XXI. NEMESEK CSATLAKOZÁSA.
XXI. NEMESEK CSATLAKOZÁSA.
A FELVIDÉKNEK Ungvármegyétől Erdélyig terjedő keleti részében a nemesség maga sem zárkózott el olyan ridegen a földmívesek törekvései elől. Sok volt közöttük az egytelkes, bocskoros nemes, és a zsellér, a jobbágytelken élő nemes; mindezek pedig a jobbágyokhoz hasonlóan csak nagyon nehezen tudtak megélni földjük sovány jövedelméből. Itt sem a föld volt rossz, hanem a gazdálkodás és a közigazgatás rendszere, a mely – a mi akkor különben általános európai baj volt – nem törődött, vagy csak nagyon keveset törődött a termelőképesség fokozásával. A «havasok» vidéke ez, az Erdős Kárpátok, a Máramarosi-havasok, a Vihorlat-Gutin vadregényes tájéka, a mely csak a Tisza felé lejtősödve jutalmazza meg a földmíves munkáját. Az utazó* még közel négyszáz esztendő mulva is úgy találta, hogy ásó, kapa, ekevas nem változtatták meg a havasok színét és alakját. Minden úgy maradt, a hogy az örök műhelyből kikerült s az ember is megtartotta régi szokásait, régi szerszámait, régi viseletét. «Erősebb a teste, szívósabb az élete, jobb a szeme, mint nekünk. Fejletlenebb állapotánál fogva közelebb áll a vadállathoz és erősebb hiténél fogva közelebb áll az Istenhez, mint mi.» S az élénk megfigyelő valóban letűnt századok vonásait láthatja a havas lakóiban, miként a paleontológiai leletekben láthatók az elpusztult világrend ősnyomai. És négyszáz esztendővel ezelőtt is el lehetett mondani, hogy a búzatermő Magyarországnak van egy vidéke, a hol a nép évről-évre százezerszámra mindig éhezik. Egész élete abban a sóvárgásban telik el, hogy jól lakhassék. S mégsem lett sem tolvajjá, sem martalóczczá. Nem is kiabált. Némán tűrt évtizedek óta.*
Bartha Miklós, Kazár földön. (Összegyűjtött munkái. I. 109–110.)
U. o. I. 112.
Nem kiabált, nem zúgolódott, nem fegyverkezett mostan sem. A kincstári földeken élő ruthének semmi esetre sem csatlakoztak a fölkelőkhöz, a minek egyik oka különös helyzetök lehetett. Már az 1498 : XLVII. t.-cz. panaszkodott rájuk s a kúnokra és a jászokra, hogy a jobbágyokat a nemesség szabadságainak és az ország törvényeinek ellenére elvezetik és szabadságolásukat kieszközlik; a jobbágyok elvitelével pedig s nemesség rovására naponkint igen sok jogtalanságot és sérelmet, kimondhatatlan és hallatlan zsarolásokat követnek el s a király tisztjei sem tartják vissza őket efféle helytelenségektől. A törvény tehát, hogy a viszálykodás okát gyökerestűl kiirtsa, megparancsolta, hogy valamint a kúnok, jászok, ruthének nem telepedhetnek át a nemesek fekvő jószágaira, úgy a király tisztjei és a nevezett szolgaállapotú emberek* se vezethessék át a nemesek jobbágyait ezeknek földjére oly czélból, hogy ott letelepedjenek. Ha mégis megtennék, a törvény értelmében az ország nádora előtt feleljenek meg.
Servilis conditionis homines. Biedermann (Die ungarischen Ruthenen, II. 46–47.) azt kérdi, hogyan egyeztethető össze ez az elnevezés a nádori törvényszékkel, a melyhez ebben az esetben kizárólag utasították őket? Azt hiszi, hogy ez csak a ruthén kincstári parasztokon elkövetett csúfság volt, a melyet a király a szentesítéskor nem vett észre. A régi magyar rendek – szerinte – gyakran tetszelegtek abban, hogy határozataikat mindenféle félig elburkolt kirohanásokkal és élczekkel fűszerezzék. (Biedermann a Bach-korszakban volt jogtanár.)
Az 1500 : XXIX. t.-cz. szerint ugyan a ruthének közűl csak a nógrádnagyoroszfalvi királyi jobbágyokat nem lehetett dézsmafizetésre kényszeríteni, de a törvény folytatása úgy hangzott, hogy «ha a királyi felségnek ruthénjei akár pénzben való vásárlás útján, akár bármely keresett szín alatt a maguk részére olyan telkeket bitorolnának, a melyek után azelőtt tizedet kellett fizetni, azok után ők is tartozzanak dézsmát fizetni».
Werbőczy Hármaskönyve szerint (III. 26.) a jobbágyok (a királyi jászok, kúnok, oroszok és polgárok kivételével) «eddigelé a szabadságnak amaz előjogával éltek, hogy ha úgy akarták, szabadságukban állott, törvényes földbérök letétele és adósságaik lefizetése után lakóhelyeikről bármikor más, nekik inkább tetsző helyre költözniök, hogy majdan ott lakjanak». Ez körűlbelűl annyit jelentene, hogy a tuhének a kúnokkal és a jászokkal együtt 1498-ban már elvesztették a szabad költözködés jogát s így róluk nem is kellett külön intézkedni, mikor az 1514. évi törvényhozás a jobbágyoktól ezt a szabadságot végképen elvette s őket földesuruknak föltétlen és örökös rabszolgaságába adta. Mindazonáltal a kúnok és jászok mellett első sorban őket kell érteni azon «más királyi jobbágyokon», a kiket az 1514 : XXIX. t.-cz. büntetéssel fenyeget, ha jobbágyokat erőszakosan vinnének maguk közé, vagy jobbágyok lopva szöknének hozzájuk. Mindezekből bajos azt kiolvasni,* hogy 1514-ben az oroszok, kúnok és jászok szabadköltözése jogát nem törölték el, és hogy őket ezen jogfosztás alól kifejezetten kivették.
Mint Biedermann teszi, II. 47.
Mindamellett a ruthének jobbágyi helyzete tűrhetőbb volt, mint más földmíveseké. Példáúl a beregi Krajnában (a munkácsi vár védelmére kötelezett tíz ruthén faluban), nemcsak a vármegyei igazgatás, hanem sok tekintetben a jobbágyi szolgálatok alól is kivették őket; sőt kiváltságaikat nagyban és egészben véve egészen a XVIII. századig megtartották. Egyrészt tehát kiváltságos, másrészt pedig meglehetősen elszigetelt helyzetök okozhatta, hogy keveset, vagy éppen nem érdeklődtek ama forongás iránt, mely síkvidéki szomszédaikat az 1514. év nyarán lázba hozta.
A Tiszához közelebb lakó ungiak, beregiek, ugocsaiak, máramarosiak sorsukat valóban nem tűrték némán és megadással. Azonban kétségtelenűl érdekes és tanulságos tudnivaló, hogy a jobbágyok ottan is inkább egyes papoknak és nemeseknek, mint saját nyomorúságuknak szavára hajtva csatlakoztak Dósa Györgyhöz.
A leleszi konvent főkapuja.*
Fénykép után.
Így történt ez pl. Ungvármegyében, a hol egy névtelen barát izgatta a népet a nemesség ellen. Ez azonban – főképen Rozgonyi Istvánnak és Tharcsay Miklósnak vezetésével – fegyvert ragadt a maga védelmére s néhány nemes a barátot és a parasztok néhány kapitányát elfogván, Kapos mezővárosban börtönbe csukta.* Ez a mezőváros, melyet akkor Kápolnás-, vagy Nyeviczkés-Kaposnak neveztek, most pedig Nagykaposnak neveznek, Ungvártól délnyugatra, a Latorcza, Ung és Laborcz közt levő termékeny síkságon fekszik. Körülbelűl száz portáján a leleszi konvent és a Homonnai Drugethek voltak a földesurak.* Országos vásárai miatt a környék lakossága is fölkereste. Egy ilyen alkalommal történhetett, hogy Himi Borsvay Péter birtokos nemesember a kurucz foglyokat fegyveresen és hatalmaskodva kiszabadította a nemesek kezéből s azontúl is kedvezett a nemesség ellen zavargó parasztoknak. Így tehát a hűtlenség bűnébe esett, minek következtében a király az ország különböző részeiben levő birtokait elkobozta és azokat Rozgonyi Istvánnak és Tharcsay Miklósnak adományozta.* A Himi Borsvayak ősanyja Himi Himy Anna, a kit a király 1457-ben fiusított* s így a Himy-jószágok is Borsvayakra szálltak át. Zemplénben Zombor, Ugocsában Tivadarfalva, Sárosban Berki, Szepesben Domán, Lomnicz, Edösfalva és Birbron községekben, s valahol bizonyára Ungban is voltak birtokaik. Egy Borsvay (Lukács) 1430-ban már Nyaláb vár kapitánya, egy másik pedig (Benedek) 1487-ben a királyi ügyek igazgatója lévén, a mostan kevéssé ösmert család akkor nem tartozott az ösmeretlenek közé; és Borsvay Péter, mikor fegyveresen kelt a kuruczok védelmére, a jobbágyok fölkelésének mindenesetre nagyobb jelentőséget adott. Azonban a mozgalom részletei még ösmeretlenek.
II. Ulászlónak 1514 november 19-ikén kelt oklevele. Orsz. lt. Dl. 22.640. Kiadta Iványi Béla, Tört. Tár, 1904., 228–229.
Csánki, I. 386.
II. Ulászló id. oklevele, Tört. Tár, 1904. 228–229.
Csánki, I. 372.
Beregvármegyében, a mint ezt utóbb maga a király írta,*Halábory János* birtokos nemesember állott Székely (Dósa) György mellé s nemcsak részt vett a lázadásban, hanem meg is ölt nemesembereket s rabolt, égetett stb. A hűtelen urat azonban a megmaradt nemesek végre is megölték («tandem per reliquos nobiles interemtpus», mire azután Ulászló király, ki húsz esztendővel azelőtt, 1494 november 13-án Halábory Mátyás deákot és feleségét, Halábory Erzsébetet (Kelemen leányát) hűségök miatt új adományképen erősítette meg Henczhalábor birtokában:* most János deáknak (talán az ő fiúknak) összes birtokait Kerepeczi Péter és Gergely (Illés fiai) számára adományozta, tekintve azokat az érdemeket, miket rokonuk Werbőczy István itélőmester a király és az ország iránt szerzett. Halábory özvegye, Ilona asszony, hiában tiltakozott a beiktatás ellen. Maga Harábor, vagy Halábor, a honnan a család származott, Beregben Vári mellett, a Tisza jobb partján fekszik; s valószínű is, hogy a fölkelés Beregnek inkább csak tiszaháti és kászonyi járásait, a síkságot érintette.
A leleszi konvent 1515. évi jelentése nyomán Komáromy András a Tört. Tár.-ban, 1897. 488.
Halábory nevű nemescsaládról nem tud sem Nagy Iván (Magyarorsz. Csal.), sem Csánki Dezső (Magyarorsz. tört. földrajza).
Károlyi-Oklevéltár, (szerk. Géresi Kálmán), III. 15–16.
Ellenben a szomszédos Ugocsavármegyét a forradalom egészen hatalmába kerítette.* Itt olyan ősi nemesek álltak a mozgalom élén, mint a Vethésyek, Gyakfalvyak és talán a Sásvári Weresek. Eszerint a Tisza jobb partján (a tiszáninneni járásban) Sásvár, a Tisza bal partján pedig (a tiszántúli járásban) a Batár-patak mellett Batár és Gyakfalva (Diákfalva, a mai Nevetlenfalu) volt a fölkelés középpontja. Ulászló király a Vethésyeket és a Gyakfalvyakat nemcsak vádolta, hanem mint hűtleneket, jószágaik elkobzásával büntette Vethésy Gergelyt, Albertet és Miklóst, valamint Gyakfalvy Istvánt, Lászlót, Balázst, Jánost és Mihályt azért, mert Székely (Dósa) György parasztlázadásában résztvettek, a kereszt jelében mindenféle gazságot, emberölést, rablást és gyújtogatást követtek el, sőt sokáig ostromolták Nyaláb várát is,* hova a parasztcsapatokat – Sásváry Jánosnak későbbi vádja szerint – a Sásváryaknak egy osztályos atyafia, Sásvári Weres Gergely vezette.* Rajtuk kivűl más ugocsavármegyei nemesek is elvesztették összes jószágaikat, mivel a keresztesháborúban sok gonoszságot követtek el.* Ilyenek voltak: Almásy Czézár, kétségkivűl a csepefalvi Almásyak közűl; almási Szél János (a mai Fertősalmás egyik földesura); csatóházi Csathó András (a kinek családja a ma Tivadar község közelében már puszta Csatóházán, Szirmán és Hetényben volt birtokos); péterfalvi Szökő (Zewkew) Sebestyén (emennek Farkasfalván és Péterfalván tőszomszédja); Bekényi Fábián (a kinek szintén ezen a tájékon, Péterfalván és Bekényen volt földje s a ki 1514-ben vagy kevéssel azután meg is halt); bekényi Beke Pál (péterfalvi és oroszi földesúr) s végre bekényi Bán György (a ki szintén azon a vidéken, Tiszaújlak közelében folt földesúr).
Erre nézve dr. Komáromy András «A Dósa-lázadás történetéhez» czímmel igen becses adatokat közölt a Tört. Tár.-ban (1897. 487–495.) s néhány adatot külön is szíveskedett hozzám eljuttatni.
II. Ulászló adománylevele a Perényi-lt.-ból 1514 szeptember 12. (feria tertia proxima post festum nativitatis virginis gloriose). Tört. Tár, 1897. 487–488.
U. o. 489. l.
II. Ulászló oklevele 1516 márczius 2. (In dominica Letare). Tört. Tár, 1897. 488.
Természetes, hogy valamennyinek volt tisztsége a fölkelők seregében, mely nagyra lehetett pl. a Vethésyekkel, kik a Kaplony-nemzetségből származtak és egy tőből eredtek a Károlyiakkal.* Valóban, nemcsak ugocsai jószágukat, Batárt, hanem a szatmármegyeiket is (Vidát, Kaplyont, Bobaldot, Vezendet, Mezőpetrit, Vetést, Gyülvészt, Bodvajt, Kozárt és Gelyénest) elvesztették* amiatt, hogy Dósa Györgyhöz csatlakoztak. De azzal, hogy ennyit koczkáztattak, megczáfolták mindazokat, a kik ebben a mozgalomban csak a jogtalanok és vagyontalanok harczát látják a kiváltságosak és a gazdagok ellen. A fölkelésben nagyobb szerepe lehetett Gyakfalvy Istvánnak is, a ki mint pap és nemes állott melléjök. A vezér azonban a rejtelmes «Körmös hadnagy», közhit szerint Sásvári Weres Gergely volt.
Azonban Vetésy Gergely, Albert és Miklós nincs meg a Nagy Ivánnál (XII. 168.) közlött családfán.
II. Ulászló 1514 szeptember 12. Tört. Tár, 1897. 487–488.
«Alispán és szolgabíró urak, – szólt Sásváry János Ugocsavármegyének 1515 januárius 23-án Sásváron tartott gyűlésén,* – azt mondom, hogy nemes Sásvári Weres György a közelebb múlt időkben önként és szabad akaratból vett részt a parasztok zavargásaiban és azoknak hadvezérségét Körmös hadnagy* néven ő vitte és őt tolvajnak, rablónak és gyujtogatónak vallom.» Weres György azt válaszolta: «Alispán úr és egész nemes vármegye! Jól hallom, nemes Sásváry János mit mond ellenem és velem szemben és mit beszél becsületem és emberségem rovására. Igazságát nem ösmerem el, de ilyen színben és ilyen becstelenség hírében élni nem kívánok, hanem tisztázni akarom magamat.» Sásváry János azonban kijelentette, hogy a mit mondott, fenntartja és bizonyítani fogja tanúvallomásokkal és egyéb bizonyítékokkal.
Tört. Tár, 1897. 489–490.
Kermes Hadnagh. Szirmay, Notitia… incl. Comitatus Ugochiensis, 14. szerint «Kermes» annyi, mint encaenia (templombúcsú) és Wereset azért nevezhették Kermes hadnagynak, mert az ilyan búcsúknál szokásos verekedések alkalmával mintegy vezére volt a népnek. A Kermes mindenesetre emlékeztet a német Kirchmessére és a Kirchweihe-ra («Kirváj»); de ezek a német szavak mit kerestek volna Ugocsában? Én ezt az elnevezést Körmösnek tartom, mert a körmösség lopást, elcsipést jelent, s a rabolni szerető paraszthadnagyot ellenségei méltán vádolhatták, hogy a mit körme közé kaparit, megtartja magának.
Az első és legsúlyosasbb vád szerint Nyaláb vár ostromára Körmös hadnagy, vagyis Weres György vezette a kereszteseket.
Nyaláb vára Királyháza szomszédságában a hegyeket elhagyó Tisza szorosának védelmére épült.* Erős védőtornya, tágas udvara volt, védőfallal és körűlötte száraz árokkal. A külső világtól billentyűhíd zárhatta el. Csigaszerű kanyarulattal keskeny ösvény vezetett a vár kapujához. Roham ellen a várat a hegy meredek lejtői biztosították s így a várat az ostromszerek akkori fejletlen korában csak nagy erővel lehetett volna elfoglalni, mikor a kődobálás, nyilazás, dárdavetés, leöntés még a védelem eszközeihez tartoztak, a mihez öntőrések és ormozott falak kellettek. Így képzelhetjük el ennek a középkori várnak szerkezetét.* Már valami száz esztendeje a Perényieké volt s hozzátartozott Királyháza, Verőcze, Szászfalu, Ardó (a mai Feketeardó), Kirva, Csarnatő, Komlós, Széphegy, Turcs, Batarcs, Tekeháza, Gyula, Terebes, Tarna, Szárazpataka, Akli, Ujfalu és a szőllősi rév.* A most romokban heverő vár tehát tekintélyes uradalom feje volt s a kereszteseknek már azért is el kellett foglalniok, hogy Perényi Gábort, a ki a közelfekvő Huszt várában készűlődött ellenök, elvágják Ugocsavármegyétől, melynek és a szomszédos Máramarosvármegyének főispánja volt.
Történetét megírta Komáromy, «Nyalábvár és uradalma» czímmel. Századok, 1894. 492–519.
Soós Elemér ezredes szíves közlése.
Csánki, I. 430.
Perényi Gábor II. Ulászlótól még 1511-ben zálogba vette Ulászló királytól a máramarosi sókamarát Huszt várával együtt s most éppen ott tartózkodott, de feleségével, Frangepani Katával együtt rendesen Nyalábon lakott, mely neki jutott, mikor testvérével, István főétekfogó mesterrel harmadéve (1512) az atyai örökségen megosztozott.* A főispán, a tudósok és az írók bőkezű pártfogója, már évek előtt nyalábi várnagyát, a tollforgató péterfalvi Nagy Albertet tette meg ugocsai alispánná, pedig csak a felesége volt nemes, ő maga nem. Az urak nagydohogva belenyugodtak a dologba, de egyszer, a mikor összeakaszkodtak főispánjukkal, kijelentették, hogy parasztot nem tűrnek meg maguk felett. Akkor a király 1513-ban Bellyényi Albert személynöki itélőmestert és Csebi Pogány Zsigmond kir. táblai bírót küldte ki az ügy megvizsgálására. A nemesek nevében első sorban éppen a most parasztvezérnek mondott Weres Gergely emelt panaszt, hogy nemcsak az laispán, hanem a jegyző is paraszt. Panaszát Sásvári Weres Benedek és György, Feancsikay Ferencz és Mátyás, Palágyi László és Werbőczy Ferencz szintén magukévá tették. Azonban Daróczy Márton ügyvéd szerint a főispán törvényesen járt el, mert Nagy Albert nem mondható parasztnak s a vármegye el is fogadta alispánnak; azóta pedig czímeres nemeslevelet vásárolt magának s a király megtette nemesnek. Az országtanács a leleszi konventet már új szigorú vizsgálatra utasította, mikor a parasztlázadás kitörése az ügyet megakasztotta.*
Századok, 1894. 513.
Komáromy, Jobbágynemesítés. (Nagy Iván, családtörténeti értesítő, III. 3–4.)
A mikor a parasztok Sásvár alá jöttek, állítólag önként és szabad akaratból csatlakozott hozzájok Hagyó Alberttel, Salánky Jakabbal, Csupros Mátéval, Zablyas Gergelylyel*és az egész sásvári lakossággal együtt. Innen a Tiszán keresztűl az egész tábor Tekeházára vonult át. Ott a parasztok kapitánya Werest halálra ijesztgette és háromszor is a vesztőhelyre küldte, hogy lefejeztesse, de a sásváriak kérelmére* és saját könyörgésére megkegyelmezett neki. Weres ijedtében azzal fogadkozott, hogy ha most meg nem ölik, Nyaláb várát három nap alatt az ő tanácsa szerint bevehetik; és ha megkímélik az életét, többet használhat nekik, mint akármelyik jobbágy.* Így tehát – mint utóbb maga védekezett – csak a halálos fenyegetéseknek engedve követte a tábort, mely Tekefalva felől éjnek idején érkezett Nyaláb vára alá.
Hagyó, Salánky és Zablyás vallomásai Tört. Tár, 1897. 492.
Zablyás vallomása u. o.
Csupros Máté vallomása u. o. Király Balázs szerint Werest a parasztok kegyetlen halállal akarták kivégezni, de arra kérte őket, hogy ne végezzék ki olyan gyorsan, mert hogyha valami rosszat tett is, egész Sásvárral bizonyíthatja, hogy ártalmukra nem törekedett. Életének megkegyelmeztek, de fogoly gyanánt kísérték Husztra. (U. o., 492–493.)
Weresnek a főispánnal és az alispánnal való meghasonlása némiképen érthetővé teszi, hogy álnéven – közhit szerint – kész volt inkább a parasztok élére állni, csakhogy bosszút álljon rajtuk. Mindenesetre felfordult világ lett volna, hogy «a paraszt» védelmezze a nemeseket s a «nemes» vezesse ellenök a parasztokat; de ilyen zaklatott időkben sok mindenféle megtörétnhetik. A vár védelmezői közűl Zubor Mátyás és Egri Mihály nemesek valóban azt beszéltek, hogy mihelyt a parasztok sokasága a vár alá érkezett, soraikból három lovas előugratott, hogy a várat körüljárja. Zubor azt mondta Egrinek, hogy – alakjáról ítélve – ezek közűl az egyik alighanem Sásvári Weres Gergely; de már akárki, ő bizony hozzálő. Ki is lőtte nyilát a három lovasra, mire ezek egymástól elváltak és más-más irányba futottak. Azt azonban egyikök sem mondta, hogy az a lovas csakugyan Weres. Azt is már csak a lázadás lecsöndesítése után hallották, hogy Weres a parasztok vezére s tolvaj, rabló, gyujtogató lett volna, a ki tanácsokkal látta el a parasztokat. Példáúl ő tanácsolta volna nekik, hogy minden szalmát, a mit csak találnak, vigyenek Nyaláb vára alá; az mindenesetre igaz, hogy a vár kapuja elé csakugyan sok szalmát hordtak s azt meggyujtották, minek következtében a vár külső kapuja is meggyulladt. Weres nem is tagadta, hogy kénytelen-kelletlen ott lévén a parasztok táborában, mikor éjjel megérkeztek, csakugyan tanácsolta nekik, hogy szalmát gyujtsanak a vár kapuja előtt; de ezt csupán azért tette, hogy a tűzzel jelt adjon a várban levő nemeseknek a maguk védelmére. Ezzel tehát nemcsak nem ártott, hanem még használt is nekik.* Tanácsolt azonban egyebet is; példáúl hogy ha be akarják venni Nyaláb várát, sok létrát vigyenek a falak meghágására.* Ő maga különben, bár némelyek maguk fölébe emelni és vezérré tenni akarták,* fogoly gyanánt volt köztük s úgy szökött el tőlük a máramarosi Huszt várába Perényi Gáborhoz.* Már ott találták őt Csamay Benedek és péterfalvi Zsupán Pál, a kik Nyaláb várából kiszöktek, hogy segítséget kérjenek a megszorult őrség számára. Mikor Zsupán megkérdezte tőle, miért nem jött közéjök hamarább, Weres megharagudott, nyersen felelt. A másik sem maradt adósa; egyik szó a másikat követte s mind gorombább és durvább módon vitatkoztak. Weres azzal végezte, hogy nem ártott a nemeseknek, ha egy ideig a parasztok közt volt, mert a mint odaérkeztek, azonnal meggyujtatta velök a kapu elé hordott szalmát, hogy figyelmeztesse őket a védelemre.* Egyébiránt a kihallgatott tanúk közűl egyik sem akart arról tudni, hogy Weres paraszthadnagy, rabló és gyujtogató lett volna.
Csomai Nagy Bálint, Csamay Benedek és péterfalvi Zsupán Pál vallomásai. Tört. Tár, 1897. 491.
Farkasfalvi Szabó Péter vallomása u. o.
Kissárvári Zok Antal vallomása u. o.
Király Balázs és Gyakfalvy László vallomása u. o. 493.
Vallomásuk u. o. 491.
Mindezeknek alapján Ugocsavármegye utóbb (1515 május 15-én) becsületsértő és igazságtalan rágalomnak nyilvánította Sásváry Jánosnak vádját, melynél fogva Werest Kermes hadnagynak, fosztogatónak, rablónak és gyujtogatónak nevezte, holott ezt semmivel sem tudta bizonyítani s őt ennek következtében száz forintban marasztalta el.* Felebbezése alapján a királyi kúria ezt a büntetést 300 forintra emelte föl.*
Itélete kelt Sásváron, 1515 május 15. (feria tertia in festo b. Sophie Virginis). Tört. Tár, 1897. 493.
Az érdekes megokolás u. o. 493–495. l. A leleszi konventben 1516. évi 28. sz. a. letett adjudicatoriae executionalest kivonatban már Szirmay is közölte (Notitia… incl. Com. Ugochiensis, 14.)
Máramarosvármegyének Ugocsa felé nyíló tiszai kapuját Huszt vára védelmezte, a középkorban Máramaros földjén az egyetlen királyi vár, a mely mellett még legfeljebb Rónaszéket lehetne királyi várnak tartani. A harmadikat, a Dolhay-család dolhai várát, az 1471 : XXIX. t.-cz. értelmében már lerontották. Így tehát Máramarosban a királyi várak nem adtak alapot állandó küzdelemre, településre, felszabadulásra; nem gyakoroltak nagy hatást a népesség fejlődésére; a nemesség nem volt odakötve kerületökhöz, de föltételes sem volt és nem járt teherrel.* Királyi uradalmak és kenézségek azonban itt is voltak és így itt sem hiányoztak a megnemesítésre való alkalmak. Az egykori oláh kenézek idő folytán nemesi jogon lettek urai annak a kenézségnek, a melyet valaha megűltek; de ezzel a magyar nemesi társadalomba kellett beilleszkedniök. S Dósa előtt száz esztendővel már oly magyar szelleműek, hogy példáúl az oláh származású Dolhay Szaniszló 1419-ben magyar köríratú pecsétet használt.* Az általában véve tősgyökeres magyar helynevek eléggé bizonyítják, hogy magyar volt maga a föld, ha népe oláhúl beszélt is; és hogy a nemes, akármilyen volt is az anyanyelve, mint a szent korona tagja, még a helységek, dülők és határrészek elnevezésében is a magyar állam eszméjének hódolt.* A pásztorkodó oláhból többnyire a kenézségeknek nemesi birtokká való átalakulása közben lett jobbágy, de a legnagyobb rész továbbra is szabadon őrízgette nyájait a havasokon.
Csánki, Máramaros megye és az oláhság. Századok, 1889. (A máramarosi kirándulás emlékkönyve, 52.)
U. o. 96. l.
Márki, A Váncsok és a váncsfalvi Jurák. (Magyar-Román Szemle, 1897. 2.)
Huszt vára.*
Brozik huszti szolgabíró fényképéről.
A máramarosi nemes és jobbágya közt ebben az időben még nem lehetett igen éles különbség, mert az egy-két százesztendős nemescsaládok a jobbágy vagy szabadon pásztorkodó családokkal néha szoros rokonságban álltak. Gazdasági helyzetök sem különbözött feltünő módon. Így történt, hogy a jobbágyság törekvéseivel az egész országban a máramarosi nemesek barátkoztak meg leghamarább és legteljesebben. Nagy számban fogtak tehát fegyvert, hogy a fölkelő jobbágyságot jogai kivívásában gyámolítsák.
«Megfeledkezve irántunk és a szent korona iránt tartozó hitökről és hűségökről, – írta utóbb maga a király,* – ezen Magyarország parasztjaival és népies állapotban levő embereivel, kik a mult napokban a lázadásnak és a vakmerőségnek szellemétől vezettetve, igaz és természetes uraiktól elpártoltak és kárhozatos és merész képzelődésökben sarkukra állván, királyi felségünk megvetése és elűzése, valamint az egész nemesség veszedelme és kiirtása végett ellenségesen fölkeltek és ebben az országban helyenként a keresztesek neve alatt bizonyos Székely (Dósa) György nevű latornak vezetése alatt csoportosan zászlókat emeltek, a nemeseknek nagy, borzasztó és kegyetlen károkat okoztak; mert házaikat lebontották, leégették, holmijokat fölprédálták és többeket személyökben különböző kínzásokkal és gyötrelmekkel illettek, némelyeket karókba vagyis verőkbe húztak* s több mint ellenségesen jártak el: egyes máramarosi nemesek mégis hozzájok csatlakoztak és lázadásukban, zavargásaikban, latorságaikban (nemesi méltóságukról lemondva) részeseik, kísérőik és társaik lettek, minek következtében – mint mondják – nyiltan a hűtlenség bűnébe estek.»
II. Ulászló adománylevele Werbőczy István részére 1514 október 20. (Datum Bude, feria sexta proxima post festum beati Luce evangeliste.) Kiadta Horvát István, Verbőczy emléke, 166–169.
Palis seu verubus suffigiendo. (Id. h. 167. l.) Ezt a szót, a melyet már Ravazdy Péter kivégzésénél is hallottunk («Gregorius Kiss… petrum Rawazdy vno homine traxisset ad verw», Arad vármegye bizonyságlevele 1515 április 9. Dl. 37.832.), a Nyelvtörténeti Szótár és az Oklevél-Szótár ebben az értelemben nem ösmeri.
Azok a máramarosi nemesek, a kik utóbb vagyonuk elvesztésével fizették meg a fölkeléshez való csatlakozásukat, a következők: I. Petrovay János, a ki a Dolhayakkal egy törzsből származott és a kinek ősei 1411-ben Máramarosban Rozsállya, Szurdok, Sajó, Petrova, Leordina, Ratkava, Polyána és Batiza községeket kapták a királytól;* 2. Váncsfalvy György és 3. Váncsfalvy Dán, a kik 1508-ban hűséges szolgálataikért éppen II. Ulászló királytól kapták új adomány gyanánt, Tivadar, Lukács és Ferencz nevű testvéreikkel együtt, az egész Váncsfalva, Nánfalva és Disznópataka falvakat.* A Máramarosvármegyében ma is virágzó Váncsfalvi Jura-család ezt a Györgyöt tartja a maga ősének.* – 4. Budfalvy Simon, a kinek családja oklevelekben 1459 óta szerepel* és a kinek családi fészke Budfalva, Aknasugatagtól kissé délkeletre. – 5. Huszti (máskép Keselyőmezei) Benedek deák, 1484 óta Keselyőmező földesura,* a tanult emberek közé tartozott. – 6. Bárdfalvy János a Máramarosszigettől délkeletre levő Bárdfalváról, mely oklevelekben 1405 óta szerepel.*
Nagy, Magyarorsz. Csal. IX. 280.
A Váncsfalvi Jura-család levéltárában.
L. a családról írt czikkemet a Magyar-Román Szemlében, 1897., 6. l.
Csánki, I. 455.
U. o. I. 457.
U. o. I. 446.
7. Szarvaszói Bánk Tamás és 8. Szarvaszói Bánk illés egyik őse, Iván, 1385-ben már alispán volt.* És kérdés, nem hozható-e ezzel a családdal kapcsolatba az a «Melchior Bánkúr», vagyis talán Bánk Menyhért, a ki magát a keresztesek istenadta népe királyának s Magyarország királya, de nem a püspökök és nagyurak alattvalójának nevezte.* Ha csakugyan a Bánk-családból volt, őt kellene a máramarosiak vezérének tartanunk s föltehetjük, hogy ebben a küzdelemben el is esett, noha a Bánkok jószágát elkobzó királyi levélben nevével, mint néhaival, ebben az esetben is kellene találkoznunk. Így azonban Bánk úr (Banckwr) a Bánk-család valamely tagjával csak ötletszerűen azonosítható. De ha azonosítható is, nem lehetne őt Dósa Györgygyel szembenállónak, különállásra törekvőnek mondani, mert királynak őt csak magánlevélben nevezik, ellenben, idézett okíratában a király nyíltan mondja, hogy Bánk és társai Székely György vezérlete alatt keltek föl.
Századok kirándulási melléklete, 1889. 60.
A Wunderzaichen szerint.
9. Szarvaszói Görhes* János és 10. Szarvaszói Görhes Mihály családjának 1431 óta Polyánán, Szlatinán, Hótpatakán (Brében?) és Kopácsfalván, de kétségkivűl az előnevöket adó Szarvaszón is voltak birtokai. – 11. Ebeczky Péter Csomálfalváról származhatott, mert a családot később Csomádynak is nevezik. Egyébként ezt a családot Máramarosban más oklevelek nem említik.* – 12. Fejérfalvi Ficza (Fycha) András az 1405-től fogva ösmert Fejérfalváról (Máramarosszigettől délkeletre fekvő faluból) való. Máramarosban más Ficzák vagy Ficzék Batizfalváról, Endrédről, Gyulafalváról írták magukat s már 1459-ben voltak birtokaik Gyulafalván, Nyiresen, Doroszlófalván, Hernécsen, Deszefalván, Karácsonfalván, Sugatagon.* Egyébiránt Fejérfalva és Gyulafalva a Mára és a Kaszó összefolyásánál tőszomszédok, a mi a két család hajdani egységét legalább is valószínűvé teszi. – 13. Levordinay János a vármegye délnyugati részéből, Leordinából való nemes volt.* – 14. Konyhay Bogdán (Bogdany de Kohnya) egy 1458 óta ösmert családból az izamelléki Konyháról származott.* – 15. Dragomérfalvi Diák (Dyak) Tivadar vagy Tódor és 16. Dragomérfalvi Diák István rokonságban állhatott az ugocsavármegyei Diákfalvyakkal vagy Gyakfalvyakkal, a kik szintén résztvettek a fölkelésben.* Nekik Máramaros délnyugati sarkában, Dragomérfalván voltak birtokaik. – 17. Farkasrévy Lázár családja az Iza és Mára összefolyásánál levő Farkasrévéről való s oklevelesen már kilenczven esztendővel azelőtt említik.* – 18. Középapsai Gorzó Simon családja szintén a vármegye délnyugati sarkában, Jódon,* de ő maga Szigettől északra, Középapsán volt birokos. – 19. Középapsai Kosztha Simon utódai utóbb, úgy látszik, az ugocsavármegyei Tivadarfalvára származtak át és – ősük a vagyonnal együtt nemességét is elveszítvén – 1741-ben szereztek új czímeres nemeslevelet.* – 20. Alsóapsai Balázs Alsóapsán volt birtokos, de családja már 1407 óta perelt mind a három Apsáért rokonaival; a Hosszúkkal, Bírókkal és Udvarbírókkal. Ez a két utóbbi családnév azzal függhet össze, hogy Alsóapsa valaha Huszt királyi várhoz tartozott* s az Alsóapsaiak is valószínűleg mint várjobbágyok nyertek nemességet. – 21. Jódi* Lázár és 22. Jódi Domokos Jódon és úgy látszik, más helységekben is birtokos volt. – 23. Gyulafalvi Ficza (keresztneve ösmeretlen) a 12. szám alatt említett Fejérfalvi Ficzákkal szoros rokonságban állhatott. – 24. Barczánfalvi János családját, melynek egyes tagjai szolgabírák és királyi emberek voltak, 1408 óta emlegették. Maga Barczánfalva Szigettőll délkeletre esik. – 25. Barczánfalvi Petermann Péter a máramarosi Sajóról* Barczánfalvára is átszármazott s megnemesített német (talán budai) családnak tagja lehetett. A családnak Mojszében (a borsamelléki Mojszinban) is voltak részbirtokai. – 26. Jurkafalvi Tódor vagy Tivadar családja és birtokviszonyai ösmeretlenek. – 27. Alsóvizsói Pap* István és 28. Alsóvizsói Pap Illés családja 1468 óta szerepelt* s nem következés, hogy rokonságban állott a bilkei, fejéregyházi, középsőapsai, rónai és talabori Papokkal, mert a görög keleti papok fiait rendszerint apjuk hivataláról és parochiájának helyéről nevezték el.
Horvát id. közlésében (167. l.) Gethes. Nagy Iván nem ösmeri sem az egyik, sem a másik alakban. Csánki (id. h. I. 456.) több oklevélből állapítja meg a Görhes (Gerhes) nevet.
Csánki sem szól róla. Magyarország tört. földrajzában.
Csánki, I. 456. Nagy Iván, IV. 172.
Nagy Iván és Csánki ezt a családot nem említik meg.
Csánki, I. 458.
U. o. I. 456.
U. o. I. 456.
U. o. I. 457.
Nagy Iván, VI. 382–383.
Csánki, I. 446., 454.
Horvát közlése szerint (Verbőczy emlékezete, 169–172. l.) jódbróti (de Jogd-Broth), de Máramarosban ilyen nevű család és Broth vagy Bród nevű helység ösmeretlen.
Csánki, I. 459.
Pap de Also Vysse.
Csánki, I. 459.
Werbőczy névaláírása.*
Fraknói Vilmos által írt Werbőczy-életrajzból vettük át. Olv. Ste[p]hanus de Werbewcz regni Hungariae servus etc.
Ez a hosszadalmas és fárasztó névsor azonban távolról sem teljes. Csak azokról szól, a kiknek javait Werbőczy István még abban az esztendőben egészen a maga részére adományoztatta,* vagy a melyeken Csebi Pogány Zsigmonddal együtt osztozott meg.* A Csebi Pogányok – az Úrmezeyek magvaszakadtával – 1495-ben lettek máramarosi nagybirtokosok, Werbőczy pedig most lett ottan földesúr. «A jókat megjutalmazó, a gonoszokat megbüntető» király csak általában véve említi mindenkor állhatatosan tanúsított hűségöket, de kétségtelen, hogy ezt a máramarosi fölkelés elnyomásában Perényi Gáborral együtt – mostan már nem ösmert módon – különösebben is megmutatták. Perényinek is volt alkalma, hogy a hűtlen nemesek rovására gyarapítsa birtokait, mert az 1514 : XXXIV. törvényczikkely szerint «azt mondják, hogy Máramarosvármegyének majdnem minden nemese pártját fogta a parasztoknak és résztvett ezeknek minden gonosz és veszedelmes tettében». Ellenben a máramarosi öt koronaváros vagyonos polgárai nem csatlakoztak a föleklőkhöz, miért is a király még abban az esztendőben fölmentette őket az összes vámok és harminczadok fizetése alól.*
Az első tizenkettőért 1514 október 20-ikán. (II. Ulászló oklevele a báró Balassa-levéltárban, az egri káptalannak, mint a leleszi káptalan levéltára kezelőjének I. Ferencz parancsára tett átíratában. A leleszi káptalan hiteles másolatáról Horvát Istvánnál, Verbőczy emléke, 166–169.)
Az utolsó tizenhat nemes jószágainak elkobzásáról II. Ulászlónak ugyanaz nap kiadott oklevele u. o. 169–172. l. Mind a kettő a leleszi káptalan hiteles másolatáról.
A técsői levéltárból a Századok melléklete, 1889. 75.
