8. Az érczöntés. – Ferenczy állapota, egészsége és anyagi helyzete. – Mátyás magyar ruhája. – Új fölszólítások. – A felség és az …
8. Az érczöntés. – Ferenczy állapota, egészsége és anyagi helyzete. – Mátyás magyar ruhája. – Új fölszólítások. – A felség és az ország hozzájárulásának eszméje. – Az 1842 október 18-iki kerületi ülés.
Utján szerzett művészeti benyomásai a Mátyás emlékre nem lehettek hatással, hisz annak minden részlete nagy mintákban volt már megrögzítve. Csak technikai tapasztalatait használhatta föl. Meggyőződése volt, hogy művészet csak ott fejlődhetik, a hol a művészet technikai föltételei sem hiányzanak. Hasonló föladat várt tehát reá, mint hazajövetelekor; akkor a márványfaragáshoz kellett hazai anyagot keresnie; most az érczöntést kellett meghonosítania. A mint modelljeit nem küldötte Olaszországba hogy ott márványba faragják, úgy most sem gondolhatott arra, hogy mintáit érczbeöntés végett Bécsbe vagy Münchenbe küldözze. Korához képest meglepő vállalkozó szellemmel érczöntőműhely fölállításához fogott. Segítségére volt egykori lakatos s érczmüves tapasztalása, segítségére atyjától örökölt technikai könnyen fogó elméje. Hisz apja maga is értett valamit a rézöntés mesterségéhez. Münchenben bizonyára jól megfigyelte az öntőműhelyek eljárásmódját, egy-két könyvet is vett magának,* s ilyen segédeszközökkel látott a munkához.
Főleg Carl Hartmann: Handbuch der praktischen Metallurgie. Weimar, 1837. és Handbuch der Metallgiesserei. Weimar, 1840 cz. műveit használta.
«Egyszer valahára tollamhoz nyulhatok, – írja öcscsének – hogy téged felvidíthassalak erántami nyughatatlanságodból, mely, ime már szeptember van és ezen egész esztendőbe tarta. Nagyjábóli vázlata dolgaimnak ime következendő: – Én ezen esztendőbe egy öt láb és 9 coll magas és 4 1/2 láb széles bariliev felett három szerencsétlen öntést tevék, főbb okai valának olykor szerfeletti szorgalom, olykor pénzkimélés, olykor pedig a formához használt földnek nem elégséges esmérete, mert elégséges, hogy egy mázsányi földbe csak két lat mész, salétrom, timsó vagy büdöskő létezzen, hogy az öntés nem sikerül, t. i. ezen heterogenus részek a forró ércznek béöntésekor meggyulladnak és egy kis gázlángocskát formálnak a formába s az érczet nem engedik a magok helyére menni s a meghüléskor lyukakat formálnak az öntvénybe. – Csak szeptember 2-ik nap délután 12 és 1 órakor tevék egy negyedik öntést, mely a legnagyobb tökélylyel sikerült, kivévén itt is azon kis körülményt, hogy valami kevéssel nem elégséges érczet olvaszték fel, mint kellett volna, de a forma jó, a kemencze jól olvasztott, úgy hogy jövendőre aggodalom nélkül dolgozhatok. Most ismét munkába van egy másik forma, mely gondolom egy hónap mulva jöhet öntés alá, mivel a formák csendes szárítása egy fő conditió, de ezekről más alkalommal többet.»*
1843 szeptember 12-ikén. A levél csak Ferenczy József másolatában maradt meg.
Az eredmény a segédeszközök hiányossága mellett meglepő, és fényes bizonysága Ferenczy technikai jeles tehetségének. A második minta öntése is sikerült, s párjával ma a Nemzeti Múzeumban látható. Az emlék bejárata mellé szánt két allegorikus dombormű ez; történeti szempontból is nevezetesek, mert a magyar érczszoboröntésnek hosszú századok után ismét első termékei. (88. és 89. ábra.)
A siker azonban nem villanyozta föl úgy a művészt, mint egykor a márványtalálásnak egy-egy csalóka reménysugara. Megöregedett, megőszült – capillorum criseorum, mondja útlevelének személyleírása – s egészsége is megrendült. Pár évvel ezelőtt, a Brunszvik emlék készítése közben sérvet kapott. «A már-már kész Géniuszt egy helyből másba kelletvén vinni, vigyázatlan emberei reá zakkanták a nagy terhet s ő egész életére nyomorú lett.»* Egykor merész bizalma megcsökkent, s szomorú sejtelmei mind inkább erőt vettek lelkén. Az 1843-iki esztendő, főkép a vezetők torzsalkodása s az országgyűlési bajok folytán, úgy is a lehangoltság éve volt az egész magyarságra.
Ferenczy József levele Fáy Andráshoz. A Szépm. Múzeumban.
88. A TUDOMÁNY ALLEGORIÁJA. BRONZ. NEMZETI MÚZEUM.*
A Tudomány allegoriája. (313. l.) Weinwurm A. fölvétele.
«Méltó okom lehet az aggodalomra, – írja öcscsének újévi köszöntőjében – hogy septemberi levelembe sok gondolkozni valót okoztam, midőn magam nagyon nyílt szívün nyilatkoztattam az öntésbeni bajaimról és azólta mindig újabb meg újabb bajokat képzelsz; az igaz, hogy lesz nékem bajom, míg élek, de mégis hidd el, hogy jobban szomorít azon baj, mely nemzetemet egyik örvényből a nagyobb örvénybe tekeríti s hogy neki semmi jövendőt nem igérhetek. Ez a demoralisált istentelen nép: hogy mentek a vármegyéken a dolgok, hogy megy most az országgyűlésen, hogy mennek egyes nemzeti ügyek, hogy a Ludovicea, hogy a múseum, hogy és kire van bizva a Nemzeti Színház, hol egész hétszámra, sőt hónapokig meg nem szűnik a részeges dorbézoló s rongyos sárba heverő cortesnépnek a színpadoni bámulása, a színházból pedig a privát körökbe vitele s ott helyeselni, hogy ez vagy ez mely helyesen adta szerepét, t. i. a részeg embert. Euripid, Sofokles, Goldoni, Alfieri, Schiller, hol vannak azon nagy ideák, melyeket ti a teátrumokhoz kötöttetek? Most egy új év kezdődik, ugyan mi új vad ideák fejlődnek ki a jövő 1844-ben, mert jót reményleni méltán kételkedhetem, de már akármint légyen is, Isten segedelmével, legalább a kezdetét csakugyan elérjük. Én részemről derült megvetéssel vetem szemem azon első hajnalszürkületre, mely ablakomat éri; bármi rettentsen is, kezdek tőle nem félni, kecsegtetésiből semmit sem reményleni, az egyet legalább óhajtom, hogy a legörvendetesebb környülmények között viradjon reád és tartson meg Isten fris egészségbe és azon környülmények elleni bölcs daczolásba, hogy magadba s téged szerető testvéredbe nyugalmad lelhesd.»*
Öcscsének, 1843 deczember 28-ikán.
Az öregedő, betegeskedő művész hiába biztatta magát nyugodt fatalismusával, bensőleg egyre érzékenyebbé lett. A Mátyás emlék veszendő ügye folyton izgatta. Némelyek, bizonyára a választmány egyes tagjai is, az adakozás gyérségét a szobor classikus külsőségeinek tulajdonították. «Mátyás királynak – írja a Pesti Hírlap – nagy zajjal akaránk szobrot emelni, de midőn nemzetünk a mű idegen szabású tervét megpillantá, visszaijedt a római lapidaris stilustól, elvoná kezeit a további áldozattól, s megszünt pártolni az egyetlenegy magyar szobrászt, ki magát a műbírák elleni védelemben Atrides fiának valló.»* A nemzeti külsajátságoknak már eleinte is fölhangzott követelése végül győzött, s Ferenczy is beleegyezett, hogy Mátyás ruhája magyar legyen. Csak az egyszerű vagy a díszmagyar alkalmazásában tértek el a vélemények.
Magyar irodalom és művészet 1842-ben. III. Pesti Hirlap 215. sz. 1843 január 22-ikén.
89. AZ ERŐ ALLEGORIÁJA. BRONZ. NEMZETI MÚZEUM.
«Én, – panaszolja Ferenczy öcscsének – a mint látom, minél öregbedem, annál többek lesznek bajaim s gondjaim; a múlt héten is a Mátyásegyesületi választottság háromszor tartott ülést, csak a felett, hogy Mátyás a lovon magyar, még pedig czifra magyar ruhába legyen; én egyedül maradtam abba, hogy legyen ugyan magyar ruhába, de valami egyszerűségbe és az idő szerint vas mellvassal, mely a plasticával, midőn hőst ábrázol, igen megfér. Utoljára szinte elkeseredéssel, mivel én ellenzém, elővettek a vármegye teremébe egy képet s elhatárzák, hogy így legyen és én, mint rabszolga állék közöttük – –»
«Már azon gondolatra is jöttem, hogy ugyan nem keresnek-e csak okot velem öszveveszni, hogy így a választmány s velök az egész ország kimoshassák kezöket, hogy ők akarták, hanem nem lehetett a művészszel boldogulni. Most új aláívet küldöztek ki, ha lesz-e óhajtott eredménye, azt nem tudom, de nagyon meg vagyok már szokva a rosszat reményleni. Most tavaszodik, a gránit és a fejér kő bányába kellene menni, az öntvényekre rezet vásárolni, még pedig legalább vagy 50–60 mázsát; az emberek fizetése, a házam vásárlásba vetett capitális vagy a rajta fekvő teher interes fizetése, e mellett a művészeti munkálatok jó folytatása megvallom több, mint emberi erőt kivánnak. És ezt mind csak azért, hogy éltem feltarthassam, hogy midőn a boldogult atyám egykor felkeresett vagy valamelyik rokonom s jóbarátom felkeres, azt sem mondhassam, no itt egy tál leves vagy egy kis reggeli, együk meg. Egészségem változására nem is akarok gondolni, valamint arra sem, hogy ekkor ezt kellett volna tenni, ekkor meg ezt, mert vannak emberek, hogy jól eveznek és mégis alámerülnek.»*
1844 márczius 19-ikén.
Minde szellemi és anyagi küzdelmek nagyon megviselték a művészt s ő a következő hónapban elutazott Rimaszombatba, hol József öcscsével találkozott, hogy ott kipihenje és elpanaszolja bajait. Hangulatát jellemzően festő levélben tudatja elutazását a társaság választmányával:
«Törődött szívvel nyúlok azon tollhoz, melylyel máskor tehetségem szerint felvilágosítólag s művészi örömcsapongással irogáltam, akkor t. i., midőn még tántoríthatatlan a fogásimba és hirtelen a kivitelbe elkezdettem kevés eszközökkel nagy dolgokat. A legnyomasztóbb zavarba is vivém azokat valami derültséggel és csendes siettséggel, tudtam a Chaosba rendet s tisztaságot hozni, a nehézségekkel bátran szembeszállni és ezen bátorság nem hagyott el még akkor is, midőn gondolhatám, hogy talán erőmet felül múlja. Most pedig elfáradtan, egyik szegletből a másikba szorítva, a választottságon kívül is suttyongatva s nem oltalmazva – erőm elhagyott s tehetetlenné lettem; nincs is már én velem szó módokról, középutakról, hanem csak úgy röviden megmondják nekem, ha így nem tetszik, hát … mint azon embernek mondják, a ki a vesztőhelyen hagyta a bűnét. »
«Most ha késő is, de látom, hogy nem voltam elég erős, nem voltam elég szerencsés a tekintetes Választmány bizodalmát megérdemelhetni, nem voltam képes egy arasztnyi földet a művészet pályáján elnyerhetni, mely pálya rám nézve elég tövises volt.
Én most nehány napra elutazom, hogy már atyám nem létébe testvér s rokoni keblekbe tehessem le panaszomat, honnan egyedüli enyhülést, vigasztalást nyerhettem s jövendőre is remélhetek. Addig is bizom a Mátyás ügyét a tekintetes Választmány jó belátásába, hogy távollétem alatt, mely talán két hétre terjedhet, a jól megindult és most sülyedező ügyet elfogadható helyzetbe intézendi, nem mulasztván el legfőbb helyen is ezen ügynek megmozdítását. Bűn az? Abban kell hagyni. Erény? Minden lehető módon elősegíteni.»*
1844 április 22-ikén. A levél Ferenczy Józset másolatában a Szépművészeti Múzeumban.
Ferenczy személyesen is hozzálátott, hogy ha lehet, sülyedező ügyét valahogy elfogadható helyzetbe intézze. Tudta, hogy az ujonnan szétküldött ívek épúgy nem fognak segíteni, mint a két évvel ezelőtt (1842-ben) kibocsátottak, melyekre alig gyült össze valami. Most már csak országos vagy királyi hozzájárulás menthette meg az ügyet. Egyikben sem bizott nagyon, de azért megkisérelte.
«Én egy pár nap múlva, – írja öcscsének, – Pozsonyba és Bécsbe utazok és kimaradásom két vagy három hetekig tarthat, mely megtörténvén, vagy még Bécsből is, tudósítni foglak. Nagyon sok okból szükséges, hogy tudj felőlem, mert már tettleg is kezdi Bécs mutatni, hogy ha személyemnek nem ellensége, de legalább akaratomnak, vagyis annak, a mi bennem fekszik vagy mit cselekszek. Így most legközelebb is egy pesti lithografus speculatióból a Mátyás emléket lerajzoltatta és tökéletesb kőre rajzolás kedvéért Bécsbe küldötte, hogy ott nyomassa is, hanem ezt a bécsi censura meg nem engedte. – – Gondold el már most, az egész világon levő minden emlékeket lehet nyomtatni, csupán a Mátyásét nem … Láthatod már most, hogy azon soknemű irka-firkák, azon casinói beszélők, egyes jurisdictióknak ebbeli hanyagságok: ez mind kormány emissáriusi voltak; hát ily eszközökhez is kell nyúlni egy egyes szegény ember ellenében? – Elég, én még egyszer akarok szemibe nézni, mint a pozsonyi diétának is, annak utána minden elkeseredtség nélkül tőlük távozni.»*
1844 július 28-ikán.
Útjának eredményéről s további lépéseiről a következőkben számol be öcscsének:
«Bécsbe érkezve felkerestem Kis Lajos ágens urat a végre, hogy tegyen fel egy kérő levelet a felséghez, melynek foglalatja legyen, némelyeket előrebocsátva, hogy a Felség is, mint más tartományiba teszi, ezen nemzeti vállalatba, a Mátyás emlékbe egy évenkénti ajánlást tegyen, ez meglettével reménylhetem, hogy az egész hazába nagy impulsust fogna adni. Én ezen írást august 8-ikán Lajos herczegnek által is adtam és még ezt egynéhány helyeken sürgettem s ajánlottam is; az ilyek mint Metternich, Colovrat nem voltak odahaza. Később Pozsonyba mentem; voltam primás Kopácsinál, kértem, ha az épülendő templomra egy érczajtót csináltatni nem volna-e hajlandó, természetes, hogy panaszokkal volt a válasz, mint minden fösvény ember szokta. Voltam Lonovitsnál, igen humanitással, majd mondhatnám szabadsággal fogadott, voltam Ocskaynál, ez még nagyobban, igen forrón emlékezett rólad s kérte, hogy írjam meg az ő részirül való tiszteletét te neked és hogy én is valamikor menjek Kassára, de akkor, midőn ő is odahaza van. Haulik, Pyrker, Szitovszki nem voltak Pozsonyba. Voltam a Palatinusnál, megmondám Bécsbe jártamat és annak okát s ígérte annak előmozdítását. Voltam a personálisnál,* ez valóba minden várakozásomat felülmúlta, mennyi finom érzete, esmerete, belátása, művészi felfogása; megvallom meglepett. Ezenkívül voltam Klauzál, Beöthy, Szentkirályi, Ráday, Török, Szemere követ uraknál, mindenütt azon egy és fő szót mondván, «hogy ha ezen a diétán nevem, sorsom előfordulna, azt előmozdítani ne terheltetnének.» Itt természetesen sok szóváltás történe és jóformán tudtam is beszélni és ha szívekből beszéltek, hát csak arra kértek, hogy instructióba jöjjön. Én haza Budára jövén, a lehető lépéseket megtevém, Szentkirályi is épen itt lévén s épen Pestmegye gyűléseket is tartott, hogy így-úgy-amúgy instructióba adják p. o. hogyha a Museum felépül, a puszta falak ne álljanak ottan, hanem azt czélszerűleg be is kell tölteni, ha egyébbel nem, gipszmásolatokkal, mint az Apollo, Laocoon a Vaticanumból; Mediceische Venus Florencziából, ezt kell valakinek tudni bevásárolni, kell tudni felállítani, gondját viselni s a t. Ezenkívül, ha az országház épülend, óhajtják, hogy a belföldi művészek által készüljön annak díszítménye, harmadszor, ha egy nemzet, egy ország ott áll, hogy erkölcsi fejlődéséről az udvar nem gondoskodhatik vagy nem gondoskodik, szükséges, hogy a nemzet maga magáról gondoskodjon, mint p. o. a Mátyás emlékről és a mint Allgemeine Zeitung No 236 Prágába a kir. lakhely fresco festményeire, mely a cseh történetből lesz festve és 43500 con. pénzbe fog kerülni és 30000 a státus, 13500-at pedig a kormány fog fizetni, úgy itt is az országos Cassa valamit offeráljon s a t. Ezeket im te látod, nem volnának oly rosszul szerkeztetve és ezek lehetőleg a vármegyéknek megküldetnek és a követeknek utasításul adatnak.»*
Szerencsy István (1795–1850).
1844 szeptember 6-ikán.
Be volt adva tehát a felségkérelem s megindult az actio az országos hozzájárulás iránt. A pozsonyi diétán az ügy már az október 18-iki kerületi ülésen előkerült, túlságos korán, mielőtt még a megyék nagy része követeinek instructióba adhatta volna. A befejezése felé közelgő országgyűlésen azonban a dolgot halogatni nem lehetett. Szentkirályi, Pestmegye követe indítványozta, hogy az országház díszítésére fordítandó összegből körülbelül negyvenezer forint Mátyás szobrának elkészítésére tartassék fönn. Erre többen fölszólították, hogy vonja vissza indítványát, mert nincs megbizásuk; mások a törvényhatóságoknak megküldött rajzokat ócsárlák. Szentkirályi felelt s lelkes beszédben védte álláspontját. A rajzok ócsárlóit a gipszmintákra utalta, s szavazást követelt. Indítványa azonban nem nyert többséget, s ezzel a Mátyás emlék országos pártolása végleg el volt temetve. Ez a meddő országgyűlés, mely annyi reményt csalt meg, az emlékszobor létesülését is meggátolta.
Ferenczy érzi, hogy ügye elveszett, s hogy egyúttal az anyagi tönk szélére jutott. «Egy oly szerencsétlen diéta végével – úgymond – csak azt lesem, melyik nap mondjam fel a szolgálatot egy nemzetnek, melynek jövendője nincs, a melyen a kegyetlenség vas keze fekszik. Nincs már jövendőre kinézés, de nincs bátorság a megmaradásba; csak futni, csak visszavonulni a jelszó. Utolsó kinézésem Rimaszombatba (ŕ la Mátyásy Kecskemét) vonulni; bárcsak az a márvány ott létesült volna, hogy úgy magamba motozgathattam volna holtomig. Ekként vagyok egész életemre megcsalva, ekként minden keresetemet egy házba temetve, melynek most értéke nincs.»*
Öcscsének, 1844 november 10-ikén.
Egyetlen gyönge reménysége volt még: a felségkérelem kedvező elintézése.
