II.
II.
A nászünnepélyek Nápolyban; a királyi család részvétele, a Beatrix dicsőítésére rendezett színjátékok; a koronázási és házasságkötési szertartás szeptember 15-ikén; ünnepi lovagtorna. Diomede Carafának Beatrix számára írt s jövő életére útmutatásúl szolgáló emlékirata. A nászmenet útitervének változása; Beatrix és kísérete szeptember 18-ikán – Róma mellőzésével – Manfredoniába veszik útjokat s ott mulatás után hajóra szállnak. Tengeri útjok viharok miatt kedvezőtlen; végre Chioggia közelében partra szállhatnak. A ferrarai herczegi pár előbb Corboléban, majd Ferrarában fogadja őket; Beatrix tiszteletére fényes ünnepélyeket rendeznek. Az Este-ház és a ferrarai udvari élet; Beatrix benső testvéri viszonya Eleonorához. A királyné öt napi időzés után elhagyja Ferrarát; Velenczében is fényesen fogadják és ünneplik; onnan a nászmenet – a török martalóczokat kerűlve – Karinthián át vonúl a Dráva felé. Az országhatáron, Pettaunál Mátyás anyja fogadja leendő menyét.
A nápolyi «újvár», a Castello Nuovo, melynek bástyái annyi ádáz támadással néztek szembe s melynek mély börtönei annyi szenvedés és kétségbeesés sóhaját hallották, 1476 szeptemberében vidám és zajos napokat látott. Ünneplő néppel teltek meg termei; az is, melyet a nagylelkű Alfonso építtetett húsz évvel előbb Ischia szikláiból vágott kövekből,* s az is, melyet csak nem rég Ferrante király megrendelésére látott el márványdíszszel udvari szobrásza Pietro di Martino.* Falai között fényes vendéglátásban részesültek a magyar király küldöttjei is, kiknek szállást egyes főurak, gazdag polgárok adtak, míg egy részök vendégfogadóban kapott elhelyezést; Calabria, Sicilia, Spanyolország és Göröghon váltakozva küldték boraikat a dúsan megrakott asztalokra.*
Cam. Minieri Riccio: Alcuni fatti di Alfonso I. (Arch. Stor. Nap. VI.) 104. l.
Fabriczy id. m. 17–19. l.
Cedole LXV. 391 s köv. l.; a 461. és 552. lapokon levő följegyzések mutatják, hogy a «rua Catalaná»-ban levő «osteria del Sol»-ban is voltak magyarok elszállásolva.
A királyi család összes tagjai egybegyűltek a Beatrix ünneplésére, csak a férjnél levő Eleonóra hiányzott és Federigo herczeg, a ki csak a következő hónapban térhetett vissza burgundi útjáról.* Az ünneplők között voltak Sessa és Rossano herczegének immár anyjukat vesztett leányai is,* kiknek a király nagybátyjuk volt ugyan, de a kiknek tudniok kellett azt is, hogy atyjok és testvérük az ünnepzajtól visszhangzó Castello börtönfenekén sínlődnek.*
Notar Giacomo id. m. 132. l.
A Cedole LXV. kötetének 465. lapján vannak Rossano herczegének leányai is az esküvő után a Castellóban maradt udvari hölgyek között fölemlítve.
Tummulillis id. m. 183. l.
Beatrixnak és a királyi családnak egyébiránt azok a napok némi ijedelmet és aggodalmat is okoztak. Értesülniök kellett a forradalmi merényletről, melyet Ferrarában szeptember elsején a Mantuában száműzetésben élő Niccolo d’Este, az elhúnyt Kionello őrgróf fia intézett nagybátyja, Ercole uralma ellen. Mialatt ez Belriguardo nevezetű nyaralójában időzött, Niccolo, kit valószínűleg az Ercole iránt ellenséges milánói harczeg és velenczei signoria bátorítottak e tettre, éjnek idején, öt hajón hozott csapattal váratlanúl betört a városba, s ellenállással nem találkozván, azt elfoglalta. A gyermekágyban levő Eleonóra és sógora Sigismondo alig tudtak a palotából a Castello Vecchióba átmenekülni, a hol biztonságban érezhették ugyan magukat, de élelmi szerekkel nem voltak ellátva. Szerencsére a pártütés visszhangra nem talált a város lakosságában, s Niccolo látva csalódását és félve Ercole visszatérésétől, sietve elmenekült; a ferraraiak azonban üldözőbe vették s elfogván, Ercole elé hozták, ki mindjárt első dühében lenyakaztatta unokaöcscsét s fölakasztatta a pártütőnek főbb híveit. A véres esemény után a herczeg – mintegy engesztelésül – fényes temetést és gyászünnepélyt rendezett a kivégzettnek.*
Notar Giacomo id. m. 132. l. Passero id. m. 31. l. Muratori: Antichitŕ Estensi 233–235. l. és ugyanattól Annali id. köt. 118–120. l.
A nápolyi örömnapok alkalmával nem hiányzottak a kitüntetések sem. Ferrante király elsőként Frangepán Bernardin zenggi grófot, neje révén rokonát avatta föl a Mária-rendbe; később következett Henrik, münsterbergi herczeg, valamint Szentgyörgyi János és Péter grófok kitüntetése.*
Mátyás Kor. Dipl. Eml. II. 326. és 329. l.
Az ünnepélyek sorozatában az egykorú följegyzések megemlékeznek a Castello Nuovóban rendezett «Farsa allegoriche», vagyis alkalmi színjátékokról is. Az előadott darabok egyikének szövegét ismerjük, melyben egy isteni küldött szerepelt, ki jelenteni jött, hogy a mennyei hatalmak fölismervén Beatrix erényeit, három kísérőt adtak melléje, kik megkönnyítsék útját egész a túlvilágig; e kísérők: a Szépség, a Tisztesség és – Apolló; ezek egyenkint előléptek, hogy dicsérjék a herczegnő bájait és jeles tulajdonait. A «Szépség» magasztalja szőke fürtjeit, kellemes, nyílt homlokát, tekintetét, mely a paradicsom tükre s a szerelem fényét löveli, fejedelmi orrát, szemöldökét, arczának hajnalpiros rózsáit, hófehér fogsort mutató száját, melynek minden mondása édes zene, fehér nyakát és keblét, egész lényét, melyben oly állandó a kellem s az okosság, hogy boldog mindenki, ki szolgálhat neki.* Az ő születése – így folytatja – megelégedéssel töltötte el a napot, a holdat, a csillagokat, s az elemeket; róla beszélnek mindig a szépek körében, hozzá hasonlítható nincs a földön s a «Szépség»-nek mennyei boldogságot okoz neki kezet csókolhatni.
«Mira le trezze bionde et quello ameno
Fronte bello et sereno che dimonstra
Tanta bellezza vostra, mira il viso
Specchio del paradiso, che riluce
De una amerosa luce, et mira quello
Naso regale et bello, et quelle ciglie
Con le guantie vermiglie, et amerose
Ad guisa de doe rose nel’aurora,
Mira la boccha ancora e i bianchi denti
Che fan si dolci accenti, che par sia
Soave melodia in ogni suo decto,
Mira la gola el pecto bianchegiante,
Il comparer constante in ogni cosa
Prudente et gratiosa, che beato
Qualuncha č destinato al tuo servitio.»
Fronte bello et sereno che dimonstra
Tanta bellezza vostra, mira il viso
Specchio del paradiso, che riluce
De una amerosa luce, et mira quello
Naso regale et bello, et quelle ciglie
Con le guantie vermiglie, et amerose
Ad guisa de doe rose nel’aurora,
Mira la boccha ancora e i bianchi denti
Che fan si dolci accenti, che par sia
Soave melodia in ogni suo decto,
Mira la gola el pecto bianchegiante,
Il comparer constante in ogni cosa
Prudente et gratiosa, che beato
Qualuncha č destinato al tuo servitio.»
Lásd: Franc Torraca: Studi di Storia letteraria Napoletana, Livorno, 1884. 292–298. l. Az itt ismertetett Farsát egy, a müncheni könyvtárban levő, a Cinquecento első feléből való kézirat őrizte meg. Ben. Croce már id. tanulmányában (l. Teatri di Napoli etc. 566, 580 s köv. l.) annak a nézetének ad kifejezést, hogy e darab Beatrix hazatérése után 1501-ben került színre, azonban a «ghirlanda» fölajánlása, Beatrix leányos bájainak ecsetelése, az utalás «koronájának fényére és jövő boldog uralkodására, határozottan valószínűbbé teszi Torraca föltevését, ki e farsát a királyné lakodalmi ünnepélyeiből valónak tartja.
Ez után az áradozó dicshymnus után – a «Tisztesség» lépett elő s Beatrix erényeit a Lucreziáé, a Judithé, a Virginiáénak fölébe helyezte. Diana nem vadászhat többé, mert hogy, völgy, erdő és forrás mind telve van a Beatrix dicsőségével. Ő maga – a «Tisztesség» – Beatrixszal szemben nem méltó többé pártáját* viselni, s azt fölajánlja az ünnepeltnek. Apollo is leszállott az égből, kiváncsi volt látni, vajon a herczegkisasszony csakugyan oly dicső-e, minőnek híre mondta s még hírénél is dicsőbbnek találja. Ég, föld és tenger visszhangozza a dicséretét s hirdeti koronájának fényét, s Apollo, hódolata jeléül lantját nyújtja át neki, már nevénél fogva is boldog életet és boldog uralmat jósol jövőjéül, míg égi kísérői bájos énekökkel elmondják a királyi arának azt is, mily édes harmonia vár reá majd egykor a mennyországban.*
A «ghirlanda» az «Onestŕ» kezében bizonyára hajadoni pártát jelent, nem egyszerűen virágfűzért.
«…quanto sia – Soave l’armonia t’č riserbata, Poichč da terra al ciel sarai volata.» Ez a nászünnepélyen mindenesetre szokatlan utalás a túlvilágra indítja Ben. Crocét főkép arra a föltevésre, hogy e versek Beatrix előrehaladottabb korából valók.
43. OLIVIERO CARAFA BÍBORNOK SÍREMLÉK-SZOBRA A NÁPOLYI DUOMO KRIPTÁJÁBAN.*
Oliviero Carafa bíbornok síremlék-szobra a nápolyi Duomo kriptájában. (141. l.) Eredeti fénykép után.
Nem szűnő ünneplések között végre fölvirradt a nagy nap; szeptember 15-ikére, vasárnapra volt a megbízás útján kötendő házasság egyházi megáldása s egyúttal Beatrixnak királynévá koronázása kitűzve. A megkoronázott Boldogasszonyról nevezett templom előtt elterülő nagy Piazza dell’ Incoronatán, a Castello Nuovo előtt, óriási emelvényt állítottak föl a szertartás czéljaira. Miután már egy ideig hullámzott az ünneplő nép Nápoly piaczain és utczáin, szólt a zene,* folytak a bajvívások és egyéb mutatványok a nép mulattatására, a Castellóból elindúlt a király, lóháton, teljes fejedelmi díszben, koronával a fején, követve országának nagyjaitól s egyéb kísérőktől, kik az egész úton külön erre az alkalomra vert ezüstpénzt szórtak a nép közé.* Utána csakhamar megjelent Beatrix herczegnő is,* kit az erre az alkalomra külön pápai legátusnak kinevezett Oliviero Carafa bíbornok, az ország püspökeitől kísérve, kézen fogva vezetett. Ez a bíbornok a Carafák nagy nápolyi családjából való volt, az előttünk már ismert Diomede unokaöcscse, 1458 óta – tehát már 28 éves korában – Nápoly érseke, 1467 óta a szent collegium tagja s egyik legragyogóbb alakja a IV. Sixtus udvarának; hazájában köztiszteletben álló tekintélyes, befolyásos és népszerű ember, e mellett mint jogász, theologus és régész jeles tudós is, ki bőkezűen támogatta az irodalmat és sok szegény ifjút képeztetett ki. Bokros egyháznagyi és államférfiúi érdemek szerzése után még a tengernagyi pálczát is kénytelen volt kezébe venni mint a törökök ellen elindított egyesült olasz hajóraj vezére.*
Tummilillis id. m. 222. l.
C. A. Vergara: Monete del Regno di Napoli, 80. l. és 23. tábla. Az itt szóbanforgó ezüstpénz négyfelé osztott czímerpajzsot mutat egyik oldalán, ülő koronás alakot másik oldalán; felírásai: «Ferdinandus D(ei) G(ratia) R(ex) Si(ciliae) I(erosolymae) U(ngariae)» és szintén rövidítve:) «Dominus meus adjutor, ego despiciam inimicos meos.»
«Sehr zierlich und köstlich abgerichtet», mondja Eschenloer id. m. II. 341. l.
Pastor id. köt. 347. l. Reumont «Die Carafa etc.» I. 239–244. l. említi azt is, hogy Oliv. Carafa szerezte meg és állította föl római palotája mellett a híres «Pasquino», szobortöredéket. Bonfin is (Symposion Trimeron 150. l.) magasztalja Olivierót s általán a Carafákat.
Miután a fényes gyülekezet a nép ezreinek örömrivalgása között elfoglalta a díszes emelvényt, előbb a mise és egyházi esketés következett, melynél Mátyás királyt unokatestvére, dengelegi Pongrácz János erdélyi vajda képviselte; majd a koronázás szertartását teljesítette Carafa bíbornok s a jelenlevő magyar főurakban különös gondolatok támadhattak, mikor látták, hogy királyuk nejét Nápoly piaczán a nápolyi érsek egy, állítólag a pápától ajándékozott koronával* magyar királynévá koronázza. Hogy erről a szertartásról, mely valószínűleg összefüggött a nápolyi uralkodóktól önkényesen viselt magyar királyi czímmel, mit tartott Mátyás maga, azt Beatrixnak utóbb Székesfehérvárott a magyar közjognak megfelelően végbement koronázása legvilágosabban mutatta.*
Drezdai kézirat Langen-nél 523. l.
A koronázási szertartást Notar Giacomo (id. m. 130–131. l.) Passero (id. m. 31. l.) és Summonte (id. m. III. 491. l.) írják le. Mind egybehangzóan a király érkezésének idejét a XX. órára teszik; ez a régi olasz időszámítás szerint szeptember közepén d. u. 3 órának felel meg; kissé föltűnő azonban, hogy a mise – melyet Notar Giacomo említ – miképen volt a délutáni órákban megtartható?
A nyilvános ünnepély azonban még a koronázással sem ért véget. Következett még a lakoma s a nép megvendégelése, lovagtornák és jelképes fölvonulások, melyek sorában az e mutatványaikról egész Olaszországban ismert és kedvelt firenzeiek a Petrarca «hét diadalát» ábrázolták s végül tűzjáték világította meg az esthomályt.
A lovagtornák a Beatrix idejében Nápolyban úgy mint egyebütt is a legnépszerűbb látványosságot nyújtották, mely ép úgy szolgált az udvar s a nagyok hiúságának mint a nép kiváncsiságának s mulató kedvének kielégítésére. Nápolyban ily alkalmaknál az egész város ünnepelni látszott; a kereskedők legszebb és legértékesebb árúikat tették kirakataikba, a házakat szőnyegekkel, selyem és brokátszövetekkel díszítették föl azokban az utczákban, melyeken a fölvonúlás végbement; az emberek ünneplő ruhában jelentek meg, virágokkal kezeikben, melyek mindenféle illatot terjesztettek. Nápolyban csak az egyénenkinti, nem a csapatokban való bajvívás volt szokásos; három-négy lovag szerepelt benne, feltűnő és pompás fegyverzetben s ruházatban; ügyességük és gyakorlottságuk kizárt minden veszélyt, különben a fegyverek sem voltak olyanok, minőket komoly harczban használtak, vér tehát nem folyt, s a látványosság ebben az időben a félelmestől inkább a tréfáshoz közeledett. Nápoly tekintély volt e téren s mint a lóidomítást úgy a bajvívást is szinte mintaszerűnek tartották itt. Zene- és dobszó közt hirdették ki megelőzőleg a díjakat, melyekben rendesen nemcsak a legtöbb mérkőzésben győztes, hanem a legdaliásabb megjelenésű lovag is részesült; a győztest a következő lakománál is díszhelyre ültették s joga volt a legszebb hölgyeket megcsókolni.
A Beatrix saját testvérei: Alfonso a trónörökös s másik bátyja Federigo szintén részt vettek olykor az ily mérkőzésekben s ábrándos öltözéköknek, lovuk vértezetének és takaróinak, valamint kíséretöknek pompája mindent elhomályosított; csakúgy ragyogtak az aranytól s egyre-másra törték össze ellenfeleik lándzsáit. Ezek a lovagtornák is – melyeket az olaszok giostrának neveztek – a Piazza dell’ Incoronatán mentek végbe, mely fölé ilyenkor arany csillagokkal ékesített kék szövetből lengő födelet vontak s a viadal végezetével az emelvényen folyt le a lakoma, miközben czukorsüteményeket szórtak a nép közé.*
Lásd G. de Montemayor tanulmányát: «Una Giostra a Napoli ai tempi di Alfonso d’Aragona» a «Napoli Nobilissima» V. évf. 17. s köv. és 57. s köv. lapjain; itt Alfonso s Federigo részvételéről az 1477-iki koronázási s egybekelési ünnepély lovagtornájában van szó, de valószínű, hogy az 1476-ikiban is részt vett a jelenvolt Alfonso.
A koronázást követő napon nyújtotta át Beatrixnak atyai barátja, az öreg Diomede Carafa az ő saját kívánságára készített emlékiratot,* melynek egy, jelenleg a parmai könyvtárban őrzött, Colantonius Lentulustól fordított latin szövegét tartalmazó egykorú kézirati példánya valószínűleg a Beatrixé volt; e codex czímlapján kezdetleges miniatur-rajzban örökítette meg Joannes Marcus Cynicus az átadás jelenetét, a trónszerű széken ülő fiatal királynét s az előtte hódolva térdelő szerzőt, kinek czímere az Aragoniai ház jelvényei s Mátyás és Beatrix egyesített czímere mellett szintén a czímlap ékességeül szolgál, míg az első lapon a fiatal királyné éremképe látható.*
Ben. Croce: Memoriale a Beatr. d’Arag. 23. és 47. l.
U.-ott 24–25. l. Csontosi: «Diom. Carafa de Institutione vivendi», 54. s köv. l.
Az emlékirat tartalma* rendkívül jellemző nemcsak a szerző sok tapasztalaton leszűrődött életbölcsességére s a korviszonyokra, hanem arra a fölfogásra nézve is, melyet a nápolyi udvarban a Beatrix személyéről, valamint házasságáról s magyarországi szerepéről tápláltak, s a melyet, ha a fiatal királyné az öreg Carafa tanácsaihoz híven a gyakorlatban is követett volna, talán életpályája sok tekintetben másként alakúl vala.
Az eredeti vulgáris olasz szöveget lásd a Ben. Croce-féle már idézett kiadás 29. s köv. lapjain; latin fordítását a parmai Corvin-Codex nyomán a Csontosi szintén idézett közlésében a Magyar Könyvszemle 1890-iki évfolyamában (65. l.)
E jelentőségére való tekintettel nem mellőzhetjük a «Memoriale» tartalmának beható ismertetését.
44. LOVAGTORNA A XV. SZÁZADBAN.
René király «Livre de tournois»-ja nyomán a «Napoli Nobilissima» folyóiratban közölt metszet után.*
Lovagtorna a XV. században (145. l.) René király «Livre de tournois»-ja nyomán a «Napoli Nobilissima» folyóiratban közölt metszet után.
A bevezetésben a szerző Beatrix utasítására hivatkozik, melyet ő, mint urának és a királyi háznak engedelmességhez szokott híve, készségesen teljesít, bár érzi a föladat nehézségeit s másrészt úgy véli, hogy megbízójának az ő tanácsaira szüksége nincs is.
Az első, a mit az emlékirat szerzője a magyar királynénak szívére köt, az istenfélelem, annak szem előtt tartása, hogy az egész födi élet «hiúságok hiúsága», s hogy ezért földi életünk alatt túlvilági üdvösségünket kell munkálnunk, oly istenfélelem által, mely a vallás buzgó gyakorlásában is megnyilatkozik; szükséges ez kiváltképen a királyoknál és királynéknál; mert az ő cselekedeteik és mulasztásaik után sokan indúlnak, s míg ilyenképen vallásos életök a példaadás erejénél fogva mások lelki üdvének is előmozdítására szolgál, mulasztásuk mások lelki érdekét is károsítja s így annál nagyobb felelősséggel jár.
Ajánlja Beatrixnak, hogy elutazása előtt beszéljen atyjával, mondjon neki köszönetet minden jóért, miben részesítette, s kérje, hogy emlékezzék meg róla szeretettel távollétében is; kérjen bocsánatot tőle mindenért, a mivel neki netán kedvetlenséget okozott, s térdre borúlva kérje ki áldását, egyúttal kegyeibe ajánlva mindazokat, kik neki, Beatrixnak, szolgálatokat teljesítettek. A végbúcsúnál kísértse meg atyjának kezét és lábát is megcsókolni.
Bátyjától, a herczegtől ne csak megemlékezést kérjen, de azt is, hogy pártfogója, szószólója legyen atyjoknál, a királynál, többi testvéreit pedig buzdítsa engedelmességre úgy atyjok mint bátyjuk iránt.
Az országbáróknak, udvari embereknek és nemes hölgyeknek mondjon köszönetet a neki megadott tiszteletért, kérje őket, hogy koronkint keressék föl leveleikkel, az ajándékokat, melyeket bizonyára adni fognak, fogadja, tekintet nélkül értékökre, egyforma szívességgel, és ne fukarkodjék a jó szóval, mert aranyat és ezüstöt nem adhat mindenkinek, de jó szót annál könnyebben.
Útközben ne mulaszsza el a főtemplomok látogatását; ez jó benyomást fog tenni az őt kísérő magyarokra is. Kíséretével igyekezzék az utazás alatt behatóan megismerkedni; lesz módja hol egyiket, hol másikat vonni társalgásba, s méltóságának sérelme nélkül mindenki iránt figyelmet mutatni, különösen azokkal, kiket a király is tanácsadóiúl rendelt, megértetvén, hogy meghallgatásuk nélkül semmit sem kíván tenni. Mert meg kell gondolnia, hogy királyi férje már az utazás folyamában is tudósításokat fog kapni s az első benyomást megdönteni mindig bajos. Ezért igyekezzék környezetével szemben jó kedvet mutatni; a nagyoknak kötelességök, hogy az őket környezőknél valóban nagyobbak legyenek s szeszélyeik fölött uralkodni tudjanak.
Azok iránt, kik őt útjának különböző állomásain üdvözlik, mutasson érdemök szerinti figyelmet; ne feledje el, hogy a megtiszteltetés, mely őt éri, nagy részben atyjának és férjének szól, s inkább vétsünk túlságos mint túlkevés udvariassággal. Kísérete körében tartson rendet, ne tűrje, hogy vendéglátóikat fölösleges dolgokkal zaklassák, vagy hogy valahol valamivel tartozásban maradjanak. Hölgyei közt is tartson fegyelmet, legyenek vigyázatosak és tartózkodók a férfiakkal való érintkezésben, mert «a magyarok féltékeny természetűek».
Ha Rómában fog időzni, ott vigyázzon minden szavára; tartsa szem előtt, hogy a bíbornokokat oly tisztelet illeti meg, mint a királyokat, azonkívül ott sok oly emberrel jöhet össze, ki kevesebb jelentőséggel látszik bírni, mint a mennyi az értéke s mindent mit ott tesz, följegyeznek és világgá kürtölnek. Ottani idejét fordítsa inkább Róma szent helyeinek megtekintésére, mintsem mulatságokra, mert a mit ott lát, azt sehol másutt föltalálni nem fogja.
A pápa ő Szentségéhez intézzen kis beszédet, melyben fejezze ki, hogy benne nemcsak szent atyját, de atyja és férje barátját is tiszteli; kérje áldását s hogy választása szerinti lelki atyát küldjön, és ajánlja neki férjét, kit nem fog megszűnni a kereszténység ügyének támogatására buzdítani.
Ferrarába érve, nővérével Eleonórával ne éreztesse, hogy mint királyné fölötte áll a herczegnének; tisztelje nénjét mint anyját s értesse meg ezt magyar kísérőivel is.
Útja állomáshelyein az indulás idejét úgy tűzze ki mindig, hogy akkor valóban indulásra kész legyen s inkább maga várjon, mintsem másokat várasson; mert a kényszerű várakozás elégedetlenséget kelt és zúgolódásra indít; a mi ajándékot kap útközben, azt oszsza meg mindig magyarjaival, s ha valamelyiket baj éri, azon igyekezzék segíteni, vagy ha nem segíthet, legalább mutasson részvétet; ha valamelyik megbetegszik, azt látogassa meg, vagy legalább tudakozódjék hogylétéről. Titkárát pedig bízza meg, hogy értesítse sűrűn úgy férjét, mint királyi atyját útján való előhaladásáról.
Itáliát elhagyva a német birodalom területére fog lépni, a hol meg kell emlékeznie róla, hogy a császár rokona,* s örömét kell kifejeznie mindazok fölött, a miket útjában látni, tapasztalni alkalma nyílik.
III. Fridrik akkori császár, portugalli Eleonórát, Beatrix atyjának unokatestvérét bírta nőűl.
45. BEATRIX LAKODALMA ALKALMÁRA VERT EZÜSTGARAS (I.)
(Bécsi udvari múzeum.)*
Beatrix lakodalmára vert ezüstgaras. (I. II.) (148–9. l.) A bécsi udvari múzeum példányáról vett fénykép után.
Megeshetik, hogy férje álruhában, fölismerhetetlenül fog elébe jönni, ezért vigyázzon minden találkozásra, s mutatkozzék elmésnek; ha pedig fölismerné a királyt, titkolja el mindaddig, míg ez maga megismertetni nem akar, azután rögtön szálljon le lováról, adja meg neki a kellő tiszteletet, de ne engedje meg, hogy egyebet érintsen, mint kezét.
Írjon útjáról gyakran anyósának is, kifejezve vágyát őt láthatni, s ha – a mi valószínű – elébe jön, mutasson sok szeretetet iránta; mert rá mint közvetítőre lesz szüksége, férjével szemben; sok dolgok vannak ugyanis, melyeket férjének maga el nem mondhat, s a bizalom, melyet az ő anyja iránt mutat, neki is tetszeni fog, még inkább, ha anyósát arra kéri, legyen valódi anyja s tanácsadója mindenben, a mivel férje tetszését megnyerheti. Mert férje megelégedését elérni: ez a fődolog, és nem mindig oly könnyű a férj iránti kötelességeknek, mint a szülők irántiaknak megfelelni. Mutasson ezért igyekezetet férje természetének megismerésére, s kérdezze ki ez iránt már útitársait is.
Férjével való első találkozása kétségkívül zavarba fogja ejteni, a mit nem is szükséges titkolnia; legyen inkább hallgatag, feleljen csak, ha férje kérdezi, «mert a beszédes asszonyt szeretjük mindenütt – csak nem a saját házunkban».* Férje iránt mutassa a legnagyobb tiszteletet, még ha tiltakozik is ellene, mégis tetszeni fog neki; jelenlétében sohase üljön, a míg ő maga le nem ül, vagy üléssel nem kínálja; ne is beszéljen sokat, mikor ő jelen van s mások előtt ne bizalmaskodjék vele.
Úgy látszik, ez Masuccio Salernitano, az említett kedvelt nápolyi novellaírótól kölcsönzött mondás. (Lásd T. Persico id. m. 198. l.)
Kérje férjét, hogy saját választása szerinti férfiakat és nőket rendeljen ki királynéi udvarába, s ne kövesse azoknak a nőknek rossz példáját, a kik idegenkednek mindenkitől, kiről tudják, hogy férjök szeretetét és bizalmát bírja; ellenkezőleg, legyen bizalommal és szeretettel irántok férje kedvéért, mert az asszonynak a maga természetét a férjeé szerint kell átalakítania. Kérjen anyósától tanácsot arra nézve is, hogy viselkedjék férje távollétében az országnagyokkal és a kérelmező alattvalókkal szemben? a királytól pedig kérjen bocsánatot azért, a mit talán eleinte tájékozatlanságból kedve ellenére találna tenni és hálálja meg neki, hogy hazájából hozott embereit szolgálatában megtartani engedte; ezekre is szükség lesz, mert a mint más a viszony atya és leány s férj és feleség között, úgy más azoknak a hűsége, kik magukat atyja s azoké, kik magukat férje szolgáinak tekintik.
46. BEATRIX LAKODALMA ALKALMÁRA VERT EZÜSTGARAS (II.)
(Bécsi udvari múzeum.)
Azzal, a mit férje udvartartására szán, gazdálkodjék jól, hogy semmiben hiányt ne szenvedjen, de zavarba se jusson; tartson akarata lépést anyagi képességével és jegyezze meg magának, hogy «inkább hagyjuk vagyonunkat halálunk után ellenségünkre, mintsem hogy életünkben tőle valamit kérnünk kelljen», és hogy «több tiszteletben részesül a posztóba öltözött király, mint az olyan, a ki aranyos ruhában jár, de tartozásait kifizetni nem tudja».
«A felől pedig – így folytatja a jó Diomede – biztosíthatom Felségedet, hogy mindaddig sok vesződése lesz, míg a magyarok nyelvét meg nem tanúlja, úgy férje iránti tekintetből, mint azért, hogy beszélhessen a néppel s főkép a tisztelegni jövő hölgyekkel; ezért keressen már útközben valakit, kitől tanúlhat, s majd megtanúl jobban is azoktól a nőktől, kiket a király szolgálatára fog rendelni.»
Tovább arra inti az emlékirat Beatrixot, hogy az ajándékokat, melyeket kapni fog, ajánlja föl mindig férjének; az vagy elfogadja, vagy visszaajándékozza, az egyik esetben bírni fogja az ajándékot is, férje megelégedését is, a másik esetben oly valamit fog nélkülözni, a minek birtokát férjének vágya utána úgyis megkeserítené. Már pedig neki férjével kell élnie és halnia, s együttélésök biztos alapja csak az lehet, ha férje az ő lelkét is úgy megszereti, a mint testét bizonyára szeretni fogja. Mutasson ezért ő is megelégedést házasságában és ne feledje, hogy ha ő talán találhatott volna férjül más királyt is, férje is választhatott volna magának más királynét. Halljon meg mindent, a mi jót mondanak uráról, semmit abból, a mit rosszakarói híresztelnek, és ne feledje, hogy embert úgy mint állatot könnyebb észszel, mint erővel meghódítani. Hízelgőjévé nem akar válni az öreg harczos, de figyelmezteti a királynét, hogy a gondviselés gazdagon áldotta meg a szív és érzelem ama kincseivel, a melyeket elkölteni nem lehet; ezeket jól értékesítve, istenfélelemben, férje iránti szeretetben és engedelmességben élve, maga is elégedett lesz, – a mennyire a földön megelégedés található. És ne higyje, hogy van élő ember, a ki mindazt bírja, a mit bírni szeretne; de hát nem is ez a föld a mi életünk czélja, hanem az, hogy itteni cselekedeteinkkel kiérdemeljük ama másik élet üdvét.
Az emlékirat utolsó szakasza tanácsokat tartalmaz arra nézve, hogy Beatrix majdan új hazájából kikkel levelezzen s kikkel váltson koronkint ajándékokat, mindig figyelemmel arra, hogy mások szeretetét és becsülését látva, a magyarok is, mind jobban szeressék és becsüljék őt.*
Az emlékirat záradéka így hangzik: «Lo supradicto memoriale dedi de mia proprio mano ala S. Made la regina de Ungaria a di XVI de septembro delo anno MCCCCLXXVI et epsa partio. Finis Amen.»
A mi Diomede Carafának ebben az iratában a legközelebb következett események szempontjából mindjárt szembe ötlik, az az, hogy a «Memoriale» részletes utasításokat tartalmaz Beatrixnak Rómában, a pápával és a bíbornokokkal szemben követendő magatartására nézve, holott tudjuk, hogy a királyné nászkíséretével nem Rómának vette útját, hanem nápolyi területről mindjárt hajóra szállva csak a ferrarai tartományban lépett ismét szárazföldre. Kétségtelen ennélfogva, hogy mikor az emlékirat készült, még római út volt tervezve, s úgyszólván csak az utolsó napokban változott meg a terv. Ezt bizonyítja egy szeptember 4-ikéről keltezett s Ferrarába küldött nápolyi követjelentés is, mely ujdonságként közli, miszerint elhatározták, hogy a magyar királyné tengeren menjen Ferrarába s hogy Manfredoniában fog hajóra szállni.»* Úgy az eredeti tervnek, mint a változásnak magyarázatát is könnyű megtalálni.
Modenai áll. levéltár, Canc. Duc. Carto degli Ambri, Napoli, Vesach (de) Perotto. (Akad. tört. biz. másol. tárában.)
47. A DIOMEDE CARAFA-CODEX CZÍMLAPJA.*
A Diomede Carafa-codex czímlapja. (151. l.) Eredeti fénykép után. Más reproductiója Szilágyi: Magy. nemz. tört. IV. k. 326. l.
Ha már az Eleonóra férjhezmenetele idejében megokoltnak látszott a fejedelmi ara római fényes fogadtatásában a pápa és a nápolyi király közötti szövetséges és baráti viszony csattanós bizonyítékát szolgáltatni, még több ok szólt e mellett a jelen esetben, midőn a római curia előzékenysége és szívélyessége egyúttal a kereszténység ügye közül oly kiválóan érdemesült s a pápával szintén a legbarátságosabb egyetértésben élő magyar király iránti figyelem nyilvánítása lett volna. Az iránt sem lehet kételyünk, hogy a becsvágyó és pompaszerető Beatrix képzeletét nénje római időzésének emlékezete nyugodni nem hagyta, s ő annál inkább tartott igényt rá, hogy azt maga is átélje, minthogy ő királyné volt, nővére pedig csak herczegné.
Hogy mindezek daczára a véglegesen megállapított útiterv mellőzte Rómát s a többi olasz szárazföldet is egészen Ferraráig, annak lehet, hogy közvetetlen oka a pestisjárvány volt, mely miatt tudjuk, hogy a magyar küldöttség egy részét is hajóra szállították s a mely a pápát is arra kényszerítette, hogy előbb Viterbóba, majd Foligno hegyes vidékére meneküljön a római nyár elől, s e nyaralásról csak október 23-ikán térjen vissza Rómába,* úgy hogy a nápolyi násznép útrakelésekor ő maga tényleg nem is volt Rómában. De nincs kizárva az sem, hogy épen az a körülmény, mely oly kecsegtetővé tette a Beatrix szemében az első útitervet, hozzájárúlt annak megdöntéséhez. Pietro Riario bíbornok, a ki az Eleonóra ünnepélyeit rendezte, már nem élt, az ő akkori pazarlása méltó visszatetszést is keltett, s most a római curiának csak kettő között volt választása: vagy ismét az akkori hibába esni, vagy kisebb pompával fogadni most a magyar királynét, mint akkor a ferrarai herczegnőt. Lehetséges tehát, hogy a pápa maga tért ki a kényes helyzet elől, kiszabadítva abból a többi középolaszországi városokat is, melyek nem vonhatták volna ki magukat Róma példájának következményei alól s az ily tömeges vendéglátások terhét csak nagyon is érezhették.
Pastor id. m. II. 464–465. l.
Szeptember 18-ikára volt Beatrixnak és kíséretének elutazása Nápolyból kitűzve.* Megelőzőleg bizonynyal buzgó imádságot végzett a Castello Nuovo Santa Barbaráról nevezett vártemplomában, mely leánykora ájtatoskodásainak színhelye volt és a San Gennaro Dómjában, a hová Diomede Carafa utasította; érzékeny búcsút vett, – ha Mátyás egykorú történetírójának hitelt adhatunk, – a királyi vár falaitól, ajtóitól, ősei képeitől, legérzékenyebbet atyjától, kit «nagy szeretete a távozó iránt majdnem megölt,» mert «élete legfőbb gyönyörétől» kellett megválnia.* És elbúcsúzott Beatrix Nápoly népétől is: koronával a fején, kísérve atyjától és az ország báróitól, meglátogatta Nápoly összes kerületeinek főpiaczait,* még egyszer körülhordozva szemeit a szép városon, annak élénk, vidám népén és viruló vidékén, mielőtt elhagyta volna e tájat, hogy elköltözzék abba a távoli, idegen világba, a mely felé annyi büszke remény vonzotta s a mely felől annyi ismeretlen veszély ijeszthette és a honnan nem tudhatta: lesz-e valaha és milyen visszatérés?
Így mondják Notar Giacomo (id. m. 132. l.) és Passero; (id. m. 31. l.) a kevésbé megbízható Fuscolillo (id. m. Arch. Stor. Nap. I. 51. l.) 19-ikét mond; Summonte (id. köt. 491–492. l.) valószínűleg összetéveszti a Nápolyból való elutazás napját a manfredoniai hajóraszállással (október 2.) s 18-ikára csak a búcsúlovaglást teszi. Tummulillis (id. h.) szerint Beatrix csak szeptember 28-ikán hagyta el Nápolyt.
Bonfin: Symposion Trimeron 7. l. Tummilillis (id. h.) azt mondja: «discessit de Neapoli cum maximo triumpho iocunditate et gaudio com lacrimis et luctu mixto.«
Notar Giacomo id. helyen.
El volt határozva, hogy Beatrixot öcscse Francesco is elkíséri Magyarországba; állítólag Mátyás király élénken nyilvánított kívánatának megfelelően.* Ez a herczeg akkor tizenötéves volt, nála idősebb nővéréhez, mintegy anyja helyetteséhez, melegen ragaszkodott;* magyarhoni útja bizonyos tekintetben nevelésének befejezéseül volt szolgálandó, a mennyiben Mátyás mellett mindenesetre bő alkalma nyílhatott magát a hadtudományokban kiképezni s a katonai életre edzeni; legalább erre buzdította Diomede Carafa a számára írt külön emlékiratban.* Kívüle a királynét Nápolyból magyarországi útjának legalább egy részén elkísérték Andria herczege, Sora herczegnéje, Terranuova grófja nejével, Montorio grófja nejével, Tommaso Filomarino, bizonyos Madonna Laura di Messer Antonio da Bologna, és számos nemes úr s hölgy háromszázötven lóval. Ezekhez csatlakozott a magyar kíséret.*
Modenai áll. levéltár: Cam. Duc. Arch. propr. Herc. I. Epist. Reg. 1476 Ca 94 v. október 11-ikéről, ad Comitem Magdaloni. (Akad. tört. biz. másol. táráb.)
Bonfin: Symposion 19., 131. l.
Ben. Croce: Memoriale etc. 8–10. 17–18. l.
Id. jegyzék a modenai levéltárban Lucrezia Borgia saját udvari személyzete, melylyel – 1501-ben – Ferrarába érkezett, 180 szeméyből álálott; ezekhez járúlt Róma város küldöttsége és Cesare Borgia 200 főnyi csapata. (Gregorovius: Lucr. Borgia 226. lap.)
Beneventón át Manfredoniáig, vagyis a tengerig vele ment bátyja, a calabriai herczeg is, a ki ott búcsúzott el tőle s onnan küldte követe kezeihez szerencsekívánatait Mátyás és a megérkezendő Beatrix számára s ajánlását a magyar főpapokhoz és főurakhoz.* Vele volt neje Ippolita és fia Fernandino, valamint öcscse Giovanni,* s valószínűleg csak idáig csatlakozott a menethez egy másik Alfonso is, a király természetes fia s Beatrix törvénytelen testvére, kit egy ferrarai követjelentés említ a kísérők között.*
Mátyás Kor. Dipl. Eml. II. 331–333. l.
U.-ott.
Perotto de Vesach jelentése Nápolyból Ferrarába 1476 szeptemberéből. (Modenai áll. levéltár, Canc. Duc. Cart. d. Ambass. Napoli.)
Manfredonia akkoriban a nápolyi birodalomnak fontos kikötővárosa volt; fekvése szerint ma is legkedvezőbb pontja annak a róla nevezett öbölnek, melyet az Adriai-tenger Apulia felső részében, nem messze Foggiától s a Monte Gargano kinyúló hegyfokától délre formál, de ennek ellenére most a teljes elhagyatottság, hátramaradás és pangás képét nyújtja. A várost a Hohenstaufen Manfred király alapította a XIII. században, nem messze attól a helytől, melyen a görögrómai korszakban a virágzó s később földrengéstől elpusztított Sipontum állott. A tengerig kinyúló, kerek bástyáktól védett négyszögű várát még az Anjouk építették, de az Aragoniaiak is megerősítették s körfalán rajtahagyták czímeröket; sánczárkának falait most füge- és opuncziabokrok födik.* Ebben a várban mulatott Beatrix olasz és magyar kísérőivel, mielőtt elhagyta volna atyja birodalmát, s itt eszébe juthatott, hogy ugyanebben a kikötőben lépett először olasz földre a dicsőséges Mária nápolyi királyné, a ki abból az országból jött, melybe most ő volt menendő.*
Lásd Gius. Abatino: Il Castello di Manfredonia, Napoli nobilissima, XI. évf. 44–45. l.
Fraknói: Mária náp. királyné, B. Szemle 325. l.
48. MANFREDONIA VÁRA.*
Manfredonia vára. (155. l.) Ujabb felvétel után.
Az út Nápolytól a tengerig s az időzés a kies fekvésű kikötővárosban aránylag soká tarthatott, mert Beatrix csak október 2-ikán szállott kíséretével hajóra, a nápolyi király négy gályájával és egyéb kisbb hajókkal indúlva el magyarországi útjára.*
Notar Giacomo és Passero az id. helyeken; Alfonso hg. levele: Dipl. Eml. II. 331. l.
Tengeri útjok nem volt szerencsés; viharok miatt majdnem két hétig vergődött a szétszórt hajóraj a hullámokon,* végre október 13-ikáról 14-ikére éjjel Chioggia közelében partra szállhattak s a Po melletti Corbolában, hol elhelyezésökről fényesen gondoskodott a ferrarai udvar, a fáradalmak és izgalmak után kissé megpihenve, harmadnapra bevonúlhattak Ferrarába. Ercole és Eleonóra már október 5-ike óta várták őket éjjel-nappal nyergelt lovakkal s földíszített hajókkal; aggodalmaktól gyötörve a Po-torkolat egész környékén kerestették már a nápolyi gályákat s midőn végre hírt vettek kikötésökről, a herczegné maga sietett húga üdvözlésére, még mielőtt az székvárosukba érkezett volna.*
Tummilillis id. m. 227. l.
A modenai áll. levéltár-ban levő jelentések és följegyzések. (Canc. Duc. Arch. Propr. Herc. l. Epist. Reg. 1476 Ce 91., 92., 93., 94. és 95. Guardaroba Reg. Debit, e Cred. dell’ off. del Camerlengo Ca 45; Jornale de l’Officio de la tapezeria 1475–1476. A.)
Ferrarában már hónapok óta folytak az előkészületek is a fogadtatásra. Velenczéből hozatott a herczeg drága szöveteket palotája földíszítésére s szeptember végén érintették Ferrarát a magyar király küldöttei is, kik viszont Firenzéből szállítottak – Mátyás ajánlásával ellátva – díszes szövetneműeket és drágaságokat Magyarországba az ottani nászünnepélyeknél leendő használat végett.*
U.-ott szeptember 13-iki, 20-iki és 28-iki levelek (Ce 85., 41. és 90. l.) úgyszintén: Mátyás kir. levelei I. 341. l. A magyar küldöttek meg vannak nevezve: Farkas László, Komlodi Gál (Gallus) és Zalai János.
A nászmenet bevonúlása Ferrarába október 16-ikán, szerdai napon, a vecsernye után, délesti 4 óra tájban ment végbe nagy ünnepélyességgel, a Porta San Biagión keresztül. A herczeg egész udvarától s a nemesektől lóháton kísérve a városon kívül fogadta a királynét s aranybrokátból készült baldachin alatt vezette be felséges vendégét trombita- és dobszó mellett fényesen díszített palotájába.* Beatrix magyar és nápolyi kísérete Ferrarába érkeztekor okvetlenül meghaladta a 800 főt.*
Diarium Ferrariense 252. l. Antichitŕ Estensi (Muratori) 235. l.
A Cronaca Estense de Fra Paolo de Legnago (kézirat a modenai levéltárban Ca 136v. ) 700 lovast mond, de az időjegyzék összegezése 529 magyar lovast ad és 350 nápolyit, tehát össesen 879-et. Lásd még: modenai l. t. Canc. Duc. Mandati Ca III.
A palota, melyben a herczegi család az átutazó királynét fogadta, az a Palazzo del Cortile volt, melyben Ercole később is lakott, s a mely a Duomo homlokzatával szemben terült el, összeköttetésben a nagy, tornyos Castello Vecchióval, melybe Eleonóra a kevéssel előbb lezajlott lázadási kísérlet alkalmával menekült. Legnagyobb díszt ennek a palotának a Castello felé néző nagy termében fejtettek ki s az ehhez csatlakozó szobák voltak a királyné, a nápolyi királyi herczeg s közvetetlen kíséretök lakosztályaúl berendezve. Karmazsin vörös bársony, új-selyem és finom gyapjúszövet szolgáltak kárpitokúl, függönyökűl; lándzsák emelték, díszes zsinegek húzták redőbe a függönyöket; a padlót, az asztalokat szőnyegek borították, a fabútor nagy része berakott művekkel s czímerekkel volt ékesítve; a herczegiek mellett díszítésül szolgált «idegen czímerek» nyilván a magyar király s a királyné jelvényei voltak. A fakárpitokat sok helyen czímeres fűzérek s festett vagy szövött képek borították: férfiak és nők alakjai gyalog és lóháton, zöldelő gyümölcsfák, továbbá – vonatkozással az uralkodó herczeg nevére, – Hercules hőstettei, egy helyen pedig «a rózsa regényének», a troubadur-költészetből ismeretes jelenetei. Az előkelőbb vendégek szállása már augusztusban ki volt jelölve s a ferrarai főurak saját lakásuk díszéből bocsátottak egyetmást a herczeg rendelkezésére, hogy azzal palotáját a magyar királyné fogadtatására fölékesítse.*
Modenai áll. levéltár Jornale de l’Officio de la Tapezeria 1475–1477. A és B betűk alatt.
49. UDVARI ÉLET FERRARÁBAN A XV. SZÁZADBAN.
(Franc. Cossa falfestménye a ferrarai Palazzo Schifanojában.)*
Udvari élet Ferrarában a XV. században. (157. l.) Franc. Cossa falfestménye a ferrarai Palazzo Schifanojában. Eredeti fénykép után. Megjelent Szerző «Itália» cz. művében is.
A magyar királynénak és a magyar uraknak megszállása Ferrarában föleleveníthette az emlékét annak, hogy erről a helyről is került egy fejedelmi hajadon a magyar trónra, kinek ivadéka királylyá is lett,* hogy tehát az Esték már az Árpádokkal voltak rokonságban. Az ő büszke házuk egyébiránt költőinek dalai szerint Trojában kereste eredetét* s a Nápolyban mythosi háttérhez szokott Beatrix a Po vidékén is találhatott vonatkozásokat a Phaeton bukására.*
Aldobrandino d’Este leánya Beatrix, ki II. András utolsó neje lett, a kinek unokája III. András néven volt az utolsó Árpád-házi király.
Lodovico Ariosto: Orlando Furioso III. ének 17. versszak.
U.-ott III. 34.
Bár a ferrarai herczegi család történetét sok véres viszály és bűn emléke sötétíthette el, az abban az időben oly fényben ragyogott, hogy udvarát némely történetíró az Augustuséval, X. Leoéval s Lorenzo de’ Mediciével hasonlítja össze.* Ercole saját személyére nézve nem bírt magasabb műveltséggel, de mint tapasztalt, okos, higgadt uralkodó, erős kézzel és jól tudott kormányozni, s az irodalomért és művészetekért nemcsak a kor divatja kedvéért, hanem saját hajlamánál fogva is sokat tett. Székvárosát megnagyobbította s megszépítette, hatalmas közkerttel is díszítvén azt. Folyók szabályozásával, mocsarak lecsapolásával a földművelést is előbbre vitte, az építészet pedig paloták, templomok, kolostorok alkotása által nyert lendületet. Szerette az írókat is, szívesen dicsőíttette magát általok; Bojardo, Collenuccio, Leoniceno, Guarino, Tebaldeo nevei irodalmi téren is fényt kölcsönöznek az Ercole korszakának, s nem kevésbé híresek voltak zenészei, különösen udvari zenekarának hegedűsei.* Ha tehát a múzsák cultusában Ferrara bizonyos tekintetben fölülhaladta Nápolyt, fényűzés, elpuhúltság, élvezetvágy és feslettség dolgában legalább is nem állott mögötte, mint azt Ariosto életteljes vígjátékai világosan elárúlják.*
Lamartine és Maulde la Clavičre (id. m. 396. l.)
Muratori, Antichitŕ Estensi, 277. s. köv. l. Litta id. m. XXXIX. f. XII. táb.
Pasqu. Villari, Macchiavelli e. i. s. t. II. könyv. 9. fej.
E fényes udvar és virágzó város ünnepi zaja közepett ölelhette Beatrix egyetlen nővérét, Eleonórát, kit férjhezmenetele óta nem látott s ki azóta már három gyermek anyjává lett; ezek egyike a Beatrix saját nevét viselte,* a legifjabbik, a herczegi trón örököse, akkor még csak néhány hónapos csecsemő volt. De a fejedelmek terhes kötelességei, melyekhez az ünneplés és ünnepeltetés is hozzátartozik, aligha juttattak sok időt a két nővér bizalmas beszélgetésére. Az az öt nap, melyet Beatrix Ferrarában töltött, zajos és változatos ünnepélyek között folyt le, melyeket Ercole herczeg különben is kedvelt, s melyeknek czélja ezúttal épen annak az örömnek a kifejezése volt, a mit Ferrara uralkodó-háza és népe a herczegnő testvérének a magyar trónra emelkedése miatt éreztek. Az ünnepélyek mindenféle mulattató előadásokat és mutatványokat öleltek föl, melyek főkép a herczegi palotában folytak le s arról tanuskodhattak, hogy az Esték ferrarai udvara már abban az időben nagy tökélyre fejlesztette a mindenféle versenyek és harczjátékok mellett nemcsak a zene-, hanem a színművészetet is. Itt már Ercole idejében állandó színház volt keletkezőben, s itt honosodott meg először a balett, mint a színielőadások járuléka és itt történtek az első kísérletek, a régi classikusok színműveinek – nevezetesen Plautus Menächmijének – színrehozására.* Beatrix tehát sokat láthatott, hallhatott itt, a mit majdan a saját udvarában is meghonosítani iparkodott, ez is egy eleme lévén annak az élénk szellemi összeköttetésnek, mely közte és a ferrarai udvar között létrejött.
Julia Cartwright (Beatrice d’Este, duchess of Milan, London 1899. 370. l.) téved, midőn azt mondja, hogy az Este herczegi pár másodszülött leányát Aragoniai Beatrix ugyanazon évi ferrarai időzése alkalmából keresztelték erre a névre, mert Estei Beatrix 1475-ben született, s a mi Beatrixunk látogatása 1476-ban történt; de valószínű, hogy Eleonóra herczegnő szeretett húgára is tekintettel voltak a névválasztásában.
A Diarium Ferrariense és Antichitŕ Estensi id. helyén; lásd még Vecchioni id. művét (62. l.) továbbá Maulde de Clavičre id. művét (377. l.) és Burckhardt Cultur d. Ren. II. 37. lapját.
50. VELENCZE A XVI. SZÁZADBAN.*
Velencze a XVI. században (160. l.) Jacopo de Barbari 1500 körül készült fametszetének részlete.
Mert, hogy ez a találkozás mily szorosra fűzte a kapcsot a két testvér között, azt a következett évek s mindaz, a mit Beatrix az Este-házért a maga népszerűsége rovására is tett Magyarországon, eléggé igazolták.
Mikor Beatrix október 21-ikén elhagyta Ferrarát, nem sejthette, hogy nővérének utolsó Isten-hozzád-ot mond. Sógora, Ercole herczeg, Christoforo de’ Bianchi lovagot adta mellé kísérőül, egyúttal magyarországi követéül s képviselőjeül a menyegzőn.* Legközelebbi állomáshelyül Rovigo szolgált, a hol még a ferrarai herczeg gondoskodott a fejedelmi ara s kísérete ellátásáról;* innen azonban a tenger irányában Anguillárának s onnan Chioggiának vették útjokat valószínűleg azért, mert a nápolyi hajók ott vártak a málha egy részével. Itt már velenczei területet érintvén a nászkíséret, a köztársaság 20 nobilit küldött ide a királyné üdvözlésére; mint legközelebbi állomáson, Malamoccóban negyven tagú küldöttség fogadta Beatrixot, s San Clemente mellett már maga a Doge, Andrea Vendramin jött elébe, az aranyos Bucintoron, hölgyektől is kísérve.* Bonfin megemlékszik az ékes beszédről, melylyel Beatrix Velencze tanácsának üdvözlésére válaszolva, olaszokat és magyarokat egyaránt bámulatra ragadott,* s a Signoria levéltárának lapjai tanuskodnak a bőkezű, de a mellett körültekintő s a fölösleges pazarlástól óvakodó ellátásról, melyben a magyar királyné nagyszámú kísérőivel velenczei területen részesült.*
Modenai áll. levéltár (Cam. Ducale Mand. Reg. 1476. Ca 110v. és Canc. Duc. Arch. propr. Herc. I. Ca 98v.)
U.-ott: Canc. Duc. Arch. propr. Ca 97. és a «Tapezaria duchale» A, B följegyzései október 18–19-ikéről.
Velenczei áll. levéltár: Deliberazioni, (secreta) Senato I. R. 27. (Akad. tört. biz. másolattárában.)
Decas IV. lib. 424. l. Antichitŕ Estensi: 235. l.
A velenczei tanács följegyzései szerint (id. osztály, október 17. s köv. sz.) Chioggiában a kíséret egy napi ellátási költsége 24 soldótól 1/4 aranyig terjedhetett, Velenczében minden napra 8 borjúért 12 aranyat, 2 marháért 5 aranyat, 200 tyúkért 30 aranyat, 200 galambért 15 aranyat, 50 fogolyért 1 aranyat, világításért 140 aranyat, czukorsüteményekért 16 aranyat, bor fejében 10 aranyat, kenyérért ugyanannyit, fűszerért 2 aranyat, finom czukorért 4 aranyat s nyers czukorért 8 aranyat számíthattak föl.
Október 29-ikén utazott Beatrix kíséretével tovább és pedig – végkép megválva most már a nápolyi hajórajtól – legközelebb Trevisóba* s onnan a friauli havasok felé. Egykorú közlések szerint a magyar határszélre érkeztekor a kíséretben szekerek nem voltak, csak hátas lovak és teherhordó állatok.* Habár abban az időben nagyobb utazásoknál társzekerek használatosak voltak,* lehetséges, hogy a havasi utakon a málhát lovak vagy öszvérek hátára rakva kellett átszállítani. Novemberben Villachban látjuk a nászmenetet fölbukkanni, a hol különösen a lovak ellátása okozott sok gondot,* s így bizonyosnak látszik, hogy a nászmenet útjáúl olasz földről a német birodalomba ugyanazok a hegyszorosok szolgáltak, melyeken át most az Udine-pontebbai út- és vasútvonal visz, s hogy nem érintették Istriát, melyet Bonfin említ.* Az útirány e választását a törököktől való félelem okozhatta, kik abban az időben is, úgy mint más években, portyázó csapatokat küldtek Dalmáczián és Horvátországon át a szomszédos tartományokba, ezúttal, mint látszott, azzal a czélzattal is, hogy a fejedelmi arának és kíséretének foglyúl ejtésével egészen rendkívüli zsákmány birtokába jussanak. Garázdálkodásuk nyomaival stájer földön találkozhattak is a jövevények. Szomorú látvány volt az, mely az új hazája felé a török martalóczok nyomán közeledő királyné előtt föltárúlt: elhamvasztott templomok, földúlt falvak, temetetlen holttestek a merre csak nézett. Kénytelen volt meglassítani utazását s mindig a magyar küldöttek tanácsával élve, sok helyen megállapodni s bevárni, míg előreküldött csapatok elhárítottak minden akadályt s veszélyt útjából.*
Vite de’ duchi di Venezia (Marino Sanuto) Muratorinál, Scriptores XXII.) 1205. l.
Eschenloer id. m. II. 342. l.: «wan sie brachten von Neapolis keinen Wagen, denn Seuwmen». (Saumrosse.)
Galeazzo Maria Sforza firenzei látogatása alkalmával 1471-ben az úton Milanóból Toscanába 12 öszvérektől vont társzekér – czímeres aranybrokát takarókkal – vitte a matráczokat és vánkosokat; az egész személyzetnek 211 ló és 200 öszvér kellett s még külön jött a vadászkiséret. (Reumont, Lorenzo d. Medici, I. 315–316. l.)
Lupus Lukács követjelentése a milanoi áll. levéltár-ban (Pot. Estere Ungherita 1476.)
Dec. IV. lib. IV. 423. l.: «per Forum Julium, Istriam et Carnos, in Pannoniam descensuros.«
Bonfin, u.-ott 424. l.
51. ANDREA VENDRAMIN DOGE SÍREMLÉKE A VELENCZEI GIOVANNI E PAOLO-TEMPLOMBAN.*
Andrea Vendramin doge síremléke a velenczei Giovanni e Paolo-templomban. (163. l.) Eredeti fénykép után. Megjelent Szerző «Itália» cz. művében is.
Végre Stiria és Szlavonia határán, Pettau dombra épült váránál, mely a Drávára néz le, volt oly találkozása, mely lelkét fölvidíthatta; Mátyás édesanyja, a nagy Hunyadi János özvegye, az öreg Szilágyi Erzsébet akart az első lenni, ki fia leendő hitvesét megpillantja. Kísérve alsó-lendvai Bánfi Miklós pozsonyi gróftól s a király főpinczemesterétől, kit már nápolyi követjárása óta ismert Beatrix, udvarhölgyeivel és húsz előkelő magyar hajadonnal jött menyét üdvözölni s Székesfehérvárott várakozó fiához vezetni.* A magyar matróna, a ki hősnek neje és hősnek anyja volt, dobogó keblére ölelte a finomúlt nyugati műveltség minden csábjai közt fölnevelkedett olasz királyleányt és ebben az ölelésben két nemzet érzelemvilága látszott egy perczre egymásba olvadni, melyeknek ki nem egyenlített ellentétei és harczai tették azután küzdelmessé és viszontagságossá a Beatrix életét Magyarországon.
Eschenloer (id. m. II. köt. 341. l. Drezdai kézirat. (Langenn) 519 l. – Beatrix e bejöveteléhez s Mátyással való első találkozásához fűződik a «Peleskei Nótárius» szerzőjének, Gaal József-nek «A király Ludason» czímű ötfelvonásos vígjátéka, melyben Mátyás és Beatrix egymást kölcsönösen megtéveszteni akarván, az egyik íródiáknak, a másik pedig szobaleánynak öltözik s így belészeretnek egymásba. Mondani se kell, hogy e vígjátéktárgy semmi történeti alappal nem bír.
52. UTAZÁS A XV. SZÁZADBAN.*
Utazás a XV. században. (164. l.) Egykorú fresco utáni rajz a «Napoli Nobilissima» V. köt. 50. lapján.
53. PETTAU A DRÁVA MELLETT.*
Pettau a Dráva mellett. (165. l.) Fénykép után.
