynek ősi alkotmányát nem értette, szabadságszeretetét nem méltányolta, és haragudva vette, hogy a nyílt parancs éle főleg az ő németjei ellen irányul. Februárban két emlékirattal is panaszt emelt a királynál, hogy a magyarok nemcsak a végházakban nem akarnak német őrséget tűrni, de egyenesen azon dolgoznak, hogy a német had teljesen elpusztúljon.* A felvidéki ingerült hangulatot mi sem világítja meg jobban, mint hogy egyesek a nemzet kedvenczének, Zrínyinek nevét sem kimélték meg a becsmérléstől, mivel a németség behozatalának ő is szószólója volt. Witnyédy méltatlankodva kelt ura védelmére, hogy igaz ugyan, mikép ő is kivánta az erdélyieknek a török ellen való megsegítését, sőt ha parancsa van, személye szerint is elment volna, azoknak nagy jó szivvel, mint saját véreinek támogatására; de kivánta abban a reményben, hogy a németség a győzelmet biztosítja, mert ki gondolhatta volna, hogy akkora sereg semmi nevezetes és hasznos dolgot az ellenség ellen nem mível, sőt mind magát, mind az országot olyan gyalázatosan fölemészti. Urának egyéb czélja nincs, mint a töröknek ártani, azért mikor mások meglevő véghelyeket is csaknem szántszándékkal a pogány kezébe ejtenek, ő új erősséget emel, hogy másokat így édesgessen dicsőséges cselekedetre; s a mikor mások a harcztól huzakodnak, ő a törököt maga támadja, mert nem hogy hazáját idegen nemzet behozatalával kivánná rontani, hanem idegen nemzet kívül is, a mint lehet, kivánja segíteni.*
Ugyanott, 115. l. FABÓ ANDRÁS: Az 1662-iki országgyűlés, 150. l.
Ugyanott, 150. l.
Történelmi Tár, 1881. évf. 115. l.
Ugyanott, 114. l.
FABÓ ANDRÁS: Az 1662-iki országgyűlés, 243. l.
WESSELLÉNYI FERENCZ 1662 január 5-ikéről. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.
Történelmi Tár, 1881. évf. 115. l.
ACSÁDY IGNÁCZ: Magyarország története I. Lipót és I. József korában, id. h.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 190. l.
56. ROTTAL JÁNOS GRÓF ALÁÍRÁSA.
Hősünk valóban ez idő szerint mind új vára építésével, mind gyakori csatározásával a nemzet érdekét szolgálta. S ezzel a feladatával annyira el volt foglalva, hogy a becsmérlésre, ha ugyan hallotta, nem ért reá ügyet vetni, hiszen még a zágrábi gyűlést is, melyet február 27-ikére hivott össze, nem ért reá megtartani. Az ülést Petretich Péter püspök vezette, de mégis az ő szelleme uralkodott rajta, mert az idő bizonytalansága és a háború eshetősége miatt, nyilván az ő utasítása szerint, főként hadi intézkedéseket rendelt el. Megszorgalmazta a termésbeli segélyt, mert az eddigi kiszabás csak irott malaszt maradt, elhatározta a fegyverkezést, hogy az országbeliek a bán parancsára a haza védelme végett készen és fölszerelve legyenek, s meghagyta Sziszeknek, Petriniának megerősítését a késedelmeskedő, hanyag vagy szökevény munkásoknak szigorú megbüntetésével. Mert a mikor a töröknek betörése minden órán várható volt és ellene a véghelyek jó karban tartása egyedül a közmunkák gyors és pontos teljesítésétől függött, a karok és rendek sem teljesítésük, sem ellenőrzésük tekintetében nem ismerhettek és nem tűrhettek hanyagságot vagy kiméletet. Az ország veszedelemben forgott és a gondviselés kötelessége a bánon kívül, egyenesen a bánnak meghagyásából, őket illette. Mert hogy mind ezzel nem cselekedtek egyebet, mint a mit Zrínyi kivánt és előkészített, nyilván kitetszik egyfelől a Bocskay-javak jövedelmére, másfelől a kulpai vonalon eső rechiczai őrállomás elhagyására vonatkozó intézkedésükből. Zrínyi az öreg Bocskay Jánosnak, kit a török fogságból Ibrahim aga fejében kicserélt, birtokait szerencsésen megszerezte, de a toreseczi uradalom és kuzmineczi udvarház dernisi (ma szentmihályi) jobbágyai földjeik, kaszálóik és irtványaik után a szokásos illetékeket vagy megadni vonakodtak vagy a kapronczai kapitánynak szolgáltatták be, minélfogva ellenük eme jogsérelemnek megszüntetése végett az országhoz fordult, s a karok és rendek a dolog eligazítására az ő érdekében, de az ország nevében hiteles levelekkel a kapronczai kapitányhoz küldötték Patachich Miklós varasdi és Zakmárdy György kőrösi alispánokat, oly módon, hogy utasításukat egyenesen a bántól vegyék; a rechiczai őrállomás kérdésében pedig az országbiró megkeresésére, hogy az ország ama gyalogjai, kik a Kulpa folyamon a török kelőkre ügyeltek, ismét Rechicza környékén tartózkodjanak, azt felelték, hogy csak a bánnak, mint az ország főkapitányának jelenlétében határozhatnak, mihez képest az ügyet a jövő gyűlésre halasztják.
Az ülés eztán intézkedett még a katonák és tisztek fizetésére szolgáló adó kivetéséről és behajtásáról, az országos adószedő kielégítéséről és elszámolásáról, a berkiszevinai őrhely alkapitánya gyilkosainak és a zágrábi káptalan zavargó jobbágyainak megfenyítéséről s ezzel eloszolt.*
Acta et Articuli stb. 188–192. ll.
Zrínyi ezalatt, a mint tudjuk, épített és őrködött tovább. Márczius végén báró Liszti Jánost, Witnyédy Istvánt és Gusich Miklóst követekül küldötte a stiriai rendekhez, hogy tőlük nagyobb támadás esetére segítséget kérjen.* Buzgósága, gondossága hirére Neumann András, a brandenburgi választó-fejedelem képviselője, magasztalva emlékszik meg róla, hogy ha sok oly jó hazafi és vitéz volna az országban, mint ő, még lehetne valami sikert elérni.* Április végén pedig, 27-ikére, a zágrábi gyűléstől épen két hónapra, újra összehívta a karokat és rendeket Varasd városába, mivel a király május 1-ére Pozsonyba országgyűlést hirdetett s így a követek megválasztása, utasításuk elkészítése és a sérelmek összeállítása ügyében rendelkeznie kellett. A gyűlés követekül elnöklete alatt megválasztotta Zakmárdy János itélőmestert, Patachich Miklós varasdi alispánt és Gusich Miklós zredniczai kapitányt, azzal a megkülönböztetéssel, hogy az utóbbi a főrendek sorában foglaljon helyet; aztán gondoskodott a költségek födözéséről, az itélőmester helyettesítéséről, öcscse Zakmárdy György által, a hadi adónak és járulékának Varasd megyében és a zágrábi káptalan jószágain Zakmárdy János, Zágráb és Kőrösmegyében az új adószedő révén való behajtásáról; a siker nagyobb biztosítása végett úgy osztotta meg a tehert Zakmárdy János és Ivanovich Tamás között, majd kiküldte az utasítás-készítő bizottságot Petretich Péter püspök, Dianessevich Miklós prépost, Rátkay György kanonok, Oheróczy Gáspár albán, Patachich Péter, Alanthy Ferencz, Prasztovszky Péter, Vagich Lajos, Sámbor György, Szokolovich Mihály és Kulko Péter meg az alispánok személyében; s a követeknek az utasításon kívül itt az ülés szine előtt is meghagyta, hogy szorgalmasan sürgessék és vigyék keresztül, mikép a szomszédos örökös tartományok által fizetett tót- és horvátországbeli véghelyek szemléjénél a tartományi biztosok mellett legyenek az országnak is biztosai, kik a várak tapasztalt hiányáról és a lakosság sanyarú állapotáról a felséget felvilágosítsák, ha ugyan a veszedelem nemcsak a szomszédos tartományokat, de az országot is fenyegetné. S ezek végzésével intézkedett egy pár hatalmaskodás és erőszakosság kérdésében, gyorsan, erélyesen és személyválogatás nélkül, a mint az elnöklő Zrínyihez illett, ki nagyokkal és kicsinyekkel egyaránt éreztette a törvény és igazság erejét. A Keglevich testvérek ugyanis: Péter, István, László és Miklós az elhalt Gorup György árva-leányainak örökségét megtámadták, családi leveleiket, okirataikat, arany, ezüst, készpénzbeli értéküket elvették, a besanczi, felső-epernyei, ternoveczi és sikadi udvarházakat elfoglalták, minél fogva Gorup János törvényes, Patachich Miklós és Orsich Ferencz végrendeleti gyámok az országhoz folyamodnak ellenük elégtételért és megtorlásért. Zrínyi a gyűléssel legottan kiküldötte reájok Zakmárdy János itélőmestert, azzal a meghagyással, hogy a Keglevich-testvérek 15 nap alatt mindent az árvák kezére bocsássanak s esetleges igényüket bírói úton keressék; ha ellenben a felek békélni akarnak, szabadon egyezséget köthessenek. Erdődy Imre gróf pedig ama károkat, miket Mernianchich Zsigmond jobbágyainak és a túrkevei nemességnek a károlyvárosi katonaság által okozott, haladéktalanúl térítse meg.*
Történelmi Tár, 1881. évf. 116. l.
Ugyanott, 116. l.
Acta et Articuli stb. 192–195. ll.
Közben a kiküldött bizottság is elkészült a maga utasításaival. A követek idején való megérkezésére, megbízó levelük bemutatására, szavazatuk érvényesítésére és a katholikus vallás és vallásúak támogatására czélzó szokott pontokon kívül leginkább a régi kivánalmakat és sérelmeket sorolja fel. Követeli az oláhok, predauciusok és szlávok bekebelezését, s végre az egyetemes bizottság összehivását, a zágrábi káptalan ószéki oláh jobbágyainak megfékezését, az ökrök szabad kivitelét, Zeng város királyi szabadalmainak helyreállítását, a varasdi német katonaság eltávolítását, a legeltetéssel való visszaélések megszüntetését, illetve az idevágó törvények megujítását.* S követeli röviden, egyszerűen, minden részletes megokolás nélkül; hiszen minden érdemi fejtegetés és ékesszólás úgyis meddő maradt. A sérelmek ideig-óráig csökkentek, aztán ismét megujultak; például a szabad legeltetés bajai Zrínyi keményebb föllépésére egy darabig megritkultak, aztán megint fölelevenedtek; s a többi minden országos végzés és törvényes czikkely ellenére folyt tovább. A károsultak a horvát és tótországi gyűléseken örökké panaszolnak, a gyűlések érdekükben végzéseket hoznak, a magyar országgyűlések törvényeket alkotnak, a király minden alkalommal szentesíti azokat; de a mint a Lajthán túl van, sem maga meg nem tartja, sem másokkal meg nem tartatja. Mintha az a Lajtha a Lethe vize volna, melyen túl minden igérete feledésbe borúl; mintha a nemzet törvényhozó munkája a Sysiphus munkája volna, mely örök átokként mindég újra kezdődik! Szomorú tanulság, hogy Zrínyi annyi tüneményes tehetségével, hazafias lelkesedésével, összes férfierélyével, a közvélemény osztatlan támogatásával másfél évtizedes báni pályája alatt nem bír egyetlen olyan sérelmet orvosolni, a minek gyógyítása az udvar, hadi tanács és végbeli katonaság állítólagos érdekébe ütközik. Mert nem lehet a király igaz érdeke az, hogy országainak felét folyvást rontsa, gyöngítse és keserítse. A Zrínyi pályája kezdetén az ország sérelmei ugyanazok, mint a melyeket ez az utolsó utasítás kormányzása alatt összefoglal. A mi újabb kivánság van benne: Alsó és Felső-Körös városának egyesítése, a véghelyek vizsgálatában a hazai biztosok részvétele, a földesurak szabad telepítése a végeken, nem a sérelmek közül való, legfölebb az utolsó válhatnék azzá, ha a végbeli kapitányok megakadályozni törekednének. Az utasítás többi része a régi dal a régi gyűlölségről.
Acta et Articuli stb. 196–198. ll.
A régi dal a régi gyűlölségről harsant meg és élesebben csattogott a magyar megyéken. A német katonák és szabad legények okozta ingerült hangulatot fokozta még a vallásos sérelmek megsokasodása. A katholikus visszahatás Lippay György esztergomi, Szelepcsényi György kalocsai érsek, Széchenyi György győri, és Pálfalvay János váradi püspök vezetésével és példájára a protestáns hivek között erőszakosan és kiméletlenül pusztított: a templomok, iskolák háborgatása, elvétele, protestáns alapítványok lefoglalása, elkobzása, az örökhagyók akaratának ellenére, magánjog és köztörvény eltapodásával, papok és tanítók kiverése, bebörtönözése, jobbágyok kényszergetése és térítő üldözése országszerte folyt; a főurak közül az Esterházy testvérek, Pál és Ferencz, Balassa Ádám, Perényi Ferencz, Forgách Ádám, a Lippay-testvérek, György és János, Cziráky Ádám, Megyery Zsigmond, Nádasdy Ferencz, az Illésházy testvérek, György és Ferencz, Andrássy Miklós, Erdődy György, Kéry Ferencz és annyi más, az asszonyok sorából a rajongó Forgách Mária, Clarissa-apácza, Báthory Zsófia, az ifjabb Rákóczy György özvegye és Tresztyánszky Mária, Serényi Pál özvegye régi felekezetüket feledve, megvetve, üldözve, őseik kegyes czélzatait, hagyományait és intézményeit felforgatva, szinte napról-napra eltiporták a lelkiismereti szabadságot, jobbágyaik szent hitét, melyet születésükkel örököltek, vérükkel szereztek és életüknél magasztosabbnak vallottak.* S a kiáltó sérelmeket nem volt a ki orvosolja, mert az igazságszolgáltatás a megyétől fel a nádori székig már a visszahatás érdekeit védte és fedezte; bizony Wesselényi is, bár módjaival, szelidebben, a mennyire lehetett, pártatlanságának és tisztességének látszatos megőrzésével ezrével hajtotta a lelkeket «Isten aklába, a Pápista igaz Római vallásba.»* S 1659-től fogva a maga beismerése szerint 30–40,000 emberre ment az országos térítés eredménye;* nyíltan, szabadon és vakmerőn űzve az alkotmányos törvények és vallásos békekötések ellenére, a ius patronatus és ius reformandi erejét vitatva. Különösen a jezsuiták voltak munkások és fáradhatatlanok.
FABÓ ANDRÁS: Az 1662-iki országgyűlés, 27–60. ll.
WESSELÉNYI jelenti Lippaynak Lipcséről, 1661 október 6-ikáról, hogy szerelmes felesége fáradságos munkája által Polonka, Zavadka, Helpa, Poherolla, Szömicze, Tergár és Vernár gömörmegyei garammelléki falvakban a lakosok kényszerítés nélkül a pápista igaz római vallásba tértenek. Kér azért vagy világi papokat, vagy barátokat, akár jezsuitát is, köztük vagy két tótul tudó lelki atyát, hogy elkezdett szép istenes akaratjokban erősödjenek meg ezek a lelkek, a kik bizony jóval meghaladják a 2000 számot. «Hiszem az én Istenemet,» veti utána, «nem adok mi kevés időt neki, ez az egész lipcsei urasság is Isten aklába hajtatik.» Sőt Szömiczén a prédikátoruk is licentiátusságot akar fölvállalni. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.
Wesselényi 1662 április 27-iki fölterjesztése a királyhoz. FABÓ, id. m. 231. l.
Mindennek következtében az ellenzék országszerte megnőtt. A követválasztások nagy zajjal indúltak. Egyesek, mint Witnyédy István, erős izgatást fejtettek ki, hogy a törvényhatóságok Pozsonyba protestánsokat küldjenek. S a választottak kemény utasításokat kaptak, hogy mindenekelőtt a vallásos sérelmek orvoslását és jóvátételét követeljék, nem dekrétommal, hanem a királyi hitlevelek és az alkotmány törvényei értelmében; aztán a német katonaság kivitelét, a véghelyek megerősítését és magyar őrséggel ellátását sürgessék, a minek teljesítése nélkül semmi adót meg ne ajánljanak; továbbad a végbeli vitézek fizetésének rendezését, a szabad legénység pestisének megszüntetését, a békesség biztosítását és épen tartását, végre a jezsuiták birtoklásának eltiltását kivánják, hogy mint idegen rendbeli egyházi emberek e hazában semminemű jószágot és javadalmat ne szerezhessenek: de Borsod és kétségtelenül több megye eleve kikötötte és meghagyta, hogy a vallásos sérelmek elégtétele előtt semmi tárgyalásba bele ne menjenek, hanem egyéb dolgok haladékjával térjenek vissza.*
Borsod megye utasítása Szendrőben 1662 április 22-ikén tartott közgyűléséből. FABÓnál, id. m. 239–53. ll.
57. FORGÁCH ÁDÁM GRÓF.
(Egykorú metszet után.)
A követek és főrendek ennélfogva kedvetlenűl szállingóztak és csak kevesen érkeztek meg május 1-ére. Zrínyi, Thököly, Batthyány Kristóf késett, sőt Witnyédy mindeniknek azt ajánlja, hogy el se jőjjön, mert általában az sem bizonyos, meg leszen-e a gyűlés; s még bizonytalanabb, mi czélja a német katonaság összevonásának Pozsony körül: Zrínyi meglepése, az országgyűlés megfélemlítése vagy az Apaffy fogadása, kiről oly hír kerekedett, hogy török, tatár, moldvai, havasalföldi és erdélyi haddal erre jövend, mert ő akarja leszedni a bécsi kertek gyümölcseit.* A kik mégis megérkeztek, nyugtalanúl tanakodtak, a míg a király és ministerei jöttére várnának, a jövendő esélyeiről: az alkotmányos, még inkább a vallásos sérelmek sorsáról. Mert huszonöt megye s ugyanannyi királyi város egyetlen katholikus követet sem küldött;* a mi elegendő a protestantizmus erkölcsi és számbeli súlyának éreztetésére, de kevés a győzelem kivívására, mert a nagy többség mégis katholikus, s a főrendek közül Berényi Györgyön, Kollonich Keresztélyen, Nyáry Lajoson kívül hívei sorába senki sem tartozik; mi lesz a gyűlés vége a pártok ilyen erős sorakozása és felekezeti állhatatossága mellett? Egyelőre azonban vallási különbség nélkül érintkeztek és értekeztek a Pozsony körül megszálló katonaságról, melyet a személyes és szólás-szabadság fenyegetésének vettek, s az olyan előkelő országnagyok elmaradásáról, mint Zrínyi Miklós, kitől a haza őszinte szeretete és a szabadság készséges védelmezése volna remélhető. Május 11-ikén a Felvidék, Dunáninnen és Dunántúl megyéinek és királyi városainak követei és főurai Kazinczy Péter fogalmazásában levelet intéztek hozzá, hogy az országot hallatlan veszedelemmel emésztő tűznek megoltására, mérges sebeinek orvoslására, mint igaz hazafi, most az utolsó szükségnek idején s óráján működjék közre. «Nagyságod igaz hazafiságában,» mondja az irás, «melyet eddig is sokak példájára tanúsítani méltóztatott, nincsen közülünk az, ki kételkednék, sőt hazájához való Nagyságod igaz szereteti minálunk ismeretes levén, Nagyságodat, mint kegyelmes urunkat és elfogyatkozott édes nemzetünknek még fennálló egyik magyar oszlopát alázatosan kérjük, indítsa Nagyságodat szánakodásra az mi édes hazánknak siralmas igye, s annak megorvoslására Nagyságod mentél hamarébb az pozsonyi gyűlésre való jövetelét az ő felsége bejövetele előtt siettesse». Kérik annyival inkább, hogy könyezésre méltó panaszaikat a nádorral szemre vehesse és lehanyatlott hazájukat romlandó állapotából előbbi békességére fölemelje.* Wesselényi a levelet elolvasva maga is helyeselte s külön lovas emberével küldötte el Zrínyinek, ki a szivhez szóló hivásra csakugyan feljött. De a rendek aztán hamar megoszoltak, május 16-ikán a vallásos sérelmek fölvetésénél a katholikusok és protestánsok külön váltak; a szép egyetértésnek egyszerre vége szakadt. A következő napon, az első országos ülésen pedig, a főrendekkel is meghasonoltak; nevezetesen a követek a német katonaság elvitelét Pozsonyból és környékéről kivánták, és a főrendeknek megüzenték, hogy különben semmi tárgyalásba nem ereszkednek; mire ezek azzal feleltek, hogy a régi időben a főrendek 500, sőt 1000 főnyi csapattal jártak az országgyűlésre, kivánságuk és határozatuk tehát időszerűtlen és a felségre sértő, mivel oly hatalmas fejedelemnek senki sem parancsolhatja meg, minő kisérettel jőjjön hivei közé; bár beláthatták volna, hogy 6000 ember kiséretnek kissé mégis sok. S csak többszöri üzenetváltásra igérték meg, hogy ha akár a személy-biztosságot, akár a szólás-szabadságot veszély fenyegetné, annak elhárítására a követekkel kezet fogva egy szívvel-lélekkel közre fognak működni.*
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 195., 197. ll.
FABÓ ANDRÁS: Az 1662-iki országgyűlés, 81. l.
FABÓ ANDRÁS: Az 1662-iki országgyűlés, 11–12. ll.
FABÓ ANDRÁS: Az 1662-iki országgyűlés, 16. l.
A követek a főrendekkel így csak megegyeztek volna: de a protestánsokat a katholikusoktól napról-napra több keserűség választotta el. S a felekezeti pártok már a király megérkezése előtt szemben állottak egymással, viszályra és elszakadásra készen. A mikor Lipót május 23-ikán ministereivel lejött, a protestánsok ügyük pártolása, sérelmeik orvoslása végett megkeresték a hatalmasabb német és magyar katholikus urakat: Porcia herczeget, Rottal grófot, a nádort és országbirót, esztergomi érseket és a király személyes képmását; de az volt a válasz mindenütt, vigasztalan következetességgel: hagyják abba panaszukat, ne hogy a vallás felett való czivódás alatt az ország elveszszen.* Elcsüggedve, leverve gyűltek össze, és búsan, keményen megátalkodtak, hogy sérelmeik elégtétele előtt utasításuk szerint semmi tárgyalásba bele nem ereszkednek. S ezzel az országgyűlés eredménye már a megnyitása előtt eldőlt, mert a protestáns rendek követelésükhöz és elhatározásukhoz valami fölemelő erkölcsi komolysággal és rajongó önzetlenséggel ragaszkodtak, a lelkiismeret és vallás szabadsága nélkül a maguk életével és javaival keveset gondolva.* A megnyitó ülésre, május 31-ikén, még jobbágyi engedelmességgel és köteles tisztelettel felvonultak a várba, hogy a királyi előterjesztést meghallgassák. Egyetlen dologról, a védekezés szükségéről szólt az, mert a török Várad megvétele, Erdély egyéb erősségeinek elfoglalása, a hajdú városok, Szabolcs és Szatmármegyék feldúlása után immár a béke megszegésével az országot fenyegeti. S Lipót, mielőtt a birodalmi gyűlésre menne, intézkedni akar a veszélyek elhárításáról: azért kegyelmesen tudni kivánja, hogy a karok és rendek micsoda eszközöket tartanak alkalmasaknak és szükségeseknek a haza védelmére és megtartására nézve, s micsoda módon hiszik az ellenség igyekezeteit és gonosz czélzatait megtörni? Nem kételkedik, sőt atyailag inti és felhivja őket, hogy őseik nyomdokain és példái szerint, a Rudolf, Miksa és I. Ferdinánd császárok s más magyar királyok idejében szentesített törvények és czikkelyek értelmében a saját megmentésükről és megtartásukról gondoskodnak; ő is fáradságot, áldozatot, költséget nem kimélve, minden igyekezetét arra törekszik igazítani és fordítani, hogy ne csak az örökös tartományok, de a szent római birodalom képességei és erei is, más fejedelmek segítségével együtt, ennek az országnak, a keresztyénség bástyájának oltalmára keljenek.* Sőt a protestáns rendek másnap, julius 1-én még részt vettek a sérelmi bizottság kiküldésében, de az országos ülés előtt magánértekezletükön újra kimondták, hogy a vallásügy elintézése és a német katonaság kivitelének elrendelése előtt más tárgyalásba bele nem mennek; s csakugyan, mihelyt a sérelmi bizottság első összejövetelén ezt a munkarendjüket elfogadtatni nem birták, minden további hivatalos tárgyalástól, a katholikusokkal való közreműködéstől tartózkodtak, s panaszaikkal és sérelmeikkel egyenesen a királyhoz folyamodtak.*
Ugyanott, 19. l.
Ugyanott, 19., 79. ll.
Propositiones Suć Maiestatis sacratissimć in anno Domini 1662. die 31. Mensis Maji Universis Statibus et Ordinibus Regni Hungarić extradatć sub Dieta Posonii celebrata.
FABÓ ANDRÁS: Az 1662-iki országgyűlés, 20. l.
Lipót az ország nádorára, Wesselényire, s a nemzet kedvenczére, Zrínyire bízta,* hogy az elégületleneket megnyugtassa, követeléseikkel elhallgattassa, tartózkodó állásuk elhagyására reávegye és reábírja. Nem kielégíteni, hanem megpuhítani szerette volna őket, s ennek a nehéz és kényes feladatnak megoldására hivatalánál fogva nem volt senki illetékesebb, mint Wesselényi, népszerűségénél fogva senki alkalmasabb, mint Zrínyi. Tekintélyével, pártatlanságával, vitézségével és hazafiságával mindenkinek magasan fölötte állt, s úgy ragyogott az országgyűlés sötét felekezeti viszongásainak viharában, mint Pharos az egyiptomi révben. Az egyetlen államférfi, ki az európai viszonyok mérlegelésével a bajokat mindég a nemzeti politika szempontjából itéli meg, az egyetlen politikus, a ki a haza érdekét a vallás érdekének soha nem rendeli alá, az egyetlen katholikus, kinek buzgó hivő létére roppant uradalmaiból vallásos panasz soha nem érkezik be: épen azért a lélekkúfár főpapokon és kegyhajhászó főurakon kívül általános elismerés, csodálat és rajongás emlegeti nevét. A mint Pozsonyba megjő vala, a protestáns rendek tisztelegve azonnal fölkeresik és ügyük támogatására fölkérik: bizodalmukat ép úgy belé vetik,* mint a hogy a király benne látja az engesztelés zálogát, Porcia és Wesselényi az ő jelenlétével adja meg szavainak súlyát, intelmeinek erejét és hatását, mert mindkettő az ő jelenlétében fogadja az elégületleneket, ha fontosabb nyilatkozatra készül.* Az ő személye a kezesség, hogy a mi elhangzik, komolyan szól és komolyan kell venni. Bár maga az elégületlenekkel érez s részvételéről és segítségéről biztosítja, a köz érdekében mégis mérsékli őket. «Ő katona, s esküvel állítja,» mondta nekik még junius 6-ikán, «hogy az evangelikusok kielégítése végett mindent elkövetend, a mi tehetségétől telik; ő is kárhoztatja azok vakmerőségét, a kik királyi hitlevelek, békekötések, hazai törvények ellenére cselekedni merészelnek, mert a ki lelkében van megsértve, testével hiven nem szolgálhat: mivel azonban jobban szeretne 100,000 lutheránust, ugyanannyi kálvinistát és katholikust fölfegyverezve látni s általuk a gaz törököt kiverni, szeretettel inti őket, hagyjanak fel a közjóért, a mennyire lehet, követeléseikkel.»* Nem hajoltak mérséklésére, még kevésbé engedtek a Wesselényi ijesztésére, hogy engedetlenségükkel nagy bajba keveredhetnek, mert ha a király tekintélyével fog élni, akkor kihez fordulnak. Bocskayjuk nincs, Bethlen meghalt, Apaffynak, kiben bízhatnának, fegyvere nyugszik. «Eddig sem biztak azokban,» felelték vissza élő hitök őszinte komolyságával, «kiknek lehelletök csak orrukban volt, hanem biztak abban, kinek ma is azon mindenható ereje van, hogy valamint ama dicső fejedelmeket az ő tiszteletének oltalmazására előállatta, úgy most is a cséplés mellől Gedeonokat, a juhok mellől Dávidokat állíthat elő Izrael szabadítására.»* S a nádorban épen keveset bízhattak, mert viseletében, beszédében a legkövetkezetlenebbül ingadozott: hivatala és esküje szerint támogatnia kellett volna őket, a mit érzett* és nem egyszer megigért, de aztán az udvar és papság nyomására kénytelenségből, felekezeti elfogultságból be nem váltott. Egyszer fenyegetőzött, másszor szutyongatott, ha ő evangelikus volna, ő sem tenne másképen;* egyszer átkozódott, másszor keserves sirásra fakadt,* csakhogy a kemény legényeket meglágyítsa. De azok tudták róla: intés, fenyegetés, biztatás, hizelgés, átok és könny egyiránt készleten áll nála, különösen a könynyel fölöttébb könnyen rendelkezett;* s indulatainak semmiféle rohamától meg nem tántorodtak. Hisz minden, a mit az országgyűlés alatt tapasztaltak, magatartásukat, megátalkodásukat, sőt elkeseredésüket igazolta és élesztette. A templomok és iskolák háborgatása, elvétele, protestáns alapítványok és jövedelmek lefoglalása, elkobzása, papok és tanítók kiverése, bebörtönözése, jobbágyok kényszergetése és térítő üldözése egyre folyt; a tettesek eljárásukat nem is mentegették, sőt a papok egyházi kötelességüknek, az urak atyáik hibái jóvátételének hirdették. S Montecuccoli és katonasága a Felvidéken még egyre dúlt, Abauj, Sáros, Zemplén megyék és egyes magánosok is megható levelekkel, megrendítő színekkel festették zaklatásukat és sürgették megszabadításukat, a megyék azzal az utasítással, hogy a követek a vallásos sérelmek kérdésében ne tágítsanak, hanem inkább térjenek haza.* S Witnyédy, bár ez alkalommal nem volt követ, személyesen mégis meg-megjelenve köztük, majd szóval, majd leveleivel kérte, izgatta, lelkesítette a vezetőket, hogy ne engedjenek, ne hagyják magukat megcsalni, mint az utolsó gyűléskor,* mert a katholikusoknak «sem emberségek, sem hütök, sem igaz szavuk;»* hogy «nem az nyeri el az pálmát, a ki jól kezd futni és meddig az czélt eléri, meglankad, hanem mindvégig a ki jól végezi pályafutását», maradjanak azért lelki szabadságuk kivánatos megorvoslásáig állhatatosak, s inkább re infecta menjenek vissza, mintsem valami haszontalan biztatással igaz ügyüket örökkön elrontsák;* állhatatosságukért Isten megkoronázza őket e világon jó emlékezettel, a más világon pedig boldogsággal.* S a zaklató tények hatása alatt búsan és elszántan még inkább megkeményedtek és nem puhultak a nádor decretommal való fenyegetésére sem, bár ez az átadástól maga annyira riadozott, hogy a mint a Jézus Krisztusra megesküvék, jobban szerette volna, «ha az harangot vonnák fölötte és temetnék őt a földbe».* Azok a zaklató tények, a katonaság garázdaságai olyanok voltak, hogy hallottukra Wesselényi megdöbbent s a katholikus rendek háborogva fölirtak Lipótnak, mikép a német katonaságot szállíttassa ki az országból, mert e nélkül tárgyalásba ők sem bocsátkozhatnak, aztán a protestánsok sérelmeit orvosolja, s addig is parancsoljon rájok, hogy a köztárgyalásokon jelenjenek meg, különben a katholikusok maguk fognak határozni.* De a király a parancsoláson kívül másra hajlandóságot nem mutatott: a katonaságot benn hagyta, noha februárban már tervben volt, hogy a Montecuccoli serege Morvaországba, a Souches hada Alsó-Ausztriába menjen;* a protestánsokat ki nem elégítette, noha június óta kihallgatáson, folyamodással egyre kérik, csak az a válasza, akár a maga képében, akár a Porcia közvetítésével beszél, hogy a közel veszélylyel szemben a katholikusokkal közösen gondoskodjanak a védekezésről, mert a fegyver Erdélyben már csörög, a kolozsvári német őrség a támadó törököt visszaűzte, mit az megtorlás nélkül alig hagy; s valószinűleg hozzánk is átcsap. A vallás ügye magánosok baja, az országgyűlésre nem tartozik.*
Ugyanott, 24. l.
FABÓ ANDRÁS: Az 1662-iki országgyűlés, 20., 92., 97., 123., 153., 161. ll.
Ugyanott, 71, 75., 158. stb. ll.
FABÓ ANDRÁS: Az 1662-iki országgyűlés, 61–62. ll.
SZALAY LÁSZLÓ: Magyarország története, V. k. 58. l.
WESSELÉNYI fölterjesztése a királyhoz 1662 április 27-ikéről. FABÓnál, id. m. 231–232. ll.
FABÓ ANDRÁS, id. m. 71., 115. ll.
Ugyanott, 86., 78., 85., 105., 169. ll.
Történelmi Tár, 1881. évf. 117. l.
FABÓ ANDRÁS: id. m. 70., 89. ll.
VITNVYÉDY ISTVÁN levelei. I. k. 207. l.
Ugyanott, 208. l.
Ugyanott, 211. l.
Ugyanott, 213. l.
FABÓ ANDRÁS: id. m. 90. l.
FABÓ ANDRÁS: Az 1662-iki országgyűlés, 93., 106., 110. ll.
Történelmi Tár, 1881. évf. 114. l.
FABÓ ANDRÁS: id. m. 84. l.
A dolgok ez állásában a király kivánságára és Porcia herczeg megbizásából megint Wesselényi és Zrínyi vette kezébe a kiegyenlítésnek kisérletét. A nádor Szuhay Mátyást, Gyulaffy Lászlót, Bene Jánost, Gedey Andrást igyekezett rábeszélni a barátságos egyezkedésre; hősünk pedig egyfelől a katholikusokkal, másfelől a protestánsokkal tárgyalt, Farkas Lászlóra, Kereskényi Andrásra, Retkes Balázsra, Szentmiklóssy Györgyre törekedett hatni. Kifejtette előttük, hogy sajnosan veszi a protestánsok ügyének lassú és nehéz haladását, holott ő különös meghívásukra, házi ügyeinek nagy veszélyeztetésével azért jött Pozsonyba, mikép nekik kedveskedhessék. S ámbár addig sem mulasztotta el, adott alkalmakkor, igazságos kérelmüket mindenhol pártolni: de mivel azt tapasztalja, hogy a katholikus rend ügyeik elintézésében fölötte akadékos, s az országgyűlési tanácskozásban és végzések hozatalában tova halad, a protestánsok akár vesznek részt, akár nem a tárgyalásokban; mielőtt ez megtörténnék, sérelmeik orvoslására a nádorral szeretne utat találni, azért szeretné előre tudni: ha az 1659 után elfoglalt templomok közül nekik némelyeket visszaadnának, a többiek visszaadásáról és a felmerült vagy felmerülendő sérelmek jóvátételéről bizonyos és szigorúbb törvényt hoznának, hajlandók volnának-e ilyen tárgyalásba bele ereszkedni?*
FABÓ ANDRÁS: AZ 1662-iki országgyűlés, 106. l.
A követek sem a nádornak, sem a bánnak rögtön határozott választ nem adtak; de kinyilatkoztatták, hogy a dolgot megfontolják és megállapodásukat közölni fogják. Zrínyi ebből a megfontolásból reménységet merített, és az értekezletről Porciának azonnal jelentést tett. «A mit Excellentiád reám bízott,» úgymond, «hogy az újabb bonyodalmak elsimításán fáradjak, a pártokkal tárgyaltam, tegnap az evangelikusokkal hosszasan értekeztem; de teljesen abban a gyanúban és hitben vannak, hogy ha bármiben engednének, követelésüktől mindenben elesnének. S nem segített rajtam semmit az ellenkezőnek kimutatása; az volt a végleges válaszuk, hogy megbizóiktól futárt várnak, ki hat nap alatt kétségtelenül megjő. Most egyebet nem tehetnek. Én nem látom az ügyet még kétségbeejtőnek; hivatkozom Witnyédyre, kinek nagy hitele van nálok. Biztosíthatom Excellentiádat, hogy minden lehetőt elkövetek legfelségesebb urunk szolgálatára és kész vagyok véremet áldozni Excellentiád dicsőségére.»* De a reménységet hamar megzavarta Wesselényi kicsinyessége és hiúsága; a míg Zrínyi nyiltan, becsületesen, nagy emberhez méltó egyenességgel jelezte, hogy az orvoslás útját a nádorral keresi, addig Wesselényi az ő közreműködéséről hallgatott, maga-nagyzással dicsekedve emlegette, hogy keményen bánt ugyan eddig velők, mindazonáltal, ha egyik kezében vessző, a másikban jutalom vagyon, addig fáradott, (de a dolognak, a mit mondandó, még ma vége szakadjon, ki ne röpüljön) míg a felség megbízta a vallás ügyének barátságos egyezkedés által való kiegyenlítésével;* sőt július 21-ikén hősünk népszerűsége és sikere iránt való féltékenységből «irígységből vagy mi más okból a protestánsoknak ünnepélyesen kijelentette, hogy ő felsége megparancsolta nekik, mikép rajta kívül senkivel ne tárgyaljanak».* Pedig az ő szavahihetősége rég elveszett, hisz az udvar és papság tetszése szerint hajladozott és változott; s ha az elégületleneknek lett volna is hajlamuk az engedékenységre, csupán az ő közvetítésében és igéretében a kötés megtartására elegendő kezességet nem találhattak. Zrínyi még az napon fölháborodva írta meg a kijelentést Porciának, megkérdezve: «kell-e még az evangelikusokkal tovább tárgyalnia, mert ha akarja, hogy tárgyaljon, hitelének kell lennie, e nélkül nem működhetik. Az evangelikusok különben holnapra halasztották válaszukat Wesselényinek.»* Porcia azonnal megnyugtatta hősünket, hogy beszélni fog a nádorral, mikép vele egyetértésben működjék, mert a megkülönözés által az ügy csak veszít, s megérteti Wesselényivel, hogy a sikerre nézve nincs nagyobb támasza a hősünk tekintélyénél és buzgóságánál. Azt hiszi egyébiránt, hogy a holnapi választ meg kell várni, s aztán meg lehet hányni, hogy tovább mi a szükséges teendő? S a dicsőség az övé lesz.* A válasz azonban engedékenységre hajlamot nem árult el. Az evangelikusok mereven ragaszkodtak eddigi álláspontjukhoz és eljárásukhoz: nem mentek be az országgyűlésbe, panaszkodó és esengő folyamodásaikkal csak kérték, csak sürgették tovább a királynál és Porcia herczegnél kielégítésüket. S hiában volt a kanczellár kisérlete a városi követek elszakítására, hiában az ügyigazgató beavatkozása az elégületlenek megfélemlítésére, hiában a «Felsővidéken készülő lázadás» emlegetése a katonaság benntartása szükségének megokolására, hiában a katholikus rendek elhatározása az evangelikusok nélkül való tárgyalásra és végzésre: egységüket, állhatatosságukat, következetességüket megingatni nem sikerült. Kinyilvánították, hogy a haza és nemesség szabadsága, kiváltsága és mentessége ellenére, miket Lipót is megerősített, semmit sem tehetnek; úgy a vallásos sérelmek orvoslása, mint a német katonaság kivitele ügyében utasításuknál maradnak, s ha nélkülök a katholikusok valamit végeznek, az egész ország közhatározatának el nem ismerik, hanem érvénytelennek tekintik s a külföldi katonaságnak szállást adni és adót fizetni nem fognak.* Zrínyi mégis remélte, hogy a kölcsönös elkeseredést, fölidézett haragot csendesítheti; s Porcia herczeget biztosította, hogy minden igyekezettel és áldozattal oda hat, mikép parancsait kövesse és teljesíthesse; de kifejezte egyszersmind, hogy ez nem egészen tőle függ.* Valóban nem tőle függött, hanem egyfelől a katholikusok méltányosságától, másfelől a protestánsok békülékenységétől; de ezek a méltányosság teljes hiánya miatt annyi folyamodásba, várakozásba és költekezésbe belefáradva, végre hazatérésüket eltökéllették s a nádornak elbocsátásuk végett bejelentették. Hiszen mit is remélhettek volna még? Lipót hatszoros kérésükre sem adott más választ, mint legelőször, mert Lippay mindég egyképen fogalmazta meg; a király ugyanis a dajkája, a papság és jezsuitaság emlőjén csüngött,* s annak gondolkozása szerint gondolkozott; nem hogy engedett volna, sőt elkedvetlenedve és félve, Wesselényi szavaként, sisakok és más szükséges fegyverneműek beszerzéséről és sokkal több katona beszállításáról kezde intézkedni, hogy az evangelikusoknak annyi kókot rakjanak fejére, mikép meg se merjenek moczczanni.* Sem könyörgésre, sem a Krisztus kínszenvedésének fölidézésére meg nem indult, – a katholikusok biztosak lehettek. Győzelmük örömére a győri jezsuiták komédiában a szabadságot már fel is akasztották és a vallásnak, persze a protestáns vallásnak, fejét vették.* A követek tehát reménytelenségükben a nádor lebeszélése ellenére készülődtek, nem ijedve meg sem a Porcia herczeg fenyegetésétől, hogy majd megbánják, sem a titkos tanács végzésétől, hogy nem kell őket elereszteni.* Elbúcsúztak Wesselényitől, el Zrínyitől, Szepessy Pál szószólásával.* Hősünk a királynak kivánságára s miniszterének megbizásából, a haza közjava és védelme érdekében mérsékelte őket, de panaszaik igazságát elismerte s a katholikusok ridegségét elitélte; fenséges szivének nem a meghasonlott, hanem az egységes magyar nemzet volt az eszménye. «Én más valláson vagyok, mondta nekik, de a kegyelmetek szabadsága az én szabadságom, a kegyelmeteken ejtett sérelem rajtam ejtett sérelem. Volna bár 100,000 pápista mellett 100,000 lutheránus és 100,000 kálvinista vitéze a fejedelemnek: ők megmentenék a hazát».* Csak oda tért szava ismét, a min lelke örökké imbolygott, a török kiverésére. A követek aztán még egyszer összegyűltek – isteni tiszteletre. Az Úrért harczoltak, az ő nevében akartak elválni. Magasztos kép, mely a sötét háttérből ragyogó fénynyel tündököl elő, hogy a vallás eszméje mennyire betöltötte egész szivüket. Az ő hitük élő hit, melyet küzdelemmel, veszedelemben halálra készen vallanak. Farkas János nagyszombati kálvinista pap, az országgyűlés protestáns szónoka, a szentirásból merített példákkal további kitartásra buzdította, Isten oltalmába ajánlotta, zokogva, miközben szava el-elcsuklott, áldotta meg őket, kik viszont az ő szolgálatát köszönték meg. Mikor épen könyezve válnak vala, betoppant közéjök Majláth Miklós királyi ügyigazgató, fenyegetéssel, de meg sem hallgatva, mindnyájan távoztak. Majláth pedig szállásaikat befutkosta, s a kiket előkaphatott, a hazameneteltől törvényes büntetés és kegyvesztés terhe alatt eltiltotta. Nem törődtek vele, másnap, szeptember 2-ikán reggel valamennyien eltávoztak Pozsonyból.*
ZRÍNYI MIKLÓS levele kelet nélkül. A császári és királyi titkos levéltárban, Porcia-osztály.
FABÓ ANDRÁS, id. m. 108. l.
ZRÍNYI MIKLÓS levele július 21-ikéről. A császári és királyi hadi levéltárban, Porcia-osztály. A mennyiben az előbbi levél szerint az evangelikusok hat nap múlva igérik a választ, ennek a levélnek jelzéseként pedig holnapra halasztják. Az előbbi levélnek minden valószínűséggel július 15-ikén kellett kelnie.
Ugyanott.
PORCIA levele, ugyanott.
FABÓ ANDRÁS, id. m. 151. l.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS levele, augusztus 16-ikáról. A császári és királyi titkos levéltárban. Porcia-osztály.
FABÓ ANDRÁS, id. m. 130. l.
Ugyanott, 157. l.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 216. l.
FABÓ ANDRÁS: id. m. 173. l.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, II. k. 39. l.
Zrínyinek ezek a szavai fölöttébb hasonlítanak a protestánsok pártfogáskérésére adott feleletéhez, a mennyiben mind a két alkalommal száz-százezer lutheránus, kálvinista és katholikus vitézt emleget, úgy hogy a két választ egyugyanazon nyilatkozatnak is vehetnők: de a más-más bevezetés, mely teljesen más-más helyzeten alapszik, arra mutat mégis, hogy két különböző nyilatkozattal van dolgunk. A hős csak kedvencz gondolatát ismételte.
FABÓ ANDRÁS: Az 1662-iki országgyűlés, 174–175. ll.
Nagy lőn a zavar, feltünés és zaj a katholikusok között, és még inkább növekedett a miatt, hogy Zrínyi «a maga jövendölése szerint» az evangelikusokkal egy időben szintén elhagyta az országgyűlést. Tehát megmondta előre, ha ki nem elégítik őket, nem orvosolják bajaikat, elmegy velök. Witnyédy rettegett uráért, váltott lovakon sietett utána, hogy visszatérítse, de nem érhette utól.*
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 226. l.
A katholikusok aztán tovább tanácskoztak, de a német katonák miatt hevesen, ingerülten. Montecuccoli ellen erdélyi sétahadjárata, serege felvidéki dúlása következtében kemény és keserű kifakadások estek. A nagyzó vezér irásban védekezett. Még ő került az erdő felől. Eszes, tanult katona volt, ki szinte négy évtizedes pályája alatt a svédek ellen Sziléziában, Pommerániában, Schleswigben, Alsen és Fühnen szigetén nem egyszer aratott sikert; de a methodizmusba szerelmesen az elméleti ismeretet többre becsülte a személyes tapasztalásnál, a szabályokhoz alkalmazkodást a lángész leleményénél, minél fogva elfogultan hitte és hirdette, hogy a hadi elmélet lángész nélkül is teremthet nagy vezéreket, de a nélkül a lángész sem képes semmire.* S inkább a könyveket, mint az ütközeteket kereste; ha elmelegedett, sonetteket írt, hittani kérdésekről vitatkozott; ha komoly tanulmányba merült, Tacitus, Vitruvius, Euklides s a katonai irók forogtak kezén, hogy a helyes hadviselést, helyes harczolással való győzést kutassa, tisztázza, fejtegesse és tanítsa, mert a győzelem különben semmit sem ér. A módszeres eljáráshoz, annak elvei és következtetéseihez mereven ragaszkodott, s mindenkor azokhoz, nem az esélyekhez alkalmazkodott. Inkább tudós, mint vitéz, a ki többet értekezett, mint viaskodott; mind a mellett, vagy épen azért a harminczéves háború nagy iskolája után az uralkodóház legelső s legjelesebb vezérének tartották, a nélkül, hogy valaha egy nagy csatát nyert, s egy nagy várat vett volna meg.* Tudományánál fogva gőgös, vaskalaposságánál fogva kicsinyes, olasz vérénél fogva ingerlékeny, katona létére az alkotmányos szólásszabadság iránt ideges levén, a nyilvános kifakadások és támadások miatt rendszerében és személyében egyiránt sértve érezte magát, olyanok részéről, kik helyesen, módszeresen harczolni nem tudtak, hanem keményen viaskodni, diadalmaskodni annál jobban, és gőgösen, gúnynyal, megvetéssel felelt vissza, mindenért a magyarokat okolva, nemcsak hadi képzettségüket, de harczi vitézségüket is kétségbe vonva, melyet egész Európa csodálattal ismert el. Méltatlankodva és méltatlanul ki-kiélezte szavát, annyival inkább, mert gáncs helyett dicséretre, hálátlanság helyett, a mint írja, hálára számított. S ugyan miért?
PAULER GYULA becses tanulmánya Zrínyi Miklós és Montecuccoli Raymond viszonyáról. Budapesti Szemle, 1867. évf. IX. k. 5. l.
Ugyanott, 4. l.
Montecuccoli szerint azért, mivel a Tiszánál 50,000 törököt megfékezett, 50,000-et elűzött, Kemény Jánost Erdélybe visszavitte s a török csúfjára fejedelmi székébe ültette, Felső-Magyarországot megerősítette; noha oly távol állt, hogy onnan alig nyujthatott segítséget azon elvnél fogva, mikép távolból ténykedés nem fejthető ki; s oly nehézségekre talált, melyek erejét megbénították: későn, csak augusztusban indulhatott; az úton az élelmezéséről és betegek elhelyezéséről, pedig a sereg fele beteg volt, csak maga gondoskodott, magyar és erdélyi hadakkal nem gyarapodott, mert ezek féltékenységből és gyűlölködésből nem csatlakoztak hozzája. A magyar urak mégis elitélik, olyan emberek, a kik a hadművészethez kevés kivétellel nem értenek. Az egyháziak nem tanulták, mert nem mesterségük, az ifjak nem tanulhatták, mert nem volt alkalmuk; s az idősebbek közül, a kik háborúban forogtak, példa lehet Rákóczy és Kemény, hogy mit tudnak. S ezek azt beszélik, hogy a hadjárást más irányból kellett volna indítani, a törököt meg kellett volna támadni és szalasztani, hogy Magyarország felső részein sok zsarolást, sérelmet és kárt szenvedett. A hadsereg bizony levegőben nem állhat és széllel nem élhet, a megszállta földnek kényelmére nem lehet, főleg a hol gondoskodás hiányában harácsra szorul és a mezőn nem harácsolhat: de a parancsnokság jegyzőkönyvei szerint a vétkesek mindég a legszigorúbb büntetéssel lakoltak, s a magyarok is elég német katonát legyilkoltak. Arról, a mi történt volna, ha a hadjárat más irányból indul meg, tanakodni fáradságra nem méltó: a seregnek megvolt a határozott czélja és parancsa, melyet sikeresen végrehajtott. Megütköznie parancs nélkül, az erők aránytalansága mellett nem lehetett, mert a területet, helyzetet, időt és körülményeket mindég tekintetbe kell venni. Hatzfeld és Götz tábornokok Tankownál a svédekkel való megütközésre két rendeletet kaptak, mielőtt a szerencsét megkisértették volna. A jó hadvezér a nyilt harczba csak a kinálkozó jó alkalommal, vagy – rendkívüli szükség esetén megy bele. A jó alkalom pedig hiányzott, mert a katonák fáradtan és betegen az épek és egészségesek, lehangoltan és kimerülten az erősek és bátrak, unottan és gyűlölten a szeretettek és lelkesítettek ellenében nem küzdhetek, s a rövid idő nem volt elég a százötven mérföld megtételére, hogy az ellenséget öt-hat mérföldnyire megközelíthessék. Nyolcz napig vagy csak egyig, akár egy óráig is, élés és ellátás nélkül előre nem mehettek, a legnagyobb veszélylyel az ellenség fegyverei közé nem rohanhattak, a hol még annyi idő vagy hely sem lett volna, hogy az ellenség táborának fekvését és helyzetét megnézhették volna. A Kolozsvár és Vásárhely közt fekvő mezőn, a hol az ellenség táborozott, át nem vonulhattak, Kolozsvárnál meg nem állapodhattak, mert a veszteglésben élelmüket elfogyasztják, a mi aztán kilencz hónapon át eltartott s az oly kitünő várost kiteszik a pogányság beözönlésének, melytől ekként megkimélték; ha pedig tovább haladnak, szándékosan és önkényt a nyomor és szükség tengerébe esnek. A ki ugyanis elegendő élést s takarmányt nem készít, fegyver nélkül vesz el. S ha Kolozsvárban őrséget hagynak, megcsökken erejük, mikor meg kell ütközni; ha nem hagynak, hátulról nincsenek biztonságban és nincs hová helyezni betegeiket, pedig a hadsereg inkább egy kórházhoz hasonlított. A siker érdekében gondoskodjanak a magyarok a német katonák részére rendes állomásokról, tekintélyes számú könnyű fegyverzetü és jól fegyelmezett segítő hadról, magtárakról, fegyvertárakról és kórházakról, a főbb városok és helyek védő őrségéről az összeköttetés biztosítására és az idő alkalmatosságának, mikor az ellenség gyönge és rendezetlen, fölhasználására, – akkor kell megkisérteni, a mit csak az alkalom nyujt és a hadi szabályok tanácsolnak.*
MONTECUCCOLI ez irata a Magyar Nemzeti Múzeum Sándor-kódexéből megjelent dr. KANYARÓ FERENCZ közlésében a Történelmi Tár 1887-iki kötetében (644–648. ll.) és RÓNAI HORVÁTH JENŐ kiadásában, a Hadtörténelmi Közlemények 1890. évfolyamában, Kőszeghy Sándor fordításával (124–136. ll.) ugyanazon czímmel: «Scriptum Montecucculianum contra Zrinium. Respondetur calumniantibus, quibus, quod arma Cćsarea anno retroacto parum aut nihil boni prćestiterint, disseminare placet». De nyilvánvaló, hogy ez a czím később keletkezett. A Montecuccoli eredeti fölírása: «Responsio ad calumnias Hungarorum, quć passim disseminentur, Cćsareas milites parum aut nihil efficisse in Hungaria. Anno 1661.» (Történelmi Tár, 1880. évf. 757. l. )
MONTECUCCOLI ez irata a Magyar Nemzeti Múzeum Sándor-kódexéből megjelent dr. KANYARÓ FERENCZ közlésében a Történelmi Tár 1887-iki kötetében (644–648. ll.) és RÓNAI HORVÁTH JENŐ kiadásában, a Hadtörténelmi Közlemények 1890. évfolyamában, Kőszeghy Sándor fordításával (124–136. ll.) ugyanazon czímmel: «Scriptum Montecucculianum contra Zrinium. Respondetur calumniantibus, quibus, quod arma Caesarea anno retroacto parum aut nihil boni praestiterint, disseminare placet». De nyilvánvaló, hogy ez a czím később keletkezett. A Montecuccoli eredeti fölírása: «Responsio ad calumnias Hungarorum, quae passim disseminentur, Caesareas milites parum aut nihil efficisse in Hungaria. Anno 1661.»(Történelmi Tár, 1880. évf 757. l. )
58. MONTECUCCOLI RAJMUND.
(Egykorú metszet után.)
)
59. MONTECUCCOLI VÁDIRATA A MAGYAROK ELLEN.
(A Magyar Nemzeti Múzeum Sándor-kódexéből.)*
Scriptum Montecuculianum contra Zrinium.
Respondetur Calumniantibus, quibus, quod Arma Cćsarea Anno retroacto parum, aut nihil boni prćstiterint, disseminare placet.
Plurimum studij acquiri credebat Exercitus Germanicus in exquirendo Verba, quibus Encomia honoresque publicos, sibi ab Hungaris deferendos potuisset reponere, quando Laudes cum Opprobrijs ac Gratias sentit compensari cum Maledictionibus. Est hćc Gratitudo, sit Hungarica, pro eo, quod quinquaginta Turcarum millia, trans Tibiscum omnia Ferro Flammaque devastantium Conatus averterit et ultra quinquaginta milliaria repulerit, quod Principem Kemény in Transylvaniam reduxerit, eundemque per Immissionem Prćsidiorum, ad despectum Turcć Principatui restituerit, quod medio eorundem Prćsidiorum Hungariam superiorem vastissimo Propugnaculo obduxerit, quod tum Inimicos, cum amicos Enses extra Regnum in partes Transylvanić tulerit; Quod denique hćc omnia, et tamen juxta Opinionem horum ingratorum Hominum nihil effecerit; Quod posuerit Prćsidia, dico quć Inimicus, licet ex propinquo sćpe sćpius minatus, nunquam quid ausus aggćedi, donec ab hoc Exercitu fuerunt protecta; Prćsidia, quć Do. Kemény Possessionem totius Transylvanić tradidissent, si ille rebus, et tempore scivisset uti, Prćsidia, quae contra omnes Hostiles Insultus in hanc horam fortiter tenent, non obstante miserrima Clade Keményiana, non obstante Transylvanorum ferme omnium
Az országos rendek annyira felháborodtak ezen a gyalázkodáson, hogy a törvények közé egy czikket akartak igtatni Montecuccoli ellen és csak azért álltak el szándékuktól, mert ez a szerzőséget eltagadta, noha az irat, Neumann András szerint, neve alatt jelent meg.* Zrínyi azonban fölvette ellene a tollat, hogy megvédelmezze a nemzet becsületét és megtorolja a maga sérelmeit, mert vitézi portyázásaiban és vára építésében Montecuccoli a saját és társai befolyásával évek óta sok gáncsot és akadékot vetett elébe. Régtől fogva ellenkeztek egymással: vérük, természetük, rendszerük teljesen különbözött. Szinte látszik a Zrínyi visszavágásain, hogy milyen gyönyörűséggel, de keserüséggel osztogatja!
Történelmi Tár, 1881. évf. 117. l.
Már a megszólítása: «Legjobb Vezér!» keserű gúny, s a válaszon végig ez a keserű gúny szikrázva, villogva fel-felcsattog és szilajon, szüntelenül szórja szemébe a legjobb vezérnek a maga gyalázatát. Azzal a szokással és szabadsággal élve, a mivel a római katonának joga volt a diadalmasoknak, a triumphatoroknak felhányni, a mit akartak, kerül eleibe és egyszerre a méltatlankodó felháborodás kitörő kérdéseivel rohanja meg:
Tehát 50,000 törököt elűztél, Kemény fejedelmet viszszahelyezted? Új őrségeket szerveztél. Erdélyt megmentetted? Atyánk, nagy dolgok ezek; sőt épen a legnagyobbak. De legalább e dagályos szavakban vége is a dicsőségnek? Mondd csak, mi haszna van Magyarországnak a te hadjáratodból? Mondd csak, visszaadtad egész Erdélyt, melyet egészül kaptál? Add vissza Erdélynek Keményt, kinek hűséget és ótalmat igértél, add vissza a boldogságot, békét és bőséget, miket sereged és őrségeid megsemmisítettek. Akkor ülj diadal-szekérre és hivalkodjál ama három szóval: Veni, vidi, vici. Mi pedig önkényt és örömest Marsnak, Herkulesnek, felséges atyának nevezünk, a ki az illatos Indiából szállt le közénk!»
)
60. ZRÍNYI MIKLÓS VÁLASZA MONTECUCCOLI VÁDIRATÁRA.
(A Magyar Nemzeti Múzeum Sándor-kódexéből.)*
Datum ad hćc Responsum per Nicolaum 7rinium Banum Croatić.
Optime Dux.
Cum itaque Te, totumque Exercitum Triumpho Dignum esse existimas, imo triumphas, patiare qućso, ut Ego Rcmanć Consvetudinis memor. (Széljegyzet: Suetonius in vita Cćsaris) et Licentić qua militibus permittebatur ut triumphanti Duci ea, quć vellent, objicere possent, Tibi aliqua possim enumerare.
Ergo quinquaginta millia Turcarum, ultra quinquaginta milliaria repulisti, Principem Kemenyium restituisti? Nova Prćsidia posuisti? Transylvaniam conservasti? Pape! magna hćc sunt, imo vero maxima; sed saltem in ampullatis istis verbis hćc finitur gloria; Dic mihi, quid utilitatis habet ex Tua Expeditione Hungaria? dic, reddisne nobis integram Transylvaniam, quam ccrte integram accepisti? redde Principem Kemenyium Transylvanić, cui Fidem, et Tutelam promisisti, redde Beatitudinem, Pacem, et abundantiam, quam per tuum Exercitum, et Prćsidia introducta expulisti, et tunc triumpha, et usurpa tibi tria illa verba: Veni, vidi, vici. Nos vero ultro Te Martem, Te Herculem, et liberum Patrem, Qualis odoratis Curru descendit ab Indis grato, et lubenti Animo compellabimus; Sed eheu! Nos fallimur, Tu philosopharis; atqui Philosophi solo sermone sunt sapientes, caterum in rebus agendis stultissimi; Dicis Actionem non
S aztán rátér hősünk a legjobb vezér mentegetőzésére, személyes dicsekvésére és gyűlölséges becsmérlésére, melylyel magát a magyarság fölibe helyezi. S kardja sem csapkod élesebben és nem csillog fényesebben, mint tolla a nemzeti becsület védelmében. Montecuccolinak nem a testére osztja a vágásokat, osztja a sebeket, hanem a bátorságára, vitézségére, tudására, hivatására, a míg felfuvalkodásának, nagyságának minden maga-emlegette bizonysága pozdorjává töredezik, s a gőgös olasz hivalkodó köpönyegéből a leghitványabb vezér kerül elénk. Köpenyeget még soha keményebben ki nem poroltak, mint az övét, s a nemzet nagy örömére és elégtételére maga is benne volt. Mentegetőzésének, dicsekvésének, gyűlölséges becsmérlésének minden szava ellene fordul, s maga-hánytorgatta érdemjeleiből lőnek legégetőbb bélyegjegyei.
Hogy távolból nem fejthető ki ténykedés? Miért maradt távol? Ha olyan, mint a nap, hogy az égből a földet föl nem hevítheti, közelebb kell vala jönnie; ha az ellenséget akarja vágni, nem lehet tőle messze mérföldekre. Kardja rövidségét toldotta volna meg egy lépéssel, mint a mór Regulus Bartholomei. Hogy későn, augusztusban indulhatott? Bár e hónap neve lett volna a jósjele, de megfeledkezett nemcsak a hónap dicsőséges nevéről, meg dicsőséges ura rendeletéről is, mert dicstelenül, a keresztyénség hírnevének kárára, kardja kihúzása nélkül tért vissza; pedig szégyen a vezérnek azt mondani: nem gondoltam volna. Hogy egypár várba őrséget helyezett? A török azokat az erődöket sem bántotta, melyekbe nem helyezett. Hogy a Kemény hada a bajok miatt megfélemedett? Kitünő vezér létére miért nem cselekedett úgy, mint IV. Henrik, franczia király, kiről Pietro Mattei beszéli, hogy az erélye lobogó fáklya volt, mely száz mást megvilágit a nélkül, hogy saját fényéből veszítene? Hogy katonái sokkal kevesebben voltak, mint a törökök? Miért nem szólt nekik úgy, mint Epaminondás: «Az enyéimnek kisebb számát magam pótolom!» A magyarság iránt való gyűlöletében pedig ne a nemzetet gyalázza, hanem forduljon lovagiasan, ha bátor szive van, valaki ellen a magyarok közül, az majd megfelel. Egyszerre Horatius szavait csapja az arczába:
«Mást, a ki nem bántott, mért zaklatsz s üldözöl egyre,
Te, ordas ellen gyáva eb?
Mért nem fordítod hiú mérgedet ellenem, a ki
Hogy visszamarlak, jól tudod?»*
Te, ordas ellen gyáva eb?
Mért nem fordítod hiú mérgedet ellenem, a ki
Hogy visszamarlak, jól tudod?»*
Horatius e verseit Barna Ignácz fordításában idézem: V. k. 6. l.
S ezzel az idézettel magát veti a becsmérlő elé: a nemzet helyett támadja őt, ha tetszik. A mint a nemzeti becsületért fölvette a harczot, a maga nevében sem áll félre. Különben is annyi tűzzel, büszkeséggel és olyan kegyetlen bőséggel ver vissza és torol meg minden támadást, minden kicsinyítést, a mit a gőgös olasz a magyarokra mért, mintha a legszemélyesebb ügye, az ő tisztessége és ő becsülete forogna kérdésben.
«Azt mondod,» szólítja meg méltatlankodva, «hogy Magyarországban nincsenek jó hadvezérek, sőt jó kapitányok sem, kik a háború mélyebb titkait ismernék, s hosszú évekbeli tapasztalással birnának, végre a hadi művészetben teljesen jártasak lennének. Képzeld, hogy mindezt megengedjük neked, de valjon dicsőség háramlik-e más tudatlanságából te reád, ha te sem vagy különb? Ama dolgok elbirálásából, miket te a mult évben végeztél, sem Magyarországra, sem egyetlen magyarra gyalázat nem hárul. Hogy egy viruló sereget kaptál, s azt tönkretetted, hogy többet zaklattad a jó barátot, mint az ellenséget, hogy az egész országban siralmas emlékezetet hagytál, hogy száraz szemmel és száraz karddal (melynek a mi védelmünk volt a rendeltetése) el tudtad nézni, hogyan hurczolnak százezreket török fogságba. – Kevesebbet lehet-e a leghitványabb hóhértól is várni? Nem tagadom, hogy nem sok magyar érti a hadi tudományt oly tökéletesen, a mint az egy nagy vezértől megkivánható; de arról az egyről biztosítlak, hogy nincs Magyarországon végbeli generális, sőt kapitány sem, ki azt a virágzó sereget, melyet reád bíztak, oly tudatlanul el hagyta volna veszni, vagy ha már veszni kellett, legalább az ellenség kétszeres romlásával vesz el. Mi magyarok nem értjük azt a hadi művészetet, miként kell a háborút elnapolni, az ellenség garázdálkodásait megtorlatlanul elnézni, barátot és szövetségest segítség nélkül hagyni, inkább a hazát, mint az ellenséget pusztítani, a háborúban pénzt harácsolni: ha ezek a háború mélyebb titkai, a mint mondod, akkor valóban semmit sem tudunk. Nem értettek ezekhez a mi Kinizsink, Báthorynk, Hunyadink, holott a haza megtartásáért, a keresztyénség megszabadításáért, a török kiűzésére dicsőülten estek el. És mi, kik utódai vagyunk, sem az ő dicsőségüket semmittevéssel be nem szennyeznők, sem a hazát gyáván veszni nem hagynók, bármi csekély részünk jutna is a cselekvésre. Azt mondom tehát, jóllehet a katonai fegyelem (ha ugyan a mi hibánk) az országból kiveszett, mégis meggyőződésem szerint a legkönnyebben helyreállítható, ha a magyar sereg élére valamely hőslelkű hadvezér kerülne; hiszen a római Lucullusnak sem volt hadi tapasztalása alkalmazása előtt, de a sereghez jöve, szerzett magának; így a jó magyarok bármelyike is, ha nem válnék is egyszerre olyan híres hadvezérré, minő Nagy Sándor volt, legalább a saját hazájának, melyet az idegennél jobban a szivén visel, védelmére alkalmassá lesz».
Hát ne beszéljen Montecuccoli a Rákóczy és Kemény tévedéseiről. Rákóczy nagyravágyásból bukott és megbünhődött érte. Jupiter, a kit el akar veszíteni, eszét veszi. Kemény miatta, az ő gyáva viselkedése miatt esett el. De ezek legalább hazaszeretetüket, keresztyén buzgóságukat, mely szivükben lakozott, vérük omlásával és a maguk halálával bizonyították meg, míg ő akkor sem buzdulna fel, ha a borjúk röpülnének. Nem, a magyarok nem harcziatlanok. Mondja meg Európa, vajjon Magyarország gyáva-e, mely nem látott napot elvonulni az övéi vérontása nélkül, s nincs egyetlen család, mely övéi közül ne siratna valakit. Magyarország két század óta egyedül áll ellent az ozmán hatalomnak, s egyetlen arasznyi földet nem engedett a töröknek vér nélkül át. Miként Aiax pajzsa Diomedest, úgy védjük mi a keresztyénséget; s hogy biztonságban él, nekünk köszönheti.*
ZRÍNYI válasza a Magyar Nemzeti Muzeum Sándor-kódexéből megjelent dr. KANYARÓ FERENCZ közlésében a Történelmi Tár 1887-iki kötetében (648–652. ll.) és RÓNAI HORVÁTH JENŐ kiadásában, a Hadtörténelmi Közlemények 1900-iki évfolyamában, KŐSZEGHY SÁNDOR fordításával (434–444. ll.). Fordításait némi javítással használjuk.
S azt állítja Montecuccoli, hogy a magyarok nem értenek az ő hadjáratának helyes megitéléséhez. Nem, a magyarok nem tévednek itéletükben, mert legalább azt bizonyosan felfogják, hogy a lángbaborult Magyarországra nem vizet, hanem olajat hozott, hogy Magyarország a szarvasmarhából kipusztult, az ő tábora ellenben teli azzal. S nem hibáznak abban sem, ha azt beszélik, hogy a míveletet más irányból kellett volna kezdeni és meg kellett volna ütközni; mert legalább azt mutatják, hogy kivánságaik jobbak az ő tetteinél; bár ha ő más irányban is úgy viselkedik vala, mint a hogy viselkedett, kivánságaik akkor sem teljesültek volna. A küzdelemről mégis nagyszerűen beszél, de annyi nehézséget és oly sok körültekintést emleget, hogy azok szem előtt tartásával eleink Magyarországot soha nem foglalják el, nem is védelmezik meg oly soká; csak a mióta a hadi tudománynak ez a titokzatos bölcsesége terjedt el: «Soha sem ütközni meg», azóta vesztettük el Magyarország nagy részét.
No, de ő, a sértetlen vezér, megmaradt nekünk boldogabb időkre, s talán még hálát is kellene neki mondanunk a rómaiak módjára, kik a megmenekült Aemilius Paulust szerencsekivánataikkal üdvözölték; s akkor meglehet, hogy a futékony férfi új versen majd megütközik. S emlegeti és dicséri Hatzfeld és Götz tábornokokat, hogy csak ismételt rendeletre ütköztek meg; ám mennyivel dicsőbb példák: Auersperg Gebhárd, ki Horvátország végein a törökkel felmagasztosulva csapott össze, s lelkét Istennek, jó hírét Magyarország örök emlékezetének áldozta; meg a Mannsfeldek, Schwarzenbergek, Tieffenbachok, kik a magyarokkal együtt megharcoltak a magyarokért s nevüket örök fénybe vonták. Kérkedik a maga gyorsaságával, hogy százötven mérföldet tett meg; ha jó vége lett volna és az ellenséget megverte volna, Julius Cćsárral hasonlítanók össze, ki Pharnacest nevének villámával sujtotta le. De az ellenség megközelitésével oly zsibbadás fogta el lelkét, mint Vitelliusét, ki ha mások fejedelemnek nem nevezik vala, maga elfeledi. Mind a mellett győzhetetlen hős, Hektor, ki sértetlenül távozik: s azért vár hálát a magyaroktól, noha maga minden madarak közt a leghálátlanabb. Ha a magyarok mindazzal birnának, a miket a győzelem elérésére előszámlál, ő akkor sem segítene. S a magyarok közül a leghitványabb kapitány is derekabb nála, ha nem tollal és az akademián, de karddal és a csatamezőn kell viaskodni. Eh, minek a szószaporítás, tettekkel beszéljünk.
Ime, így védelmezi meg Zrínyi a nemzet becsületét névtelen iratában, mely alakilag és tartalmilag egyik legsikerültebb, prózában a leghatásosabb alkotása. Rövid és csattanós, eleven és fordulatos. Minden szakasza csupa villámlás, az ész és szív viharának hatalmas és felséges tüneménye, de ez a villámlás megütő kővel terhes, nemcsak dörög, rendszerint le is üt. A mint a kövek, a jogos háborgásnak és igazságos megtorlásnak kövei egyre-másra csattognak, a gőgös olasz minden nagyzó és vakmerő állítása halomra omlik. Mert a Zrinyi okoskodásában szellem, tudás, csattanó élcz, maró gúny, lobogó hazaszeretet és nemes, büszke önérzet nyilatkozik meg, az előadás oly világosságával, a meggyőzés oly erejével, hogy rögtön a maga részére nyer; a színlett nagyrabecsülés, szemrehányás, gúnyolódás, felháborodás és megvetés erős hangviharával játszva, végül a szánalomnak és nevetségnek dobja oda a nagyképűsködő hőst, a legjobb, a sértetlen és győzhetetlen hadvezért. Az ő haragjában és gyűlöletében a nemzet haragja és gyűlölete tombol, mely előtt elfogódva és megigézve állunk meg, mint valami hatalmas és felséges förgeteg hatása alatt; de aztán elgondolkozunk és elszomorodunk rajta, mert mint a felczikázó villámsugár a sötét elborulás éjszakájába, a XVII. század végletes, létért való küzdelmébe ijesztő pillantást enged vetnünk: micsoda idegenség és engesztelhetetlenség volt a király táborában, mikor az ország védelmére hivatott felek ilyen hangon, ilyen gyűlölséggel beszélnek egymással és egymásról, mikor a magyar hazafiak nemcsak a török, de a német vezérek ellen is küzdeni kénytelenek. Montecuccoli és Zrínyi ettől fogva következetesen szemközt áll egymással. Mert a megalázott és megsértett olasz feledésre nem, csak boszúra gondol és áhít Montecuccoli az udvar képviselője, a methodizmus hirdetője, a nagy halogató, Zrínyi a nemzet megszemélyesitője, a megütközés híve, a merész támadó; Montecuccoli idegen, a ki szolgál, Zrínyi hazafi, az is a legjavából, kinek hazája romlása, nemzete pusztulása, egész faja jövőjének koczkáztatása forog kérdésben s érte nagy őseként az önfeláldozásra kész mindég.*
BEÖTHY ZSOLT: Képes magyar irodalomtörténet, I. k. 378. l.
De hát csakugyan Zrínyi írta-e a névtelen választ? Semmi kétség benne, hisz Andler hiteles értesülésből följegyzi, hogy a maga és nemzete védelmére ő fogott tollat s igen élesen visszaverte az olasz igaztalan támadásait. Válaszát látta és olvasta is az elesett Kemény János egyik titkáránál.* S ha egyetlen korabeli tanúnk, egyetlen hivatkozásunk nem volna, még akkor sem lehetne szerzőségében pillanatig is haboznunk; mert úgy írni ebben az időben, a hogy ez a válasz írva van, csak Zrínyi tudott. Ám nem az általános benyomásból, nem okoskodás erejéből és fényéből, a stilus természetéből és művészetéből következtetünk: hanem a felfogásnak és érzésnek, a hadi művészet elveinek és ez elvek alkalmazása módjának, az irodalmi tudás angyagának, egyes vonathozások és szólások mivoltának kétségtelen belső bizonyítékaira alapítjuk meggyőződésünket. Tojás a tojáshoz nem hasonlíthat jobban, mint a hogy ez az írás a Zrínyi irásaihoz. Az ő vitézi gondolkozásával érvel a methodizmus halogatása, a «soha nem ütközni meg»-féle tanítás titokzatos bölcsesége ellen, mert ő egész életén keresztül elméletileg és gyakorlatilag egyiránt a kész megharczolásnak, sőt a merész támadásnak követője volt; az ő büszke fajszeretetével emlegeti magasztalva a magyart, s büszke önérzetével hivatkozik Európára, mely a török ellen való hősi harczainkat hazánk megtartása és a keresztyénség biztonsága érdekében látta és ismeri; s ez a hivatkozása teljesen összevág szellemére a Vitéz Hadnagy ajánlásának kezdetével, és egészen megegyezik az Afium ama hazafias kijelentésével, hogy teliek a történetek a mi magyar nemzetünk dicsőségével, teli a világ azok emlékezetével és Európának egy szeglete sincs, mely a mi eleinkről becsülettel ne szólna, soha muzulmán vér nagyobb folyásokkal nem folyt, mint a magyar kard miatt, soha ennek a pogány holdnak betöltését úgy nem késleltette, mint a magyar.* A gondolat ugyanaz, csak a kifejezés más. Az ő hadtudományi fejtegetéseinek, a Vitéz Hadnagy, Mátyás-tanulmány és Afium hadi elveinek értelmében vallja és hibáztatja a korabeli magyar katonai fegyelem hiányát, vallja és hirdeti hőslelkű vezér alatt a magyar sereg nagy értékét és nemzeti hivatását; vallja és gúnyolja a módszeres hadviselés félszeg eljárásának balkövetkezményeit; csak ugyanazokat az irókat ismeri és idézi, a kiket Zrínyi használ; ugyanazokat a példákat hozza fel és ugyanabban a vonatkozásban érinti, mint ő teszi: a magyarok közül a Kinizsieket, Báthoryakat és Hunyadyakat; az idegenek közül a hősiességre Hektort,* a vezéri jelességre Nagy Sándort,* a gyorsaságra Julius Cćsart,* a tapasztalásszerzésre Lucullust,* a gyáva ijedtségre Vitelliust,* a személyes hatásra IV. Henrik franczia királyt.* Erdély sorsáról,* Horvátország végeiről egyképen beszél.* Montecuccoli sértetlenségéről ép olyan módon vélekedik, mint a hogyan a Mátyás-tanulmányában hangzik katonás elve: virtus vunere viret,* a vitézség vérrel virul; hadjáratának balsikerére, előre nem gondolt végére ugyanazt az itélétet hangoztatja, a mit hadi elmélkedéseiben nem egyszer alkalmaz: «Rút dolog a vezérnek azt mondani: nem gondoltam volna».* S a vitatkozást ugyanazokkal a szókkal, Ajax szavaival szakítja félbe, a miket Ruchich Jánoshoz írt egyik levele szerint a király halogató és szószátyárkodó tanácsosainak szeretne odavágni: «Minek a szószaporítás, tettekkel beszéljünk!»*
JOANNES HENRICUS ANDLER: Memoria belli Hungarico-Turcici, 91–92. ll.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 172–209. ll.
Ugyanott, 160., 240., 302. ll.
Ugyanott, 196., 219., 273. ll.
Ugyanott, 174., 243. ll.
Ugyanott, 198. l.
Ugyanott, 201. 318. ll.
Ugyanott, 155., 183., 226., 253. ll.
Ugyanott, 81., 211. ll.
Ugyanott, 173. l.
Ugyanott, 149. l.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 73., 75., 92. ll.
Győri történelmi és régészeti füzetek. II. k. 198–199. ll.
Ha nem hinnénk is a korabeli tanúnak és hivatkozásnak, ennyi egyezés és ismétlés után kételyünk nem lehet, hogy a nemzeti becsület fényes megvédelmezése valóban a Zrínyi érdeme és dicsősége!*
Dr. BLEYER JAKAB a Magyar Könyvszemlében (1900. 175. l.) azt állítja, hogy Zrínyi Miklósnak ebből az időből még egy irata kelt, nevezetesen buzdító szózatot intézett a keresztyénséghez, hogy egyesült erővel verjék vissza a pogány hódítót a keresztyén országokból. A Magyar Nemzeti Múzeum példányába írt jegyzet szerint ezt az iratot a pozsonyi diétán terjesztették. A kérdéses szózat czíme németül: Treue Vermahnung an die Christenheit. Rath an die Handgebende, wie sie sich selbst befreyen und ihre Feinde, die Türcken unterdrücken könne. Aus dem Lateinischen. Anno 1664. Kézirati jegyzete az első lapon így szól: Hćc Aphorismata, sive hi Aphorismi Sunt Autore Comite Nicolao a Zrinio celebri belliduce concinnati et Posonii sub Dićta vulgati; vagyis 1662-ben. A tanács azt foglalja magában, hogy miután a török el akarja nyelni a világot, inkább a keresztyénség nyelje el a törököt, és pedig vigyen keresztes hadjáratot szárazon és vízen Konstantinápoly ellen, két hajóhaddal és egy szárazföldi sereggel. Az egyik hajóhadat a francziák, spanyolok, portugálok, angolok, irek, dánok, svédek, s az egyesült Németalföld két része, Hollandia és Belgium állítanák ki (Aphorisma, 72.); még pedig, Hollandia levén ez országok középpontja, Amsterdamban szerelnék föl és Hágában kezelnék (A. 95., 100.); azaz itt székelne a tengeri nagy haditanács pénztárosával és titkárával. A másik hajóhadat egész Itália. Sicilia, Sardinia, Corsica és a Baleári-szigetek szolgáltatnák; ennek a fölszerelése és vezetése Velenczében folyna, azért a pápának, siciliai királynak, etruriai (toscanai), szárd és mantui herczegeknek ebben engedniök kellene Velencze részére, de a nuncius, követek vagy residensek mellette tanácsot képeznének. (A. 73., 112., 113.) A hajóhadak élére aztán a királyok és főállamok egy Generalissimust választanának. (A. 108.) A szárazföldi sereget a németek, lengyelek, a görög hitű népek tennék az oroszokkal; ennek költségeit Majna-Frankfurtban gyűjtenék, Bécsbe küldenék (A. 74., 117. és 119.), és a sereg vezéréűl a brandenburgi választófejedelmet kérnék föl. A magyarok és erdélyiek, a mit csak lovasság tehet (A. 66.), a konstantinápolyi és adrinápolyi szorosokat szemmel tartanák, nehogy valami kisebb hadi nép (nagyobbtól nem lehetne tartani, minthogy az első hajóhad a török főváros előtt feküdnék) a németeket táborozásukban megzavarhassa. Konstantinápoly megszálltára a török a keresztyén országokból mindenünnen visszavonulna, így Magyarországból is, minek következtében a dunai erősségeket (A. 118.) könnyebben vissza lehetne szerezni Zrínyi gróf vagy más valaki vezetése alatt, kiben hadi tudomány, hősi bátorság és helyismeret van. Az egyik hajóhad Konstantinápolyt szállná meg és éheztetné ki; a másik Görögországot és a Peloponnesust foglalná el, a szárazföldi sereg segítségül működnék. A mit aztán meghódítanak, elosztják egymás között: Candia és Cyprus a velenczeieknek esnék, Rhodos és a szomszédos földek a máltai lovagoknak; a mit Velencze Dalmácziában és Illyriában bírt., mint a Peloponnesust, és a mit egyesült hajóhada Görögországból elfoglalt (A. 124., 125). Itália közösként kormányozná és jövedelmét arányosan, minden egyes résznek érdeme szerint megosztaná; mert Európában egyetlen ország sincs, mely Görögország fölött helyzeténél fogva jobban uralkodnék, mint épen Itália.
A mi föld és nép az európai uralkodóknak és Németalföldnek jutna, szintén közösen kormányoznák és hasznát közösen húznák. Ázsiából Smirnába, Siriából Aleppóba és Egyiptomból, Isten győzedelmet adván (A. 128., 131.), Alexandriába kellene az adót küldeni; a mi pedig a két Arméniából, vagy a Pontus Euxinus mellékéről és Afrikából befoly, az közvetlenül a hajóhadra lenne fordítandó!
Most egyelőre a keresztes háborúra minden államban, minden rendnél, minden városban, templomban, kolostorban kellene a költséget gyűjteni, mert csak közerővel, katonai, anyagi és erkölcsi erővel lehet a törököt megsemmisíteni.
Csak egy pár pontot kell elolvasni ebből a tanácsból, hogy az ember belássa, mikép száraz és éktelen stilusa Zrínyi előadása nem lehet; csak végig kell gondolni ezen a levegőben járó és kivihetetlen álmon, hogy meggyőződjék, mikép ez a terv a mi hősünktől nem eredhet. Mint vitéz és államférfi, sokkal gyakorlatibb az ő törekvése és czélja, melyen egész életén keresztül dolgozik és fárad, a török kiverése és a nemzet felszabadítása: de az ország határain kívül nem csapong, sem attól nem remeg, hogy a török elnyeli a világot, mert ismeri annak erejét, csak a maga faját félti tőle; sem arról nem képzeleg, hogy a keresztyénség hadát valami új Bouillon Godfried ellene egyesítheti, mert ismeri a nemzetek széthúzó és összeütköző érdekeit. A ki annyira belelát az emberek lelkébe és az idők méhébe, s annyira érti a világesemények logikáját, mint ő a maga tüneményes lángeszével egy pillanatig sem gondol ilyen kivihetetlen álomra.
Ilyen tanácsot csak afféle világboldogító apostol adhat, a minő a keresztyénségnek a török ellen való egyesítésében VII. Sándor pápa törekedett lenni. Zrínyi semmi esetre nem volt. Maga a stilusa, szelleme meggyőző bizonyság; de a ki ennek nem hinne, ime, itt van a maga kijelentése, annak csak hihet.
«Ennek a tanácsnak szerzője, – úgymond – minden becsvágytól és híresség-kereséstől menten egy szent és istenáldotta buzgóság ez alatt a római császárnál egy irással és Hollandiában egy előterjesztéssel a német-holland békealapját vetette meg». (A. 157.)
Ezzel a mi hősünk csak nem dicsekedhetett?
«Az első volt, folytatja, ki egy vagy más franczia kiadványával, s az utolsó, ki egy latin iratával az angol és irföldi igen veszedelmes zavarok megszüntetését egyengette». (A. 158.)
Ezzel a mi hősünk csak nem kérkedett?
«Sohasem kételkedett, végzi szavát magáról, sem a két béketárgyalás sikerén, sem az angol és irföldi zavarok helyrehozatalán; még kevésbbé esik kétségbe ennek a keresztes hadjáratnak szerencsés kimenetele iránt, csak buzgó imádsággal kell megkezdeni és gyámolítani.» (A. 159., 160.)
Így Zrínyi csak nem beszélhetett.
Felületesség és hiszékenység tette meg ezt a tanácsot az ő irásának. Bleyer Jakab nem vizsgálta, nem is olvasta végig, csak egyszerűen megbízott a czímlap bejegyzésében, pedig annak irója azt sem tudta, hogy miről van szó. A füzet pontjait (öszszesen 165) aphorismáknak nevezi, holott aphorisma egy sincs bennök.
Ép így nem a Zrínyiek írása az az Oktatás sem, melyet Kanyaró Ferencz az ő utolsó művének állít. (Zrínyi ismeretlen munkája, 17., 24., 33, 59. l.) Pauler Gyula előtte már épen másfél évtizeddel (Vesselényi Ferencz nádornak és társainak összeesküvése, I. k. 192. l.) véglegesen tisztázta, egyenesen a Nádasdy Ferencz pörirataiból, hogy az – a szerencsétlen országbiró elmélkedése; azért a helyreigazítás alól teljesen föl vagyunk mentve.
A katholikus rendek az országgyűlésen aztán összeállították sérelmeiket és megalkották czikkelyeiket. Különös élességgel és gyűlölséggel fordultak ők is a német katonák ellen, a kik kivétel nélkül, tisztek és közlegények egyiránt, a nemeseken és jobbágyokon erőszakoskodnak, iskolákon, papi lakásokon és isten házain szentségtörést követnék el, az oltárok közelében kiskorú és serdülő leányokat megszeplősítenek, csecsemőket felkonczolnak, tűzbe dobnak, az ősi szabadságot és mentességet királyi hitlevelek és országos törvények ellenére sértik és tapodják.* S oly hangon követelték legalább részleges kiszállításukat, rendszeres fizetésüket és szigorú megfékezésüket, hogy forrongásra kész elkeseredésük tüze meg-megérzik rajta. Neumann pozsonyi személyes tapasztalásból veszi észre, hogy kevés hive van az udvarnak.* A király kénytelen megigérni, hogy a katonaság egy részét azonnal kiviteti és örökös tartományaiba helyezteti; s csakugyan szeptember havában a tábori kar az ezredekkel 9000 ember hiján kivonult az országból, a benmaradó részét pedig erődített helyekre, várakba szállásoltatja, pontosan élelmezi és a nádor alá rendeli.* A tanácskozók egyszersmind intézkedtek a horvát-tótországi királyi őrségek ellátásáról, a varasdi német katonaság kiviteléről, a társországok többi sérelme orvoslásának beczikkelyezéséről; nagyobb szükség esetére a személyes és kapunként való fölkelés szervezéséről, a török udvarnál magyar ügyvivő tartásáról s magyar dolgok tárgyalásában a magyar befolyás biztosításáról. S Lipót elfogadja és szentesíti mind e törvényeket, mert az evangelikus rendek eltávozása és a németség ellen való általános háborgás heves megnyilatkozása miatt fölkeléstől fél, s az ellenzéki áramlat erejének nyomása alatt többet enged, mint a csonka országgyűlés remélli vala. A katholikusok maguk elismerik, hogy ez az eredmény az evangelikusok állhatatosságának köszönhető.*
FABÓ ANDRÁS: Az 1662-iki országgyűlés, 177. l.
Történelmi Tár, 1881. évf. 116. l.
Ugyanott, 119. l. FABÓ ANDRÁS: id. m. 203. l.
Történelmi Tár, 1881. évf. 119. l.
A rendek végzéseik közben megemlékeztek Zrinyiről is; egyfelől a királyt fölkérték, hogy az ország erősségei közt a Kanizsával szemben levő báni végházakat és a bán új várát szereltesse föl;* másfelől egy czikkelyt terveztek érdekében. Lipót még 1659-ben megigérte és törvényileg biztosította,* hogy a bánnak a károlyvárosi véghely, sőt az egész ország és a szomszédos tartományok hasznára feltartott dubováczi vára és más családi követelései fejében, a miket néhai Rudolf császár kegyelmes kötelező levele felsorol, kellő kielégítést adand, de mindez ideig elmulasztotta; a rendek tehát most figyelmébe ajánlták a királynak, hogy az illető törvényt foganatosítsa. Lipót azonban hősünk tüntető eltávozása miatt megneheztelt és az ajánlást mindenféle kifogással mellőzte, hogy ez ügyet országgyűlésen kívül veszi fontolóra. Különben a stiriaiknak is nehéz panaszaik és sérelmeik vannak Zrínyi Miklós, valamint hajdúi és katonái ellen, a rendek előbb azokat vizsgálják és orvosolják meg; de hősünk távollétében és meghallgatása nélkül nem ereszkedtek ilyen tárgyalásba.* A stiriaiaknak elve viselkedése hálátlanság volt, Witnyédy egyenesen annak nevezi; ura sok költségei, fáradságai és nyughatatlanságaiért, s megütközésében csak azzal vigasztalja magát, hogy talán eljön az alkalmatosság, midőn elveszik érte jutalmokat.*
FABÓ ANDRÁS: id. m. 188. l.
Corpus Juris: 1659. CIX. czikkely.
FABÓ ANDRÁS: id. m. 208., 211. ll.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei. I. k. 228. l.
Zrínyi a maga nagy szivével, önzetlen hazaszeretetében felülemelkedett minden kicsinyességen, az udvar neheztelésén és a szomszédai hálátlanságán. A mint hazaért, magyar katonákat fogadott, mivel a nyáron költségkimélésből eleresztette mezei hadát,* s velük még szeptember közepén a hódoltságba csapott. Babocsáig nyomult, a várost felrablotta, fölégette, alig maradt benne három ház épen; a környező falvakat megdúlta, elhamvasztotta, Perez Ali basát megverte; a portyázásban 300-nál több rabot szedett, az égésben és fegyver miatt 700 török elveszett; holott az ő vitézeiből talán 10 ember esett el.* Pozsonyi bosszantásai után ekként szerzett magának dicsőséges mulatságot és elégtételt. Witnyédy elmelegedve irja neki, hogy a szent Isten dicsőítse meg minden igyekezetét kivánatos kimenetellel, ha közel lehetett volna, legalább ő is nézője lett volna vitézi mulatásának.* De Bécsben megijedtek, hogy ez a töröknél kellemetlenséget okoz. Mert ott mindenkép békélni akartak és nyugalmat kivántak volna. S azért, a mikor hősünk október elején nagy haddal megint a törökre ütött, sietve rendelték meg Leslienek, hogy a részletekről értesítse a hadi tanácsot.* Ám a tanács minden riadozásának és intésének ellenére pihenni nem tudott: vitézi vére vitte, ujabb küzdelemre ragadta, november közepén maga jelentette Bécsbe, hogy a törökön nagy diadalt aratott; s különösen kiemelte a német katonák keménységét azzal a kéréssel, hogy hagyják őket tovább is nála szigetében.*
Ugyanott, 200., 221. ll.
Ugyanott, 227., 228., 232. ll. Történelmi Tár, 1881. évf. 119. l.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei. I. k., 228. l. Történelmi Tár, 1881. évf. 119. l.
A császári és királyi hadi levéltárban. Windica, 68. k.
Ugyanott, Windica, 68. k.
Ennyi csatározás és fáradozás között hősünk a politikai közbajokat sem feledte, hiszen nem feledhette. Az ország hangulata a pozsonyi gyűlés után felizgulva hevesen villogott és az elégületlenség ki-kitörő fellobbanása az ő megyéiig csapdosott. A felvidék 13 megyéje és hat városa a kicsi Zemplén községben összegyűlt és elhatározta, hogy a katholikus rendek alkotta törvényeket érvényeseknek el nem ismeri, követekkel a királynak visszaküldi. A követséget ugyan Porcia rendeletére sikerült a nádornak fenyegetéssel, lebeszéléssel vagy csellel megakadályozni: de a törvények ellen való sorakozást le nem szerelhette. A megyék egész tavaszig zúgtak, egyik a másik után tagadta meg kihirdetésöket; még Mosony is, melynek maga a király volt a főispánja. Zala és Somogy, a Zrínyi megyéi, noha követeik nem evangelikusok voltak s nemességök nagy része a régi vallás kötelékébe tartozott, követték a példát; mint hősünk, a főispán jött a nemzet egységét, az alkotmány érdekét magasztosabbnak és fontosabbnak tartották minden felekezeti tömörülésnél és haszonnál.* A mozgalom ereje azonban különösen a Felvidéken forrt, a hol a lakosság a sötét elborulástól, elkeseredéstől és gyűlölségtől már úgyis nyugtalankodott, s a hol a fenyegető fekete felhő vészszel, villámmal és förgeteggel már úgyis kavargott; csakugyan a jövőnek minden vihara: a Wesselényi összeesküvése, Thököly felkelése és Rákóczy szabadságharcza majd ott kerekedik, ott csattog fel.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, II. k. 37., 53. ll.
A megyék hangulatának e villongása alatt a politikai közbajok és hazafi-gondok vigaszául, könnyítéseül Zrínyi szivét a családi öröm érzése töltötte el. Felesége Bécsben, hová nehéz állapotában vonult, rokoni gondviselés vagy avatottabb kezelés végett, november 24-ikén, őseinek családfáját egy fakadó fris hajtással gazdagította. A büszke törzs, ime, ujra virit és ki fog lombosodni: a kis Ádámban nevének, hirének, dicsőségének örököse lesz. A hű Witnyédy, ki hódoló figyelmességgel a betegeskedő asszonyon rajta tartotta szemét, mióta az bécsi útjába menet az ő sopronyi házába betért, sietve, jó kivánságtól buzogva irta meg urának a nagy eseményt, mely az istennek sok világi boldogsága közt nem az utolsó; legyen a gyermek az atyja képmása, isten szent nevének dicséretére, nemzetének istápjára, barátainak és szolgáinak örömére, szerelmes szüleinek kimondhatatlan gyönyörűségére! S ez szavaként nem egyedül az ő óhajtása, hanem mindenek reménysége; s lehetetlen, hogy az Isten annyi keresztyénnek kivánságát meg ne hallgassa.* Zrínyi eztán februárban 120 szánkóval «mindeniken három ember, három gyalog hosszú puskával és zászlóval, ment a nagy hó miatt felesége elébe Soprony alá, hogy a hódoltságon keresztül bizton haza vihesse. «Hála Istennek,» jegyzi föl Witnyédy, «ő Nagyságok jó egészségben vannak és fiok is, Ádám úr.»* A boldog apa immár a haza felszabadításáért való harczában a nemzete és családja közös szent érdekében, közös megmaradásukért küzdhetett!
Ugyanott, 247. l.
Ugyanott, 31., 36. ll.
61. ZRÍNYI GYŰRŰPECSÉTJE.
