III.
III.
Új-Zrínyivár ostroma. Érsekújvár a török kezére jut.
AZ ÓRIÁSI TÖRÖK seregből nemcsak Újvárnak, nemcsak a Morvaország felé terjedő résznek jutott. Jutott másfelé is. A nagyvezér parancsára ugyanis a boszniai és kanizsai basák mintegy 8000 emberrel Új-Zrínyivárt támadták meg. Ezt a várat Zrínyi Miklós 1661-ben építette, hogy abból nyugtalaníthassa a kanizsai törököket.
Mondják, hogy mikor 1660-ban Kanizsát ostromolta, s a bécsi hadi tanács ezt betiltotta, felháborodásában kardját a földhöz vágta, s ekkor határozta volna el e vára építését. Új-Zrínyivárt akarták tehát a törökök hatalmokba ejteni, jól tudván, hogy azzal nagy lépést haladnak előre. Minő fontosnak tartották e vár pusztulását, kitetszik abból is, hogy midőn Leopold követei békekötés okáért 1662-ben Konstantinápolyban jártak, a nagyvezér ennek a várnak lerombolását követelte.*
Érdekes és becses az Új-Zrínyivár és környékének azon egykorú távlati rajza, melyet a «Mars Hungaricus» mellett találtunk, s melyet, az eredeti felvétel színeinek is utánzásával, e munkához mellékelünk.
A várbeliek nem voltak elkészülve megtámadtatásukra, és így, kis híja, hogy a törökök által való meglepetésök végzetessé nem lett. A törökök ugyanis oly hirtelen jöttek, hogy a bentlevők egyszerre csak azt vették észre, hogy már a falakat a hozzájok támasztott létrákon megmászni készülnek. E látványra az őrök hirtelen jelt adnak, az őrség összefut, és apróbb gránátokkal és tüzes golyókkal oly keményen fogadja az ellenséget, hogy azok százanként pottyannak le a létrákról; szerencsére megérkezik Zrínyi is, és már messziről hangos kiáltással bátorítja övéit: «Szerettim! legyetek férfiak, és emlékezzetek az ősi bátorságra!» Mint a villám csap le hátból az ellenségre, mire a törökök, lemondva a győzelem reménységéről, eszeveszett futásban keresnek menekülést, és valószínű, hogy még sokkal többen estek volna el közülök, ha a jótékony erdőség oltalmába nem veszi őket. Ez alkalommal Új-Zrínyivár még szerencsésen megszabadúlt.
Közben minden erővel folyt Ujvár ostroma; a nagyvezér iszonyúan szorongatta az őrséget, nem hagyván neki egy percznyi nyugodalmat sem. Augusztus 23-án az ú. n. bécsi kaput tördelték a törökök ágyúi; az Ernő-féle bástyán, mely kelet felé nézett, egy ellenséges golyó egy magyar vitéznek állát és orrának felét szakította le, s már el akarták a szerencsétlent temetni, midőn észrevették, hogy még él, meggyóntatták tehát, s ezután még néhány napig élt. Az Új-Zrínyivár alatti török vereség híre új bátorságot öntött az ostromlottakba, sőt remélni kezdették, hogy a segély is közeledik. E reményt az is táplálta bennök, hogy észrevették, hogy az ostromlók közűl néhány ezer ember megrakott tevékkel Esztergom irányában elindult; miből azt gyaníták, hogy a török sereg felhagy az ostrommal; egy katona is jött a várba Komáromból és hírűl hozta, hogy nemcsak császári, hanem birodalmi seregek is közelednek, s hogy a török már 6000 emberét vesztette el. Azonban e remények és kilátások csakhamar hiúknak bizonyultak.*
«Vettem leveledet, csudálom, hogy választomat leveleidre nem vetted, holott én minden leveledre választ adtam. Egésségem, Istennek hálá, jól szolgál. Itt más hireink nincsenek, hanem Ujvárt iszonyúképpen löveti az török, éppen ide hallani az lövést. Az Tatár is elérkezett Budához, szerencse, az mint értettem, ha mireánk nincsen szándéka. Isten szégyenítse meg. Én igen sánczoltam az Tábort, Isten talán jól adja az dolgot. Édesem, kérlek, alamisnálkoggyál, az szegényeknek kenyeret, ételt, italt adass, hogy Isten könyörüllyön rajtunk. Marczaltő, 26. Augusti 1663.» – Esterházy levele feleségéhez.
Szeptember 1-én az őrsereg összegyűlt, és bátor lélekkel megesküdött, hogy mindhalálig fogja a várat védeni A következő napok is remény és kétség között teltek el; a törökök óriási fáradsággal földdel és fával tömték a vár árkát. Közben két szökevény jutott be a várba, kik elmondták, hogy a török katonák az ostrom félbenhagyását követelik, kenyeret kérnek és fenyegetődznek, hogy nem küzdenek tovább; lovaik vannak szép számmal, de takarmányhiány miatt erőtlenek; sokan elszökdösnek a táborból. Mindez vígasztalásul szolgált ugyan az ostromlottaknak, de azért napról-napra várták az általános rohamot, melynek előjeleit látták a törökök által ásott, és a várfalak törését czélzó aknák felrobbanásában.
Miközben a török Érsekújvárt szorongatta, Wesselényi Ferencz nádor átkelvén a Dunán Sopronba, innen Kőszegre ment az ott összegyűlt sereghez, és kihirdette, hogy szeptember 8-án általános szemlét tart Vatt mellett; ide gyűltek a már elébb Marczaltő vidékén összesereglettek is, és midőn a nádor a szemlére odaérkezett, már vagy 10 ezer magyar harczost talált. Másnap megérkezett «az a legbátrabb hős, ki nekem ama naptól haláláig legkedvesebb emberem volt», t. i. Zrínyi Miklós, mondja Esterházy Pál. Zrínyi itt Magyarország főhadvezérévé kiáltatott ki; azután megválasztattak a többi főtisztek; Zrínyi helyettese Batthyány Kristóf a kanizsai végek tábornokává, Esterházy Pál vezérőrnagygyá lett; választattak azután alsóbb rangú tisztek is. Zrínyi a Muraközbe ment sereget gyűjteni, a nádor pedig Bécsbe, onnan Morvaországba, mely útjában majd hogy szerencsétlenűl nem járt. Pruszka mellett, Trencsén megyében, a tatárok által megtámadtatván, csak nagy nehezen tudott Oroszlánkőbe menekülni.
Újvárnál még mindig folyt az ostrom, változó szerencsével, ingadozó reményekkel. Komáromból 140 hajdúnak sikerűlt a várba jutnia. A vár árkában néhány előkelő törököt öltek meg a mieink, benn a várban pedig Hagen ezredest sebesítette meg egy ellenséges golyó. Hosszú halogatás után az ellenség végre támadást intézett a Forgách- és Frigyes-féle bástyák ellen, de visszaveretett, mire dühében újabb aknákat ás, de hasztalanúl, mert az aknamestert a mieink ellenaknájukból megölik, és az ellenséget visszaűzik. De a törökök szüntelenűl lőnek, és a falak már annyira meg vannak rongálva, hogy könnyen megmászhatók. Már 17 zászlót tűztek ki reájok, s a katonák már szemben állva szablyával küzdenek, de a mieink kétségbeesése dühhé változik, ellentállanak, a törököket lekergetik a falakról; éjjel a Forgách-bástyát újra megtámadják, de ismét visszaveretnek, óriási veszteséget szenvednek, sőt egy előkelő basa is megöletik, kinél azután megtalálták a nádor egy levelét Montecucolihoz, melyben ezzel a watti szemlén megválasztott tisztek nevei közöltetnek. Nap-nap után megújulnak a rohamok, de mindannyiszor visszaveretnek.
Majdnem egész szeptember hava ily támadások és azok visszaverése közben telik le. A mieink hősiesen viselkednek, talán még mindig remélték a segélyt, mely azonban nem jött sehonnan. Az őrség magyar vitézei el voltak tökélve inkább utolsó csepp véröket is áldozni, mintsem engedni. Nem úgy az idegen zsoldosok. Ezeknek nem volt hazájok ez ország; pénzért szolgáltak csupán, s nem akarták életöket tovább is kitenni a biztos elpusztulásnak. E vád nem illeti főembereiket, kikben épen úgy meg volt a katonai becsület érzete, a harczi dicsőség utáni vágy, mint a mieinkben. Ezt be is bizonyították. Mikor a vigyázatlanságból felrobbant puskapor és szurok egy bástyát széjjelvetett és 40-nél több embert megölt, a katonák békétlenkedni kezdtek, és követelték a vár feladását; Pio őrgróf, a kihez fordultak, mit sem akart erről tudni, és figyelmeztette a békétleneket, hogy ígéretökről ne feledkezzenek meg, sőt fenyegette is őket, ezek viszont fenyegették, hogy leteszik a fegyvert, ha nem küldetnek követek a nagyvezérhez, kik tőle tisztességes feltételek mellett szabad elvonulást eszközöljenek ki. Ha a nagyvezér ezt megtagadja, akkor, mondák, készek dicsőségesen meghalni. Pio azt mondá erre, hogy a hitetlen ellenségben nincs hűség, mire valaki azt felelte, hogy a nagyvezér meg fogja tartani szavát. Erre Pio kirántva kardját, megtámadta a szólót, s keresztűl is szúrja, ha el nem fut előle. De a veszedelmes szándék már ki volt mondva, s a tömeg lelkén erőt vett a szabadulás vágya, és a vezérek kényszerítve valának megajánlani a nagyvezérnek a vár feladását. Ez azt felelte, hogy mondják el feltételeiket, s ő híven meg fogja azokat tartani. A feltételek még az nap este megállapíttattak, s a törököknek az egyik bástya átadatott, és ők az esztergomi kapun bebocsáttattak. De alig, hogy benn voltak, fegyvert fogtak a mieink ellen; e rakonczátlanokat egy basa kiűzette a várból. Szeptember 26-án megtörtént a végleges átadás. Déli egy órakor 2422 keresztény bocsáttatott ki; ezek között már csak 400 magyar volt, a többi mind hősi halállal múlt ki a hosszú ostrom alatt. A legyőzöttek fegyvereiket is elvihették, valamint betegeiket, és egyéb holmijokat, sőt a török, igérete szerint, szekereket is bocsátott rendelkezésökre.
Érsekújvár török kézre kerűlt, s maga a nagyvezér is, látva a harczosok csekély számát, bámulattal telt el, kitartásuk és bátorságuk felett. A menekülőket egy előkelő török parancsnoksága alatt álló sereg védte meg a rakonczátlankodó pogányok dühe elől.
«Így veszett el, soha eléggé meg nem siratható módon Érsekújvár, nemcsak Magyarországnak, hanem a szomszédos országoknak kárára is», kiált fel Esterházy. De a török ezzel nem elégedett meg. Nógrádot, Nyitrát, Lévát és Szécsényt is elfoglalá, más kisebb helyeket pedig tűzzel pusztított el.*
Esterházy levele feleségéhez: «Hogy eddig is nem irtam semmit is, azt távol létem cselekedte. Istennek hálá, egésségem jól szolgál; ma indul meg az Török tábor haza felé, Lévát meg akarja venni, Nógrád talán eddig is oda vagyon. Mi is, gondolom, itten sokáig nem késhetünk, ha az Török el fog menni. Azomban kérlek, egésségedről tudósíts. Szinte most hozának jó Törököket, s öszvéreket majd ötvenig. Kettőt megvettem az öszvérekben. Komáromi Táborból 27. 8-bris. 1663.»
Érsekújvárt, megvétele után, a nagyvezér sok munkával, nagy fáradtsággal újra helyreállíttatta, a mi meglevén, ő maga is elvonúlt seregével Esztergom felé. Zrínyi, ki már eddig is sokfelé boszantotta a törököt apró csatározásokkal, meg akarta őt támadni, de a nagyvezér gyorsan haladt előre, s még mielőtt Zrínyi utolérhette volna, Esztergom által fedezteté magát. Egy kis török csapat azonban, t. i. hetven janicsárból álló, nagy tömeg élelmi szert akart Újvártól Esztergom felé szállítani; a mieink ezeket akarták elfogni, mit a janicsárok látván, a szekereket köralakban összeállították, és így várták be őket; a küzdelem nehéz volt, mert a törökök a szekerek által képezett körön belűl valának és ágyúikkal távol tudták tartani a mieinket, kiknek sehogy sem sikerűlt közelökbe férkőzni és kivont karddal küzdhetni; de végre szereztek nehány szekeret, s ezeket és a marhákat maguk előtt hajtva, közelítették meg a janicsárok szekérvárát, s midőn egészen közel értek hozzá, átugrottak a törökök szekerein, és egy szálig levágták őket. Ezen sikeres csetepaté után, melynek Zrínyi is, Esterházy is tanúi voltak, vígan tértek vissza a táborba; a zsákmány, szokás szerint, felosztatott.
Közben az idő téliesre vált, a nagyvezér Budán át Eszékre, innen Belgrádra ment téli szállásra, a mieink november 8-án szintén elszéledtek, Zrínyi pedig övéivel Muraköz szigetére vonult.
