II. AZ ÁFIUM ÉS AZ ERDÉLYI ÚJ ZAVAROK.
II.
AZ ÁFIUM ÉS AZ ERDÉLYI ÚJ ZAVAROK.
AZ ÁFIUM ÉS AZ ERDÉLYI ÚJ ZAVAROK.
30. ÁGYÚVONTATÓ KATONÁK.
(Egykorú metszet után.)
Várad elestének hatása. Zrínyi Csáktornyán busong. A török áfium ellen való orvosság. Keletkezésének oka. Iránya. Riadó a végveszély órájában. A magyar csak saját erejére támaszkodhatik. Idegenek oltalmára nem számíthat. Ha el is fajzott, szedje össze magát s kössön kardot a pogány ellen. Csakis így kerülheti el végső romlását. Egyedüli orvosság az állandó hadsereg. A seregtartás előföltételei. Az anyagiak. A katonai kiképzés eszközei. Ellenvetés az állandó hadsereg eszméje ellen. Az önbizalom, a fegyelem és az összetartás hiánya a nemzetnél. Zrínyi mindegyikre megfelel. A hadsereg száma. Szervezete. Feladatainak megosztása. A fővezérlet. Általános fölkelés háború idején. Zrínyi az új háború közelségéről. Riadójának katonai és politikai jellege. A mestermű hatása az olvasóra. Zrínyi eszméje nem új. Macchiavelli az állandó hadseregről. Az utána következő katonai irók. A svéd és törölt nemzeti hadseregek diadalai. Mit tanult Zrínyi mindezekből? Macchiavelli hatása Zrínyi munkájában. Miért nem volt megvalósítható Zrínyi eszméje. Az udvar és a nemzeti hadsereg. Zrínyi örök dicsősége. Ali basa Váradon. Barcsay és Erdély sanyarú helyzete. A török terjeszkedése. Parasztok lázadása az újonnan behódolt részekben. Az ország erős vezért keres. Kemény János behivása. A fejedelemjelölt végzetes bizalma a bécsi udvar segítségében. Wesselényi és Lippay buzgósága Kemény mellett. Kemény megindul. A szászrégeni országgyűlés. Kemény fejedelemmé választása. Erdélyi hűség. Választása német és a török szövetség között. Kemény a török háború veszedelmét hirdeti. Alkudozás a bécsi udvarral. A török hangulata Kemény iránt. A porta az adóhátralékot sürgeti. Kemény halogató politikája. A kettős játék veszedelme. A török megtudja a Bécscsel való alkudozásokat. Haragja. A beszterczei országgyűlés. A töröktől való elszakadás kimondása. Barcsay Ákos reményei élednek. Kemény ártalmatlanná teszi. Barcsay András kivégeztetése. A görgényi rab. A medgyesi gyűlés Barcsay Ákost halálra itéli. Megöletése. A medgyesi gyűlés megújítja a török elleni határozatot. A végső veszedelem küszöbén.
MI LŐN Várad elestének hatása? A király a veszteség első hírére megdöbbent, aztán megnyugodott:* a két vármegyét megkapta, Szatmárt, Kállót és a többi végházat német katonasággal megrakta; az udvar meg épen örült, hogy a békét sikerült megmentenie.* A hazafiak azalatt elcsüggedtek és elkeseredtek; még Lippayban és Wesselényiben is fellobbant az ellenzékiség, hogy emésztő tüze nőttön-nőjjön s aztán a jövőre kitörjön!* A csapás mégis senkire mélyebben és riasztóbban nem hatott, mint a mi hősünkre, ki ebben az időben a magyarok szablyája volt, csakhogy a nemzet szerencsétlenségére nem vághatott közbe. Otthon ült búsongva, háborogva, a mi közben a király üdvözletére gréczi tartózkodása alatt Petretich Péter püspököt és Frangepán György grófot az ország nevében kiküldte, Fodróczy Péterrel az oláhok, predauciusok és szlávok ügyében rendelt egyetemes bizottság összehívását megsürgette; a termésbeli segély beszedését és tárházak építését újólag elhatároztatta;* aztán Várad vesztének közvetlen hatása alatt megirta a Török Afium ellen való orvosságot, a legnemesebb és legderekabb Riadót, mely valaha elhangzott.*
DEÁK FARKAS: Nagyvárad elvesztése, 26. l.
ACSÁDY IGNÁCZ: Magyarország története I. Lipót és I. József korában. (A Magyar Nemzet Története, VII. k.) 104. l.
Lásd Lippay és Wesselényi levelezését. Országos Levéltár.
Acta et Articuli dominorum Statuum et Ordinum Croatiae et Sclavoniae, 182. l.
Az Afiumnak keletkezése idejét eddig általában 1661-re, sőt 1662 január havára tették (RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Gróf Zrínyi Miklós hadtudományi munkái, 120. l.); de az utóbbi esztendőben semmi esetre sem születhetett, mert Montecuccoli erdélyi séta-hadjáratáról 1661 szeptemberében sem említés, sem czélzás nincsen benne; pedig az idegenek szerencsétlen hadviselései és veszteségei közt ez hatna a legközvetlenebbül, s ha előbb megtörténik vala, bizonyosan nem maradt volna szó nélkül. Az Afiumnak tehát előbb kellett születnie. 1661 májusától fogva azonban nem készülhetett, először, mert Zrínyi rendszerint csak telenként áldozott az írásnak; másodszor, mert májustól kezdve, a mint szinte hétről-hétre kimutathatjuk, teljesen Új-Zrínyivár építésével és védelmével foglalkozott: az írásra sem ideje, sem türelme nem lehetett. Így ez a derék Riadó vagy 1661 tavaszán keletkezett, a mint a BEÖTHY ZSOLT «Képes Irodalomtörténeté»-ben vettük (első kiadás: I. k. 377. l., második kiadás: I. k. 396. l.), vagy még inkább 1660 végén, Várad elvesztésének közvetetlen hatása alatt. Mind a Zrínyi egyéniségének, mind a dolog természetének ez a legmegfelelőbb föltevés.
Zrínyi Crśsus néma fiaként, ki az apja életére törő katona megpillantásakor megszólalt és rémülve kiáltott: «Ne bántsd a királyt!»… a végzetes csapás láttára megszólal és a törökre, a dühös sárkányra kiált: «Ne bántsd a magyart!» A nemzet utolsó romlásának, halállal valló küzködésének közeledésekor hű őrállóként az Istentől szivébe oltott hazájához való szereteténél fogva megjelenti a veszedelmet. «Ime kiáltok, ime üvöltök,» – csendül szava, – «hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz! Imé, tudománt tészek előtted, nagy Isten, mindent, a kit tudok, kikiáltok, hogy éntőlem elaluvásomért nemzetem vérét ne kérd elől, a mint megfenyegettél az nagy Ezékiel prófétával: Ha az őrálló a közéledő kardot meg nem jelenti, a fegyver által elveszettek vérét az ő kezéből kéri számon az Úr».* Mert a magyar tengeri medveként, mely oly bátorságos és gond nélkül való a mennykő félelmétől, hogy mikor legjobban dörög is az ég, a mentül nagyobb kősziklára felhág és ott édesden aluszik, sem az őrálló jelentésére, sem a veszedelem közeledtére föl nem serken álmából. Pedig ez a botor bizodalom és mezítelen reménység meg nem menti, szükséges magának ótalmat keresnie a maga emberségében és vigyázásában Isten után, mert a szomszédoktól s idegenektől segítséget nem várhat. A török, ez a rettenetes sárkány, Váradot, Jenőt elvette, sok ezer magyar lelket rabságra vitt, sokat a kardnak élivel emésztett meg; Erdélyt, koronánknak egyik legszebb boglárát feldúlta, fejedelmét eltiporta, nemzetünket, országunkat, mint egy erdei kan a szépen nevelt szőlőt gázolja: kit illet ezen veszély, kit fenyeget ez a háború? Nem a pogányokat s idegeneket, hanem bennünket, magyarokat, «kik dicsőséges magyar vérnek maradéki vagyunk»;* nekünk kell atyáinkért, anyáinkért, feleségünkért, gyermekeinkért, atyafiainkért, hazánkért megindulnunk és halálra is mennünk, hogy a törököt feltartóztassuk és rajta boszút álljunk, mert Rákóczy elvesztésével, Erdély megalázásával és Magyarország megijesztésével még meg nem áll. Kívülünk nincsen senki, se szomszéd, se idegen nemzet, ki a mi kedvünkért, a mi veszedelmünkkel koczkáztassa a maga békességes állapotát, hisz a vízbehaló embertől fél a hajóban ülő is, hogy őtet is be ne vonja magával. A lengyel kimerült, a német segítség rákháton jár, az olasz sok országra szakadozott, a spanyol távol, a franczia hadakozó, hatalmas, de főleg magának, a muszka használhatatlan; s a történet tanúsága szerint különben is derekas veszedelmek mindég az idegenektől estek, mert a ki Magyarországba jött, vagy nem értett, vagy szerencséje nem volt a hadakozáshoz.* Zrínyi nem becsmérlésül mondja ezt, hisz egész csomó történeti példával bizonyítja; hanem azért, hogy levonhassa belőle a következtetést: hogy mi magunk ne vessünk alapot senki vitézségében, hanem míg Isten ép kezet-lábat adott kinek-kinek, azon erőlködjék, hogy az idegenek ne legyenek szükségesek főképen, hanem mellékesen, segítségül, mert bizonyára az mi sebünk senkinek úgy nem fáj, mint minékünk, senki nem érzi nyavalyánkat úgy, mint mi. Tehát következik abbul, hogy senki olyan serényen is nem nyúl az orvossághoz, mint mi nékünk kellene nyúlnunk, főképen ha az orvosság veszedelemmel jár.* Fegyver és jó vitézi elhatározás kell a bajban, ezzel oltalmazzuk meg magunkat, vagy vitézül haljunk meg mindnyájan, mert más lehetőség nincs. Másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga hazájából barátságunkért ki nem megyen: itt élni, halni kell! De miért kelljen elvesznünk vagy kétségbeesnünk, míg csontunkban velő, ereinkben vér, míg Isten mennyországban bizodalmunk lehet, míg kezünkben kopját, markunkban szablyát szoríthatunk? Az ellenség sem különb. Vagy nem azoktól a vitéz magyaroktól származtunk e mi, kik kevés számú néppel számtalan sok ezer pogányokat kergettek? Vagy nincs-e Istennek hatalmában Hunyady győzedelmeit, Mátyás király dicsőségeit kezünkben újonnan megvirágoztatni? Fáradhatatlan szorgalmassággal, untalan vigyázással, kész gyorsasággal és gyors készséggel fogjunk a magunk oltalmához minél előbb, mert csak öt esztendőt vagy kettőt sem igérhetünk magunknak,* ha nem gondoskodunk előre. S nem kell félnünk, hogy a dolog markunkban szakad. Mert a míg hadi tudományunk virágjában volt, a Hunyadyak és más vitéz királyok alatt teliek a történetek a mi magyar nemzetünknek dicsőségével, teli a világ azoknak emlékezetivel, és Európának egy szeglete sincs, mely a mi eleinkről becsülettel ne szólna. Soha muzulmán vér nagyobb folyásokkal nem folyt, mint a magyar kard miatt, soha ennek a pogány holdnak betöltését úgy nem késleltette, mint mi magyarok.* De elfajzottunk: a magyarnak hadi tudása lehanyatlott, részegség, tunyaság, gyűlölködés, fegyelmezetlenség, puhaság és ezer ilyen vétek terjedt el közötte: a haza oltalmára mégis csak a magyar jó, mert ez a legalkalmasabb, legerősebb, leggyorsabb, és ha akarja, legvitézebb nemzetség; csak jobbítsa meg magát, hozza rendbe dolgát, hadi tudását, vitézségét, fegyelmét állítsa helyre és aztán Isten nevében kössön kardot a maga ótalmára a pogány ellen!*
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 80. l.
GRÓF ZRINYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 81. l.
Ugyanott, 87. l.
GRÓF ZRINYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 89. l.
Ugyanott, 91. l.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 92. l.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 93. l.
31. A CSÁKTORNYAI VÁR UDVARA.
(Rajzolta Cserna Károly.)
32. AZ ÁFIUM EGYKORÚ MÁSOLATÁNAK CZÍMLAPJA.
(A Magyar Nemzeti Múzeum példányáról.)*
Symbolum. Ne-Bánts. Nemo me impune lacessit.
Argumentum Totius operis.
Argumentum Totius operis.
Ezzel az irással mutatik megh, hogy fegyver köll Országunkban, mi kippen köllyön ezt rendelny, tartany és más sok particularist is föltalálunk ha akarjuk.
Volenti nilail difficile
Sors bona nihil aliud.
Sors bona nihil aliud.
Az Török fatum ellen valo orvosságh Avagy Az Töröknek Magyarral való bikességhe ellen
Antidotum.
Cirus kyrally, mikor Crśsusra Sardis várossat vitatta volna, azt yria az Historia, a Városnak megvitelekor egy vitéz magára az kyralyra akadván, s nem tudván ki légyen, megh akaria vala ölny; Crśsus kyrály fia, a ki egész iletiben néma volt, és soha egy szótt sem szólhatot az előtt, ott találkozván lenni akkor az attya mellet, meghszólala a vitézhez, mondván neki: Ne bánts az kyralyt.
Vallyon nem hasonlós-e az én kiáltásom te hozzád édes Nemzetem, látok én egy rettenetess Sarkanyt melly mireggel dühösséggel teli kápával az öliben viseli a magyar koronát; én csaknem mint néma, kinek semmi professiom a mestersiges szóllásra nincsen, fölkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal el iezhetném ezt az dühös sárkányt mondvan es kiáltván: Ne báncsd a magyart. Szegény magyar nemzet, annyira juttot-e egyed, hogy senki ne
Zrínyi így kelti fel egymásután a maga hatalmas Riadójával, a tárogatónak búgó, zengő, harsogó hangjával az erős és mély érzések egész viharát. Szinte halljuk, a mint szivének, ennek a becsületes és nagy szívnek dobogása, lobogó képzeletétől és lobogó vérétől szilajabban és szilajabban ver, szerette, féltette nemzetének romlása miatt. A döbbenés kiáltásával, a megindulásnak megkapó melegével és közvetlen kitörésével kezdi szavát, hogy fajának lelkiismeretét, önérzetét, ősi vitézségét fölébreszsze és fölverje; a fájdalom panaszával, veszteségeink bánatos magasztalásával sorolja fel a töröknek, ennek a rettenetes sárkánynak féktelen dúlásait és fenyegető szándékait, mert a győztes kard mindég vérre áhít, hogy emberöltőjének haragját, keserűségét és boszúját tüzelje, felkorbácsolja; meggyőző érveléssel, kissé talán túlzó élességgel, de a történeti példák beszédes bizonyságaival mutatja, igazolja, hogy a magyar az idegenek oltalmára nem számíthat, magában kell megmaradásának, békéjének, boldogságának biztosítékait megtalálnia; bátorításul, buzdításul, lelkesítésül felidézi multjának ragyogó emlékeit, diadalait és dicsőségeit, intésül, javításul, megújhodásul feltárja jellemének hibáit, megjelöli kötelességeit és fölserkenti minden nemesebb hajlamát: így készíti elő hangulatát, szivét, eszét ép oly okos hazafisággal, mint mesteri számítással nagy eszméjének, az állandó nemzeti hadsereg eszméjének elfogadására. Mert a török áfium* ellen való orvosság nem egyéb, mint az állandó nemzeti hadsereg.
Afium-opium, török maszlag. Magyar Nyelvtörténeti Szótár. I. k. 18. l.
Szükséges azért, hogy a magyar nemzet, ha a fenforgó víztül, a török árjától meg akar szabadulni, ha magának, maradékának megmaradást kiván, mondja Zrínyi, tartson kezében fegyvert: de nem úgy, mint eddig, hanem jóval is másképen, nevezetesen tartson az ország állandó hadsereget, lábon készen, mely mindenfelé, minden órában, minden szempillantásban, télen-nyáron oda menjen, a hová szükség kivánja.*
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 97. l.
Ennek a hadseregnek száma minden időkre nem határozható meg, mert néha nagyobb, néha kisebb kell; de békeség idején, vagyis mikor nyilt háború nincs, elég volna 4000 gyalog, 8000 lovas, tehát összesen 12,000 ember. Zrínyi jól tudja, hiszen a Tábori Kis Tractában és Vitéz Hadnagyban részletesen kifejtette és megokolta, hogy gyalog az ereje a hadakozásnak, ha mégis most a lovast tervezi többnek, merőben az időre és helyzetre való tekintettel teszi, mért békeség idején nincs várszállás, nincs valami más nagy ütközet, hanem csak rablás, csataképen való meglopás és pusztítás, mire a gyalogságot nem alkalmazhatnók mindenfelé, hanem a lovast bátran elküldhetnők valahová szükség volna; mert a török végbeli ereje is lovasbul áll, s azzal kell szembeszállani; mert Magyarország keskeny és hosszú, jobbára mezőség, a gyalog gyorsan, mindenütt meg nem jelenhet, a könnyű lovas ellen meg nem állhat, míg jobban rendbe nem hozzuk magunkat.*
Ugyanott, 98. l.
Ezt a sereget szükséges hórul-hóra elegendő fizetéssel és minden fölszereléssel ellátni, hogy magát ruházhassa, fegyverezhesse és eltarthassa, s kóborolni, lopni, kijárni, szökni ne legyen kénytelen; tehát először is minden embernek fegyvert, jót és hivataljához valót kell adni, minden készületivel, szerszámával; ehhez jó erős posztót, gyalognak kéket, lovasnak verest, dolmányra, mentére, nadrágra, süvegre elegendőt; aztán hétről-hétre vagy lisztet, vagy kenyeret és sót, minden hónapra lovasnak szénát és abrakot; másodszor pénzt, rendes havi fizetést kell adni, mert senki nem szolgál ingyen örömest, hanem nyereségért, előmenetelért, becsületért; a gyalogosnak kevesebbet, a lovasnak sokkal többet, lovára nézve is: de úgy, hogy ne legyen se fölöttébb, se szűkösen. Aztán legyen minden zászlóaljnak kincstartója, s minden vitéz fizetésének legalább nyolczad részét húzza le és gyűjtse meg, mert ha mind megkapja is, mind elkölti: így azonban egynéhány esztendő múlva rabság, betegség, sebesedés és rokkanás esetében lesz mit elővenni.*
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 99. l.
Ebbe a seregbe szükséges a katonai képzést és fegyelmet behozni és örökös gyakorlással föltartani, mert Vegetiussal szólva, bármennyi hadunk és bármely szivű lesz: ha nem lesz képzett, gyakorolt, semmit sem ér, mert nemcsak abban van a hadi tudomány és mesterség, hogy a vitéz verekedjék akármiképen, hanem okossággal. A medve erősebb az embernél, a párducz gyorsabb, az oroszlán serényebb, az ember mégis mindeniket meggyőzi okossággal; lovat, ökröt, elefántot szolgálatába kényszerit, nem erejével, nem bátorságával, hanem okosságával. Mennyivel szükségesebb ember ellen az okosság; kivált a török ellen, ki több és ravaszabb nálunk. Jobbnak kell tehát lennünk, vitézebbnek, tanultabbnak is, ha meg akarjuk verni.*
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 107. l.
33. MAGYAR GYALOGOS ZRÍNYI KORÁBAN.
(Richter Aurél rajza egykorú metszetről.)
Zrínyi előre tudja, hogy a magyar nem bízik ez eszmének: az örökös nemzeti hadsereg tervének megvalósításában és sikerében, mert nem bízik magában, hogy hadi tudományát és állapotját abba a rendbe hozhassa, a melybe hozni kellene; mert a szabadságot annyira tágan értelmezi, hogy akármely hajdúcska is vagy katona nem örömest áll az ilyen oskolába, fegyelmezésbe, szolgaság levén neki a rend és rabság a szabály, a szabad legény neve pedig a legszebb czím; mert az ilyen igyekezet vagy tervezet egyes embertől, magános úrtól kivihetetlen.* Egyenként, ép oly eszesen, mint alaposan megfelel mind a három ellenvetésre vagy nehézségre. Az önbizalmatlanság csak tunyaságból ered, az újonczok jó megválasztásával és begyakorlásával, a mint a rómaiak tették Vegetius szerint, a régi vitézséget helyre lehet állítani; a jó nemest, a jó katonát föl kell fogadni, ha vagyon; de ha nincs, hadi népünket pórbul kell venni,* mely jobb az eltunyult nemesnél, részegeskedő udvari katonánál és rakonczátlankodó végbeli vitéznél, meg a jó ifjú polgár legényből, de gondos kiszemeléssel. Az ábrázatjáról, termetéről, vidámságáról könnyű megismerni, a ki alkalmas és a munkában még el nem gyötrődött. S ezt a hadi népet jó, tudós tisztviselők által ki kell képeztetni; ha ilyenek nem akadnak a magyarok közül, pedig egyelőre nem akadnak, idegeneket kell fogadnunk más nemzetekből: skótokat; birodalombeli németeket, helvéteket, belgákat, hollandusokat, német hadban forgott olaszokat, mert nem szégyen attól tanulni; a ki tud; sőt szégyen nem tanulni, a tudatlanságban megkötözködni. Carthagó Xantippust nem szégyelte felfogadni a rómaiak ellen, a franczia király svájcziakat és skótokat tart, a portugal francziákat és a muszka németeket.* Nekünk sem kell szégyenleni idegen jó tisztviselőket fogadni, csak akarjuk, s nyissuk meg erszényünket, maguk jőnek hozzánk mindenfelől: de mihelyest a magyar megtanul hadakozni, a tisztviselők is magyarok legyenek, mint Mátyás király, Báthory Zsigmond és Bethlen Gábor idejében. A szabadság szép ugyan, szebb dolog nincs a világon, de a katonai fegyelemmel nem ellenkezik; sőt ez tarthatja meg és biztosíthatja leginkább. A hajdú vagy katona szabadsága nem egyéb, mint hogy szabad legyen a dologtól, az őrállástól, a harcztól, szabad legyen zsákmányolnia, részegeskednie, urat, hadnagyot cserélnie: ez a szabadság pedig csak ártalmas. A ki vitézkedni akar, fegyelmet tartson, hadi rendet kövessen; a ki nem hajlandó, legyen úr, legyen főember, legyen polgár, legyen mesterember, csak szabad legény ne legyen; az ilyet ki kell pusztítani, mert a többit is megrontja.*
Ugyanott, 108. l.
Ugyanott, 109. l.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 109., 111. ll.
Ugyanott, 112. l.
34. MAGYAR LOVAS VITÉZ ZRÍNYI KORÁBAN.
(Richter A. rajza egykorú kép után.)
Természetes, hogy ezt az örökös hadsereget egyes ember, magános úr fel nem állíthatja, hanem az egész ország, egész nemzet egyetértő akaratával, mindnyájunknak, magyarokul és horvátokul, össze kell fognunk, s ezt a hadi rendet törvényképen, vagy szentség módjára tartanunk; a szükséges pénzt vegyük reá onnan, a hol van; ha az oltárról is, mint Dávid elvette az igéret kenyerét, sőt annyival inkább, mert az Isten nevéért akarunk véle élni; keressük elő ládáinkban, áldozzuk fel jövedelmeink egy részét, és pedig első sorban az ország elei, aztán az alattok valók. Ilyen módon az egyház, a főrend és a többi lakosság vállvetett áldozatával a nagy eszmét megvalósíthatjuk, sikerét biztosíthatjuk.*
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 113. l.
Zrínyi azt kivánja, hogy ez az örökös nemzeti hadsereg békesség idején 12,000 emberből álljon, s az ország belsejében egy táborban együtt legyen; miből önként következik, hogy szélylyel a végbeli vitézlő népet is meg kell tartani és jól kell fegyverezni. A központi sereg lenne a dandára, a derékhada a végbelinek; azt az ország, ezt a király fizetné, s a kettő a haza oltalmában összeműködnék. Nevezetesen ha a török apró csatákkal, csak egy basaság népével pusztít, az érdekelt végbeli főkapitány a maga hadával védekezhetik, esetleg a szomszédos főkapitánytól segítséget kérhet; ha az egész budai vezérség indul meg, a megtámadott főkapitány forduljon a közzépponti derékhadhoz, melynek fővezére magyar legyen, ki aztán annyi segítséget küld neki, a mennyire szüksége van. S minden kárt meg kell torolni, minden arczulcsapásért a töröknek kettőt-hármat kell adni, a békesség idején elvett falvakat visszafoglalni, mert különben mire volna ez a hadtartás, nehéz és költséges fáradság, ha az egész ország hódolt, s mi csak abban maradunk, a miben vagyunk. A fölmentett polgár aztán az előbb fizetett adó felét az állandó seregre adná… Ha pedig háború volna, nem 12,000 embert, hanem az egész nemzetet föl kell fegyvereznünk s a tanult hadból elővett jó tisztekkel begyakorolnunk, mert a tudatlan harczos semmirekellő, a tanult jó.* Mert az erő ellen erő kell, ha nem számmal, hát képzettséggel, vitézséggel meg kell győznünk a törököt; mert oly nemzettel van dolgunk, a ki nálunknál ravaszabb, álnokabb, több, s ha fegyverrel meggyőz, mindennel meggyőzött. «Az mi régi szent István királyunknak koronája semmi a pallosa nélkül, mondja Zrínyi jelentősen, héában azzal koronázza fejét, a ki oldalára kardját nem övedzi. Más nemzetek, kiktül messze vagyon a pogány szomszéd, kiknek hosszabb reménységek lehet, és a veszedelmet nem olyan közelbül látják, mint mi, öltözzenek biborban, bársonyban, kamukában; mi, kik immár a pogánynyal ennyi kárunkkal összebomlottunk és háborodtunk, nem viselhetünk egyéb öltözetet a fegyverderéknél, pánczélnál, egy szóval vasnál és fegyvernél».* Ha így cselekszünk, mások is szívesen segítenek, mert a kinek fegyvere és elszánása kész, sok barátot talál, ellenséget keveset vagy semmit. S ha nem segítenének, csak a magunk erejéből is tehetnénk oltalmunkra annyit, a mennyi elég volna; mert ha nyáron a túlnyomó erővel szembe nem szállhatnánk is, télen, a mikor visszavonul, foglalhatnánk, jelentékenyen előhaladhatnánk, lassan mégis felszabadulnánk, s a török maga keresné a békét, melyet most vérünkkel vásárlunk meg.*
Ugyanott, 115. l.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 147. ll.
Ugyanott, 118. l.
A mi védekezésünk alapja legyen békesség idején tizenkétezer ember, holott hadakozás ha lenne, (az mint hogy legyen is az én tanácsom szerint, veti közbe) legalább 12,000 gyalog és annyi lovas, összesen 24,000 tanult vitéz, de csak pro fundamento; mert ehhez elegendő ágyúval és mindenféle hadi szerszámmal az egész nemzetet föl kell kelteni. Különben ha vonakodunk, ha Váradot vissza nem veszszük és Erdélyt elvesztjük, magyaroknak se mondjuk magunkat; fussunk ki az országból, elég puszta ország vagyon Braziliában, kérjünk a spanyol királytól egy tartományt, csináljunk egy gyarmatot, legyünk polgárrá. De ha ki bízik Istenében, vagyon egy csepp magyar vér benne, kiáltson föl égben az Istenhez és énekelje Deborah énekét: A kik Israel fiaiból önként ajánljátok lelketeket a veszélynek, áldjátok az Urat; új háborút hirdet az Úr, s az ellenség kapuit maga rontotta le. Szereti szivem Israel nagyjait, kik önként ajánljátok magatokat a vészre; áldjátok az Urat. Úgy legyen!»*
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 119. l.
Ime, a nagy eszmének, az állandó nemzeti hadsereg eszméjének előterjesztése a kivitel föltételeivel és módjaival, esetleges akadályaival és nehézségeivel, béke és háború idején való rendeltetésének és hasznának kilátásaival és reményeivel részletes és alapos tárgyalásban. Mert Zrínyi világosan és bizton veti meg a tervet, oly eszmék rendezésével és összefoglalásával, melyek lelkében rég kiforrtak és megtisztultak, a hadi tudomány és hadi tapasztalás közrehatása alatt; aztán világosan és bizton okolja meg a korabeli viszonyok ismeretével, a felhozható kétségek és ellenvetések előszámlálásával és megczáfolásával, hogy ekként nemzetét áldozatkészségre és cselekvésre ragadja! Beszédében a hév és erő fel-felcsap, az értekező elemek: a számok, érvek, bizonyítások nyugodt hangjába az érzések eleven rezgése, hatásos játéka olvad, a mitől a maga egészében fölmelegszik, megélénkül, az alanyi megnyilatkozások és nemzeti vonások közvetlenségénél fogva szívhez talál, hogy ne csak meggyőzzön, hanem meg is indítson, megindítsa és hazája oltalmára fegyverbe állítsa a magyart, mely minden hibája mellett a legalkalmasabb, legerősebb, leggyorsabb, és ha akarja, a legvitézebb nemzet. S a mint önbizalmatlanságunkat eloszlatja, szabadságszerető aggodalmainkat lecsillapítja, fegyelmetlenségünket keserű fájdalommal korholja, hadi tudásunk, képzésünk, szervezetünk javításának szükségét és lehetőségét, az örökös nemzeti sereg erőforrásait és anyagi eszközeit kimutatja, mind biztosabbá rakja, veri, emeli az alapot, melyre az új szervezetet, új rendet, új honvédelmet föl lehet és föl kell építenünk; mert különben, jós lélekkel megjövendöli, csak öt esztendőt avagy kettőt sem igérhetünk magunknak; s két esztendő mulva csakugyan, bárhogy fázott Lipót és vaczogott Porcia herczeg tőle, benne voltunk a nagy háborúban. Zrínyi a maga lángeszével, éles szemével előre látta az idő fejlődését, fölismerte az események logikáját; azért előre sürgeti, hirdeti, kiáltja és üvöltve megjelenti, hogy elaluvásáért nemzete vérét tőle ne kérje számon az Úr, a közeledő veszedelmet; előre sürgeti, hirdeti, kétségtelen bizonysággal megbizonyítja, hogy ennek a veszedelemnek elfordítására áldozni kell mind közönségesen: az egyháznak, ha az oltárról veszi is el, mint Dávid elvette az igéret kenyerét, a főrendnek, nemességnek és polgárságnak, ha fényelgése árán is, jövedelme egy részével, a parasztságnak vérével, mert az örökös nemzeti hadsereget az egész ország erején kell szervezni és tartani, a jó nemesből és jó katonából, ha van, a pórból és az ifjú polgárlegényből, ha szükséges. S a mint beszél, érvel, lelkesít, ennek a hadseregnek mivoltát és hivatását: magyar fővezér alá helyezését, jó magyar tisztek képződéséig idegen tisztek által való betanítását, a török ellen támadó működését kifejti, mert hiszen minden beütését vissza kell verni, minden arczulcsapását kettővel-hárommal viszonozni, nyilt háború esetén az egész nemzetet fölfegyverezni, s télen foglalva, nyáron védekezve, az egész országot fölszabadítani, szava mind érczesebbé, határozottabbá és ünnepiesebbé lesz, míg végre az Irás rajongásával csattog: «Új háborút kiván az Úr!» A mi az ő szive keserűségével a legteljesebben összecseng, mert a hadakozást maga akarja, tanácsolja vala.*
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 118. l.
Zrínyinek ez a Riadója részben politikai szózat, részben katonai emlékirat, jegyzi meg helyesen Rónai Horváth Jenő: de tartalmi két eleme a legszorosabb egységbe forr, mert az iróban a katona a maga hadi tudásával, tapasztalásával, nagy olvasottságával a hazafi czélzatát szolgálja Az egész ép oly nemes, mint magvas alkotás, a hazaszeretetnek és mély belátásnak ragyogó emléke, a hazai és külföldi állapotok biztos ismeretével, az okoskodás lendületes erejével az állandó nemzeti sereg, hadi jó rend és fegyelem fényes igazolásával; szerkezetileg pedig arányosan kikerekedő szép munka, világos beosztással és tagolással; a döbbenet kiáltásának a vallásos rajongás kijelentése, a Deborah éneke épen megfelelő: a megnyitó és befejező szavak két hatalmas érzése, az erős és mély érzések változatos hangfutamai után, mesterien összezeng. Megihletődéssel kezdjük olvasni és megindulással hagyjuk abba: hatása ma is maradandó.
Eszméje azonban nem új, nem is a Zrínyi eszméje. Már előtte másfélszáz évvel kifejtette a rómaiak példájára hivatkozva Machiavelli abban a párbeszédes értekezésében, melyet a hadviselés művészetéről* Cosimo Ruccellai, Fabritio Colonna, Zanobi Buondelmonti, Battista della Palla és Luigi Alemanni ajkára ad; sőt meg is valósította azzal a rendes sereggel, melyet az ő ajánlatára szülőfölde, Firenze, fölállított, s a nagy éhinség és dögvész bekövetkeztéig fentartott. S már világszerte emlékezetes volt a svéd és török nemzeti állandó hadsereg; annak szerkezetét és sikerét hősünk a Gusztáv Adolf háborúinak dicsőséges történetéből nagy szeretettel tanulmányozta, ennek rendjét és hódítását személyes tapasztalásból és hazánk küzdelmeiből jól ismerte; sőt nálunk is, épen az ő bánsága területén megvolt az eszmének fejleszthető magja a kulpai állandó nemzeti őrségben, mely emez irodalmi és gyakorlati előzmények nélkül is ösztönt ébreszthetett volna a tervezetre. Nem újak a tervezet föltételei és módjai, indítékai és eszközei sem, melyeket Zrínyi felhord és megállapít. Például a maga örökös hadseregét a gyalogság fölényének ellenére most főként lovasságból kivánja szervezni, a minek megokolásában a török végbeli lovas hadán és a gyakorlati szükség követelésén kívül elméletileg ép azzal az érveléssel él, melyet Machiavelli használ a lovasság czéljának és a párthusok győzelmének fejtegetésekor. A lovasság czélja szerinte földeríteni, az ellenség országát benyargalni és megszállni, seregét megnyomni és nyugtalanítani;* a párthusoknál mindamellett védekezésre szolgált, s országuk roppant területénél fogva ugyancsak vitézül viselkedhettek a szervezetök és rendjök miatt nehézkes és késedelmes rómaiak ellen, kik a magok nagy kára nélkül lóra nem kelhettek; míg a parthusok ma itt, holnap mérföldekre voltak, Crassus és Marcus Antonius seregeit elrontották.* Például a maga örökös seregének ellátásában ép azokat a módokat akarja behozatni, a melyeket különböző hadi tanulmányaiban megállapított;* a szokás pedig bánsága területén a kulpai őrség fizetésében nagyrészint követett. Itt adtak rendszerint a fizetésbe pénzt, posztót, élést, a mint időről-időre telt: Zrínyi ezt az eljárást csak rendszerezte és tökéletesítette, a rómaiak példájára, kedvencz katonai iróinak tanulmányából. S itt szavaztak mint rendszerint ennek a fizetésnek fedezésére évi hadi adót melyet az egyház, a főrend, a köznemesség jobbágyai után kapunként, vagy füstönként hordozott, s a városi polgárság a maga közösségében viselt: Zrínyi csak ezt az áldozatot követelte és általánosította; ezért bizony sem a rendi alkotmány felforgatójának, sem őrültnek nem lehetett nevezni; még csak meg sem előzte szellemének gyorsabb-röptében két századdal a maga korát;* hanem egyszerüen írásba foglalta, törvényül szabta, a mit a gyakorlati szükség a rendi alkotmány keretében már létrehozott és meghonosított. S itt emlegették örökkön, sérelmekbe vették és törvényekbe igtatták, hogy a katonai állásokba, fő- és alkapitányságokba idegenek helyett a kormány érdemes belföldieket alkalmazzon, mint a hogy az ország a kulpai nenzeti őrségnél hazafiakat alkalmazott; Zrínyi csak magához maradt következetes, mert hiszen a sérelmek és törvényczikkelyek az ő részvételével készültek, ha az örökös magyar nemzeti hadsereg élére magyar fővezért és majdan magyar tiszteket óhajt állítani. S ebben az óhajtásában sincs semmi újság és semmi eredetiség; sokkal meglepőbb és merészebb az a kijelentése, hogy az egyelőre és tanítókul alkalmazott idegen tisztek közül a stiriai és austriai tiszteket egyenesen kizárja;* mert ezzel a király, az udvar, a bécsi és gréczi hadi tanács s a végbeli főkapitányok érzéseibe ütközik; de okos és természetes kikötés, mert ezek az alkotmánynak, törvényeknek és hatóságoknak fittyet hánytak; mert örökös fegyelmetlenségökkel, zsarolásukkal és féktelenségükkel Bécs kezére dolgoztak; az idegen katonaság és általában minden katonaság iránt a bizalmat és becsülést annyira kiölték a magyar szivéből, hogy ha ez az örökös nemzeti hadsereg eszméjét elfogadja és megvalósítja: csak abban a reményben és azzal a biztosítással teszi vala, hogy ekként tőlük és üzelmeiktől megszabadulhat. Zrínyi ennek a reménynek, ennek a biztosításnak meggyökereztetésére veszi létföltételül a fegyelmet, s ép oly igaz melegséggel és erős meggyőződéssel dicséri, mint Machiavelli, ki a század megromlottsága jelének tekinti, hogy a katonai fegyelem módjait és rendtartásait nem becsülik, s olyan fegyelmezettséget, engedelmességet és tisztesség-tudást követel a hadi néptől, hogy ha szállásainak közepette állna egy megrakott almafa, gyümölcsét érintetlenül hagyná,* a mint a régi regékről sokszor olvasni lehet; s a mi Zrínyink ép oly hevesen ostorozza és keményen elitéli a gyülevész hadak kicsapongásait és szabad legények féktelenkedéseit, mint Machiavelli a zsoldos seregek és szabad csapatok fosztogatásait és gyilkosságait, miket elkövetnek a baráton ép úgy, mint az ellenségen;* mert az ilyenek rendesen nem a népek javából, hanem a seprejéből kerülnek össze: zavargók, renyhék, rakonczátlanok, vallástalanok, káromkodók, játékosok, szökevények, minden tekintetben hitványok, a mely tulajdonságok fölöttébb ellenkeznek az igazi és jó katonasággal. Sőt éles jellemzésök szinte vonásról-vonásra összevág, a mint már Kőrösi Sándor kimutatta.* Zrínyi ezek helyett kivánja a fegyelmezett örökös hadsereget felállítani, a nemzet saját fiaiból, a jó nemesből, jó katonából, ha lehet, a paraszti munkában még el nem törődött pórbul és ifjú polgárlegényből, ha szükséges, épen mint Machiavelli, ki hasonlókép a saját alattvalókbul akarja szervezni, még pedig a parasztokból, mert ezek a kényelmetlenségek elviselésében gyakoroltak, fáradalmakban edzettek, megszokták a napban állani, árnyékot kerülni, tudnak a vassal dolgozni, árkot ásni, tehert hordani, a mellett se nem ravaszok, se nem rosszak, meg a polgárokból, különösen a lovast; a mi irónk szerint az ábrázatjáról, a termetéről, a vidámságáról itélhetni meg, a ki katonáskodni jó; az újonczok kellékeit tehát általánosságban jelöli meg; az olasz tudós ellenben Vegetius követésével, szinte fordításával részletesen sorolja fel, de ép abban az értelemben, hogy szemük legyen élénk és vidám, nyakuk inas, mellük széles, karjuk izmos, újjok hosszas, hasuk kicsiny, csipőjük kerek, lábszáruk és lábuk sovány;* az is, ez is az újonczok betanítására jó, tudós tisztviselőt, más szóval gyakorló mestert alkalmaz,* mert az ép oly erős meggyőződéssel hangoztatja, hogy a tudatlan nép haszontalan,* mint a milyennel ez szabja meg, hogy a gyakorlást a legnagyobb szorgalommal kell űzni, mert e nélkül a gyakorlás nélkül senki sem lesz jó katona;* azért a seregnek essercitató-nak kell lenni, a mint Machiavelli tanítja, vagyis exercitatusnak, a mint Zrínyi mondja.* A mi hősünk e követelése nem itt hangzik el először nála, mert hiszen a Vitéz Hadnagy-ban újra meg újra megvitatta a hadi fegyelem, rendtartás és gyakorlás kérdéseit, hanem itt, kétségtelenül a nagy olasz államférfi hatása alatt jut kifejezésre, a mint az előzmények annyi egyezése bizonyítja. S az ő hatásából nyeri valószinűleg azt a gondolatát is, hogy a maga örökös nemzeti hadseregét egy megszabott állomáson tartsa, mert Machiavelli említi a római császárokról, hogy ezredeiket rendszerint megszabott állomásokban tartották;* s mindenesetre tőle veszi a példát és érvet, hogy a szabadságára féltékeny magyart megnyugtassa, mikép a jó katonai fegyelem, vagy inkább fegyelmezett katonai erő nem ellenkezik a szabadsággal, sőt semmi ez világon nem leszen nálánál, a mi jobban megőrizze és megoltalmazza,* mert Machivelli fejtegeti, hogy a fegyelmezett nemzeti hadak senkinek nem okoznak kárt, hanem hasznot, s ezek segítségével a városok, államok tovább megmaradtak épen, mint a nélkül; fölfegyverezett Róma négy századig szabad volt, Spárta nyolczig; míg más államok negyven évig sem maradtak szabadok, noha fegyverezetlenek voltak. Mert minden államnak szüksége van seregre, s ha magának nincs, idegen tart, már pedig a közjónak sokkal könnyebben árt az idegen, mint a nemzeti had, mert sokkal könnyebben meg lehet rontani, egy hatalomvágyó polgárnak sokkal könnyebben meg lehet nyerni, hogy a fegyvertelen embereket elnyomja,* mint cselekedte Franzesco Sforza a milánóiakkal, kiknek katonája volt; nemcsak megcsalta őket, de szabadságukat eltörölte és fejedelmükké lőn.* Zrínyi ennélfogva a maga örökös nemzeti hadseregét, s annak katonai rendjét törvényképen, szentség módjára szeretné tartani, «mert ehez sok dolog szükséges, a kit nem jó volna mind papirosra tennem, nem is lehetne, de meglehet, ha mindnyájan egyet akarunk».* A sok dolog között bizonynyal a legszükségesebb és legnehezebb: a király és udvar beleegyezése, mert az örökös nemzeti had az ő birodalmi czéljokat, abszolutizmusra törekvésüket, jog-, törvény- és szabadságkobzásaikat akadályozta volna leginkább. Zrínyi azt hitte, hogy közakarattal ez is kivihető, többet bízott alkotmányunk erejében, mint az uralkodó rendszer következetességében. S ezen a ponton tévedett: de tévedése alkotmányos érzésének, szabadságszeretetének a legcsattanósabb bizonyítványa, mert fennen hirdette, hogy közakarattal az új hadi rendet felállíthatjuk, az új hadi renddel szabadságunkat biztosíthatjuk, holott nincs a szabadságnál szebb dolog!* Valóban az örökös nemzeti hadsereg ép oly erős és hatalmas oltalmul szolgált volna Austria, mint a török ellen; épen ez az oka annak, hogy Zrínyi remek Riadója a maga idejében meg nem jelenhetett, terve meg nem valósulhatott a nélkül, hogy Magyarország államférfiai és rendei vakságban szenvedtek volna.* II. Rákóczi Ferencz kora kellett ahhoz, a mikor a nemzet az uralkodóházzal szakított és szemben állt, hogy nagy eszméi világot lássanak és beteljesedjenek. A bécsi kormány önmaga ellen nem fegyverezhette föl a magyart, ez pedig a javaslat nagy hordóerejének és fontosságának minden belátásával sem fegyverkezhetett az ő hozzájárulása nélkül. Más király kellett volna, nem Lipót, más miniszterekkel, nem Porciával és társaival; nagy jellemek kellettek volna, fölvilágosultak, alkotmányosak, a nemzet fejlesztésére és nem elnyomására törekvők, hogy a Zrínyi kifejtette nagy eszmét, az örökös nemzeti hadsereg eszméjét megvalósítani engedjék vagy épen segítsék.
NICOLO MACHIAVELLI: Tutte le opere. (Firenze, 1550.) IV. k. L’Arte della Guerra, 7., 9. ll.
NICOLO MACHIAVELLI: L’Arte della Guerra, 45. l.
Ugyanott, 46. l.
SZÉCHY KÁROLY: Gróf Zrínyi Miklós. I. 229., 233–34., 241–42. ll. II. k 287–289. ll.
RÓNAI HORVÁTH JENŐ az Afiumhoz írt megjegyzéseiben: GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 130. l.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 110. l.
NICOLO MACHIAVELLI: L’Arte della Guerra, 182., 11. ll.
NICOLO MACHIAVELLI: L’Arte della Guerra, 14. l.
Magyar Tengerpart. Fiume, 1893. évfolyam, 12. sz.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 109., 103. ll. MACHIAVELLI: L’Arte della Guerra, 29. ll.
NICOLO MACHIAVELLI: L’Arte della Guerra, 30. l.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 107. l.
NICOLO MACHIAVELLI: id. m. 48. l.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái. 115. l.
NICOLO MACHIAVELLI: id. m. 30. l.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 112. l.
NICOLO MACHIAVELLI: id. m. 26. l.
Ugyanott, 14. l.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 112. l.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 111. l.
Ugyanott, 126. l.
35. MACHIAVELLI HADTÖRTÉNETI MUNKÁJÁNAK CZÍMLAPJA.
36. CSÁKTORNYA ZRÍNYI KORÁBAN.
(Egykorú metszet után.)
Hősünknek örök dicsősége marad, hogy nálunk először ő pendítette meg és dolgozta ki, hogy tervezetébe a Machiavelli tanulmányából, katonai ismereteinek tárházából, a haladás megfigyeléséből és az élet követeléséből mindazt kiszemelte és fölszedte, a mi a legjobb és legjelentősebb, a mi a jövendő idők alkotó és jellemző elemévé lesz; örök dicsősége marad, hogy a nemzet egyetemes fölfegyverezéséről először ő beszél, s a török ellen való küzdelem hármas vonalában oly védelmi rendszert szab meg, mely katonai szempontból annyira kifogástalan, mondja az illetékes szakíró, hogy majdnem kétséget támaszt bennünk: valljon csakugyan a XVI. században, csakugyan Zrínyi írta-e azt, vagy csak neki tulajdonítjuk? Mert e terv nem azon század, még kevésbé a következő század, hanem a jelenkor hadművészeti elveire vall, melyekkel teljesen megegyezik. S a támadás tervével együtt bármely hadművészeti tankönyvbe bele illik.* Ennek a rendszernek magva ugyan megvan a korabeli védekezés módjában: de ő általánosítja és tökéletesíti, a mikor összefoglalja. S örök dicsősége marad, hogy a magyarság érzésével, a haza szeretetével, faji büszkeségével annyira teli a szive, hogy ezt a nemzetet minden nagyra képesnek tartotta; ezért sikolt fel a döbbenet felkiáltásával, mely később a Riadó czímévé és általános jeligévé lőn: «Ne bántsd a magyart!»* Ezért buzog, áldoz, fárad és harczol egész életében, hogy a török alól fölszabadítsa. Minden érzése, törekvése a Török Afiumban egyesül: benne lelkének lelke nyilatkozik meg.
GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 131. l.
SZABÓ KÁROLY: Régi magyar könyvtár. (Budapest, 1879.) I. k. 672. l.
37. AZ ÁFIUM ELSŐ KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
Sajnos, hogy ez a Riadó a maga idejében nem jelent meg, a viszonyoknál fogva meg nem jelenhetett; így a nemzetet Várad visszavételére, a török hódoltatás visszaverésére föl nem gyújthatta; Zrínyi hiában emésztette magát keserüségének és rajongásának tüzében, Barcsay hiában szólongatta az ország nádorát segítség és szabadítás végett: Váradban Ali parancsolt. Büszke, fenhéjázó vezér volt, bár a lovagiasság nem minden érzése nélkül; csakhogy most a diadal és dicsőség mámorában követelésen kívül más szavat nem ismert; hiszen nemcsak a siker tényétől, de a császári kitüntetés fényétől is ittasult meg: ura főszerdárnak nevezte ki, karddal, zászlóval, paripával, kaftánnyal, pazér ajándékkal tisztelte meg.* S ő minél nagyobb érdemet akart szerezni, kényszerrel, fenyegetéssel. Az alföldi parasztságot, valami 50,000 emberig, felhajtatta, a várnak árkait és kőfalait kijavíttatta, magyar dolgozott a török biztosítására a magyar ellen;* az erdélyi három nemzetnek és Barcsay Gáspár kormányzónak keményen, a hatalmas császár áldott fejére való esküvéssel meghagyta, hogy 10,000 erszény pénzt két esztendei adóval, 160,000 tallérral együtt* Hasszán kapudsi basa kezébe azonnal lefizessenek és minél hamarabb beküldjenek, különben magokat, feleségöket, gyermekeiket éles szablyája eledelére veti, javaikat elprédálja, váraikat elfoglalja és országukban benne marad.* A fejedelmet aztán Haller Gáborral haza eresztette, hogy a roppant összeg behajtása annál foganatosabb legyen. Mintha az a pénz, a mit Gillányi György Várad megadása után harmadnappal adóba meghozott, épen csak semmi volna!* S magyar sanyargatta kétségbeesetten a török érdekében a magyart és kétségbeesés lőn a következménye: Csikban és Háromszéken a székelvség fegyverre kelt és ellenszegült. A csiki lázadás ugyan hamar vérbe fult, a háromszéki megjuhászodva lecsillapult; de a kedélyek nyugalma vissza nem tért, nem még a segesvári országgyűlés intézkedéseire sem. A szegény fejedelem magán és országán segíteni, a helyzeten uralkodni nem tudott: sem a törököt kielégíteni pénzzel, sem a magyart megvédeni karddal nem birta. Borban és szerelemben felejtette baját. S ellene az elégületlenség, elkeseredés és pártolkodás tüze a zsarát alatt izzott, fellobbanásra annyival készebben, mert az országnak szakadatlan vesztesége miatt egyre elevenedett. Alig esett el Zaránd és Szörény megye, következett a szilágyságbeli Kraszna és Közép-Szolnok, melyek nyomorú népe a szükség félelméből és önfentartás ösztönéből mindjárt szeptember elején önként behódolt. S a mit a török hatalomnak ezzel a terjeszkedésével Ali oly sikeresen kezdett, eltávozása után Szinán basa, Várad «helytartója és főgondviselője» méltóképen folytatta. Már október kezdetén egész Bihar, Szabolcs és Szatmár megyék valamennyi városából és falvából berendelte a birákat másodmagokkal hódolás végett, ha a jövendőben békével meg akarnak maradni:* úgy hogy csakhamar a Tiszáig és Szamosig való egész szép föld az erősségeken kívül elveszett, s a pogány birtoka immár Erdélyt mint egy kert körítette, s a hajdúságon és két megyén keresztül szinte Lengyelországig ment.*
Siralmas krónika, 591. l.
Ugyanott, 590. l.
TÓTH ERNŐ: Kemény János és Lónyay Anna levelezése. (Budapest, 1900.) 37. l.
Török-magyarkori történelmi emlékek. V. k. 489. l.
SZALAY LÁSZLÓ: Magyarország története. V. k. 50. l.
Siralmas krónika, 594. l. Szinán basa parancsa 1660 október 7-ikéről. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.
Siralmas krónika, 575. l.
38. BARCSAY ÁKOS FEJEDELEM.
(XVII. századi vízfestmény a Magyar Nemz. Múzeum könyvtárában.)
Bizony most már a bécsi udvar félékeny politikusai is beláthatták, hogy a királynak mégis csak volt valami köze Váradhoz!
S ezen az egész szép darab földön veszedelmesen forrongott a parasztság földesurai ellen. Már Rákóczy György lazította meg a jobbágyi hűséget és engedelmességet, a mikor végszüksége idejében a Részeken ismételve boldognak-boldogtalannak nemességet hirdetett és osztogatott, a ki mellette fegyvert fogott, úgy hogy a földesurak az országgyűlésen panaszt emeltek ellene.* S a felszabadulás visszafojtott vágya most még hevesebben tört ki, mert a törökök, a mint Szalárdi mondja, a magyar és oláh parasztságot magokhoz édesgették és a nemesség ellen felköszörülték;* s a jobbágyság a földesurakat megtámadta és elűzte, azok a városokba, Szatmárba, Németibe, Nagybányára, vagy a messzibb vidékekre, Máramarosba és a Tiszántúlra menekültek előle, mert a ki nem menekedett, azt «csak nyakon fogta és kötve Váradra bevitte».* A lázongás ugyanis előbb csak ennek környékén, Székelyhid körül jelentkezett, de aztán mind nyugtalanítóbban terjedt egész Bihar területén és átcsapott a két megye, Szabolcs és Szatmár földére is. S mindenütt a törökök szították, a váradi basa parancsából szóval és irással élesztették, sőt a parasztok élére vezetőket is állítottak,* hogy a mozgalom annál általánosabb legyen. A törökök czélja az volt, hogy a jobbágyokat földesuraiktól elszakítva, a földet a király fenhatósága alól elvonják. S a parasztok akár a felszabadulás vágyától zaklatva, akár a basától nyomva, a kétszeres adózást, töröknek és földesurnak nem birva, minden fegyveres ellenállástól a helyzet rosszabbodása miatt félve, – széltében forrongtak és megesküdtek, hogy minden magyart és németet, kit fegyverben találnak, ellenségökül fognak tekinteni s a szerint bánnak vele. A nádor szorongva gondolt a társadalmi forradalom lehetőségére. «Valjon, felséges Isten, sóhajt fel Lippayhoz irt levelében, nem terjedhet-e idebenn is (a király területén) könnyű élete az parasztságnak és igát nyögő nemességnek?…»* S a szathmári német parancsnok nem kevesebb aggodalommal nézte a mozgalmat s az erdélyi rendeket figyelmeztette annak veszedelmes voltára és lecsöndesítésének szükségére;* de a fejetlen zavar közepette csak jámbor jóakarattal találkozott; sem az ország, sem a fejedelem közbe vágni nem birt. S magok a földesurak sem kérleléssel, sem fenyegetéssel, sem szolgáik beleavatkozásával semmire sem mehettek, mert a jobbágyok, még ha kik a hűségre és engedelmességre készek voltak is, a török kezében kényszer alatt cselekedtek, a mint őszinteséggel, de határozott keserűséggel Mándi András a vádaskodó és fenyegetőző Károlyi Ádám bárónak megirja.* «A hatalmas basa, úgymond, hozzánk küldte emberét, kinek parancsára kényszerítenünk kellett a fegyvereseket az esküvésre; tudja nagyságos uraságod, hogy előbb sohasem mertünk ilyet cselekedni és most sem magunk szántából, hanem azok parancsából teszünk mindent, kiknek alá vagyunk vetve. Nem akarunk felszabadulni földes uraink hatalma alól, felszabadított már az, ki hatalmasabb minden úrnál. Nem vagyunk bűnösök benne, és magunk is kivánjuk, hogy Uraságtok szabadítsanak meg bennünket a török járomtul. Azt a szemrehányást sem érdemeltük meg, hogy földes urainknak szolgáit üldözzük. Eddig nem cselekedtük, de ha kell, a töröknek adott eskünket megálljuk. A basa embere mindennap unszol, hogy fogjuk el azokat, kik még meg nem hódoltak, akár urak, akár szolgák. Méltóztassék azért Uraságodnak lemondani ellenünk való bosszújáról és a nyársba húzással való fenyegetésről. Ha béke lesz a törökkel, mindent megadunk, mire kötelezve vagyunk».
ACSÁDY IGNÁCZ: Magyarország története I. Lipót és I. József korában. (A Magyar Nemzet Története. VII. k.) 95. l.
Siralmas krónika, 605. l.
Wesselényi Lippaynak, Enyiczke, 1660 november 19-ikéről. Országos Levéltár. Wesselényi-levelek.
Történelmi Tár, 1880. évf. 746. l.
Wesselényi Lippaynak, Enyiczke, 1660 november 19-ikéről. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.
Történelmi Tár, 1880. évf. 746. l.
Ugyanott, 745. l.
Az országos romlásnak és villongásnak véget csak erős kéz vethetett. Ezt az erős kezet egyes hazafiak: Bethlen Farkas, Petki István, Lázár István, Bethlen Gergely, a volt Rákóczy-párt hivei, a bujdosó erdélyi menekültek és a nyugtalankodó székelyek a Kemény János uralmában remélték megtalálni. Már nem volt fiatal, de még erejebiró, daliás termettel, határozott, nyílt és bátor tekintettel, magas homlokkal, nemes szép arczczal, hosszúra eresztett tömött szakállal: egész egyénisége férfiasságot és méltóságot mutatott. Ötvenhárom esztendőnek terhe meg nem látszott rajta; noha négy évtized alatt sok földet bejárt, sok vihart kiállt: de a forgó viszontagság között csak tapasztalt és edződött. Politikai iskoláját a Bethlen Gábor udvarában kezdte, az öreg Rákóczy György oldalán folytatta; s már ekkor követi küldetéseiben és hadi vitézkedéseiben a közemberek sorából annyira kivált, hogy ismételve hire kerekedett, mikép fejedelemségre vágyik;* holott csak annyi igaz volt benne, hogy a közvélemény a fejedelemségre méltónak tartotta. Az öreg fejedelem után az ifjabb Rákóczy Györgynek lőn tanácsosa és fővezére, ki a hadi művészet mélyebb ismeretének, s a katonai lángész tervező leleményének és előrelátó számításának hiányában nem menthette ugyan meg a lengyel vállalatot, de legalább a felelősség és kötelesség komolyabb erkölcsi érzésével megosztotta annak nyomorát, a tatár rabságot, hogy a nyáj pásztor nélkül ne maradjon. A szerencsétlenség első izgalmában őt is elitélték, hogy később önfeláldozását és szenvedését annál igazabb érdeméül emlegessék.* S fejedelmi jelöltje lett mindenkinek: a rendeknek a Rhédey választásakor, a tatár kánnak a Barcsay fölemelésekor, Barcsaynak a Rákóczyval való viszályában és viszont;* de ő egyenes lelkével, önzetlen fáradozásával, nagy szép ékesszólásával az ellentétet inkább kiegyenlíteni, az egyetértést visszaállítani kivánta, semhogy a maga személyével újabb szakadást és pártoskodást idézzen föl; s törekvése meghiusultával régi esküdt ura mellett buzgólkodott, áldozott és harczolt. S azóta félrevonúlva, Erdélyen kívül, Szatmármegyében, Aranyos-Meggyesen, második felesége jószágán élt;* a romlás és villongás közepette az elégületlenek szemében a bajok orvoslására annál hivatottabbnak látszott, minél távolabb volt ezektől a bajoktól: leveleikkel fölkeresték és esengve behívták. S ő már szeptemberben beigérkezett,* de elhatározásában és megokolásában oly végzetes tévedésre épít, hogy egész politikája tévedéssé lesz, nevezetesen azt hiszi, hogy Várad megvétele után a török Erdélybe fejedelem helyett basákat és bégeket ültet; azt hiszi, hogy a fejedelemséget, szabadságot egyedül a római császár ő felsége segedelme mentheti meg és minden egyéb emberi reménység megszünt, mert meg vagyon irva, hogy a töröknek, ha milliókat adnak is, nem pénz, hanem az ország kell. S ebben a végzetes tévedésében eleve Lipóthoz közeledett Wesselényi közvetítésével, holott jól tudta, hogy az volt urát sem birta vagy nem akarta megmenteni; következéskép tudnia kellett volna, hogy az ő megsegítéséhez is alig leszen módja vagy kedve. De ő bízott abban, hogy Várad elvesztése, a két vármegye behódolása, a veszedelem folytonos terjeszkedése, a magyar urak elkeseredése és különösen a nádor hathatós befolyása a királyt cselekvésre indítja, mert Wesselényi hazafiságból és rokonságból igazi melegséggel karolta fel ügyét. S Kemény a siker reményével irta Bethlen Farkasnak, csak azt várja, hogy a nádor a segítségről megnyugtassa és az erdélyi urak fegyverhez nyúljanak, – azonnal bemegy.* Wesselényi buzgósága azonban fent kevés érdeklődést keltett. Sem a király, sem az udvar Keményért meg nem mozdult, noha az ő személyében Erdély és az erdélyiek egész jövője került ismét koczkára. S a nádor izgatottan fordult Lippayhoz, kérve, isten szent nevére kényszerítve, hogy vesse magát közbe, mielőtt az embereket forró nemes vérök, annyi sérelmök, hazaszeretetök elragadná nemzetünk ujabb veszedelmére és a keresztyénség ujabb romlására. «Isten az fejem fölött,» panaszolja az érseknek, «szintén meghcsábulok, mert se udvarom, se kegyelmes uram határozatát nem tudván, mint az vak bolond csak tapogatok. Mastan az üdőzésnek nincsen ideje, mert nem áll akaratjában mindkét félnek az várakozás. Isten látja, Isten, ezennel csak elburittatunk minden felől, a föld népét is ezennel magunkra vonjuk, s csak az Isten tudgya, mi galiba nem ér ezennel bennünket. Ha ezért eő Fölségének avagy kedve, avagy módgya nincsen az erdéliek segécségéhez, kegyelmessen csak adassa értésül kegyelmed avagy általam Kemény uramnak, lássák osztán nyavaljások, mint viselhetik gongyokat. De ha mi ezeket (hozzá teszem, ha az egész status, azaz az ország tehetősebb és nemesebb része mind négy nemzetből kivánni fogják kegyelmes királjunk uraságát s Magyar országhoz való csatolását) más kézre bocsátjuk, avagy a pogánság szándékát felőlük véghben viszi (kit Isten ne agyjon,) nem tudom, Isten itéleti előtt mint adhatunk számot».* De voltakép a Lippay közvetítéséhez is kevés reménységet fűzött. Mert két nap mulva már csüggedten bevallja, hogy a Kemény dolgainak, illetve a király és udvar pártfogásába vetett bizodalmának semmi alapját nem látja; ha ne ha az erdélyiek egész országostul kérik a felség oltalmát, miben különben ő még erre az esetre sem hisz. «Mihez bizik az jó úr,«mondja sóhajtva, «én bizony nem tudom, de ezeket ezennel oda vesztjük, s bizony magunk is utánok veszünk, szánja meg Isten Erdélt, s ezt az nemes magyar nemzetet!…»* Csüggedését és kétségét azonban Keménynek alig árulhatta el, mert ez egy nappal később már megindúlt, nem megháborítására a hazának, a mint kiáltványában hangoztatta, hanem szolgálatjára, jól meg sem aludt belső tüzének megoltására, a szép egyezségnek megalapítására;* megindult felesedmagával, az erdélyi menekültek és Rákóczy-hadak maradványaival.
MÁRKI SÁNDOR: Századok, 1883. évf. 402. l.
Magyar Történelmi Tár, VII. k. 159. l.
KEMÉNY JÁNOS írja 1659 szeptember 29-ikéről Lónyay Annának: «Elhagyván egyéb dolgokból állókat, jelentem csak az egyet, hogy az ország és fejedelmek nem hagyván békét, kénytelenségből kellett vala egyvelednem az ő veszekedéseknek megcsendesítésében való fáradozásban, melyek közben Rákóczy urunk reménytelen lévén az fejedelemséghez jutáshoz, Barcsay uram pedig abban megmaradáshoz, így külön-külön mindenik akarták az én nyakamban vetni, melyről mint ilyen veszedelemben kevert állapotról én egyikkel is végezni, arról senkivel is tractálni nem akarván, noha az ő nagyságoknak részéről elég irások és szók löttenek. Mindazáltal alattomban az kinált állapotot mindenik féltvén, voltam miatta mindeniktől nem kevés félelemben, lévén mellettek elég izgató is.» (TÓTH ERNŐnél, 33–34. ll.)
Kemény János második felesége, Lónyay Anna, ki előbb a nádor unokatestvérének, Wesselényi Istvánnak neje volt.
Magyar Történelmi Tár, XVIII. k. 146. l.
Magyar Történelmi Tár. XVIII. k. 146., 197. ll.
Wesselényi Lippaynak, Enyiczke, 1669 november 17-ikéről, Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.
Ugyanott, november 19-ről.
Magyar Történelmi Tár. VII. kötet 156–157. ll.
39. AZ ARANYOS-MEGGYESI VÁRKASTÉLY.
(Rajzolta Cserna Károly.)
Az őrizetlen és védtelen határon könnyen nyomult előre: Nánássy Györgyöt 200 fegyveresével elfogta, Barcsay Gáspárt az örményesi szép udvarházban megszorította, s mivel boros fővel védekezett, leverte és lefejeztette.* A fejedelem csak szóval harczolt ellene, csak szóval mutogatta, hogy kiáltványa szemfényvesztés, támadása a saját érdekeinek hajszolása, melyeket keresztyénségénél, vallásánál és hazájánál többre becsül; de majd eljő Ali, meg Szinán, meg a két oláh vajda, s ő úgy fog járni, mint a szegény Rákóczy, kit szövetségesei vízre vittek és szomjan hagytak.* Aztán a szóvitával is abba hagyott, ellenfele gyors sikerén elkedvetlenedve, testvére halálán elborulva, kész volt a kerekedő vihar elől kitérni, Keménynyel személyesen találkozni, fejedelmi széke árán kibékülni, csak új házas élete nyiló rózsáit a Bánffy Erzsi ölében zavartalanúl szedhesse. A találkozás után maga biztosította a rendeket, hogy Kemény törekvése csak a haza javára és megmaradására czélozna;* s nemhogy valamely hazafinak életét elfogyatná, sőt az eddig való egyenetlenséget is szép egyességre hozná;* maga oldotta fel őket esküdt hűségök és kötelességök alól, hogy szabadon ahhoz csatlakozhassanak és az ő igazgatása alatt boldoguljanak. Inkább elismerte magáról, hogy a megnövekedett háborúk habjainak lecsöndesitésére és habok között az ország hajójának kormányzására elégtelen, semhogy újabb küzdelmekbe és újabb szenvedésekbe sodortassa magát és honát.* A kényelemre való hajlama nagyobb volt, mint az uralomvágya, hazaszeretete erősebb, mint a hiúsága; s a szászrégeni országgyűlésen, melyet ellenfelével együtt hivott össze, tisztességes úri ellátás fejében (pro commoda vita dominica) lemondott a fejedelemségről, melyet úgyis annyiszor megunt.* S a rendek Kemény Jánost, ki az árvák óhajtásinak, özvegyek zokogásinak és mindenek nyomorult állapotjának enyhítésére jő vala be Erdélybe,* született jóságára és két esztendei rabságára való tekintettel 1661 január elsején egyhangúlag fejedelmökül választották: Barcsay Ákosnak pedig kárpótlásul a görgényi várat és uradalmat, meg a szent-péteri és zsuki jószágokat adták, ki aztán az országnak és uj urának engedelmességet fogadva, bár föl nem esküve, Görgénybe vonult.*
Siralmas krónika, 598. l.
HORVÁTI MIHÁLY: Magyarország történelme. V. k. 502. l.
SZILÁGYI SÁNDOR: Erdélyi országgyűlési emlékek. XII. k. 464. l.
Ugyanott, 466. l.
SZILÁGYI SÁNDOR: Erdélyi országgyűlési emlékek. XII. k. 472. l.
Ugyanott, 468. l.
Magyar Történelmi Tár. VII. k. 160. l.
Ugyanott, 166–167. ll.
40. BARCSAY GÁSPÁR ALÁIRÁSA.
A szerencsétlen Erdély a pártolkodás megszűntetése végett* pártolkodva így csereberélte urát, hűségét, meggyőződését és magatartását. Mert az előbbi évek villongásaiban és zavaraiban, a fejedelmek gyors és gyakori változása mellett, Rákóczy önkényes feltolakodása és kényszergetése miatt, a közerkölcsök megrendültek: eskü, becsület, meggyőződés, állhatatosság, kitartás értéküket vesztették. Az ország mindig ahhoz csatlakozott, a ki épen a hatalomra került; erkölcstelenség lőn az erkölcse, melyet a versengő magyar, török és német uralom benne kiirthatatlanúl meggyökeresített. Ma is, harmadfélszáz év mulva, minden fölkelő hatalomnak és minden létező kormánynak egyiránt engedelmes, sőt lelkes szolgája. S az erdélyi kerületeket minden hatalom ura, minden kormány elnöke fundus instructusképen veheti és adhatja át!
Ugyanott, 159. l.
41. KEMÉNY JÁNOS FEJEDELEM.
(Egykorú festmény gróf Bánffy György birtokában.)
Bizonyos, hogy Barcsay maga engedett, de az is bizonyos, ha nem enged vala, az ország akkor is elszakad tőle, mert Kemény már felülkerekedett, s az erdélyiek már tarisznyahitűek voltak, hitet hitre raktak, a mint az elkeseredett Rákóczy mondta egyszer róluk.* Bezzeg Buday Péter, a havasalföldi vajda titkára több hűséget és állandóságot mutatott nálok Barcsay iránt, ki pedig nem volt ura, csak urának szövetségese, mert az legalább beszaladt miatta Konstanczinápolyba és a fényes kaput fölverte vészhirrel, hogy Kemény a Rákóczy fia pénzén és érdekében német hadakkal Erdély elszakítására nyomult be, minél fogva ott egyszerre akkora harag kerekedett ellene, hogy az erdélyi követek aggódva és óva irták haza, régi fejedelmöktül el ne pártoljanak, mert a török a nyugtalanság leverésére felülteti a tatárt, a két oláh vajdát, Ali szerdár és Izmail basa hadát:* de az irás elkésett. A rendek már átállottak. S a személycserével még nem járták volna meg, mert a fényes kapu Barcsayra az ő tudta nélkül való lemondása miatt fölgerjedve, a választásba kellő megnyugtatással, a Rákóczy-ház érdekének és a német hadak segélyének megczáfolásával bele egyezett volna: de a Kemény végzetes tévedésének elfogadásával, a német szövetség keresésével újra fölidézték szerencsétlenségöket, mely majdan ép oly kikerülhetetlenül lesújt, mint a görög Fatum. Szivök még gyökeréig sajgott a veszteségnek és siralomnak fájdalmától, mert hiszen a mult esztendőben bővebben öntözte meg ezt a szegény hazát keresztyén vér, mint égi harmat;* ennél fogva még nyiltan és egyenesen nem mertek elszakadni a pogánytól: de már magokban és elvileg az elszakadásra új fejedelmükkel készen voltak, a mikor egyszerre a török mellett hűséget fogadtak és a németnek hűséget igértek. Megint hitet hitre raktak. A választás föltételeiben kimondták, hogy Kemény a fényes kaputól soha semmi időben sem maga el ne szakadjon, sem az országot el ne szakassza; úgy mindazáltal, ha a török is nyilván való romlásukra és veszedelmökre nem igyekszik; ebben az esetben azonban ő is minden utakat-módokat hazánk megmaradására elkövethessen.* A kijelentésnek első fele – a taktika, második fele – a politika volt! S ennek a politikának érdekében Kemény nagy szép ékesszólással előterjesztette, hogy a tavaszszal török-tatár had készül Erdély ellen, s elfoglalásának megkönnyítésére a szultán a császárral, a tatár a kozákkal megbékél; bemutatta a budai basa levelét Bihar, Kraszna, Közép-Szolnok megyéknek a váradi basaságba való bekebelezéséről, melyet a magyarság ellenkezése esetére tűzzel-vassal fog végrehajtani; föltárta a váradi Szinán ujabb terjeszkedését, mely már a Meszesen is átcsapott és Belső-Szolnokmegyébe kapott, a hol veszedelemben Deés, Bethlen, Szamosujvár, Kővár, közel Beszterczéig;* a mi mind szomorú jelek, sőt részint már szomorú tények gyanánt azt a látszatot erősítették meg, hogy a töröknek csakugyan nem pénz, hanem az ország kell, melyet aztán beglerbégséggé alakít. S az ijesztő látszat hatása alatt a fejedelem végzetes tévedése a főurakban és rendekben is gyökeret vert, s ők a szorongásnak és szükségnek félelmében mind hiszékenyebb meggondolatlansággal indultak véle együtt a német szövetség imbolygó lidérczfénye után. Hisz ezt a szövetséget ép oly melegen ajánlta Lippay érsek, mint Wesselényi nádor, mindennek következtében olybá tünt fel, mint a magyarság és keresztyénség egyetlen reménye és menedéke. Azért mindenki megnyugvással vette, hogy a fejedelem Bánffy Dénes tanács urat és Kászoni Márton jezsuita atyát Bécsbe küldte az alkudozás megkezdése végett. Mind a mellett szinte egy időben, az említett taktika követésével írt Szinán és Ali basáknak, meg az oláh vajdáknak, hogy a fényes kapun támogassák ügyét,* igérvén a hatalmas császár hasznos szolgálatjában teljes életében való hűségét, s a basáknak is minden kedveskedő jó akaratját.* S elég kedvező fogadásra talált, mert Köprili Ahmed, a nagyratörő és nagyralátó fiatal fővezér, ki apja halála után 26 éves korában örökölte mindenható hatalmát, büszke, fenhéjjázó hangon, de kecsegtető jóakarattal biztatta meg, hogy ha nem Erdély romlására, hanem a hatalmas császár szolgálatjára érkezett az országba, mutassa meg cselekedettel és hűséggel, küldje be emberét mielőbb kivánságának előterjesztésével és a hátrálékos összeggel: a hatalmas császár ajtaja nyitva leszen, mert a hű szolgákat meg nem veti, sőt inkább kegyelmességét mutatja hozzájok; az ő fejére is kegyelme száll s Erdély országa szárnyai és gondviselése alatt marad.* S ez a biztatása nem szinlés szava volt, hanem hangulatának őszinte kifejezése, mert a két fejedelem között való egyezséget, a mint az erdélyi követek, Lutsch János és Váradi István levele egyidejűleg jelezte, a személycserével jóváhagyta, s az adónak és hadi kárpótlásnak beküldésével elismerte volna!*
KATONA ISTVÁN: Historia Critica. XXXIII. k. 53. l.
SZALAY LÁSZLÓ: Magyarország története. V. k. 52–53. ll. FRANK ANDRÁS naplójegyzetei.
Magyar Történelmi Tár. VII. k. 161. l.
Erdélyi országgyűlési emlékek. XII. k. 474. l.
FRANK ANDRÁS naplójegyzetei, 17. l.
Erdélyi országgyűlési emlékek, 489. l.
Siralmas krónika, 601. l.
Siralmas krónika, 603. l.
FRANK ANDRÁS naplójegyzetei, 21. l.
Ha Keménynek eszébe jut, a mit két évvel ezelőtt Barcsay Ákosnak írt, hogy rabságában és megélemedett állapotjában nem szállott még úgy szárába az esze, hogy ne tudná, mikép alkalmaztatnia kell magát az időhöz, emberekhez és hazája törvényéhez;* s ha valóban alkalmazkodik az időhöz, emberekhez és hazája törvényéhez, az erdélyi hagyományos törökpárti politikához, mennyi újabb romlást és szenvedést elkerülhetett volna! Akkor az ország szerencsétlensége és az ő végzete nem következik el. De a követek hasztalanúl kérték az élő istenre, lelkük üdvösségére, hogy a fényes kaput nyugtassa meg; hasztalanúl erősítették jó lelkiismeretök szerint, hogy csupán a kivánt összeg befizetésétől függ az ország megmaradása, egyszersmind a magok megszabadulása,* nem hallgatott reájok, végzetes tévedésének meredélyéről vissza nem fordult. A németet csak kereste, a törököt csak hitegette tovább; s a kik féltek magatartásától, azokat váltig áltatta, mint a jó szebeni szászokat, hogy a fényes kaputól sem maga el nem szakad, sem mást el nem szakaszt, sőt ellene erős hittel való kötelezettségénél fogva a legkisebb dologban se vét; ha ne ha az hazánk végső romlására ügyekszik, mert addig akar élni, míg a honnak él.* S igazán abban a hiszemben volt, hogy a német szövetségével, a török megjátszásával az országnak használ, pedig csak székét és életét játszotta el. A török ugyan eleinte viseletét csak mulasztásnak nézte, de már gyanúval kisérte; s a mikor emberei február közepén Konstanczinápolyba értek, megmondta nékik: hogy ám legyen fejedelem, ha az ország megválasztotta, de már megkövetelte tőle, hogy az adó és hadi kárpótlás mellett fiát is küldje be túszul; április elején pedig egyenesen azt kivánta, hogy a fejedelmi jelvényekért maga menjen be a fényes kapura, egyik fiát vigye be és hagyja zálogúl.* Ali basa meg azt javasolta, hogy legalább az ő temesvári táborában jelenjen meg, ebbeli készségét és a pénz megszerzését ajánlja föl: s ő dolgát eligazítja. Kemény azonban sem az egyik, sem a másik követelésnek megfelelni nem tudott vagy nem akart. Hisz a roppant összeget, a két esztendei adót és 500,000 tallér hadi kárpótlást lefizetni nem birta, mert a saját vallomása szerint olyan szegénységben élt, hogy a rabságban is gazdagabb volt; hisz a törökben nem bizott, lelkében az elszakadásra készen nem is bizhatott, mert a saját bizalmatlansága gyanút növelt benne, hogy az szép szín alatt csak csalni, s a keresztyénségtől elvonni akarja. Már pedig ép ebben az időben vette Bánffy Dénestől az értesítést, hogy a király elvileg pártfogását megigérte, csak a föltételekben megalkudhassanak; így annál sóvárabban és szívósabban ragaszkodott a keresztyénséghez, a német szövetség gondolatához. Ali basának kijelentette, hogy Temesvárra elmegy, de csak az évi adónak 15,000 aranyra szállítása s a hadi kárpótlásnak elengedése után: mégis azt hitte, hogy «eleget igért»,* csak a maga és hazája eleve-biztosításának föltétele miatt nem egyezhetett meg. Mulasztása és húzakodása láttára a nagyvezir végre megneheztelt, a némettel való tárgyalása hirére éktelen haragba tört: letételét elhatározta és az erdélyieknek azonnal elrendelte. Mert ha a török-tette fejedelem meg nem maradhat, semmiképen sem engedheti meg, hogy a tatár kán védencze és némethez vonó ember legyen az; az ország Keményt fogja meg vagy űzze el, s válaszszon helyette mást, ki a megerősítést rögtön megnyeri. Haragja azonban még élesebben fordult a német ellen, mert gyanúba fogta, hogy a bonyodalmak éledő tüzét ő szítja, s meg akarta érte haddal fenyíteni. Keménynek megigérte, hogy sem magának, sem gyermekeinek, sem javainak semmi bántódása nem lesz, ha szép szerével félre vonul: de jövendőbeli utódjától eleve megkövetelte, hogy közibök bemenjen, s a német ellen velök az országgal együtt fölkeljen; sőt ezzel a föltétellel Keménynek még most is megbocsátott volna, mert Ali még most is szólongatta: szerezzen magának hitelt, mint Bethlen Gábor, üljön fel velök együtt, vágja a hitetlen németet, ha Váradot elvették, többet adnak érte: Kassa, Szatmár, Ecsed legyen övé, az adót is aztán megfizetheti.* De a fejedelem már választása előtt annyira belerögzött a maga végzetes tévedésébe, hogy Erdély államiságát csak a német mentheti meg,* hogy Lipót Erdélylyel készségesen ereszkednék egyezkedésbe, csak volna kivel tárgyalnia;* s ha egyszer a törökkel összetűz, Erdélyt el nem hagyja, ott oly rendelkezéseket teszen, mint Morva- és Csehországban;* hogy már ez időben, a tárgyalás alatt, a törökhöz hajlani, a keresztyénségnek ártani átalkodott. Pedig konstantinápolyi, havasalföldi, nándorfejérvári értesüléseiből jól tudta, hogy a dolgai nehezednek, a török követek, kémek, levelek ellene a királyhoz, az országhoz, a hűbéres fejedelmekhez már jártak; a tatár, az oláh, a silistriai had indulásra kész, sőt a saját népében sem bizhatik, mert a veszedelemben azt kérdi, hol a király segedelme, nincs, – akkor egyszerre a törökhöz pártol és azzal reátámad: a szabadulás minden egyéb módjáról és eszközeiről megfeledkezve mégis csak a bécsi követeit sürgette, hogy miután a felség elvileg megigérte, mikép személyében és országostul oltalmába veszi, kérjenek tőle határozott választ: mit cselekedjék? Lemondjon? Ha nem segíti, lemond. Küzdjön? Ha vért ont érte, küzd. Mert ha a hadakozást eltökélte, a maga részéről az alku a föltételeken meg nem akad; váraiba a német őrséget beereszti; különben Erdély fejedelem nélkül kívülötte sem lesz, csakhogy vagy török vagy oly töröké lesz, ki alatt nem miséznek a barátok csak úgyis, mint eddig.* A határozott választ annyival inkább sürgette, mivel a beszterczei országgyűlés már hivatalosan is kimondta, a bölcs és óvatos szászok ellenkezésével ugyan, de kényszerű szavazatával, hogy a töröktül elszakad és a némethez csatlakozik,* ennél fogva a hosszú tanakodás és lassú segítség növekvő veszedelemmel járt, mert a dolgok csakugyan napról napra nehezednek…
SZILÁGYI SÁNDOR: Erdély és az északkeleti háború, II. k. 491. l.
FRANK ANDRÁS naplójegyzetei, 21. l.
Ugyanott, 18–19. ll.
Hadtörténelmi Közlemények. V. k. 435. l.
Hadtörténelmi Közlemények. V. k. 434., 438 ll.
Erdélyi országgyűlési emlékek, XII. k. 507–508. ll.
Hadtörténelmi Közlemények. V. k. 426. l.
Ugyanott, 430. l.
Ugyanott, 429. l.
Erdélyi országgyűlési emlékek. XII. k. 507–509. ll.
Ugyanott, 496. l.
42. KÖPRILI AHMED NAGYVEZÉR.
(Lang Móricz metszete után.)
Minél jobban megátalkodott a török, Barcsay annál nyugtalanabbá lett. Eleinte a fejedelemhez nagy atyafiságot mutatott, érdekében oly leveleket irogatott, hogy jóakaróbbakat, őszintébbeket Kemény sem kivánhatott;* de aztán lemondását megbánta, görgényi idilljét megunta, leveleket tovább is irogatott, de már a végbeli basákhoz és oláh vajdákhoz a maga visszahelyezése iránt. Kemény bár tudta róla, hogy a töröknél igen be van téve kapuja,* még sem bizott benne többé. Öcscse, Barcsay András Fogarasban meghódolni vonakodott; emberei, Fodor János udvarbiró, Jánosi István harminczados, Raffay Tamás, Kállay András, Dévában a jenei basának ajánlták fel a várat. Fogarast ugyan később Barcsay András bátyja tanácsából hitre feladta s elég könnyelműen dolgának csomóját a hitlevélben jól megkötni elmulasztotta;* Dévát pedig Springer Tamás, a német kapitány hűsége megmentette, az árulókat leleplezte, s a fejedelem, a tanácsurak itéletéből, egy hajnalban a vár kapuja előtt lefejeztette;* de Barcsay Ákos miatt még sem volt biztos, mert elméje nyughatatlankodik, sokképen mesterkedik vala;* úgy hogy április elején már nem hitte felőle, hogy «sokáig megállhassanak együtt».* Még nem tudta, hogy mit fog cselekedni, de abban már nem habozott, hogy cselekedni fog, a miképen «Isten és az idő megtanítja». A beszterczei országgyűléstől felhatalmazást kapott, hogy a török kielégítésére fölszedett országos pénz elharácsolása fejében javaihoz nyúlhasson, «illetlen cselekedeti, derekas és hiteles emberek előtt lött szavai, minduntalan való titkos irogatási» miatt ellene eljárhasson.* Kemény mind a mellett nem idézte egyenesen pörbe, hanem alattomosan, csellel ejtette meg, nyílt jelleméhez méltatlanúl. Úgy látszik, még nem akarta elveszteni, csak ártalmatlanná tenni. Testvérével együtt vadászatra hivatta, Vécsen egyszerűen elfogatta; s a két Barcsay közül Ákost Görgénybe, Andrást Fogarasba küldötte rabul, a hol üzengetéseivel, irásaival, elfogatott leveleik szerint egyikök sem hagyott abba. Kemény ennek következtében Andrást május 16-ikán Fogaras piaczán fölakasztatta, nyakában a bakcsiráji hitlevelével;* Ákost pedig junius 6-ikán a medgyesi gyűlésen halálra itéltette és a végrehajtást magára bízatta; holott tatár rabsága idején, mikor a kiszabadításán Barcsay fáradozott, elmelegedve írta neki «Isten legyen megfizetője, s ha Isten valaha megszabadítja, háládatlan nem lesz érten.* S valóban hálás szivű, nemes érzésü volt,* de sorsa mostani bonyodalma, nehézsége fölizgatta, s természete ellenére kegyetlenségre ragadta, mert Barcsayn kívül még Buday Zsigmondot, Apor Lázárt és Szövérdi Józsefet, a szegény zászlótartót is halállal sujtotta, pártolkodó és felségsértő szavaik és irásaikért. A volt fejedelmet egyenesen azzal vádolta, hogy a nagyvezir jó indulatja, megváltozásának ő az oka, hite ellen ő rontotta meg; holott maga tudhatta legjobban Ali leveléből, hogy Köprili Ahmed új fejedelmül mindenkire gondolt: zólyomi Miklósra, Rhédey Ferenczre, Haller Gáborra, Bethlen Jánosra, Kálnoky Mihályra, csak Barcsayra nem; azt ép úgy elejtette állhatatlansága, mint őt a némethez vonása miatt. A nagyvezér csak rendet, új rendet akart, hűséget és engedelmességet a fényes kapu iránt: azért követelte most már, hogy Kemény a fejedelemséget azonnal tegye le és hagyja el, később egyszerű birtokosként visszatérhet; az ország helyette azonnal válaszszon mást, ki maga menjen be a jelvényekért huszonötöd magával, s a három nemzet küldöttsége, mindeniknek fejei 10–16-onként, vigye meg a két esztendei adót és az 500,000 tallér hadi kárpótlást; azért fenyegette meg az erdélyieket, hogy különben elpusztítja őket.* Kemény mégis tartott Barcsaytól, hogy a kerekedő viharban veszedelmes lehet. Még egyszer, julius 3-ikán, megintette, hogy ne irogasson hiveinek, ne tanácsolgassa elszakadásra őket, szóval ne hintegessen konkolyt a mások búzája közé,* s a mikor ez sem használt, Görgényből vasban,* a szekérhez lánczolva és lakatolva Buday Zsigmonddal együtt, a távolabb és biztosabb Kővárba vitette, de az úton, «nagy véletlenül Répa nevü falunál», reájok ütöttek, őket agyon lövöldözték és a falu pellengére mellé temették. Így veszett el nyomorultan és méltatlanúl. Gyöngeségeit hamar elfeledték: «de személyi szeretetreméltósága, vidor és nyájas bánásmódja, ötletessége, a közjóra és közművelődésre kész bőkezűsége sokáig emlékezetben maradt. A Szentirás kinyomását szivesen gyámolította, Apáczai Csere Jánost melegen méltányolta, s felsőbb akademiai terveiben kegyesén ösztönözte, a kolozsvári kálvinisták iskoláját a szegények segélyezése végett örök időre kősó-alapítványnyal adományozta meg, melynek áldásait a mai emberöltő is hálásan élvezi.
Hadtörténelmi Közlemények. V. k. 433. l.
Ugyanott, V. k. 434. l.
Siralmas krónika, 609. l.
Ugyanott, 609. l.
Hadtörténelmi Közlemények, V. k. 434. l.
Hadtörténelmi Közlemények. 435. l.
Erdélyi országgyűlési emlékek. XII. k. 505. l.
Siralmas krónika, 609. l.
SZILÁGYI SÁNDOR: Erdély és az északkeleti háború. II. k. 444. l.
MÁRKI SÁNDOR: Századok, 1883. évf. 403. l.
Hadtörténelmi Közlemények. V. k. 438. l.
Erdélyi országgyűlési emlékek. XII. k. 524. l.
Siralmas krónika, 609–610. ll.
43. A GÖRGÉNYI KASTÉLY.
(Rajzolta Cserna Károly.)
Kemény a helyzet megitélésében gyökeresen tévedett. A nagyvezér jóindulatja megváltozásának nem Barcsay volt az oka, hanem önmaga, az ő némethez vonzásának végzetes politikájával. A főurak és rendek botorúl, hunyászkodó alkalmazkodással mentek utána a veszedelembe. A medgyesi gyűlésen a viszonyok nyomása és a fejedelem ékesszólásának hatása alatt kijelentették, hogy mivel a török kivánsága csak arra czéloz, mikép szakadást szerezzen köztük és ő Nagysága közt, s könnyebb elvesztésükre el akarja vonni a pásztort a nyáj mellől, arra nem hogy reá lépnének, a minek Isten még a gondolatjától is oltalmazza őket, sőt mindenekben Isten után ő Nagyságához ragaszkodnak, s újra felhatalmazzák, mint a beszterczei országgyűlésen, hogy bölcs tanácsával hazájok megmaradására minden útakat-módokat elkövethessen; vagy is újra kijelentették, hogy a töröktül elszakadnak és a némethez csatlakoznak.* S cselekedték ezt akkor, a mikor a német segítség még csak a papiroson volt, a török had pedig a Dunán már átkelt, hallatlan könnyelműséggel, csupa szolgaságból.
Erdélyi országgyűlési emlékek. XII. k.
Szegény, szerencsétlen Erdély! Oda jutott megint, a hol a Rákóczy élet-halál harcza idején volt. S Kemény megismételhette volna megint, a mit feleségének írt: «Félelmes állapotunk van igen, mert megdühösödött ellenünk a pogányság hatalmas ereje, elhagyattattunk minden nemzetektől, némelyeknek csúfai, másoknak csudáivá löttünk de nem rövidültek meg az irgalmas Istennek kezei, az egy jó jel látszik, az országnak nagy egyezsége, melyre mint isten munkájára remélhetünk áldást.»*
TÓTH ERNŐ: Kemény János és Lónyay Anna levelezése. Budapest, 1900. 42. l.
Nem, nem áldás, hanem csapás következett, hiszen a megdühösödött pogányság rohanó paripáinak robaja meszsziről már hallszott!
51. ZRÍNYI KORABELI KÖNYVDÍSZ AZ ORSZÁG CZÍMERÉVEL.
