I.
I.
33. NÁPOLY.*
Nápoly. (115. l.) A nápolyi öböl távlati képe eredeti fénykép után.
(1476.) Mátyás és Beatrix egybekelése a török háború miatt késedelmet szenved. Az olaszok akkori vélekedése a magyarok s különösen Mátyás felől; a magyar király hatalmi és anyagi eszközei, személyének nimbusa. Beatrix hozománya; ennek s a násznak czímén a nápolyi király megadóztatja hűbéreseit. 1476 tavaszán Mátyás összeállítja a Nápolyba menendő küldöttségeket; ennek vezetői, tagjai, a kíséret nagy száma, pompája. A küldöttség junius közepén kel útra; vonulása az olasz földön át; szeptember elején érkezik Nápolyba.
Sajátságos volt a középkori fejedelmi házasságokban a férjhez adott leányok sorsa. Rendesen már gyermekkorukban jegyezték el őket politikai érdekből valami távoli ország trónja örökösének, a ki szintén gyermek volt. Évek múltával azután egy idegen küldöttség jelent meg a fejedelmi ara szülői házánál: sohasem látott alakok, sohasem látott öltözékekben, idegen szokásokkal, idegen nyelvvel ajkukon, a kik dús ajándékokat hoztak mintegy mutatóúl hazájok kincseiből, s azután magukkal vitték leendő úrnőjüket nehány honi kísérőjével együtt messze, idegen világba, veszedelmes utakon, hogy ott élettársává legyen egy embernek, a kit sohasem látott, a kinek arczvonásairól legföllebb megbízhatatlan képek vagy érmek után alkothatott fogalmat magának s a kivel sok esetben egyetlen közös nyelvet sem beszélt.*
Mint a régi magyar verses regény mondja:
«Mind főképpen esic ez az Császárokon,
És az meltoságban való Királlyokon.
Ő utánnoc való hatalmas Wrakon,
Az kic uralkodnac nagy soc Országokon.
És az meltoságban való Királlyokon.
Ő utánnoc való hatalmas Wrakon,
Az kic uralkodnac nagy soc Országokon.
Eszt ugyan már törvényé már közöttöc tartyác,
Királynac, Császárnac ha Leányát hallyác,
Annac ábrázattyát szépen meg irattyác,
De valóban leánt ők meg nem láthattyác.
Királynac, Császárnac ha Leányát hallyác,
Annac ábrázattyát szépen meg irattyác,
De valóban leánt ők meg nem láthattyác.
A Fortunátus szép historiája. Év nélk. XVI. század.
A Beatrix sorsa, helyzete sok tekintetben kedvezőbb volt. Tizenhét éves volt, mikor Mátyás eljegyezte és 19 éves, mikor – a törökkel való háború miatt halasztott – esküvője Mátyással végbement; tehát módja volt ehhez a frigyhez saját, jól megfontolt elhatározásával is hozzájárúlni. Férjét ugyan ő sem látta egybekelésök előtt, de egyéniségét, rendkívüli tulajdonait és tetteit bőven ismerhette hírből. Az iránt sem kellett aggódnia, hogy férjével való érintkezése kedélye és szelleme igényeit legalább kezdetben kielégíteni nem fogja, mert ismeretes volt a király nagy műveltsége is, és – mint láttuk, – Beatrix bírta a latin nyelvet s ismerte annak irodalmát, mely akkor az egész művelt világ szellemi élete fölött uralkodott. De nem lehetett egészen ismeretlen előtte s honfitársai előtt az ország sem, melybe menendő volt, mely Olaszhonnal s különösen Nápolylyal az elmúlt századokban annyiszor állott érintkezésben s melyre őt magában szülővárosában és annak környékén annyi nyoma a történetnek emlékeztette.
A «Mennyország királynőjé»-ről nevezett Santa Maria di Donna Regina-templomban Beatrix láthatta annak a népétől annyira tisztelt és szeretett nápolyi királynénak a festészet és szobrászat gazdag alkotásaival díszített, ma is létező sírját, a ki egy magyar királynak, V. Istvánnak az Árpádok véréből származó leánya volt, s a kinek gondoskodásából ama templomban a sienai festőiskola mestereitől festett falképek a magyar királyi család számos tagjának – különösen az egyháztól szentekké avatottaknak – alakjait megörökítették. Ott láthatók Mária anyja, valamint nővére Erzsébet és nagynénje Szűz Szent Margit, továbbá magyarországi Szent Erzsébet, Szent István és Szent László királyok, az Árpád-ház oroszlános czímermotivumaival.* És láthatta a szent Januariusról nevezett Duomóban a Mária fiának, Martell Károlynak, a Dante barátjának sírját, ki ép úgy mint a San Giovanni Carbonara fényes emléke alá temetett László király, igényt tartott a magyar trónra s magát sírján is magyar királynak nevezte. Hogy az Anjou-ház, a melynek egyik ősanyja ilyenképen magyar királyleány volt s a melynek két tagja tényleg Magyarország trónján ült, erre a trónra való igényét fennen hirdette, az még érthetőbb, de Beatrixnak a magyar királyi czím annál ismerősebb hangzású lehetett, mert azt – csodálatos jogkövetkeztetéssel – átvették az Aragoniai házból való nápolyi királyok is: viselte I. Alfonso, viselte Beatrix édes atyja, Ferrante és viselték ennek utódjai is, czímerök vízszintes pólyáit is a magyar czímer folyóitól származtatván.* Ferrante még pénzeire is rávésette a magyar királyi czímet;* úgy hogy Beatrix a nápolyi közjogi fölfogás szerint tulajdonképen magyar királyleánynak tekinthette magát, még mielőtt magyar királynévá lett volna.
Lásd erre nézve: Fraknói Mária V. István király leánya nápolyi királyné, (Budap. Szemle 1906. márcziusi füzetében 321. s köv. l.) és ugyanattól: Mária, nápolyi királyné, magyar királyleány síremléke Nápolyban (az Archoeologiai Értesítő 1905-iki évfolyamában), valamint: Óváry Lipót: A nápolyi magyar síremlékek (a Budap. Szemle 1874-iki évfolyamában).
Summonte id. m. III. köt. 5. l. Biancardi id. m. 371. és 385. l. Olivi id. m. 44. l. Adománylevél bekezdésében is előfordúl e czím: T. Persico id. m. 297. l. Az Aragoniai czímer arany mezőből áll, függélyes és vízszintes vörös pólyákkal, liliomokkal és a jeruzsálemi kereszttel. A függélyes pólyák Aragonia, az Anjouktól átvett liliomok és a kereszt Nápoly jelvényei, a vízszintes pólyák a magyar czímer folyóira emlékeztetnek. (Ces. Antonio Vergara: Monete del Regno di Napoli, Roma, 1715. 66. l.)
Lásd a «Monnaies en or. Vienne, Trattner,» 1759. cz. mű 113. lapján; a fölírás: Ferdinandus D. G. R. Si. Je. U. (Dei gratia Rex Siciliae, Jerosolimae, Ungariae.)
Nápoly szomszédságában, buján termő ligetek és mezők közepett fekszik Aversa, a melynek várában Beatrix mint kis leány időzött nagynénjénél, a sessai herczegnőnél, miután ennek férjét s vele fiát is, az ő gyermekkori jegyesét bebörtönözték. Ennek a várnak boltívei sokat beszélhettek neki egy magyar herczegről, a ki királyi korona reményében jött ide s a kit saját hitvese tudtával csúfosan meggyilkoltak, a mint azt a nápolyi Duomóban olvasható sírirata is elmondja.* E tett hírére egy magyar király, ki ugyanabból az Anjou-vérből való volt, melyből az Aragoniak elüzött elődei származtak, hatalmas sereg élén vonúlt be tengereken és hegyeken túl fekvő távoli országából, rettentő vérítéletet tartani a nápolyi birodalomba, kemény bosszút állott öcscse gyilkosain s hosszas háború vérengzéseit idézte föl déli Olaszországban. Ezek az események a Petrarca és Boccaccio költeményeiben is visszhangra találtak.*
A sírirat: Andreae, Caroli Uberti Pannoniae Regis f. (filii) Neapolitanor. Regi, Joannae uxoris dolo et laqueo necato, Ursi Minutuli pietate hic recondito, ne Regis corpus insepultum sepultumque facinus posteris remaneret. Franciscus Berardi f. Lapycius, Sepulchrum titulum nomenq. p. Mortuo annor. XIX. MCCCXLV. XIV. kl. octob.
A Nagy Lajos nápolyi hadjáratát meglehetős részletesen írta le már a XVI. század elején befejezett nápolyi krónikájában Notar Giacomo (id. m. 54–61. l.) Petrarca és Boccaccio idevonatkozó költeményeire nézve lásd: Stephanus Hegedüs: Analecta recentiora ad historiam renascentium in Hungaria litterarum spectantia, Budapest, 1906. 14. s köv. l.
Az Endre meggyilkoltatása és Nagy Lajos két hadjárata után kevéssel a nápolyiaknak ismét okuk volt rémülettel emlegetni a magyar nevet. Híre jött, hogy – mintegy viszonzásaúl az Endre esetének, – a Nápolyból Magyarországba szintén királyi jogar birtokáért költözött Durazzói vagy Kis Károlyt, kinek megkoronáztatását magyar királylyá csak az imént ünnepelte meg a maga zajos módján Nápoly, szintén utólérte nemzetsége sorsa; családi gyilkosság áldozata lett ő is; Nagy Lajos özvegye és leánya megölették őt párthíveik által. Az első hír csak sebesülésről szólt, – a minthogy a Károly elleni első gyilkos merénylet nem is idézte elő halálát, – s neje, Margherita mezítláb, égő fáklyával ment, Nápoly egész lakosságától kísérve a S. Maria di Piedigrotta templomba, férje fölgyógyulásáért könyörögni. De a gyilkosok nem kegyelmeztek; Károlynak vesznie kellett s nápolyi családjának nem maradt, csak a bosszú reménye; ez azonban teljesült. Mikor a királynék pártját az ellenlázadás leverte s annak vezetőit Horvátországban megölték, a két Garai s Forgách Balázs fejeit Nápolyba szállították s ott szamaras kordén körülhordva, közszemlére tették.*
Kis Károly megsebesítése 1836. febr. 7-ikén, megöletése 24-ikén történt, a magyar urak fejeinek közszemlére tevése pedig szeptember 16-ikán. Lásd: Márki Sándor: Mária királyné (Tört. Életrajzok) 82. s köv. lapján; Pór Antal: Az Anjou-ház és örökösei (Magyar Nemzet Története III.) 373–384. l.; végül G. de Blasiis: Le Case dei Principi Angioni nella Piazza di Castelnuovo (Arch. Stor. Nap. XII.) 410–412. l.
Ezek az események komor és vészes hangzásúvá tették a XIV. század folyamában Nápolyban a magyar nevet, melyhez soká csak vérbefojtott uralmi igények és kegyetlenül megtorolt bűnök emléke fűződött.
34. MÁRIA KIRÁLYNÉ SÍREMLÉKE A DONNA REGINA-TEMPLOMBAN NÁPOLYBAN.*
Mária királyné síremléke a Donna Regina-templomban Nápolyban (119. l.) eredeti fénykép után.
De később épen az tette olasz földön s így Nápolyban is csodálat, sőt bizalom- és reményteljes rokonszenv tárgyává Magyarországot, a mi előbb félelmes hírét keltette. A hősi erő, a harczedzettség, sőt a vélt vadság, melyeket a nyugati közvélemény a magyarságtól egyaránt elválaszthatatlan tulajdonoknak tekintett, egyesülve a keresztény hit iránti odaadó buzgalommal, épen alkalmasaknak tüntették föl Árpád népét arra, hogy a XV. század negyvenes éveitől s még inkább Byzancz elestétől kezdve Európa védpajzsa legyen a terjeszkedő félhold ellenében.
Barbároknak tartották őseinket kétségkívül Olaszországban a XV. században is,* bár nem hiányoztak lelkes és tekintélyes hangok, mint a Baptista Guarinusé, kik nemzetünk ily megjelölése ellen tiltakoztak.* De egyébként az olaszok barbároknak mondták a németeket, francziákat, spanyolokat is, a kiket e jelszó alatt igyekezett egy harczias pápa a XVI. század elején Itália területéről kiűzni. Ezt a régi görögöktől eredő fogalmat az olaszok a római világuralom egyedüli örökségeképen abból a földből és abból a légből szívták magukba, a mely elődeiket éltette; de ez a fogalom náluk már nem jelentette az uralkodásra hivatottnak lenézését a szolgaságra kárhoztatottak iránt. Ha sokban érezték és éreztették is más nemzetekkel szemben fölényüket, elfogulatlan ítéletök volt azok értékes tulajdonai, jelességei, sőt egyik vagy másik föladatra náluknál alkalmasabb volta iránt is. Azt példáúl készséggel elismerték, hogy a törökökkel való szembeszállásra a magyarok alkalmasabbak bármely európai nemzetnél, sőt talán azt is, hogy azok a csaták, melyeket a magyarok már földrajzi helyzetüknél fogva az ozmán hatalom ellen vívni kénytelenek voltak, s melyek egyikében, Varnánál egy olasz bíbornok is a harcztéren veszett el, sokkal komolyabb és veszedelmesebb harczok voltak azoknál az idestova vonulásoknál és gyakran színpadias összecsapásoknál, melyekre az embereiket és hadieszközeiket mindig kímélni igyekvő olasz bérhadvezérek mint hadi vállalkozók idejöket és megbízójuk pénzét fordították.
Aeneas Sylvius nem ugyan a hunnoktól, hanem a scytháktól származtatta a magyarokat s ugyanezt a leszármazást a törököknek gyakran mint vadságuk okát lobbantotta szemökre. (Voigt, E. S. Piccolomini, II. 308–309. l.)
Levele Ioanne Bertucióhoz 1467-ből, közölve: Ábel Jenő, Adalékok a humanismus történetéhez Magyarországon, Budapest, 1880. 303. s köv. l.
Ugyanakkor, mikor az olaszok Magyarországot mintegy a világ végének, népét műveletlen érintkezésűnek, égalját posványai és zordsága miatt veszélyesnek, sőt öldöklőnek tartották,* Matteo Villani már a XIV. században érdemesnek találta hadszervezetöket leírni,* s később az olasz fejedelmek követei magasztalással emlegetik a magyarokat, mint katonákat, «kik fegyverben születetteknek látszanak, s kiket már természeti hajlamuk ösztönöz a török elleni harczra».* Olasz költők, írók magasztalták a magyarok kemény és véres csatáit, melyeket Krisztus nevében vívtak;* magában Nápolyban a legtekintélyesebb férfiak különös elismeréssel voltak a magyarok hithűsége, a kereszténységhez és pápasághoz való ragaszkodása iránt.* II. Pius pápa kifogyhatatlan volt utalásokban arra az önfeláldozásra, melylyel a magyarok a pogányság elleni harczban a kereszténységnek «pajzsúl és védfalúl» szolgálnak, s az összes többi nemzeteknek méltó példát adnak;* a XV. század közepén nyugaton már mindinkább megszokták Magyarországot, nem a görög birodalmat tekinteni Európa védbástyájának a török hatalom ellenében.
Lánczy Gyula «Sienai dolgok stb.» czímű tanulmányában (Budap. Szemle 1895. 113. l.) idéz erre vonatkozó jellemző példákat. Hogy Carvajal bíbornok betegségét s korai megvénülését hat évi magyarhoni tartózkodásának tulajdonították az olaszok, azt Pastor (id. m. III. 354. l.) említi.
Villani krónikája közölve Marczali Henrik: A magyar történet kútfőinek kézikönyve, Budapest, 1902. 224. s köv. l.
Florio Roverella ferrarai követ jelentése 1475-ből, Máty. kor. Dipl. Eml. II. 273. l. Ugyanily ítéletet mond a magyarokról a firenzei Pandulphus 1481-ben: «Io ho gran speranza a loro (Hungari) per la ferocitŕ naturale e per la experienza che hanno con Turchi» (Johannis Albini: Lettere, istruzioni ed altre memorie dei Re’ Aragonesi 23. l.)
Guarino előbb idézett levele Ábel-nél; Lodovico Carbo költeménye Magyarországról és Mátyásról: (Kazinczy Gábor: Mátyás kortársai tanusága szerint, Pest, 1863. 82. l.)
«Pannoniam debent cuncti celebrare poetae,
Adversum Turchos asperrima bella gerentem;
Eximum fidei decus et tutamina nostrae.
Nam nisi Pannonii Turchis sine fine resistant,
Actum esset magni pulchro de nomine Christi.»
Adversum Turchos asperrima bella gerentem;
Eximum fidei decus et tutamina nostrae.
Nam nisi Pannonii Turchis sine fine resistant,
Actum esset magni pulchro de nomine Christi.»
Diomede Carafa Beatrixhoz intézett Memorialé-jában mondja a magyarokról: «in ungaria, che fanno piů extima de la seda apostolica, che altri christiani.
Nic. Reusnerus, Selectissimarum orationum et consultationum de bello turcico etc. 1569. I. 9. l. Voigt id. m. III. 62., 963. l. Pray, Annales III. 36. s köv. l.
S mindazt az elismerést, melyet a magyarok hősi erényeikkel és hithűségökkel Olaszországban is arattak, mintegy betetőzte az a hírnév, melyre Hunyadi János és utóbb fia, Mátyás tettek szert.
Hunyadit, ki maga is járt fiatalkorában Zsigmonddal olasz földön, Carvajal bíbornok kora Makkabäusának, Philippe de Comines «hatalmas, nemes és nagyerényű lovagnak» nevezte;* egy jellemző legenda őt törvénytelen úton olasz kényurak véréből származtatta,* déli Olaszországban már szoros barátsága a Capistranói Chioli Jánossal rokonszenves hősalakká tette őt. Poggio Bracciolini levelezett vele s ajánlkozott történetírójául,* s midőn a nagy férfiú halála után egyik fiát vérpadra, a másikat pedig fogságba vitték, III. Calixtus pápa – ki nyomban követét küldte ki a Hunyadiak védelmére, – azt a meggyőződését fejezte ki, hogy: «Krisztus dicső hősének méltatlanúl meggyalázott családja, a csodákat művelő, igazságos Isten kegyelméből meg fogja érni a fölmagasztalás napját, el fogja venni a Hunyadi János érdemeiért őt megillető jutalmat».*
Id. m. VI. 268. l. A francziák is, de főkép az olaszok következetesen «Huniadé»-nak nevezték s így nevezik többnyire még a mostani írók is Hunyadi Jánost.
Gr. Teleki József (A Hunyadiak kora I. 33. l.) közli azt a legendát, mely szerint Hunyadi János Erzsébet királynénak, a Nagy Lajos özvegyének a veronai Scaligerek egyikétől való törvénytelen fia lett volna. Hogy e legendát az igazi vagy vélt Scaliger-ivadékok komolyan vették, azt tanusítja Julius Caesar Scaliger «Heroes»-ének egyik költeménye, mely Mátyás királyt «Mathias Scaliger»-nek nevezi «cognomento Corvinus» (Hegedüs István Analecta Recensiora 123. l.) s Josephus Jul. Caesar Scaliger levelei (1629-iki frankfurti kiadás 1–52. l.)
Ábel Jenő: Adalékok stb. 158. l.
Fraknói: A Hunyadiak és Jagellók kora (Magyar Nemz. Története IV.) 170. l.
S midőn a pápai követ tevékeny közreműködésével e jóslat teljesült is s Mátyás trónra jutva dicső atyja méltó fiának bizonyúlt úgy kormányzói bölcsessége, mint a törökök elleni küzdelem győzelmes folytatása által, Olaszország volt az a föld, a hol sikerei a legélénkebb és legrokonszenvesebb visszhangot keltették.
Sabáczi úgy mint később kenyérmezei diadalai alkalmából, ép úgy mint régebben a belgrádi diadal után Rómában és Olaszország több helyén örömünnepet rendeztek, már III. Calixtus a kereszténységnek Istentől vett ajándékaként üdvözölte Mátyást,* II. Pius pápa 1459-ben mint a kereszténység védőjének, szentelt zászlót küldött neki, s egyik unokaöcscsét katonai nevelés végett melléje rendelte.* II. Pál is saját legjelesebb képviselőjét és előharczosát látta benne, s ezért «semmibe sem egyezett bele, a mit ő ellenzett», egy ízben gyöngyökkel kirakott arany kereszt küldésével tüntette ki.* Nem volt kisebb a tekintélye az olasz tudományosság és irodalom képviselői előtt. Pomponius Laetus könyvet ajánl neki,* Lodovico Carbo versben magasztalja hősiségét,* Lorenzo de’ Medici jelképes hódolatként oroszlánokat küld neki. Hogy magában Nápolyban mily véleménynyel voltak felőle, azt Ferranténak már korábbi szándéka, őt családi kötelékkel csatolni magához, eléggé elárúlta; követei is mindig csak csodálattal nyilatkoztak a Mátyás táborában, hadjáratai alatt tapasztaltak felől.* Diomede Carafa követendő eszményképül állította Mátyást a nápolyi herczeg elé,* s a nápolyi krónikások abban az időben úgy emlékeztek meg róla, mint «nagybátorságú, jeles férfiúról, ki nemcsak Magyarországot védelmezte meg a törökök ellen, hanem Német- és Olaszhont is».* Tehát Beatrix is úgy állíthatta képzeletében lelke elé leendő férjét, mint világhírű hadverő hőst, mint a kereszténység hatalmas védőjét, mint a német-római császár veszedelmes vetélytársát s e mellett mint a tudomány és művészet bőkezű pártfogóját és terjesztőjét a «barbár»-nak tartott Pannóniában s mint «kedvenczét Olaszország új műveltségének, melyet pártoló kegyeibe fogadott».*
Voigt: Enea Silvio, III. 663. l.
Voigt: Enea Silvio, III. 662. l. Fraknói: Máty. kir. 105. l.
Pastor id. m. II. 378. l. Gr. Teleki József: id. m. XI. 122. l.
Fraknói: Mátyás k. lev. II. XLVIII. l.
Előbb idézett költeményében.
Vecchioni id. m. 58–59. l.
Mikor Francesco d’Aragona Magyarországba ment; lásd: Ben. Croce: Memoriale stb. 9–10. l.
Notar Giacomo id. m. 106. l.
Droysen: id. m. II. 319. l.
35. MÁTYÁS KIRÁLY FIATALKORI ESZMÉNYESITETT DOMBORMŰ-KÉPMÁSA A MILANÓI CASTELLO SFORZESCO MÚZEUMÁBAN.*
Mátyás király fiatalkori eszményesített dombormű-képmása a milanói Castello Sforzesco múzeumában (123. l.); eredeti fénykép után.
Ismerve a nápolyi udvar gondolkozását, egy perczig sem kételkedhetünk abban, hogy a magyar királylyal kötendő házasság tervének megérlelésénél a Mátyás hírnevének és kiválóságának erkölcsi értéke mellett a birtokában levő anyagi – úgy hatalmi, mint pénzügyi – eszközök bősége is nagy szerepet játszott, melyekre nézve – talán a követül küldött barii érsek útján – igyekeztek is minél megbízhatóbb értesülést szerezni.*
A milanói Ambrosiana-könyvtár egy kézirati codexében olvasható egy «Relation del Regno d’Ungaria al tempo di Re Mattia, mely kétségkívül a Beatrix férjhezmenetele előtt íratott s bár egyébként meglehetősen fölületes, Mátyás jövedelmei iránt lehetőleg részletes értesítést igyekszik nyujtani. Lehetséges, hogy a nápolyi udvar megbízásából készült.
Tudva volt Mátyásról, hogy katonai ereje még addig minden ellenséggel daczolt s nemcsak fegyelmezettség tekintetében többet ért a megbízhatatlan condoittere-seregeknél, hanem számra is messze felülhaladta azokat a haderőket, melyekkel az egyes olasz államok rendelkezhettek. Általán jellemző az olaszok véleményére Magyarország haderejét illetőleg, hogy Marino Sanutónak az 1450-iki európai közállapotokat feltüntető kimutatása a magyar király lovas katonaságának számát valamennyi keresztény fejedelménél nagyobbnak mondja.* Nem kevésbé tekintélyes volt Mátyás kincstárának állása. Gazdagsága közismert volt, mert már atyjától roppant vagyont örökölt; birtokai az egész országban szétterjedtek s arany- és más fémbányákat is foglaltak magukban. Pénzügyi rendszabályai, melyekkel messzeható vállalkozásainak anyagi eszközeit teremtette elő, gyakran okoztak ugyan elégedetlenséget, de győzelmei, hódításai elnémították az elégedetlenkedőket s végül tagadhatatlanúl az ország anyagi erőit is gyarapították. Hazai történetíróink 7–800.000 magyar arany* forintra teszik kincstárának akkori átlagos évi bevételét, mely azonban időnkint sokkal többre is emelkedett.* Ily pénzerő birtokában akkoriban Mátyás csakugyan fölvehette a versenyt a leghatalmasabb európai uralkodókkal.
Lásd Cesare Cantů: Storia degli Italiani, 1858-iki kiad. II. Appendice IX. 1136. s köv. l. Hogy az olaszok mily gondosan tartották nyilván Mátyás haderejét, mutatja az is, hogy hazai történetíróink egykorú olaszországi följegyzéseket kénytelenek kútfőként használni az akkori hadszervezet leírásánál. (Fraknói: Máty. kir. 313. s köv. lap, Hunyadyak és Jagellók – Magy. Nemz. Tört. IV. – 277. l.)
A magyar arany forint, vagy dukát, Albert király idejében 100 dénárból állott s 1/4 nehéz ezüst márkának felelt meg; Mátyás alatt 300 dénárra oszlott, körülbelül 7 ment egy márkába; 21 frankkal vagy 10 forinttal szoktuk ma azonosítani.
Mátyás pénzügyeit legbehatóbban tárgyalja – szintén főkép olasz források nyomán – Csánki Dezső: «Mátyás király pénzügyei» czímű, a kolozsvári Mátyás-szobor leleplezése alkalmából 1992-ben Márki S. szerkesztésében megjelent «Mátyás kir. Emlékkönyv»-ben. Egyébiránt az erre vonatkozó egykorú adatok nagyon ingadozók és eltérők s különösen az összehasonlítást rendkívül megnehezítik. G. Voigt (id. m. III. 669. l.) Mátyás kir. koronajövedelmét 200.000 aranyra teszi; ugyanannyira becsüli a már említett kézirati jelentés a milanoi Ambrosiana-ban, azonban hozzáteszi, hogy ezt a király főkép a sóból kapja s utal még a «füstök» szerinti adóra és a pénzverési jövedelemre. A nápolyi király jövedelmeit Pastor (id. m. III. 77. l.) 1455-ben 310.000 aranyra, 1492-ben 600.000 aranyra számítja; Passero szerint (id. m. függelék 340. l.) Ferrante egy év alatt 342–780 aranyat költött, míg Nunziante szerint (id. m. Arch. Stor. Nap. XVII. 300. l.) I. Alfonso évi bevétele 1444-ben 830.000 aranyra rúgott; Pastor (id. helyen) Firenze állami bevételeit 200.000–300.000 aranyra, Velenczéét 800.000–1 millióra teszi. Philippe de Comines szerint (id. m. 389. l.) VIII. Károly uradalmaiból több mint 1 millió frank s adóból harmadfél millió frank jövedelmet húzott.
36. FILIPECZ JÁNOS VÁRADI PÜSPÖK NÉVALÁÍRÁSA*
Filipecz János váradi püspök névaláírását (25. l.) a M. Nemz. Múzeum levéltárának Bécsben 1488. május 5-ikén kelt okleveléről adjuk. Olv. Joh(an)nes ep(iscop)us eccl(es)iae Waradien(sis) etc. can(cellari)us.
Mindezek a körülmények szerfölött kecsegtetővé tehették Ferrante előtt azt a gondolatot, hogy Mátyást vejéül nyerje meg, de az élvezethez, fényűzéshez, bőséges költekezéshez szokott Beatrix elhatározásánál is bizonyára nagy súlylyal bírtak.
Azonban ez az összeköttetés, a mily nagy előnyöket nyújtott a jövőre, pillanatnyilag kétségkívül nem csekély terhekkel járó követelményeket is támasztott a nápolyi királyi házzal szemben. Ezek a követelmények valószínűleg nem annyira Mátyástól indúltak ki, mint inkább magából a helyzetből folytak s a nápolyi király állásának és leendő vejével való egyenrangúságának következményeiként jelentkeztek.
Említettük, hogy legutóbb 1475 júniusában járt magyar követség Nápolyban a házasság előzetes megkötése végett. Ezt a követséget a király ünnepélyesen fogadta a Castello Nuovóban, a velenczei és milanói követek jelenlétében,* s az amalfii herczegnél és Carafánál, Maddaloni grófjánál szállásolta el őket;* nagy ünnepélyeket rendeztek tiszteletökre s a királyi kamara bőségesen utalványozta a borokat, sódart, szalonnát és sajtot a követek és kísérőik s az abrakot lovaik számára. Kétségkívül e követek föladata volt a királyi ara hozományának megállapítása is, mert bár az átadás csak a nagy lakodalmi követség nápolyi időzésekor, 1476 szeptemberében ment végbe,* a hozomány összege, kétszázezer arany, melyből 170.000 pénzben 30.000 pedig ékszerekben volt kiszolgáltatandó, egy milanói követjelentés tanusága szerint* már ezen év tavaszán tudva volt. Ez a követ azt is tudni vélte, hogy Mátyás király a hozomány harmadrészének megfelelő jegyajándékban fogja viszont részesíteni menyasszonyát; feltűnő azonban, hogy e viszontajándéknak nemcsak a hozomány-átadási okmányban s a többi egykorú följegyzésekben nincs nyoma, hanem azt később, mikor Beatrix egykori hozományát visszakövetelte s a magyarok – mint látni fogjuk – ellenköveteléseket támasztottak, magyar részről senki föl nem említette.
Notar Giacomo id. m. 129. l. Itt a követek érkezésének napja június 20-ikára s fogadtatásuk 23-ikára van téve, azonban a Cedole d. Tesor. LXV. (a terményutalványozásokat tartalmazó kötetének 322–324. és 428–430. lapjain június 7-ikétől július 1-ig terjedőleg fordúlnak elő zab- és borutalványozások. A fogadtatásról szóló milanói követjelentés: Máty. kor. Dipl. Eml. II. 266. l.
Cedole id. köt. 323. és 430. l.
E tekintetben hibás a Máty. kor. Dipl. Emlékek II. kötetének 277. lapján levő közlés, melyben 1475. lapján levő közlés, melyben 1475. szeptember szerepel kelet gyanánt; a nápolyi nagy levéltárban levő eredeti szöveg szerint (Cedole LXVIII. köt. 99. fol.) az átadás 1476 szeptemberében történt, a mit a nagykövetség megnevezett tagjainak nevei is igazolnak. Lásd még: Summonte id. műv. III. köt. 490. l.
1476. május 19-ről; l. Máty. kor. Dipl. Eml. II. 307–310. l.
37. FILIPECZ JÁNOS VÁRADI PÜSPÖK PECSÉTJE.*
Filipecz János váradi püspök pecsétje (127. l.) az Orsz. Levéltárban őrzött 1488. januárius 19-ikén kelt okleveléről. Jelzete: Dipl. 33.138.
A Beatrix hozományának nagyságát megítélendők, jó lesz, ha szem előtt tartjuk, hogy Ferrante király – mint láttuk, – idősebb leányának, ki ugyan csak herczeghez ment férjhez, névleg 80.000, tényleg azonban csak 60.000 aranyra menő hozományt adott, hogy továbbá az ő unokája, Isabella d’Aragona, Alfonso trónörökös leánya, mikor Gian Galeazzo Sforza milanói herczeg nőül vette, 100.000 aranyat kapott, rokona, Eleonóra portugali infansnő pedig, mint III. Fridrik császár jegyese csak 60.000 aranyat,* hogy Lucrezia Borgia, mikor egy nápolyi herczeghez ment nőül, 40.000 arany, s mikor később Ferrara herczegnője lett, 300.000 arany értékű hozományban részesült,* s Bianca Maria Sforza, ki Corvin Jánoshoz 150.000 arany értékű hozománynyal ment volna férjhez, utóbb Miksa császárnak pénzben és ékszerekben 500.000 aranyat vitt hozományúl.*
Summonte id. m. III. 499. l. Voigt: Enea Silv. Piccolomini II. 17. l.
Gregorovius: Lucrezia Borgia 111. 210. l.
Schönherr Gyula: Hunyadi Corvin János (Tört. Életrajzok 1894.) 49. l.
Azonban ennek az összegnek a fölhajtása sem okozott csekély gondot a nápolyi királynak. Már 1475 őszén kezdetét vette a király hűbéreseinek, városoknak, testületeknek, egyházi javadalmaknak a Beatrix házassága költségei czímén való megadóztatása. Nápolyban s másutt is a hűbéri szolgáltatások egy nemeként szerepelt az alattvalók bevonása az uralkodóház tagjainak kiházasítása körül fölmerülő terhek viselésébe.* A királyi ház számadókönyvei igen érdekes adatokat szolgáltatnak ahhoz: miképen gyűlt össze a Beatrix hozománya és lakodalmi költsége; a hozzájárulások között szerepelnek kétségkívül a köteles mértéket meghaladó, többé-kevésbé önkényteseknek tekinthető szolgáltatások is; de van viszont nyoma annak is, hogy a kincstári közegek túlbuzgalmából kétszeresen való megadóztatás ellen kellett egyeseknek védekezniök,* s hogy a rendkívüli adóteher miatt panaszkodott és zúgolódott a nép.* Legnagyobb adózóként szerepelnek Geronimo Sanseverino, Bisignano herczege 3000 aranynyal, az Abruzzók tartománya 2000 arannyal, a Terra di Lavoro zsidóságának egyeteme 1050 aranynyal, Giovanni Sanches 550 és Amalfi herczege 564 aranynyal. A királyság községei mind kisebb-nagyobb összegeket tartoztak fizetni; a legkisebbek egyike volt Genzano hozzájárulása 9 aranynyal. Körülbelül 13.000 aranyra megy az az összeg, a melyre a királynak ilyen módon szert tennie sikerült, s a későbbi események ismerőjében sajátságos gondolatokat kelt az adakozók sorában olvashatni annak az Antonello Petruccinak, a király magántitkárának nevét, a kit Ferrante utóbb a bárók összeesküvésében való részesség czímén elfogatott és lenyakaztatott.*
De Maulde la Clavičre id. m. 166. l. Ezekben az esetekben különböző aranyértékek foroghattak szóban, melyek között azonban lényeges különbség aligha volt; a nápolyi és magyar dukát értékével már megismerkedtünk; a velenczei úgy látszik nem sokat különbözött a nápolyitól, a firenzei körülbelül 25 mai franknak felelt meg.
Lásd a fondii zsidók hozzájárulására vonatkozó kamarai edictumot a nápolyi nagy levéltár-ban: Partium Summarie, Vol. II. fol. 175.
«Pro cuius (Beatricis) dote imposuit (rex) subditis et vassallis suis regni unum alium tertium extraordinarium ultra aliud tertium solitum, utrumque persolvendum per totum mensem augusti subsequentem, et sic secutum extitit cum maxima difficultate et exasperatione ac penuria subditorum murmurantium, ululantium et se reclamantium ad Deum.» (Tummulillis id. m. 218. l.)
Mindezek a Cedole LXVIII. és LXIX. kötetének különböző lapjain fordúlnak elő.
Ez alatt az idő alatt Mátyás is megtette előkészületeit menyasszonya elhozatalára s a nászünnepélyekre, melyeknek fényével az egész világot – de talán az egész világon leginkább magát aráját – elvakítani s bámulatba ejteni igyekezett. Meg is vádolták, hogy egy idő óta gondolatait a török elleni harczoktól minduntalan elvonja közelgő násza.*
Pray, Annales IV. 103. l.
Már májusban kezdtek Budán gyülekezni lovas kíséreteikkel azok a püspökök és főurak, a kik a Nápolyba induló küldöttségben készültek részt venni, vagy a király követeiként a menyegzői meghívást voltak elviendők valamelyik fejedelmi udvarhoz.* Ezernél többre becsülhetjük azoknak a főpapoknak, főuraknak, nemeseknek és kísérőknek számát, a kiket Mátyás ez alkalommal mozgásba hozott s 20.000 forintnál többre a követküldésekkel járó költséget.*
Lucas Lupus már id. követ jelentése: Máty. k. Dip. Eml. II. 307. l.
Eschenloer id. m. II. 340. l.
Fényes követség ment Domokos, székesfehérvári prépost vezetése alatt Bécsbe, Mátyás régi ellenségének, a német császárnak meghívására, ki azalatt – némely egykorú történetíró tudomása szerint – a nápolyi királyt lebeszélni igyekezett erről a házasságról.* A római német birodalom valamennyi fejedelméhez, főpapjához és főurához, az előkelőbb birodalmi városokhoz a lengyel és cseh királyhoz és a cseh főurakhoz, a burgundi herczeghez, a pápához, a velenczei és génuai köztársasághoz s az egyes olasz fejedelmekhez külön-külön küldöttséget menesztett a király, meghívásának átadása végett. Már júniusban érkezett némely udvartól válasz, kilátásba helyezve az illető fejedelem képviseltetését;* a milanói követ utasítást kapott, hogy csatlakozzék a Nápolyba menő küldöttséghez,* ily czélból tartotta vissza Mátyás a nápolyi király egy követét is.*
Dlugoss id. m. V. 648. l.
Máty. kor. Dipl. Eml. II. 315. l.
U. ott 312. l.
U. ott. 308. l.
38. DENGELEGI PONGRÁCZ JÁNOS PECSÉTJE.*
Dengelegi Pongrácz János pecsétje (130. l.) az Orsz. levéltár 17035. jelzetű okleveléről. Körirata: S. JOH(AN)IS PONGRACZ DE DENGELLEG WOYVODE.
A királyi ara kíséretéül rendelt küldöttség vezetőjeül és szónokáúl Rüdescheimi Rudolf boroszlói püspököt szemelte ki Mátyás. Nevezetes és érdekes alak volt ez a püspök ama kor egyháznagyjai sorában; szenvedélyes hangú egyházi iratai ép úgy ráirányozták a figyelmet, mint a fontos megbízások, melyekben koronkint a római szentszék részesítette; 1465-ben ő működött mint pápai legátus Csehországban, ő alkalmazta Podjebrád György ellen az egyházi tilalmat s mentette föl alattvalóit hűségi esküjök alól.* Boroszló abban az időben a Mátyás birodalmához tartozván, 1476 tavaszán levelet írt Rudolf püsöknek, kit már előbb megbízott útján szólított föl a követségben való közreműködésre, megköszönte nyilvánított készségét, fölhatalmazta, hogy huszonöt lovast vigyen az ő költségén magával s kiadásai fedezésére 1500 aranyat utalványozott is, egyébként pedig teljes megnyugvását fejezte ki bölcsességében és gazdag tapasztalataiban, melyek a küldöttség legjobb útmutatói és irányítói lesznek.*
Pastor id. m. II. 343., 356. és 358. l.
Mátyás kir. levelei I. 340. l.
A boroszlói püspök mellett mintegy második vezetőként a morva származású prosztaniczi Filipecz, máskép Pruisz János nagyváradi püspök szerepelt, több tudós egyházi férfiú kíséretében; ez a János püspök huszita atyától, egy kovácsmestertől származott s egészen a Mátyás teremtménye volt, ki őt főkép mint ó-budai prépost építkezéseiért kedvelte meg s éles észt és kiváló diplomatiai tehetséget fedezvén föl benne, a legfontosabb kiküldetésekre használta, utóbb kanczellárjává is megtette.* Mint világi főurak voltak részesei a küldöttségnek: Dengelegi Pongrácz János, erdélyi vajda, a király unokatestvére s személyének a nápolyi esküvőnél képviselője, Szentgyörgyi János bazini gróf, Mátyás hadvezére,* ennek öcscse, Szentgyörgyi Péter, továbbá Geréb Péter, Felső-Sziléza főkapitánya, szintén unokatestvére Mátyásnak, Frangepán Bernardin modrusi gróf, Horvátország leghatalmasabb s leggazdagabb főura, ki anyja útján az Estékkel neje, Aragoniai Aloysia útján magával a nápolyi királyi házzal is rokonságban állott, továbbá Rozgonyi László és Drágfy György. A csehországi főrendek közül a küldöttséghez csatlakoztak: János, Ratibor herczege, Miklós, Oppeln herczege, úgyszintén Henrik, Münsterberg herczege, Podjebrád György volt cseh király fia, tehát Mátyás sógora, ki ugyanazt a Brandenburgi Orsolyát bírta nőül, a kit néhány évvel előbb Mátyás akart magának eljegyezni.* Ezeken kívül az ismeretesebb magyar nemesi családok közül a Petheő, Telegdy, Justh, Turóczy, Bánfy, Székely és Vitéz nevek viselőivel találkozunk a követség névsorában.*
Bonfin (Decas IV. lib. IV. 424. l.) a váradi püspököt szerepelteti, mint «legationis princeps»-et, de a hozomány-átadási id. okmányban megnevezett négy főküldött sorrendje is mutatja a boroszlói püspök elsőségét. Eschenloer is (id. m. II. 340. l.) őt mondja a küldöttség szónokának; ugyanő (402. l.) «ein sehr weltlicher Herr»-nek mondja János püspököt, a mit azonban ez később, kolostorba vonúlásával megczáfolt. Filipecz Jánosra nézve l. Bunyitay Vincze: A váradi püspökség története, 1883. I. k. 310. l. és Petri Ranzani: Epitome Rerum Hungaricarum (Schwandtner Script. I.) 420. l.
Ebben a sorrendben vannak ezek négyen a hozomány-átadási okmányban megnevezve.
Wenzel Gusztáv: II. Ulászló magyar és cseh királynak házas élete. Századok 1877. 634. l.
A legteljesebb jegyzéke a küldöttség tagjainak, – a lovasok számának megjelölésével, a modenai áll. levéltár-ban van, «Oratores» czímmel megjelölve (Canc. Duc. Doc. d. Stat. Est. Ungh.) s abból az időből való, mikor a követség már visszatérőben Nápolyból, Beatrixszal s az ő kíséretével együtt, Ferrarába betért. Valószínű, hogy az eredetileg hazulról elindúlt küldöttség egyes tagjai ekkor már elmaradoztak vagy előre utaztak.
39. FRANGEPÁN BERNARDIN PECSÉTJE.*
Frangepán Bernardin pecsétje. (131. l.) Dörre Tivadar rajza az Orsz. Levéltárban lévő eredetiről. (L. Szilágyi M.: nemz. tört. IV. k. 359. l.)
A magyar küldöttek június közepén hagyták el Budát* s az olasz határon találkozván a Morva- és Csehországból, valamint Sziléziából kiindúltakkal, augusztus legelején érkeztek mindnyájan Velenczébe, a hol 756 főre számlálták a követség és kíséret létszámát.* Hogy a résztvevő főpapok és főurak mekkora fényt fejtettek ki, azt számokban is mutatják azok a följegyzések, melyek szerint a boroszlói püspök lovas kísérőinek száma 32, a nagyváradié 60, a Pongrácz Jánosé és münsterbergi herczegé 50–50, a Szentgyörgyi Jánosé 36 s a Geréb Péteré 32 volt; négynél kevesebb kísérője egyiknek sem volt.* Tekintve, hogy Fridrik német császárt 1468-iki római fogadalmi útján 700 lovas kísérte,* valóban el kell ismerni, hogy a Mátyás követsége számra nézve a legmesszebbmenő igényeknek megfelelhetett.
Lupus Lukács követ jelentése Budáról 1476 június 16-ikáról a milanói áll. levéltár-ban. (Nemz. Múz. levéltárának másolatgyűjteménye.)
Leonardo Botta milanói követ jelentése Velenczéből aug. 16-ikáról. (Milanói áll. lev. tár. Sezione Storica, Potenze Estere, Ungheria.)
Az előbb id. modenai jegyzék szerint.
Pastor id. m. II. 373. l.
40. A SZENTGYÖRGYI GRÓFOK PECSÉTJE.*
A Szentgyörgyi grófok pecsétje (132. l.) az Orsz. Levéltár 24551. sz. okleveléről való. Körirata: S. SIGISMVNDI COMITIS A SANCTO GEORGIO ET BOZIN.
De nem kevésbé volt alkalmas a magyar követjárás feltűnést kelteni külső megjelenésének színgazdag és változatos pompájával.
A magyar viselet már magában véve szokatlan látvány lehetett az olaszok előtt; Zsigmond ottjárta óta nagyobb számban fényesebb magyar ruhákat talán csak akkor láttak, mikor II. Pál pápához küldött Mátyás fényes hódoló küldöttséget* s mikor a megelőző évben Ujlaky Miklós, a fényűzéséről híres boszniai király a jubiláris év alkalmából Rómában járt.* A magyarok öltözködése már a sok prém, sujtás, bogláros csatt s a gyakran bokáig érő mente által is kétségkívül eltért attól, a miben az olaszok a ruházat előkelőségét és választékosságát keresni szokva voltak; hogy pedig ez alkalommal az a számos, valóban gazdag és hatalmas egyházi és világi főúr, a kik a küldöttséget alkották, fény és pompa dolgában úgy saját személyökben mint kíséretökben csakugyan sokat akartak mutatni, a miben a király is bőkezűen segítette őket, az iránt kételyünk alig lehet. Ámde a küldöttség nemcsak magyarokból, hanem csehekből, morvákból, németekből, dalmatákból is állott, s e miatt is tarkább, különlegesebb látványt nyújthatott, a mihez – a mint olasz földön városról városra vonúltak, – nem csekély mértékben járúltak hozzá a többnyire piros öltözékű csatlósok és szolgák, a mindenféle ábrándos vagy furcsa ruhákba bujtatott bohóczok s a nagyszámú zenész, kiknek trombitái, kobozai, dobjai az idegen országban csodásan hangzó zenével kísérték a ragyogó sereg vonulását, a szórakoztatták az urakat pihenő állomásaikon.*
Ezt a küldöttséget leírja Vesp. da Bisticci id. m. 225. l.
Pastor id. köt. 459. l.
Bonfin (id. helyen) azt mondja a nászmenetről, hogy «omnia nostri temporis spectacula superarunt». Csánki id. m. 40–42. l. Eschenloer id. helyen. Leon. Botta id. jelentésében azt mondja: «tutti ben forniti de arzenteri et assay ben vestiti». A drezdai levéltár egykorú s a nász leírását tartalmazó kéziratában: (Langenn «Herzog Albrecht d. Beherzte« 518. l.) «all obgenannt gereisige pfärd wol gerüsst und den hern von gulden Rittern und Samet knechten von Tamascht und Atlas Iren dienern allen Rott pernischen stuk hen etc.«
A mi pedig a magyar küldöttségnek kétségkívül legnagyobb érdeket és vonzóerőt kölcsönözhetett, az Mátyásnak egy ép oly eredeti mint szerencsés ötlete volt, az t. i., hogy követeinek kíséretéhez kirendelt mintegy 20 előkelő és fényes öltözékű török hadifoglyot, a kik valószínűleg Sabácz bevételekor kerültek hatalmába.* Ez aztán már valóban nemcsak ritka, hanem akkoriban, Otranto visszavívása előtt egészen új és rendkívüli látvány volt Olaszországban, melynek épen az a rettegés, a melylyel a török hatalom terjeszkedésének híre az olaszokat eltöltötte, kölcsönzött egészen sajátszerű érdeket. És valóban semmi sem lehetett volna alkalmasabb Mátyásnak, mint törökverő hősnek hatalmát és dicsőségét az olaszok szeme elé állítani, mint ezeknek a félelmes török harczosoknak látványa, a kikre addig máskép mint rémülettől gondolni sem tudtak olasz földön s a kik most íme, a magyar király hatalmától megfékezve, hódolva jöttek díszíteni egy olasz királyleány nászmenetét, a kit az a magyar király a maga trónjára emelt.
Modenai áll. levéltár, Bibl. Manoscritti, (Cronaca Estense di Fr. Paolo d. L. a Ce 135. vo.) «Et venti urchi vestiti alla Turchesca.» (A magy. tud. Akadémia tört. bizottságának másolattárában.) A szász követjelentés (Langen-nél id. h.) tizenhat törökről szól, Leon Botta id. jelentése csak négyről, ezek alatt azonban talán csak a főbbeket érti.
41. A NÁPOLYI CASTELLO NUOVO DIADALKAPÚJA.*
A nápolyi Castello Nuovo diadalkapuja. (135. l.) Eredeti fénykép után.
A küldöttség tagjait Mátyás bőkezűen ellátta pénzzel* és azonfölül kiosztásra szánt becses ajándékokkal is, hogy útjokban annál szívesebb fogadtatást biztosítson részökre. Velenczéből augusztus 5-ikén nagy bárkákon Ferrarába vonúltak, telve vágygyal az olasz föld látása után.* A ferrarai herczegnek nem kis gondot okozott annyi előkelő vendégnek megfelelő elhelyezése;* azonban hiányt bizonyára semmiben sem éreztek, sőt a zenekedvelő herczeg – kinek talán megtetszett a muzsikájok, külön 20 arany forintot fizetett a magyar küldöttség 13 trombitása részére.* Itt egyúttal Frangepán Bernardin, a herczeg rokonának fia, alkalmat talált Ercolétól ajánlást eszközölni ki Beatrixhoz, a calabriai herczeghez és Diomede Carafához, atyja, Frangepán István részére, ki a tőle elvett Zengget akarta volna e pártfogás segítségével Mátyástól visszanyerni.*
Eschenloer (id. helyen) szerint Mátyás minden lovasnak ötven forintot adott útiköltségül; a drezdai kézirat (Langenn) is így mondja.
Leon. Botta előbb id. jelentése a milanói lev. tár-ban.
Augusztus 4-iki, 6-iki, 8-iki és 16-iki ferrarai levelek a modenai áll. levéltár-ban (Cancell. Duc. Arch. propr. Herc. I. Epist. Reg. Ce 71., 72., 74. Ak. tört. biz. másolattáráb.).
Augusztus 8-iki rendelvény u. ott. (Cam. Duc. Mandati 1476. Ce 93.)
Augusztus 24-iki levele u. ott. (Canc. Duc. Arch. propr. Herc. Ce 78.)
Ferrarán túl úgy látszik megoszlott a menet, mert a nápolyi király Sancio di Samudio nevű emberét küldte két gályával Argentába, Ferrara tengeri kikötőjébe, hogy a küldöttség főbbjeit egyrészt nagyobb biztonságuk, másrészt a szárazföldön uralkodó ragályos betegségek elkerülése végett hajóira fölvegye.* Hogy hányan és kik követték e meghívást, azt nem tudjuk, de Bonfin följegyzése nyomán* azt kell hinnünk, hogy a követség egy tekintélyes része a váradi püspök vezetése alatt a szárazföldön tovább haladva Urbinónak vette útját s ott Federigo herczeg vendégszeretetét élvezve, őt bámulatba ejtették a magukkal hozott ajándékokkal, melyek közül Mátyás történetírója különösen egy művészi kivitelű, drágakövekkel megrakott óriási sótartót s egy kagylókkal és ékkövekkel díszített, sárkányalakú arany kancsót ír le részletesen.
Augusztus 6-iki levél u. ott, Ce 72.
Dec. IV. lib. IV. többször id. helyén.
Valószínű, hogy a megoszlott csapat már csak Nápolyban egyesült ismét, mert az egykorú nápolyi krónika szerint «szeptember 7-ikén szombaton tizenhét (déli 11 1/2 órakor) vonúltak be Nápoly városába a felséges magyar király, Mátyás követei»;* azonban a királyi kamara számadókönyvei már augusztus hó 13-ikától kezdve tartalmaznak a nászünnepre érkezett magyarok ellátására vonatkozó utalványozásokat.* Szeptember második hetében Nápoly már méhkashoz hasonlított, melyben nemcsak a magyarok csapata, hanem a különböző országbeli követek, vendégek és a kíváncsi nép tarka, nyugtalan tömege várta türelmetlenül a koronázás és menyegző kettős, nagy ünnepének fölvirradását.
Notar Giacomo id. m. 130. l. Teleki (Hunyadyak IV. 453. és 483. l.) Pray nyomán azt mondja, hogy a «kalocsai érsek» és Bánfi Miklós még mindig Nápolyban voltak, mikor a magyar küldöttség odajött; ez bizonyára tévedés; Bánfi és Handó György (akkor még csak pécsi prépost) mint láttuk, 1474-ben jártak Nápolyban, 1475-ben már más követek váltották föl őket; ha ott lettek volna, akkor nevök a hozomány-átadási oklevelen s a ferrarai névjegyzékben aligha hiányoznék. Lehetséges azonban, hogy ott volt Francesco Fontana, ki 1476. tavaszán kapott újabb kiküldetést Nápolyba (M. K. Dipl. Eml. II. 347. l.) Tummulillis szerint (id. m. 221–222.) a követséggel nők is érkeztek, («mulieres magne reputationis matrone centum») miután azonban a magyarországi följegyzések erről nem szólnak, azt kell hinnünk, hogy a krónikás olaszföldi vendégeket is a magyar küldöttséghez számított.
Cedole Vol. IXV. fol. 458. etc.
42. A NÁPOLYI CASTELLO NUOVO SZENT-BORBÁLÁRÓL NEVEZETT TEMPLOMÁNAK KAPÚJA.*
A nápolyi Castello Nuovo Szent-Borbáláról nevezett templomának kapuja. (137. l.) Eredeti fénykép után.
