2. Róma 1818 körül.*
2. Róma 1818 körül.*
Ranke L.: A római pápák az utolsó négy században. Bpest, 1889. – De Stendhal: Rome, Naples et Florence. Paris, 1817. De Stendhal: Promenades dans Rome. I. II. Paris, 1883. Prunetti M.: Viaggio pittorico antiquario d’Italia. Roma, 1820. Tofanelli A.: Descrizione delle sculture e pitture che si trovano al Campidoglio. Roma 1819.
Róma ezidőtájt csöndes, nyugalmas város volt, művészek, tudósok kedves menedékhelye. Világhatalmi nagysága, politikai jelentősége aláhanyatlott; annál szívesebben keresték föl az egész világ legjobbjai, hogy nagy emlékei között, zavartalan szemlélődésben elmerüljenek. A véletlen körülmények találkozása folytán, Róma tán sohasem volt kellemesebb tartózkodó hely, mint épp ezekben az években.
A napoleoni idők izgalmai után békés nyugalom költözött falai közé. A francziák ötödfél éves uralma (1809–1814) elég volt arra, hogy a közigazgatást némileg megjavítsa, az elhanyagolt város legsürgősebb teendőit elvégezze. Napoleon tizenkét milliót költött Róma szépítésére. Az európai városi viszonyokhoz szokott idegen is otthonosan érezte most magát benne. Róma sajátosságait, a szabadosságot, az elhanyagoltság festői voltát, a jókedv és a szenvedély vad kitöréseit azonban a franczia uralom nem szüntette meg teljesen s nem törölte le róla azt a sajátságos varázst, melynek ma már csak halvány nyomait látja az utazó a nagyvárosok egyenruhájába öltözött modern Rómában.
II. MONTI: FERENCZY KÉPMÁSA 1820–24 KÖZÖTT.
Olajfestmény. Özvegy Jánosdeák Andrásné tulajdona.*
Monti: Ferenczy képmása 1820–24 között. (57. l.) E rézlapra festett olajfestmény a művésznek leghivebb és legjellemzőbb képmása. Weinwurm A. fölevétele.
A szelid VII. Pius és mindenható ministere, a nemes Consalvi bíboros uralma alatt az egyházi állam volt tán a szárazföld legszabadabb országa. Egész Európában tombolt a reactio; itt a gyanusak kémlelése helyett a pápa inkább a tudománynak és művészetnek élt, szobrokat rendelt s vásárolt, múzeumokat építtetett, omladozó emlékeket restauráltatott, s művészek atelierjében töltötte legkedvesebb óráit. A világi ügyek vezetését teljesen rábízta Segretario di Stato-jára, Consalvi cardinálisra, ki az ultra-párt nagy boszuságára, enyhén és szabad szellemben kormányzott. Laikusokat vett be a közigazgatásba, s a franczia uralom javításait és értékes intézkedéseit a lehetőséghez képest megtartotta és alkalmazta. Nagy látókörű, világos gondolkozású, nemes érzésű ember volt; a művészetek, különösen a zene iránt mély fogékonysággal, Cimarosa lelkes bámulója; külsőleg is az érett férfiszépség ideálja. Eljárt a salonokba, hol tudósok, művészek, kiváló idegenek találkoztak, hol szobrászat és zene volt a társalgók fő thémája, hol fürge öreg bíbornokok udvaroltak Róma szépeinek; – és gyakorta, míg karosszékében hátradőlve hallgatta az ifjú Rossinit, ki Cimarosa áriáit énekelte, egy-egy könnycsepp gördült le meghatott arczán. A nép elégületlensége a papi uralommal, mely korábban és VII. Pius után ismét forradalomig fokozódott, uralkodásuk alatt szünetelt. Róma szegény, de elégedett és vidám volt, s a béke nyugalmát együtt élvezte fejedelmével.
A múzeumok telve voltak kincsekkel. A Vatikán szoborgyűjteményéhez, a Museo Pio Clementinóhoz most csatolta a pápa a befejező részt, a Braccio Nuovót. A capitoliumi múzeumban külön teremben voltak kiállítva a gyűjtemény legkiválóbb szobrai, a vatikáni Borgia – lakosztályban a jeles festmények, melyeket Napoleon elvitetett Párizsba, s az 1816-ik évben Canova hozott vissza. A Villa Albani, bár megfogyva, még mindig nagy hatást tett a szemlélőre; az azóta beépített villákban és szétszóródott gyűjteményekben az antik emlékek százai voltak fölhalmozva.
Hol ma a falánk vállalkozás olcsó bérházai éktelenkednek, akkor még a Villa Ludovisi gyönyörű árnyas utai fogadták a barangolókat. A villáknak – számban s díszben megfogyva máig is Róma utólérhetlen ékességeinek – korszaka volt ez; még teljes kiterjedésükben ragyogtak, de az elhanyagoltság, mint a szökőkutakat belepő moha, a festőiség varázsával enyhítette építészeti elrendezésük szigorát. A Porta Pia előtt a Villa Patrizj, a Palatinuson a Farnese kertek, odább a gyönyörű Villa Celimontana díszlettek a római növényzet, a cziprusok, piniák, pálmák és örökzöld tölgyek nemes pompájában.
S minő festői volt a régi Róma, a romok városa! A Campo Vaccino* – az antik Forum Romanum – hepehupás rét, melynek bozótjai közül meredtek ki a karcsú márványoszlopok. Nevéhez illően legelésző nyájak, s a pásztoremberek tarka csoportjai népesíték. Csak Septimius Severus diadalíve és Phocas oszlopa volt kiásva; ez is a legutolsó évek munkája volt. Az ásatások megkezdése – Napoleon műve – vágyat ébresztett a kedélyekben: vajjon minő kincsek rejtőzhetnek a mély földréteg alatt s az izgatott sejtelmek fölértek avval a hideg tudással, melyet ma a kiásott Forum térképszerű biztossága nyujt. A Forumot körülvevő, félig földbe süppedt antik maradványok nevét nem tudták: pontosan; Vespasianus templomát Jupiter Tonansénak tartották, Saturnusét a Concordiáénak; Castor és Pollux templomának három gyönyörű oszlopáról azt hitték, hogy Jupiter Stator szentélyéhez tartoztak; Constantinus basilicájának neve Békesség temploma volt és így tovább. De a biztos neveket a mindent fölverő gyom, sűrű bokrok, árnyas fák pótolták s a fehér márványromok, az égő vörös téglafalak a friss zöld keretben, félig eltemetett állapotukban álomszerű egészet nyujtottak. S így volt ez végig, villák és vignák között, végtelen lakatlan területeken keresztül, egész Caracalla fürdőjének hatalmas omladékáig, s azontúl a falakig, a Campagnáig. Rómának alig másfélszázezer lakosa nem tudta betölteni ezt az óriás teret; a házaktól le nem nyügözött, emberek ezreitől le nem taposott földből kiütött a természet vad ereje. A romok körül burjánzó vegetatiónak közepette az enyészet és a természet kettős hangulata áradt az örök városra.
Ferenczy ezt írja róla: «A Foro Romano, vagy mai nap Campo Vaccino, ez a hely volt a régi rómaiaknak a legpompásabb helyök; ugyanezért ezen kis hely tele volt templomokkal, Triumph boltokkal, s más győzedelmi jelekkel, de mai nap némely imitt-amott kitetsző omladékain kívül holmi marhaóllal, szénatartóval, marhaitató kuttal van beszórva. Csodálatos dolog, hogy ez a hely annyira feltölt földdel, hogy ha valami omladék mellett le akarunk ásni, két, három s négy ölnyire is le kell ásni, az régi kővel rakott országutat megtalálni.» (Szüleinek, 1819. ápr. 8.)
S a pápa városa bent, a lakott részeken is egészen más volt, mint manapság. A quirináli palota előtt a svájczi gárda henyélt tarka ruhájában; az ember úton-útfélen találkozott a bíborosok vörös fogataival; a Colosseum arenájában köröskörül oratoriumok állottak, a passio jeleneteivel – előttük térdelő hívek mormolták imáikat vagy hetenkint egy-egy élénk franciscanus barát prédikált az ájtatos tömegnek – szóval mindenütt látszott, hogy a katholicismus fővárosában, Szent Péter székhelyén járunk. A lakosság még tiszta, bennszülött római volt; a Rione de’ Monti lakói ép oly veszedelmes veszekedők, mint századok előtt, a Trastevere asszonyai épp oly classikus arczuak, sudár termetüek, méltóságos járásuak, mint hajdanta. Idegen is kevesebb és válogatottabb járt ott, mint ma a vasutak korszakában; nem özönlötték el a gyűjteményeket, nem háborították a szemlélődőt okvetlenkedő megjegyzéseikkel; rendszerint hosszabb időre jöttek, s áhitattal alkalmazkodtak a nagyszerű környezethez.
Szent Pál temploma, oszloperdejének csodás bűbájával állott még – a pápai Róma utolsó évei voltak ezek. VII. Pius halálával beköszöntött a reactio; a szent szövetség szelleme ide is kivetette hálóit; a börtönök megteltek rabokkal, az emberek elkezdtek halkan és óvatosan beszélni, titokban forrongani, azután jött 1848 és végül kialakult az új Róma, világi jellemével, nagy bérházaival, tudós ásatásaival, nagyvárosi forgalmával, idegen özönével, félmillió lakosával, az a Róma, melyet mi ismerünk s mely új alakjában is még mindig rabul ejt minden fogékony kedélyt.
VII. Pius Rómájának még egy nagy vonzóereje volt a kor embereire: itt élt azon idők két legnevesebb művésze, Canova s ifjabb vetélytársa Thorwaldsen. A Rómába jövő idegen első sorban az ő műtermöket kereste föl; s szobraik ép oly lelki gyönyörüséget szereztek neki, mint az ókor alkotásai. A classicismus korszakában természetes, hogy az élő művészetnek is Róma a középpontja.
